2 Mózes 15:22-27; 16-18.

A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, amelynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele szívük és az elégedetlenség elcsitult bennük.

Utazásuk első három napja alatt azonban nem találtak sehol sem ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel olthatták volna égő szomjúságukat, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen, a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: "Víz! víz" - visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük - a víz keserű volt.

Ijedtségükben és kétségbeesésükben korholni kezdték Mózest, hogy miért vezette őket ilyen úton. Nem gondoltak arra, hogy tulajdonképpen nem Mózes, hanem a felhőoszlopban lakozó isteni jelenlét vezette Mózest is éppen úgy, mint őket. Nehéz helyzetük miatt érzett fájdalmában Mózes nagyon komolyan Istenhez kiáltott segítségért: "[...] és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék" (2Móz 15:25). Ezután Mózes útján Isten ilyen ígéretet adott a népnek: "Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Móz 15:26).

Márából Élimbe vonult a nép, ahol "[...] tizenkét forrás vala és hetven pálmafa" (2Móz 15:27). Mielőtt bevonultak volna Szin pusztaságába, néhány napig itt maradtak. Már egy hónapja távol voltak Egyiptomtól, amikor először letáboroztak a pusztaságban. Az élelmiszer fogytán volt. Miként lássák el élelemmel ezt a hatalmas sokaságot? Kétség támadt a szívekben és zúgolódni kezdtek. Még a nép kormányzói és vénei is csatlakoztak azokhoz, akik panasszal voltak tele az Isten által kijelölt vezetők ellen: "Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, amikor a húsos fazék mellett ültünk vala, amikor jól lakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg" (2Móz 16:3).

Eddig még nem szenvedtek éhségtől. Jelenlegi szükségleteikről is gondoskodott Isten, de féltek a jövőtől. Nem tudták elképzelni, hogy miként fog majd megélni ez a hatalmas sokaság a pusztában, amelyen át kell vonulniuk. Képzeletükben már maguk előtt látták éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte a nehézségeket, az élelem csökkenését, hogy teljes szívvel hozzá forduljanak, aki mindeddig Szabadítójuk volt. Ha szükségükben őt hívják segítségül, akkor megajándékozza őket szeretete és gondoskodása nyilvánvaló jeleivel. Isten megígérte nekik, hogyha engedelmeskednek parancsainak, akkor nem betegednek meg. Részükről bűnös hitetlenség volt az, amikor előre úgy látták, hogy ők és gyermekeik éhségtől halnak meg.

Isten megígérte, hogy Istenük lesz nekik, hogy népeként magához fogadja őket, és hogy elvezeti a "jó tágas földre". ők azonban mindig készek voltak minden akadály láttán, - amellyel találkoztak a megígért országba vezető úton - a csüggedésre. Isten csodálatos módon kihozta őket az egyiptomi rabszolgaságból, hogy felemelje és nemessé tegye őket, s így áldássá legyenek a földön. Azonban szükségük volt a nehézségekre, a szűkölködés elhordozására. Isten az emberi méltóságtól megfosztott állapotukból hozta ki őket, hogy megtisztelő helyet foglaljanak el a népek és nemzetek között, és átvehessék fontos és szent megbízatásukat. Ha lett volna hitük benne mindazért, amit érettük cselekedett, akkor szívesen elhordoztak volna minden kényelmetlenséget, éhséget, még a szenvedést is. Azonban nem bíztak az Úrban továbbra sem, bár látták hatalmának és jóságának jeleit. Már elfelejtették a keserű szolgálatukat Egyiptomban. Elfelejtették Istennek azt a jóságát és hatalmát, amelyet érettük a rabszolgaságból való kiszabadításukban megmutatott. Elfelejtették, hogy gyermekeik megmenekültek, biztonságban voltak, amikor a pusztító angyal minden elsőszülöttet megölt Egyiptomban. Elfelejtették az isteni hatalom nagyszerű megnyilatkozását a Vörös-tengernél. Elfelejtették azt, hogy mialatt ők biztonságban keltek át a tengeren azon az ösvényen, amelyet Isten nyitott meg számukra, ugyanakkor ellenségük hadseregét a tenger vize elborította és mindenestől maga alá temette. Csak mostani kényelmetlenségeiket és megpróbáltatásaikat látták és érezték. Ahelyett, hogy ezt mondták volna: "Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr, mert rabszolgák voltunk, de nagy nemzetté emelt bennünket", az út nehéz voltáról beszélgettek, és azt szerették volna tudni, vajon mikor is ér már véget vándorlásuk.

Izrael pusztai életének történetét Isten Izraelének tanulságára jegyezték fel az idők végezetéig. A feljegyzések arról, hogy Isten milyen bánásmódban részesítette a pusztában vándorlókat, - amikor éhségnek, szomjúságnak és fáradtságnak voltak kitéve, és amikor tapasztalták Isten hatalmának enyhítésükre történt meglepetésszerű megnyilvánulásait, - mind figyelmeztetéssel és utasítással teljesek az minden időben élő népe számára az idők végezetéig. Mert a héberek tapasztalata előkészítő iskola volt a megígért kánaáni otthonuk számára. Isten azt akarja, hogy népe ezekben a napokban alázatos szívvel és tanítható lelkülettel tekintse át azokat a próbatételeket, amelyeken a hajdani Izrael keresztül ment, hogy így felkészülésük során oktatást nyerjenek és elkészülhessenek a mennyei Kánaánra.

Sokan azok közül, akik visszatekintenek Izraelre, elcsodálkoznak hitetlenségükön és gyakori zúgolódásaikon és úgy érzik, hogy ők maguk nem lettek volna ilyen hálátlanok. Amikor a hitüket valami megpróbálja, akkor ők sem tanúsítanak több hitet vagy nagyobb türelmet, mint amennyit a hajdani Izrael tanúsított. Valahányszor nehéz helyzetbe kerülnek, azonnal elkezdenek zúgolódni azért az eljárásért, amelyet Isten csak azért alkalmazott velük szemben, hogy megtisztítsa őket. Bár jelenlegi szükségleteiket Isten kielégítette, de a jövőjüket mégsem hajlandók teljesen rábízni Istenre. Állandóan aggodalmaskodnak a szegénység miatt, amelytől gyermekeik szenvednek majd. Némelyek mindig gonosznak és sötétnek látják a jövőt maguk előtt és felnagyítják a tényleg létező nehézségeiket annyira, hogy szemeik megvakulnak azoknak az áldásoknak láttán, amelyekért hálásaknak kellene lenniük. Azok az akadályok, amelyekkel szemben találják magukat, ahelyett, hogy az Istenhez, az erő egyetlen forrásához vezetnék őket, eltávolítják őket Istentől, mert ezek az akadályok mindig csak nyugtalanságot és zúgolódást keltenek szívükben.

Jól tesszük-e, ha ennyire átadjuk magunkat a hitetlenségnek? Tulajdonképpen miért is lennénk hálátlanok és bizalmatlanok Isten iránt? Jézus Krisztus a mi barátunk és az egész menny érdekelt a jólétünkben. Aggodalmaskodásunk és félelmünk a jövőtől megszomorítja Isten Szentlelkét. Nem szabad átadni magunkat olyan aggodalomnak, amely csak nyugtalanít, rág és lázít bennünket, és nem segít meg próbatételeink elhordozásában. Semmi helyet nem szabad adni szívünkben az Istennel szembeni bizalmatlanságnak, amely leköti időnk java részét a jövő szükségleteinek biztosításával, mintha boldogságunkat csak ezekben a földi dolgokban találnánk. Isten akarata nem az, hogy népét a földi gondok terheljék le. Urunk azonban nem azt mondja nekünk, hogy földi életünk ösvényén semmi veszedelem nem várakozik ránk. Nem azt ígéri, hogy kiveszi népét a bűnnel teljes gonosz világból, hanem megmutatja a biztos menedéket, amely sohasem csal meg bennünket. Magához hívja a megfáradtakat és a megterhelteket: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28). Tegyétek le magatokról az aggodalmaskodás és a földi, a világi gondok igáját, amelyet magatok helyeztetek saját nyakatokra, és "vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek" (Mt 11:29). Istenben nyugalmat és békességet találhatunk és minden gondunkat reá vethetjük, mert néki gondja van reánk. (Lásd 1Pt 5:7).

Pál apostol ezt mondja: "Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon" (Zsid 3:12). Tekintettel mindarra, amit Isten éretünk tett, a mi hitünknek erősnek, cselekvőnek és kitartónak kell lennie. Zúgolódás és panaszkodás helyett, szívünk beszéde mindig ez legyen: "Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről" (Zsolt 103:1-2).

Isten nem feledkezett meg Izrael szükségleteiről. Isten ezt mondta népe vezetőinek: "Ímé én esőképpen bocsátok néktek kenyeret" (2Móz 16:4). Ugyanakkor utasítást is adott, hogy a nép a napi ellátmányát naponként gyűjtse össze, a hatodik napon azonban dupla mennyiséget szedjen össze, hogy a szombat szent napját tiszteljék.

Mózes biztosította a gyülekezetet arról, hogy a szükségleteiket Isten kielégíti. "Estve húst ád az Úr ennetek, reggel pedig kenyeret, hogy jól lakjatok; mert hallotta az Úr a ti zúgolódástokat, mellyel ellene zúgolódtatok" - majd hozzáfűzte - "de mik vagyunk mi? Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen" (2Móz 16:8). Azután megparancsolta Áronnak, mondja meg nekik: "[...] Járuljatok az Úr elé; mert meghallotta a ti zúgolódástokat" (2Móz 16:9). Mialatt Áron beszélt Izrael fiai egész gyülekezetéhez, azok "[...] a puszta felé fordulának, és ímé az Úr dicsősége megjelenék a felhőben" (2Móz 16:10). Eddig soha nem látott fényesség jelezte Isten jelenlétét. A kinyilatkoztatás útján - amelyet Isten az érzékeikhez szabott - el kellett jutniuk Isten ismeretére. Meg kellett tanulniuk, hogy a Legfenségesebb, és nem csupán csak az ember Mózes a vezetőjük, hogy féljék nevét és engedelmeskedjenek szavának.

Alkonyatkor a fürjek hatalmas serege vette körül és lepte el a tábort úgy, hogy mindenki számára volt elegendő hús. Reggel pedig a talaj felszínén "[...] apró gömbölyegek valának, aprók mint a dara a földön" (2Móz 16:14). "[...] olyan vala mint a kóriándrum magva, a színe pedig mint a bdelliomnak színe" (4Móz 11:7) "Amint megláták az Izrael fiai, mondának egymásnak: Mán ez!" (2Móz 16:15). Az emberek "manná"-nak nevezték el. Mózes pedig ezt mondta: "Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül" (2Móz 16:15). Az emberek összegyűjtötték a mannát és látták, hogy bőségesen elég volt mindenki számára. "Kiomol vala pedig a nép, és szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak vala abból pogácsákat: az íze pedig olyan vala, mint az olajos kalácsé" (4Móz 11:8). Az Úr utasítása szerint naponta minden személy számára egy "ómerrel" kellett szedjenek a mannából. Nem volt szabad abból meghagyniuk reggelre. Néhányan megkíséreltek megtartani belőle a következő napig, de az nem volt többé alkalmas eledelnek, mert megférgesedett. Az egy napra elegendő mannát reggel kellett összegyűjteniük. Mindazt a mannát, ami a talajon maradt, a nap elolvasztotta.

A manna összegyűjtése közben rájöttek, hogy egyesek többet, míg mások kevesebbet szedtek a meghatározott mennyiségnél. Amikor megmérték a szedett mannát "ómerrel", úgy találták, hogy "[...] annak aki többet szedett, nem vala fölöslege, és annak, aki kevesebbet szedett, nem vala fogyatkozása" (2Móz 16:18). Ennek a szentírási résznek a magyarázatát éppen úgy, mint a gyakorlati leckéjét Pál apostol adja meg a Korinthusiakhoz írott második levelében, amikor azt mondja: "nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, néktek pedig nyomorúságtok legyen, hanem egyenlőség szerint; e mostani időben a ti bőségtek pótolja amazoknak fogyatkozását. Hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozástokat, hogy így egyenlőség legyen, Amint megvan írva: Aki sokat szedett, nem volt többje; és aki keveset, nem volt kevesebbje" (2Kor 8:13-15).

A hatodik napon a nép két ómert szedett minden egyes személy részére. A vezetők azonnal tudatták Mózessel a történteket. ő pedig ezt felelte: "Ez az, amit az Úr mondott: A holnap nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg; ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre" (2Móz 16:23). Így cselekedtek, és a manna nem romlott meg. "És monda Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Úrnak szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn" (2Móz 16:25).

Isten azt kívánja, hogy az ő szent napját ma is éppen olyan szentül megtartsuk, amilyen szentül megtartották azt Izrael napjaiban. Azt a parancsot, amelyet Isten a hébereknek adott, az összes kereszténynek Jahve parancsaként kellene megtartani. A szombat előtti napot az előkészület napjává kell tennünk, hogy minden készen legyen a szent órákra. Semmi esetre sem szabad megengednünk, hogy saját ügyeink intézése belenyúljon a szent időbe. Isten azonban a betegek és szenvedők szombatnapi gondozásáról is intézkedett. Az a gondoskodás, amelyet lelkiismeretünk érdekében ezen a napon is végeznünk kell, az az irgalmasság munkája, amellyel nem törjük meg a szombat szentségét. Minden hétköznapi munkát kerülnünk kell. Sokan meggondolatlanul a kisebb munkákat, amelyeket a felkészülés napján elvégezhettek volna, a szombat kezdetére hagyják. Ennek nem szabadna megtörténnie. Azt a munkát, amelyet elmulasztottunk megtenni a szombat kezdetéig, elvégezetlenül kell hagynunk a szombat végéig. Ez a eljárás serkentse a meggondolatlanok emlékezetét, és figyelmeztesse saját munkájuk gondos végzésére a hat munkanap alatt.

Hosszú pusztai vándorlásuk ideje alatt az izraeliták minden héten három csodának lehettek tanúi. Ezeknek célja és rendeltetése, hogy a szombat-nap szentségét belevéssék elméjükbe. A hatodik napon kétszer annyi mennyiség hullott a mannából, a hetedik napon pedig semmi sem. De csak a szombatnapra szükséges manna nem romlott meg, míg a máskor meghagyott manna másnap reggelre mindig megromlott.

A manna adásával összekapcsolt körülmények között döntő bizonyítékunk van arra, hogy a szombatot Isten nem akkor rendelte el, - mint ahogy sokan állítják - amikor a törvényt adta a Sinai hegyen. Mielőtt az izraeliták eljutottak a Sinai hegyhez már tudták, hogy a szombat megtartása kötelező. A szombat szentségére állandóan emlékeztette őket az, hogy minden pénteki napon kétszer annyit gyűjtöttek a szombatra való előkészület céljából, mivel akkor semmi manna nem hullott. A nyugalom napjának szent jellege folyamatosan mély benyomást tett rájuk. Amikor pedig a nép közül néhányan szombaton is kimentek mannát gyűjteni, akkor az Úr azt kérdezte: "Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?" (2Móz 16:28).

"Az Izráel fiai pedig negyven esztendőn át evék a Mánt, míg lakó földre jutának; Mánt evének mindaddig, míg Kánaán földének határához jutának" (2Móz 16:35). Negyven évig naponta emlékeztette őket ez a csodálatos eledel Isten kifogyhatatlan gondoskodására és gyengéd szeretetére. A zsoltáríró szavai szerint isten "mennyei gabonát", "angyalok kenyerét" (Zsolt 78:24-25) adott nekik, vagyis eledelt, amelyről az angyalok gondoskodtak számukra. Mivel "mennyei gabonával" tartották fenn magukat, ezért ez a tény naponta tanította őket. Megkapták Isten ígéretét, biztosított volt a táplálékuk, mintha Kánaán termékeny lankáin búzakalászt ringató szántóföldek vették volna körül őket.

A manna, amely az égből hullott alá Izrael fenntartására, Jézus Krisztus jelképe volt, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: "Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá [...] ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Jn 6:48-51). Isten népének a jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: "A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából" (Jel 2:17).

Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek Isten gondviselésében. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: "Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk." Mózes azonban nem veszítette el türelmét és ezt mondta nekik: "Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat?" (2Móz 17:2). Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: "Miért hoztál ki minket Egyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?" (2Móz 17:3). Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. A felhőoszlop, amely vezette őket, úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes? - kérdezgették egymástól - és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be szívüket és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúsággal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik őt.

Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: "Mit cselekedjem ezzel a néppel?" (2Móz 17:4). Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit és fogja botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: "Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép" (2Móz 17:6). Mózes engedelmeskedett és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig olyan bőségesen, hogy ellátta az egész tábort. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel botját és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában megszabadításuk eszközévé tette Mózes botját.

"Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniok adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett" (Zsolt 78:15-16). Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr dicsőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségének rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak.

Szomjúságában a nép megkísértette Istent, mert ezt kérdezte: "Vajon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?" "Mert ha ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is úgy, mint kenyeret?" Az így megnyilvánuló hitetlenség bizony már bűnnek számított. Mózes félt is, hogy Isten ítélete szakad rájuk. Ezért azt a helyet "Masszának és Méribának" nevezte, ami azt jelenti "megkísértés, versengés", hogy ez emlékeztesse őket bűnükre.

Most pedig egy újabb veszedelem fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, az Úr megengedte, hogy ellenségeik megtámadják őket. Az amálekiták - vad és harcias törzs, amely azon a vidéken lakott - kivonultak ellenük és megölték mindazokat, akik kimerülten és fáradtan elmaradtak a néptől és így könnyen hátba támadhatták és hatalmukba keríthették őket. Mózes tudta, hogy a nép zöme nem készült még fel a harcra, ezért arra utasította Józsuét, hogy a különböző törzsekből válasszon ki katonának alkalmas férfiakat és szervezzen belőlük egy sereget. A következő napon vezesse őket az ellenség ellen, miközben ő maga, Mózes, egy közeli magaslatra álljon Isten botjával a kezében. Ennek megfelelően a következő napon Józsué és csapata megtámadta az ellenséget, mialatt Mózes, Áron és Húr a csatateret ellenőrző dombon álltak. Az ég felé nyújtott karokkal és jobb kezében az Isten botját tartva Mózes Izrael hadseregének győzelméért imádkozott. A csata folyamán észrevették, hogy addig, amíg Mózes a karjait kitárva felfelé tartotta kezeit, Izrael győzelmesen tört előre, de abban a pillanatban, amikor karjait leeresztette, az ellenség kerekedett felül. Amikor Mózes elfáradt, Áron és Húr megfogták és magasra tartották karjait egészen napnyugtáig, amikor az ellenséget megfutamították.

Áron és Húr ezzel megmutatták az izraelitáknak, hogy nekik is kötelességük lenne Mózes mellé állni és munkájában támogatni őt, miközben az Istentől átvett parancsot számukra továbbítja. Mózes cselekedete jelentőségteljes, mert világossá tette népe előtt, hogy sorsukat Isten tartotta kezében. Amíg a nép Istenbe veti bizalmát, addig Isten is harcol érettük és legyőzi ellenségeiket. Amikor azonban elfordulnak Istentől és nem ragaszkodnak hozzá, hanem csak saját erejükben bíznak, akkor még az Istent nem ismerőknél is gyengébbek lesznek és ilyenkor ellenségeik győzedelmeskednek felettük.

A héberek akkor diadalmaskodtak, amikor Mózes a kezeit az ég felé tárta és érettük imádkozott. Isten Izraele is akkor győzedelmeskedik, amikor hittel megragadja hatalmas segítője erejét. Ezt az isteni erőt azonban egyesíteni kell az emberi erőfeszítéssel. Mózes nem hitte azt, hogy Isten akkor is legyőzi majd ellenségeiket, ha Izrael tétlen marad. Mialatt Izráel nagy vezetője az Úrhoz kiáltott, azalatt Józsué és bátor társai nagy erőfeszítéseket fejtettek ki az ellenség visszaveréséért.

Az amálekiták veresége után Isten ezt az utasítást adta Mózesnek: "Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól" (2Móz 17:14). Közvetlenül halála előtt, nagy vezetőjük, Mózes ezt az ünnepélyes, komoly megbízást adta át népének: "Megemlékezzél arról, amit Amálek cselekedett rajtad az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek: Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul valának, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent [...] töröld el Amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!" (5Móz 25:17-19). Erről az istentelen népről Isten még ezt jelentette ki: "Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre" (2Móz 17:16).

Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy korlátlan uralma, de ahelyett, hogy félelemmel és tisztelettel viselkedtek volna előtte, elhatározták, hogy dacolnak erejével. Azokat a csodákat, amelyeket Mózes Egyiptomban cselekedett, a gúny tárgyává tették, és a körülöttük élő népek félelmét kinevették. Esküt tettek isteneikre, hogy a hébereket elpusztítják úgy, hogy egy sem marad meg közülük. Azzal dicsekedtek, hogy Izrael Istene erőtlen lesz arra, hogy ellenálljon nekik. Pedig az izraeliták nem bántották meg és nem is fenyegették meg őket. Az amálekiták támadásukat minden kihívás nélkül indították meg. Isten iránti gyűlöletüket és akaratával szembeni ellenszegülésüket akarták kinyilvánítani azzal, hogy igyekeztek megsemmisíteni Isten népét. Az amálekiták már régóta fennhéjázó bűnösök voltak. Bűneik bosszúért kiáltottak az égre. Isten irgalmassága azonban még mindig bűnbánatra szólította fel őket. Amikor az amálekiták Izrael népe elfáradt, védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát. Isten gondviselése mindenekelőtt leggyengébb gyermekeire terjed ki. A kegyetlenség vagy az elnyomás egyetlen egy cselekedete sem marad figyelmen kívül a mennyben. Isten keze védőpajzsként tárul ki szeretett gyermekei előtt. Az emberek óvakodjanak attól, hogy rácsapjanak vagy megüssék ezt a kezet, mert az igazság kardját is ez a kéz forgatja.

Az izraeliták táborhelyétől nem messze feküdt Jethrónak, Mózes apósának otthona. Jethró hallott a héberek kiszabadításáról és most felkerekedett, hogy meglátogassa őket és visszaadja Mózesnek feleségét és két fiát. Izrael nagy vezérét a hírnökök értesítették Jethróék közeledéséről és Mózes kiment eléjük, hogy örömmel találkozzék velük. A viszontlátás első örömei után sátorába vezette őket. Amikor Mózes rájött, hogy Izrael kivezetése Egyiptomból komoly veszélyekkel jár, visszaküldte családját apósához. Most azonban örülhetett társaságuknak. Jethrónak beszámolt arról, hogy Isten milyen csodálatos dolgot cselekedett Izraellel. Jethró, a pátriárka örvendezett és áldotta az Urat. Mózessel és a vénekkel együtt áldozatot mutatott be az Úrnak, és ünnepet szenteltek Isten irgalmasságának emlékezetére.

Jethró egy ideig a táborban maradt és hamarosan észrevette, hogy milyen súlyos terhek nehezednek Mózesre. Fenntartani a rendet és a fegyelmet az izraeliták hatalmas, tudatlan és képzetlen sokaságában - óriási feladat volt. Mózest ismerte el vezetőjének és bírájának a nép. Ő intézte el nemcsak az általános ügyeit, hanem a kötelességeit is a népnek. Az egyesek között támadt ellentéteket is neki kellett elintéznie. Mózes vállalta mindezeket a feladatokat, mert ezek elintézése alkalmat adott neki az oktatásra. "[...] tudtára adom az Isten végezéseit és törvényeit" (2Móz 18:16) - mondta Jethrónak, aki azonban a következő ellenvetést tette: "Felettébb kifáradsz te is, ez a nép is, amely veled van; mert erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad" (2Móz 18:18). Azután tanácsolta Mózesnek, hogy válasszon ki a népből megfelelő személyeket és tegye őket elöljárókká, egyeseket ezrek, másokat százak és másokat tízek fölé. Ezeknek alkalmas embereknek kell lenniük, olyanoknak, akik "derék, istenfélő férfiak", igazságosak és gyűlölik a haszonlesést. Ezeknek kell ítélkezniük a kisebb ügyekben, mialatt a nehéz és fontos ügyek továbbra is Mózes elé kerülnek. "[...] Te légy a népnek szószólója Isten előtt" - tanácsolta - "és te vidd az ügyeket Isten eleibe. És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add tudtokra az utat, amelyen járniok kell és a tennivalót, amelyet tenniök kell" (2Móz 18:19-20). Mózes elfogadta apósa tanácsát és ezzel nemcsak magának szerzett könnyebbséget, hanem ennek eredményeként a rend is tökéletesebb lett a nép között.

Az Úr nagymértékben kitüntette Mózest, és csodákat vitt véghez keze által. Abból a tényből, hogy Isten őt választotta ki mások oktatására, nem következtette azt, hogy neki nincs szüksége tanácsra. Izrael Isten által választott vezetője boldogan figyelt oda egy istenfélő midiánita pap javaslataira és bölcs rendelkezésekként tette azt magáévá.

Refidimből elindulva a nép folytatta vándorlását, követve a felhőoszlop mozgását. Útjuk kopár síkságokon, meredek lejtőkön és sziklás hegyszorosokon vezetett keresztül. Gyakran - amikor homokos pusztaságokon vonultak át - látták a barátságtalan hegyeket, amelyek óriási sziklabástyákként halmozódtak fel előttük és keresztezték útvonalukat, és úgy látszott, hogy lehetetlenné teszik előrejutásukat. Amikor azonban megközelítették ezt az akadályt, meglátták a sziklafalban lévő nyílásokat, melyek mögöttük újabb sík terület tárult szemük elé. Most éppen egy ilyen mély, köves átjárón haladtak át. Mély benyomást keltő jelenet volt ez az átkelésük. A sziklás kőszirtek között, amelyek több száz méter magasra nyúltak fel mindkét oldalon, ameddig a szem ellátott, eleven folyamként hömpölygött Izrael serege nyájaikkal és csordáikkal. Azután hirtelen ott emelkedett szemeik előtt a Sinai hegy tömör homlokzata. A felhőoszlop megtelepedett, megnyugodott a hegy ormán és az emberek felállították sátraikat a hegy aljánál elterülő síkságon. Ez a hely volt az otthonuk majdnem egy évig. Éjjel a tűzoszlop biztosította őket Isten oltalmáról. Mialatt éjnek idején Izrael gyermekei álomba merülten békésen pihentek, a mennyei kenyér csendesen hullott táborukra.

A hajnal pirkadása bearanyozta a hegyek gerinceit és a nap tündöklő sugarai behatoltak a mély szakadékokba. A fáradt, kimerült vándorok számára az irgalmasság sugarainak látszottak ezek, amelyek Isten királyi székétől áradnak. Úgy tűnt, mintha ezek a hatalmas, göröngyös magaslatok magányos nagyszerűségükben Isten örökkévaló állhatatosságáról és fenséges voltáról beszélnének. Itt, ezen a helyen mindenkinek az elméjére mély benyomást tett az ünnepélyesség és a félelem. Mindenkinek éreznie kellett tudatlanságát és gyengeségét Isten jelenlétében, aki "[...] a hegyeket körtefontra tette, és a halmokat a mérlegserpenyőbe" (Ésa 40:12). Itt kapta meg Izrael azt a legcsodálatosabb kijelentést, amelyet Isten valaha is adott az embereknek. Az Úr ide gyűjtötte népét, hogy hatással lehessen rájuk követelményeinek szentsége azzal, hogy saját hangján jelentette ki népének szent törvényét. Nagy és alapos változásnak kellett végbemennie bennük. Mert rabszolgaságuk lealacsonyító befolyásai és a bálványimádással hosszú ideig tartó kapcsolatuk rányomta bélyegét szokásaikra és jellemükre. Isten azon munkálkodott, hogy magasabb erkölcsi szintre emelje fel őket azzal, hogy megismerteti magát velük.