4 Mózes 11 és 12

A sátor építése még nem kezdődött el. (A kivonulás utáni második év elején állították fel a szent sátort.) Ezt követte a papok felszentelése, a páska megünneplése, a nép megszámlálása és különböző intézkedések, amelyek lényegesek voltak polgári és vallási rendszerük szempontjából. Így Izrael népe közel egy évet töltött el a Sinai hegynél kialakított táborhelyen. Istentiszteletük itt határozott formát öltött. Isten törvényeket adott a nép kormányzására és olyan szervezetet valósított meg, amely előkészítő iskola volt a nép számára Kánaán földjére való bemenetelükhöz.

Izrael kormányzását a legalaposabb szervezés jellemezte. Csodálatos volt tökéletessége és egyszerűsége. A rend feltűnően megmutatkozott Isten minden teremtett műve tökéletességében és elrendezésében, mely a héber gazdasági életben is kifejezésre jutott. Isten volt a vezetés és a kormányzat középpontja, Izrael uralkodója. Mózes az Isten által kijelölt látható vezetőként állott a nép élén, hogy Isten nevében gondoskodjék a törvények betartásáról és végrehajtásáról. Később a törzsek véneiből egy hetven tagból álló tanácsot választottak meg, hogy ez támogassa Mózest a nép általános ügyeinek intézésében. Ezután következtek a papok, akik a szentélyben tanácskoztak az Úrral. A törzsek főnökei vagy fejedelmei uralkodtak a törzsek felett. Ezek alatt állottak és ügyködtek az "ezredeseknek, századosoknak, ötvenedeseknek, tizedeseknek és tiszttartóknak" nevezett elöljárók, akik szintén a törzsek főemberei közül kerültek ki. Végül voltak olyan tisztjeik is, akiket különleges kötelességek végzésével bíztak meg (5Móz 1:15).

A héber tábort is pontos rend szerint három nagy körzetre különítették el. Mindegyiknek megvolt a maga kijelölt helye a táborban. A táborhely középpontjában állt a sátor, a láthatatlan Király tartózkodási helye. A sátor körül állomásoztak a papok és léviták. Mögöttük sátoroztak az összes többi törzsek.

A sátor felügyeletét és mindannak gondozását, ami a sátorhoz tartozott, a lévitákra bízták, úgy a táborozás, mint a vándorlás ideje alatt. Mikor a táborhelyről továbbmentek, nekik kellett a szent sátort lebontaniuk. Ha pedig elérték a következő pihenőállomást, akkor szintén a lévitáknak kellett a sátort újra felállítani. A többi törzs tagjainak halálbüntetés terhe mellett tilos volt a sátorhoz közel menni. A lévitákat három csoportba osztották el, Lévi három fiának leszármazottai szerint. Mindegyik csoportnak megvolt a maga különleges feladata és munkája. A szent sátor előtt, annak közvetlen közelében állították fel Mózes és Áron sátrát. Tőlük délre táboroztak a kéhátiták. Az ő kötelességük volt, hogy gondoskodjanak a szövetség ládájáról és más tartozékokról. Északon helyezkedtek el a méráriták. Megbízták őket, hogy gondoskodjanak a sátor pilléreiről, karmantyúiról, deszkalapjairól, stb. A sátor hátsó része mögött táboroztak a gersoniták. Rájuk bízták a sátor felügyeletét; takaróinak, lepleinek és függönyeinek őrzését.

Mindegyik törzsnek pontosan meghatározták a helyét. Mindegyik törzsnek a saját zászlója alatt kellett menetelnie és saját zászlója mellett letáboroznia, mégpedig úgy, ahogy az Úr megparancsolta nekik. "Az Izrael fiai, kiki az ő zászlója alatt, az ő atyáik háznépének jeleivel járjon tábort, a gyülekezet sátora körül járjon tábort annak oldalai felől. Amiképpen tábort járnak, aképpen induljanak, kiki az ő helyén, az ő zászlója mellett" (4Móz 2:2.17). Annak a kevert népségnek azonban, amely még Egyiptomban csatlakozott Izraelhez és jött velük, nem engedték meg, hogy a törzsek mellett a tábor területén foglalják el szálláshelyüket. A vegyes sokaságnak a tábor határán kívül kellett tartózkodnia. Még ivadékaikat is ki kellett zárni az izraeliták közösségéből egészen a harmadik nemzedékig (5Móz 23:7-8).

Nagyon gondos tisztaságot és szigorú rendet kellett tartani a tábor egész területén. Érvényre kellett juttatni a táborban az egészségügyi előírásokat, rendelkezéseket is. Mindenkinek, aki bármiféle okból tisztátalanná lett, megtiltották, hogy belépjen a táborba. Ezeknek a rendszabályoknak az alkalmazására elengedhetetlenül szükség volt ahhoz, hogy az egészséget megőrizhessék ilyen hatalmas sokaságban. A tökéletes rend és tisztaság megtartására is szükség volt annak érdekében, hogy Izrael élvezhesse a szent Isten jelenlétét, aki kijelentette: "Mert az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet [...] hogy ne lásson te közted valami rútságot, és el ne forduljon tőled" (5Móz 23:14).

Izrael vándorlásának egész ideje alatt "[...] az Úr szövetségének ládája megyen vala ő előttök [...] hogy kiszemelje nékik: hol kelljen megszállniok" (4Móz 10:33). A Kéhát fiai által hordozott szent ládának, amely Isten szent törvényét tartalmazta, kellett előharcosként vezetnie a népet. Mózes és Áron ment a láda előtt. Az ezüst kürtöket hordozó papok pedig mindig a közelükben tartózkodtak. Ezek a papok Mózestől kapták meg azokat az utasításokat, amelyeket a trombiták hangjával közöltek a néppel. Mindegyik csoport vezetőjének az volt a kötelessége, hogy határozott utasításokat adjon azokról a mozdulatokról, amelyeket meg kellett tennie a menetelő népnek a trombiták jelzése szerint. Azt, aki elmulasztotta teljesíteni az így kapott parancsot, halállal büntették meg.

Isten a rend Istene. Minden mennyel kapcsolatos dolog tökéletes rendben van. Alávetettség és teljes fegyelem jellemzi az angyali seregek mozdulatait is. Siker, eredmény csak a rend és az összehangolt cselekmény útján érhető el. Isten ma is éppen azt - s nem kisebb rendet és rendszert - követeli meg tőlünk ügyeinek szolgálatában, mint amit Izraeltől akkor és ott megkövetelt. Mindazok, akik érette munkálkodnak, végezzék azt bölcsen és nem hanyagsággal vagy felületesen. Isten csak azoknak a munkájára nyomhatja rá elismerésének pecsétjét, akik az ő munkáját hittel és lelkiismerettel végzik.

Isten maga irányította az izraelitákat pusztai vándorlásuk során. Letáborozásuk helyét a felhőoszlop leereszkedésével jelezte, mutatta meg nekik. Mindaddig a táborhelyen kellett maradniuk, míg a felhőoszlop a sátor felett nyugodott. Mikor folytatniuk kellett útjukat, a felhőoszlop magasan a szent sátor fölé emelkedett. Úgy a letáborozást, mint a továbbindulást Mózes ünnepélyes könyörgése, Isten segítségül hívása vezette be: "Mikor pedig el akarták indítani a ládát, ezt mondja vala Mózes: Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid. Mikor pedig megáll vala, ezt mondja: Fordulj vissza Uram Izraelnek tízezerszer való ezreihez" (4Móz 10:35-36).

A Sinai és a Kánaán határán fekvő Kádes között csak tizenegy napi utat jelentő távolság terült el. Mikor a felhő végül megadta a jelt az indulásra és a továbbmenésre, akkor Izrael seregei abban a reményben folytatták útjukat, hogy hamarosan bevonulhatnak majd az ígéret földjére. Jahve csodákat tett, amikor kihozta őket Egyiptomból. Most pedig, amikor ünnepélyesen szövetséget kötöttek Jahvéval és elfogadták őt uralkodójuknak és a Fenséges választott népének ismerte el őket, vajon várhatják-e Uruk áldásainak sokaságát?

Mégis, sokan szinte vonakodással hagyták el azt a táborhelyet, ahol olyan hosszú ideig tartózkodtak. Szinte hazájuknak tekintették már a Sinai hegy lábánál elterülő földet. A hegy gránitfalainak védelmébe gyűjtötte össze Isten az ő népét, távol minden más néptől, hogy ismét átadja nekik szent törvényét. Szerettek feltekinteni a szent hegyre, amelynek fehér csúcsain és kopár gerincein olyan sokszor megmutatkozott szemeik előtt az isteni dicsőség. Ez a hely és látvány oly szorosan társult Isten és a szent angyalok jelenlétével, hogy túl szentnek látszott számukra ahhoz, hogy meggondolatlanul vagy éppen boldogan elhagyják.

A trombiták jelére mindazáltal az egész tábor felkerekedett és útnak indult. Középütt vitték a szent sátort. A törzsek mindegyike a maga kijelölt helyén, saját zászlója alatt haladt előre. Minden szem aggodalmasan nézte, vajon milyen irányba fordul majd az őket vezető felhőoszlop. Mikor a felhőoszlop keleti irányba mozdult el, arra csak fekete és elhagyott kopár hegytömegeket láttak. Sokuk szívét összeszorította a szomorúság és a kétség érzése.

Előrehaladásuk közben azt tapasztalták, hogy az út egyre nehezebben és nehezebben járható számukra. Útjuk vízmosásokon és kopár pusztaságokon vezetett át. Körülöttük mindenütt csak a vadon terült el - "[...] kietlen és járatlan föld, a szomjúságnak és a halál árnyékának földe, amelyen nem vonult át ember, és ahol halandó nem lakott" (Jer 2:6). Közel és távol mindenütt csak sziklás szurdokokon kellett a férfiaknak, nőknek és gyermekeknek átvergődniük, háziállataikkal és szekereikkel, nyájak és csordák hosszan elnyúló sorával. Előrehaladásuk nagyon lassú és fáradságos volt. A nép pedig a hosszú táborozás után nem készült fel az út veszélyeinek és kényelmetlenségeinek elviselésére.

Háromnapi út után már nyílt panaszkodások hallatszottak. Ezek a többi népből összekeveredett sokaságtól eredtek. Közülük ugyanis sokan nem egyesültek teljesen Izraellel, és folytonosan valami okot kerestek a bírálatra. A panaszkodók, zúgolódók nem voltak megelégedve a menetelés irányával. Mindig találtak valami hibát abban az útban, amelyen Mózes vezette őket, bár jól tudták, hogy éppen úgy, ahogy ők is, Mózes is a vezető felhőoszlopot követte. Az elégedetlenség mindig ragadós és így hamarosan elterjedt az egész táborban.

Ismét elkezdték követelni a húseledelt. Bár bőségesen el voltak látva mannával, de ezzel már nem elégedtek meg. Az izraeliták egyiptomi rabszolgaságuk ideje alatt, a legegyszerűbb ételek elfogyasztásából kényszerültek megélni. Az az étvágy, amelyet a szűkölködés és a kemény munka gerjesztett bennük, ezeket az egyszerű ételeket is ízletessé tette számukra. Az egyiptomiak közül azonban sokan, akik most közöttük voltak, hozzászoktak a pazar és bőséges ételekhez. Természetes, hogy ők voltak az elsők, akik elkezdtek zúgolódni.

A manna adásakor, éppen mielőtt Izrael eljutott a Sinai hegyhez, az Úr egy napig húst is ajándékozott nekik válaszul hangos követelőzésükre. Isten könnyen elláthatta volna őket hússal is, éppen úgy, ahogy mannával ellátta őket, de saját érdekükben korlátozta étrendjüket. Isten szándéka az volt, hogy olyan eledelt ad nekik, amely jobban megfelel igényeiknek, mint az a húsétrend, amelyhez sokan közülük hozzászoktak Egyiptomban. Természetellenes étvágyukat egészségesebb állapotba kellett hozni, hogy élvezhessék azokat az ételeket, amelyekkel Isten eredetileg az emberekről gondoskodott - a föld gyümölcseit adta Ádámnak és Évának - az Édenben. Ez volt az oka annak, hogy Izraelt Isten nagymértékben megfosztotta az állatok húsának evésétől.

Sátán persze megkísértette őket, hogy ezt a korlátozást tekintsék igazságtalannak és kegyetlennek. Rávette őket, hogy a megtiltott dolgok után vágyakozzanak, mert jól tudta, hogy az étvágy korlátlan élvezete az érzékiséget segíti elő. Az érzékiség eszközével pedig könnyebben hatalmába kerítheti az embereket. A nyomorúság és a betegség szerzője mindig ott támad, ahol a legnagyobb sikert érheti el. Az étvágynak címzett kísértésekkel Sátán mindig nagymértékben vezette bűnbe az embereket attól az időtől fogva, amikor a tiltott gyümölcsből való evésre vette rá Évát. Ugyanezzel az eszközzel vette rá Izraelt is, hogy zúgolódjék Isten ellen. Az evésben és az ivásban való mértéktelenség mindig az alacsony szenvedélyek élvezetébe való belemerülésbe vezeti az embereket, és így utat készít az erkölcsi kötelezettségek semmibevételére. Ezért, mikor megtámadja őket a kísértés, alig-alig marad erejük az ellenállásra.

Isten azért hozta ki az izraelitákat Egyiptomból, hogy tiszta, szent és boldog népként honosíthassa meg őket Kánaán földjén. Ennek a célnak a megvalósítása érdekében fegyelmezési, nevelési folyamatnak vetette őket alá saját és leszármazottaik javára. Ha készek lettek volna megtagadni étvágyukat és engedelmesen elfogadják Isten bölcs megszorításait, akkor a testi gyengeség és betegség ismeretlen lett volna közöttük. Leszármazottaik testi és értelmi erű birtokába kerültek volna. Tiszta és világos felfogóképességük és érzékelésük lett volna az igazságról és a kötelességről; éles megkülönböztető képességgel és egészséges ítélőképességgel rendelkeztek volna. Az a tény azonban, hogy Isten korlátozásainak, követelményeinek nem voltak hajlandók magukat alávetni, nagyon megnehezítette a számukra kilátásba helyezett isteni eszmény elérését és a nekik szánt áldások elnyerését.

A zsoltáríró azt mondja: "És megkísérték Istent az ő szívökben, ennivalót kérvén az ő kívánságuk szerint. És szólának Isten ellen, mondván: avagy tudna-é Isten asztalt teríteni a pusztában? Ímé, megcsapta a kősziklát és víz ömlött és patakok özönlöttek; de vajon tud-é kenyeret is adni? avagy készíthet-é húst az ő népének? Meghallotta az Úr és megharagudott ezért, és tűz gyulladt fel Jákób ellen, és harag gerjedt fel Izrael ellen" (Zsolt 78:18-21). Gyakran zúgolódtak és lázongtak a Vörös-tengertől a Sinai hegyig tartó vándorlás alatt, de Isten megszánta tudatlanságukat és vakságukat, bűnüket nem látogatta meg ítélettel. Közben a Hóreben kijelentette magát nekik. Ennek következtében nagy világosságot kaptak, ami által tanúi lettek Isten fenségének, hatalmának és dicsűségének. Ezután azonban elégedetlenségükkel és hitetlenségükkel még nagyobb bűnt vettek magukra, és vétkesebbé lettek Isten előtt. Zúgolódásuk most már lázadás volt és mint ilyent, meg kellett kapják az azonnali és kiemelkedő büntetést, ha Izraelt meg akarta őrizni az Úr az anarchiától és az összeomlástól. "[...] és felgyullada ellenük az Úrnak tüze és megemészté a tábornak szélét" (4Móz 11:1). A panaszkodók legbűnösebbjeit elpusztította a felhőből előcikázó villám.

A nép félelmében kérte Mózest, imádkozzék érettük Istenhez. Mózes ezt meg is tette, és a tűz megszűnt. Emlékezésül az eseményre, Mózes ezt a helyet Thaberának nevezte el (4Móz 11:3).

Nemsokára azonban rosszabb lett a helyzet, mint előzőleg. Ez a félelmetes ítélet ahelyett, hogy a túlélőket alázatosságra és bűnbánatra késztette volna, látszólag csak még szaporította zúgolódásukat. A nép minden irányból sírva és jajgatva sátrai nyílásához gyülekezett. "A gyülevész nép, amely köztök vala, kívánságba esék, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdének, és mondának: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén: szemünk előtt nincs egyéb mint manna" (4Móz 11:4-6). Így nyilatkoztatták ki azzal az eledellel szembeni elégedetlenségüket, amelyet Teremtűjük adott nekik. Pedig állandóan nyilvánvaló volt előttük, hogy ez az eledel megfelelt szükségüknek; mert mindazon nehézségek ellenére, amelyeket el kellett hordozniuk, törzseikben nem akadt egyetlen egy beteg sem.

Mózes szíve elcsüggedt. Azért könyörgött, hogy Izraelnek ne kelljen elpusztulnia, bár akkor saját utódai nagy nemzetté válnának. Népe iránt érzett szeretetében azt kérte Istentől, hogy inkább az ő nevét törölje ki az élet könyvéből, mintsem hogy népének kelljen elpusztulnia. Mindent kockára tett népéért, és ímé, most ez a hálátlanság volt válaszuk. Minden nehézségüket, még a képzelt szenvedéseik terhét is reá vetették. Gonosz zúgolódásaikkal kétszeresen nehézzé tették gondoskodása és felelőssége terhét, amely alatt roskadozott. Szorultságában már-már kísértésbe esett, hogy még Istenben se bízzék. Imádsága majdnem szemrehányás és zúgolódás volt. "[...] Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem találék kegyelmet a te szemeid előtt, hogy az egész népnek terhét én reám vetéd? [...] Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind az egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nekünk húst, hadd együnk! Nem viselhetem én magam mind az egész népet; mert erőm felett van" (4Móz 11:11.13-14).

Isten meghallgatta imáját és utasította: "[...] Gyűjts egybe nékem hetven férfiút Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy vénei a népnek, és álljanak ott veled. Akkor alászállok, és szólok ott veled, és elszakasztok abból a lélekből, amely te benned van, és teszem ő beléjök, hogy viseljék te veled a népnek terhét, és ne viseljed te magad" (4Móz 11:16-17).

Az Úr azt is megengedte Mózesnek, hogy a leghűségesebb és legtevékenyebb férfiakat válassza ki, hogy ezek osszák meg vele a felelősséget. Mózes azt hitte, hogy az általa kiválasztott férfiak befolyása segít majd neki fékezni az emberek hevességét és elnyomni a felkelést. Megválasztásukból azonban végül is komoly bajok keletkeztek. Mózes sohasem választotta volna ki őket, ha megélt hite megfelelt volna azoknak a bizonyítékoknak, amelyek támogatásával tanúbizonyságot tett Isten hatalmáról és jóságáról. Mózes azonban annyira felnagyította saját terheit és szolgálatait, hogy majdnem szem elől tévesztette azt a tényt, hogy ő csak eszköz, amellyel Isten munkálkodik. Nem volt megbocsátható a legkisebb mértékben sem, hogy ezt megengedte magának, mert a zúgolódás lelkülete volt Izrael átka. Ha teljesen bízott volna Istenben, akkor az Úr folyamatosan vezette volna őt és erűt kap minden szükségállapot elhordozásához.

Isten utasította Mózest, hogy készítse fel a népet arra, amit velük és érettük tenni készült. "A népnek pedig mond meg: Készítsétek el magatokat holnapra, és húst esztek; mert sírtatok az Úr hallására, mondván: Kicsoda ád nekünk húst ennünk? mert jobban vala nékük dolgunk Egyiptomban. Azért az Úr ád néktek húst és enni fogtok. Nem csak egy napon esztek, sem két napon, sem tíz napon, sem húsz napon; Hanem egy egész hónapig, míglen kijön az orrotokon, és utálatossá lesz előttetek; mivelhogy megvetettétek az Urat, aki közöttetek van; és sírtatok ő előtte mondván: Miért jöttünk ide ki Egyiptomból?" (4Móz 11:18-20).

[...] Hatszázezer gyalogos e nép, amely között én vagyok, és esznek egy egész hónapig?! Nemde juhok és ökrök vágattatnak-e nékik, hogy elég legyen nékik? vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-é nékik, hogy elég legyen? (4Móz 11:21-22).

Isten megdorgálta Mózest bizalmatlanságáért. "[...] Avagy megrövidült-e az Úrnak keze? Majd meglátod: beteljesedik-é az én beszédem vagy nem? (4Móz 11:23).

Mózes újra elmondta az Úr beszédét a gyülekezetnek és bejelentette a hetven vén megválasztását. A nagy vezér megbízása, amit ennek a hetven választott férfiúnak adott, jó mintául szolgálhatna a modern idők bíráinak és törvényhozóinak a bírói pártatlanság és becsületesség tekintetében. "[...] Hallgassátok ki atyátok fiait, és ítéljetek igazságosan mindenkit, az ő atyjafiaival és jövevényeivel egyben. Ne legyetek személyválogatók az ítéletben: kicsinyt úgy, mint nagyot hallgassatok ki; ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené" (5Móz 1:16-17).

Mózes most összehívta a hetven vént a sátorhoz. "Akkor leszálla az Úr felhőben, és szóla néki, és elszakaszta abból a lélekből, amely vala ő benne, és adá a hetven vén férfiúba. Mihelyt pedig megnyugovék ő rajtok a lélek, menten prófétálának, de nem többé" (4Móz 11:24-25). A magasból ruházták fel őket "erővel", mint ahogy Krisztus tanítványait is pünkösd napján. Tetszett az Úrnak, hogy így készítse fel őket a munkára és így adja meg nekik a tisztességet a gyülekezet jelenlétében, hogy bizalommal legyenek velük, mint Isten által kiválasztott emberekkel szemben, akik majd Mózessel együtt vesznek részt Izrael kormányzásában.

Újból nyilvánvalóvá lett a nagy vezető fennkölt és önzetlen lelkülete. Ketten a hetven közül alázatosan méltatlannak tartották magukat erre a felelős pozícióra és nem csatlakoztak testvéreikhez a sátornál. Isten lelke azonban leszállott reájuk ott, ahol voltak, így ők is megkapták és gyakorolták a prófétaság ajándékát. Mikor erről értesítették Józsuét, azonnal meg akarta akadályozni ezt a szabálytalanságot, mert félt, hogy véleménykülönbségre, sőt szakadásra vezethet a táborban. Mivel féltékenyen őrizte azt a megbecsülést, tiszteletet, amelyben mesterét részesítették, ezt mondta: "[...] Uram, Mózes, tiltsd meg őket! És felele néki Mózes: Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az ő lelkét őbeléjök" (4Móz 11:28-29).

Igen erős szél kezdett fújni a tengerről és a fürjek seregét sodorta a táborra "[...] egynapi járásnyira egyfelől, és egynapi járásnyira másfelől a tábor körül, és mintegy két sing magasságnyira a földnek színén" - ott volt a sok fürj (4Móz 11:31). A nép pedig egész nap és éjjel, sőt még a következő napon is a csodálatosan szolgáltatott húseledel összegyűjtésén munkálkodott. Hihetetlen nagy mennyiséget biztosítottak belőle maguknak. Még az, aki "[...] keveset gyűjtött is, gyűjtött tíz hómert." Azt a mennyiséget pedig, amelyet nem használtak fel azonnal, megszárították és így tartalékolták. Ily módon a hússal való ellátásuk, ahogy az Úr megígérte nekik, elegendő volt egy egész hónapra.

Isten megadta a népnek azt az eledelt, amely nem szolgálta a javát. Megadta nekik, mert állhatatosan kitartottak a hús kívánása mellett. Nem elégedtek meg azokkal az ételekkel, amelyek a javukat és egészségüket szolgálták volna. Isten eleget tett lázadással fenyegető kívánságuknak, de most el kellett szenvedniük ennek következményét. Féktelen lakmározásba kezdtek, de kicsapongásukért hamarosan meg kellett bűnhődniük. "[...] megveré az Úr a népet igen nagy csapással" (4Móz 11:33). Nagyon sokat közülük égető láz vert le lábáról. A legbűnösebbek pedig abban a pillanatban elpusztultak, amikor megérintették azt az ételt, amely után áhítoztak.

Háseróthnál, a legközelebbi táborhelyen, ahol megálltak Thabera elhagyása után, még keserűbb megpróbáltatás várt Mózesre. Áron és Miriám igen megbecsült tisztséget és vezető helyet foglalt el Izrael népe körében. Isten mindkettőjüket megajándékozta a prófétaság lelkével és mindketten kapcsolatban voltak Mózessel a héberek megszabadításában. "[...] előtted küldém Mózest, Áront és Máriát!" (Mik 6:4). Így adta tovább az Úr szavát Mikeás próféta. Miriám erős jelleme és rátermettsége már gyermekkorában, tehát elég korán kitűnt, amikor a Nílus mellett azt a kis gyékényből fonott kosarat őrizte, amelybe a csecsemőt Mózest rejtették el. Önuralmát és ügyes viselkedését Isten már akkor eszközül használta fel népe megszabadítójának megőrzésére és megmentésére. Gazdagon megajándékozta költői és zenei adottságokkal. Miriám Izrael asszonyait énekelve és táncolva vezette a Vörös-tenger partján. A nép iránta való szeretete és a menny személye iránt tanúsított megbecsülése tekintetében kétségtelen, hogy közvetlenül Mózes és Áron mögött állt. Az a gonosz azonban, amely a mennyben is megzavarta az összhangot, ennek az izraelita asszonynak a szívében is megjelent, aki nem mulasztotta el, hogy elégedetlenkedő társat találjon magának.

A hetven vén kiválasztásánál és kinevezésénél Mózes nem tanácskozott előzőleg Miriámmal és Áronnal. Ez felkeltette a féltékenységet, sőt az irigységet szívükben Mózessel szemben. Jethró látogatása alkalmával, amikor az izraeliták a Sinai felé vezető úton vándoroltak, már feltámadt Áron és Miriám szívében a félelem, mivel Mózes készségesen fogadta apósa tanácsát, és azt gondolták, hogy annak befolyása a nagy vezetőre nagyobb lesz az övékénél. Most a vének tanácsának megszervezésénél úgy érezték, Mózes semmibe sem vette pozíciójukat és tekintélyüket. Miriám és Áron valójában sohasem fogták fel annak a gondnak és felelősségnek súlyát, amely Mózes vállára nehezedett. Mivel Isten arra választotta ki őket, hogy legyenek Mózes segítségére, azért olyanoknak tekintették magukat, mint akik vele egyenlő mértékben osztoznak a vezetés minden terhében és úgy gondolták, további segítőtársak kinevezésére nem volt semmi szükség.

Mózes a rábízott nagy munka fontosságát úgy érezte át, ahogy azt senki más soha nem érezte át. Tudatában volt saját gyengeségének és éppen ezért csak Istent fogadta el egyedüli tanácsadójának. Áron sokkal többre és magasabbra értékelte magát a kelleténél és kevésbé bízott Istenben. Mindig kudarcot vallott, amikor felelősséggel járó feladatokkal bízták meg. Ilyenkor mindig nyilvánvalóvá lett jellembeli gyengesége. Ez mutatkozott meg a Sinai hegynél is, amikor alapvető engedékenységével hozzájárult a nép bálványimádásához. Miriám és Áron azonban féltékenységüktől és nagyravágyásuktól elvakítva, szem elől tévesztették ezt a tényt. Isten magasra becsülte Áront azzal, hogy a papság szent tisztének betöltésére rendelte családját. Sajnos éppen ez a tény járult most hozzá önfelmagasztalásához. Áron és Miriám ezt mondták: "Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is?" (4Móz 12:2). Azt gondolták, hogy Isten Mózessel egyenlő mértékben tüntette ki és tisztelte meg őket és ezért úgy érezték, hogy ugyanarra a pozícióra és tekintélyre is jogosultak, amelyben eddig csak Mózes részesült.

Miriám teljesen behódolva az elégedetlenség lelkületének, olyan dolgokban is okot talált a panaszra, a kifogásra, amelyeket Isten különösképpen önmaga kívánt rendezni. Miriámnak nem tetszett Mózes házassága. Családi és népi büszkeségét sértette az a tény, hogy Mózes más nemzetségből vett magának feleséget, ahelyett, hogy a héberek közül választott volna. Ezért aztán Czippórát mindig rosszul palástolt megvetéssel kezelte.

Bár Mózes feleségét "kúsita asszony"-nak (4Móz 12:1) nevezték, Czippóra valójában a midiániták nemzetségéből származott, és így Ábrahám leszármazottja volt. Külső megjelenése különbözött a héber nőkétől, mivel az arcszíne egy kicsit sötétebb volt. Annak ellenére, hogy nem volt izraelita, Czippóra mégis az egy igaz Istent imádta. Félénk, visszahúzódó természetű, alázatos és odaadó nő volt, akit a szenvedés látványa nagyon megszomorított. Mózes ez okból járult hozzá ahhoz, hogy felesége térjen vissza Midiánba, mikor ő útban volt Egyiptom felé. Meg akarta őt kímélni az egyiptomiakat sújtó ítéletek látványától.

Mikor Czippóra újból csatlakozott férjéhez a pusztaságban, megrendülve látta, hogy a terhek megtörték Mózes erejét. Félelmeit közölte édesapjával, Jethróval, aki Mózes terheinek megkönnyítésére nagyszerű megoldást javasolt. Ez volt a fő oka annak, hogy Miriám ellenszenvvel viseltetett Czippórával szemben. Szenvedve egy feltételezett mellőzés miatt, amelyben Mózes őt és Áront részesítette, Mózes feleségét tekintette e képzelt mellőzés okának. Arra a következtetésre jutott, hogy Czippóra befolyása akadályozta meg Mózest abban, hogy az előző évekhez hasonlóan bevegye őket tanácsadói közé. Ha most Áron szilárdan kiállt volna az igazság mellett, akkor megakadályozhatta volna a gonoszt. Áron azonban ahelyett, hogy rámutatott volna Miriám viselkedésének bűnös voltára, együttérzett vele, hallgatott zúgolódó szavaira és így maga is osztozott féltékenységében és irigységében.

Mózes türelmesen és csendesen viselte vádaskodásaikat. Midiánban, a várakozás küzdelmes évei alatt tapasztalatokat szerzett. Ott alázatosságot és türelmet tanult, amely felkészítette arra, hogy hosszútűréssel elviselje azok hitetlenségét és zúgolódását; büszkeségét és irigységét, akiknek tántoríthatatlanul mellette kellett volna állniuk. "[...] Mózes igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak" (4Móz 12:3). Isten éppen ezért ajándékozta meg isteni bölcsességgel és mindenekfelett vezetői képességgel. A Szentírás szerint: "Igazságban járatja az alázatosokat, és az ő útjára tanítja meg az alázatosokat" (Zsolt 25:9). A szelídeket, az alázatosokat az Úr vezérli, mert ezek taníthatók és azok elfogadására is készek. Ezek őszintén vágyakoznak Isten akaratának megismerésére és cselekvésére. A Megváltó ígérete így hangzik: "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról" (Jn 7:17). Jakab apostol útján pedig ezt jelenti ki Isten: "Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki" (Jak 1:5). Isten ígérete azonban csak azokhoz szól, akik készek teljesen követni az Urat. Isten senkire sem erőszakolja rá akaratát. Ennélfogva Isten senkit sem tud vezetni azok közül, akik túl gőgösek ahhoz, hogy tanítani engedjék magukat és akik hajlamosak arra, hogy csak a saját útjaikon akarjanak járni. A kétszínű emberről, - aki csak a saját akaratát igyekszik követni, miközben arról tesz vallomást, hogy csak az Isten akaratát cselekszi, - ezt mondja a Biblia: "[...] ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól" (Jak 1:7).

Isten Mózest választotta ki és adta Szentlelkét. Miriám és Áron zúgolódásukkal nemcsak az Isten által kijelölt vezető ellen, hanem maga Isten ellen is a hűtlenség bűnét követték el. Isten a zendülő suttogókat a sátorhoz hívta össze, és szembe állította őket Mózessel. "Akkor leszálla az Úr felhőnek oszlopában, és megálla a sátornak nyílásánál és szólítá Áront és Miriámot, és kimenének mindketten" (4Móz 12:5). Igényüket a prófétikus ajándékra Isten nem vonta kétségbe. Isten szólhatott volna hozzájuk látomásokban és álmokban is. Mózesnek azonban, akiről maga Isten ezt jelentette ki: "[...] aki az én egész házamban hív" (4Móz 12:7), önmagával való bensőségesebb közösséget ajándékozott. Mózessel Isten színről-színre beszélt. "[...] Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen? És felgyullada az Úr haragja ő reájok, és elméne" (4Móz 12:8-9). Isten nemtetszésének jeleként a felhő eltűnt a sátor fölül és Miriámot megverte az Isten. "[...] és ímé Miriám poklos vala, fejér mint a hó". Isten ugyan megkímélte életüket, de Miriámot büntetésével szigorúan megdorgálta. Isten most porig alázta gőgjüket. Áron megvallotta bűnüket és könyörögve kérte Mózesen keresztül Istent, hogy nővérét ne engedje elpusztulni ebben az undorító és halálos betegségben. Válaszul Mózes imádságára Miriámról Isten letisztította a poklosságot. Mindazáltal Miriámot hét napra kizárták a táborból. Mindaddig, amíg Miriámnak a táborból való száműzetése tartott, Isten kegyének jele nem nyugodott meg újra a sátor felett. Tekintettel Miriám magas tisztségére és a büntetés felett érzett fájdalmára, az egész nép, amely Háseróthban tartózkodott, Miriám visszatérésére várakozott.

Az Úr nemtetszésének ez a kinyilatkoztatása figyelmeztetés, volt az egész Izráel számára, hogy megakadályozza az elégedetlenség és az engedetlenség lelkületének növekedését. Ha Miriám irigységét, elégedetlenségét Isten nem büntette volna meg ily feltűnő módon, akkor az nagyon sok rosszat és bajt eredményezett volna. Az irigység egyike a legsátánibb jellegzetességeknek, amely csak az emberi szívben létezhet, hatásaiban pedig egyike a legkárosabbaknak. A bibliai bölcs így szól: "A búsulásban kegyetlenség van, és a haragban áradás; de ki állhatna meg az irigység előtt?" (Péld 27:4). A mennyben is az irigység okozta a viszályt. Az emberek között is az irigység elnézése hozta létre a kibeszélhetetlen nyomort. "Mert ahol irigység van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van" (Jak 3:16).

Nem tekinthetjük csekély dolognak, mikor másokról rosszat mondunk, vagy pedig magunkat tesszük meg embertársaink indokainak és cselekedeteinek bíráivá: "[...] aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek" (Jak 4:11). Csak egy bíró van - az Úr, "[...] aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait..." (1Kor 4:5). Azért mindaz, aki magára veszi azt a felelősséget, hogy elítélje és kárhoztassa embertársait, bitorolja a Teremtő jogát.

A Biblia különösképpen arra tanít bennünket, óvakodjunk megvádolni azokat, akiket Isten követeiként hívott el ezen a földön. Péter apostol az elhagyatott bűnösök osztályáról beszélve ezt mondja: "[...] Vakmerők, akik a méltóságokat káromolni nem rettegnek: Holott az angyalok, akik erőre és hatalomra nézve nagyobbak, nem szólnak azok ellen az Úr előtt káromló ítéletet" (2Pét 2:10-11). Pál apostol pedig, mikor oktatásában azokról beszél, akiket az egyház élére vezetőkként helyeztek, azt mondja: "Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra" (1Tim 5:19). Az, aki népe tanítóinak és vezetőinek súlyos felelősségét emberekre helyezte, számon kéri népétől szolgáival szembeni magatartását. Meg kell becsülnünk és meg kell adnunk minden tiszteletet azoknak, akiket Isten tisztséggel tisztelt meg. Az az ítélet, amely meglátogatta Miriámot, mindazokat megdorgálja, akik helyet adnak szívükben a féltékenységnek, az irigységnek és zúgolódásnak azok ellen, akiknek a vállára helyezte Isten az ő munkájának terhét.