„Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál” (Jn 17:6).

Krisztus módszereinek legteljesebb szemléltetését a tizenkét tanítvány kiképzéséről szóló leírásban találhatjuk. A Mester súlyos felelősséget bízott ezekre az emberekre. Kiválasztotta őket, hogy Lelkével betöltse és alkalmassá tegye valamennyiüket művének előbbre vitelére abban az időszakban, amikor neki majd távoznia kell a földről. Mindenkinél inkább élvezhették a vele való szoros közösség áldásait. Kiválasztott munkatársait személyes kapcsolat útján tanította. „És az élet meg jelent és láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla” –mondja János, a szeretett tanítvány (1Jn 1:2).

A valódi nevelés során csakis ilyen közösségben lehet az életadó erőt továbbadni, amelyben elme az elmével, szív a szívvel, az emberi az istenivel kapcsolódik össze. Élet csak életből fakadhat.

Tanítványai kiképzésekor Megváltónk azt a nevelési módszert alkalmazta, amit már kezdetben megalapított. Családját az először kiválasztott tizenkét ember alkotta, valamint további néhány személy, akik időről időre segítőként hozzájuk csatlakoztak. Vele voltak a házban, az asztalnál, a belső szobában, a mezőn. Társai voltak az utazásai során, együtt élték át a próbákat, a nehézségeket és – amennyire tőlük telt – munkájában is részt vettek.

A Mester néha úgy tanította őket, amikor éppen a domboldalon ültek, néha a tóparton, máskor a halászcsónakban vagy éppen útközben. Amikor a sokasághoz beszélt, mindig ők alkották a belső kört. A lehető legközelebb húzódtak hozzá, hogy egy szavát se mulasszák el. Figyelmes hallgatók voltak, teljes szívből vágytak arra, hogy megértsék azokat az igazságokat, amelyeket majd szerte a világon, minden korban hirdetni kell.

Jézus az egyszerű emberek soraiból választotta ki első tanítványait. Alázatos, tanulatlan férfiak voltak ezek a galileai halászok, akik nem ismerték ugyan a rabbik tanításait és szokásait, ám megedzette őket a kemény munka és a nehéz körülmények fegyelmező ereje. Ez a néhány ember nagyszerű ösztönös képességekkel és tanítható lelkülettel rendelkezett, akiket a Megváltó meg tudott tanítani és át tudott formálni a munka végzésére. Az élet hétköznapi területein sok egyszerű munkás végzi türelmesen reggeltől estig a feladatait, mit sem tudván a bennük rejlő képességekről, amelyeket ha a gyakorlatban kamatoztatnának, talán a világ legnagyobb vezetőinek körébe emelkednének. Ez volt a helyzet azoknak a férfiaknak az esetében is, akiket a Megváltó munkatársként kiválasztott. Ők abban a kiváltságban részesültek, hogy három éven át a legnagyobb tanító képezte őket, aki csak a világra született.

Az első tanítványok körébe igen sokféle személy került be. Később a világ tanítóiként kellett munkálkodniuk, ezért sok sajátságos személyiségtípust képviseltek. Ott volt Lévi Máté, a vámszedő, Róma kiszolgálója, akit az üzleti élet forgatagából hívott el az Úr; Simon, a zelóta, az elnyomó hatalom kérlelhetetlen ellensége; a lobbanékony, beképzelt, de melegszívű Péter és András, a testvére; a Júdeából származó, választékos modorú, jó képességű, de csalárd lelkű Júdás; Filep és a hűséges, buzgó, de lassan hitre jutó Tamás; Jakab, a jelentéktelen és Júdás a még jelentéktelenebb Jézus testvérei közül, akik azonban mégis erőteljesek és határozottak voltak úgy hibáikban, mint erényeikben; a gyermeki, őszinte hittel rendelkező Nátánael, valamint Zebedeus becsvágyó, de meleg szívű fiai.

Annak érdekében, hogy eredményesen végezzék a munkát, amelyre elhívást kaptak, ezek a tanítványok – habár igen különböztek egymástól természetes jellemvonásaikban, képzettségben és szokásaikban – el kellett, hogy jussanak az érzések, a gondolatok és a tettek egységére. Ennek az egységnek a biztosítása Krisztus feladata volt, de mindenekelőtt önmagával kellett összhangba hoznia őket. Hogy mennyire a szívén viselte ezt a célt, jól kifejezi Atyjához intézett imájában: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: …hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél” (Jn 17:21-23).

A tizenkét tanítvány közül négynek volt később vezető szerepe, négy különböző vonalon. Krisztus előre látta sorsukat, s ennek megfelelően készítette és tanította őket. Jakab, aki hirtelen halállal, kard által fog meghalni; János, a testvérek közül a leghosszabb életű, aki a szolgálatban és szenvedésben Ura nyomdokait fogja követni; Péter, az úttörő, aki évszázadok alatt felépült falakat fog ledönteni és a pogány világban fogja hirdetni az evangéliumot és Júdás, aki felülmúlta testvéreit a szolgálatra való képességben. Mégis lelkében olyan célokat dédelgetett, amelyek megvalósulásáról még csak nem is álmodott: ők voltak Krisztus legszeretőbb gondoskodásának alanyai, valamint leggyakoribb, leggondosabb tanításainak befogadói.

Péter, Jakab és János minden lehetőséget megragadott, hogy közel lehessen Mesteréhez, és Jézus sohasem küldte el őket. A tizenkettő közül velük volt a legszorosabb kapcsolata. Jánosnak ennél egy picit még szorosabb kötődésre volt szüksége és azt is elérte. A Jordán partján tartott első találkozó alkalmával, amikor András – Jézusról hallván – elsietett, hogy szóljon a testvérének, János csöndben ült és csodálatos témákról elmélkedett. Követte a Megváltót, mindig buzgó, oda adó hallgató volt. Mégsem volt hibátlan a jelleme. Nem volt szelíd, álmodozó vallási rajongó. Őt és testvérét a mennydörgés fiaiként ismerték (Mk 3:17). János büszke, becsvágyó, versengő férfi volt, de szíve mélyén a mesteri Tanító meglátta a buzgó, őszinte, szeretetteljes lelkületet. Megfeddte önző vágyait, letörte nagyravágyó törekvéseit, megpróbálta hitét; viszont kinyilatkoztatta előtte, mi is az, amire lelke igazán vágyik: a szentség szépségét, szeretetének átformáló erejét. „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál” – jelentette ki Jézus (Jn 17:6).

János természete szerint nagyon vágyott a szeretetre, az együttérzésre, a közösségre. Közel húzódott Jézushoz, mellette foglalt helyet, a mellkasára hajolt. Ahogy a virág szívja magába a napsugár melegét és a harmatot, úgy itta ő is az isteni fényt és életet. Csodálattal és szeretettel szemlélte a Megváltót, egészen addig, amíg egyetlen vágya a Krisztushoz való hasonlóság és a vele való szoros közösség lett, jelleme pedig Mesterének jellemét tükrözte vissza.

„Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység őiránta, az mind meg tisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta” (1Jn 3:1-3).

Egyik tanítvány története sem szemlélteti jobban Krisztus képzési módszerét, mint Péter élettörténete. Mivel vakmerő, durva, magabízó, gyors felfogású, azonnal reagáló, hirtelen haragú, bosszúálló, ám nagylelkűen megbocsátó volt, Péter gyakran hibázott, és ezért gyakran kapott feddést is. Az Írás azonban ugyanolyan határozottan hangsúlyozza elismerő szavakkal azt is, hogy Péter melegszívű, hűséges és odaadó volt Krisztus iránt. A Megváltó türelmesen, megkülönbözte tett szeretettel bánt féktelen tanítványával, hogy megfékezze önteltségét és alázatra, engedelmességre, bizalomra tanítsa.

Péter azonban csak részben tanulta meg a leckét. A magabiztosságot nem tépte ki gyökerestől szívéből.

Jézus gyakran próbálta feltárni tanítványai előtt a rá váró megpróbáltatás és szenvedés képeit, mert nehéz teherként nyomták lelkét. Ám barátai szeme zárva maradt. A váratlan közlés kellemetlen volt számukra, ezért nem akartak látni. Péterből heves tiltakozást váltott ki az önsajnálat, ami miatt visszariadt attól, hogy közösséget vállaljon Krisztussal a szenvedésben: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled” (Mt 16:22)! Szavai mind a tizenkét tanítvány gondolatait és érzéseit kifejezték.

Így haladtak tehát tovább, amint közeledett a válság: dicsekedtek, egymással versengve várták, hogy milyen rész jut nekik a királyi dicsőségből, és nem is álmodtak a keresztről.

Péter tapasztalata mindnyájuk számára nagy lecke volt. A magabízó ember számára a próba egyenlő a vereséggel. Az el nem hagyott bűn biztos következményét Krisztus sem tudta megakadályozni, de kezét kinyújtotta, hogy megmentse tanítványát, amikor a hullámok már-már átcsaptak a feje fölött. Így ölelte át később mentő szeretetével is, amikor lelkét fenyegették a mély víz örvényei. Pétert saját dicsekvő szavai vitték egyre közelebb a szakadék széléhez, amikor már a romlás fenyegette. Újra és újra hallotta a figyelmeztetést: „...te megtagadod, hogy ismersz engem” (Lk 22:34). Péterből a szomorúság és a szeretet szólt, amikor kimondta a vallomást: „Uram, teveled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni” (Lk 22:33)!, és ekkor a Mester, aki olvasott a szívében, olyan üzenetet közölt vele, amit akkor még nem értékelt eléggé, de a gyorsan leszálló sötétségben már reménysugárként ragadott meg. „Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed” (Lk 22:31-32).

Amikor Péter a főpap palotájának udvarán kiejtette tagadó szavait, amikor a Megváltó szánakozó, szeretetteljes, szomorú tekintete felébresztette szívében a szeretetet és a hűséget, és kiszaladt a kertbe, ahol korábban Krisztus imádkozott sírva, amikor bűnbánó könnyei ugyanazokra a rögökre hulltak, amelyeket az Ő véres cseppjei is áztattak, akkor jutottak eszébe és jelentettek támaszt számára a Megváltó szavai: „imádkoztam érted, hogy idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed”.

Ha Jézus tekintete abban a keserves pillanatban nem gyengéd részvéttel, hanem szemrehányással lett volna tele, ha bűnének megjövendölésekor nem fűszerezte volna reménységgel a Péternek szánt üzenetet, akkor vajon milyen sűrű sötétség borult volna most lelkére? Milyen szörnyű kétségbeesés kerítette volna hatalmába meggyötört szívét! Abban a kegyetlen órában, amikor annyira gyűlölte önmagát, mi tartotta volna vissza attól, hogy a Júdás által kitaposott ösvényre lépjen?

Bár Jézus nem tudta megóvni tanítványát ettől a gyötrelemtől, mégsem hagyta magára keserűségében. Az Ő szeretete sosem lankad, sem el nem távozik.

Az emberek – mivel átadták magukat a gonosznak – hajlamosak tapintatlanul bánni megkísértett, tévedő társaikkal. Nem tudnak olvasni a szívükben, nem ismerik harcaikat és fájdalmukat. Meg kell tanulniuk, milyen a szeretetteljes feddés, a gyógyító dorgálás és a reménységet adó figyelmeztetés.

János is ott őrködött Jézus közelében a kihallgatás során, ő is ott állt a kereszt lábánál, és a tizenkettő közül ő lépett be először a sírboltba a feltámadás reggelén, mégsem őt említi Krisztus név szerint feltámadása után, hanem Pétert. „…mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek” – adta át az angyal az üzenetet (Mk 16:7).

Amikor Krisztus utoljára találkozott tanítványaival a tó partján, Pétert háromszor tette próbára a következő kérdéssel: „Szeretsz-é engem?” Ekkor kapta vissza helyét a tizenkét tanítvány között, valamint megbízatását is. Legeltetnie kellett az Úr nyáját. Végül Jézus még utoljára ezt parancsolta neki: „Kövess engem” (Jn 21:17, 22)!

Most már igazán tudta értékelni ezeket a szavakat. Azt is megértette, mire is akarta Krisztus tanítani őket, amikor odaállított középre egy kisgyermeket és arra utasította őket, legyenek ők is hozzá hasonlók. Mivel alaposabban megismerte úgy a saját gyengeségét, mint Krisztus erejét, már készségesen tudott bízni és engedelmeskedni. Krisztus erejével tudta követni Mesterét.

Fáradságos munkával töltött, áldozatos élete végén pedig ez a tanítvány, aki egy kor annyira ódzkodott a keresztnek még a gondolatától is, örömnek tartotta feladni életét az evangéliumért, és csak azért volt szívében keserű érzés, hogy neki, aki megtagadta Urát, talán túl nagy dicsőség úgy meghalni, ahogyan Mestere meg halt.

Péter jellemének átalakulása Jézus Krisztus szelíd szeretetének csodája volt. Életre szóló lecke ez mindazok számára, akik a legfőbb Tanító nyomdokaiban szeretnének járni.

Jézus megfeddte tanítványait, figyelmeztette és intette őket, János, Péter és testvérei azonban sosem hagyták el Őt. Minden dorgálás ellenére úgy döntöttek, hogy vele maradnak. A Megváltó sem fordult el tőlük hibáik miatt. Ő úgy fogadja magához az embereket, ahogy vannak, hiányosságaikkal és gyengeségeikkel együtt, majd kiképzi őket a szolgálatára, amennyiben engedik, hogy tanítsa és fegyelmezze őket.

Volt azonban a tizenkettő között egy, akihez – szolgálatának lezárulását megelőzően – egyetlen feddő szót sem intézett.

Júdás a kibékíthetetlen szembenállás képviselője volt a tanítványok között. Ő azért csatlakozott Jézus követőihez, mert vonzotta a Megváltó személyisége és élete. Őszintén vágyott arra, hogy megváltozzon, és remélte, hogy ez be is következik, ha Jézussal közösségben marad. Ám ez a vágy nem volt elsőrendű az életében. Őt leginkább az a remény irányította, hogy a Krisztus által megalapítandó új birodalomban milyen nagyszerű kiváltságok várnak majd rá. Habár felismerte Krisztusban az isteni erőt, Júdás nem rendelte alá magát az irányításnak. Továbbra is saját nézeteihez és véleményéhez ragaszkodott, folyton kritizált és kárhoztatott másokat. Krisztus indítékai és tettei gyakran felülmúlták felfogóképességét, kételyt és nemtetszést váltottak ki belőle. Kételkedése és becsvágya átragadt a tanítványokra is. Az elsőségért folytatott vetélkedésnek és a Krisztus módszereivel szemben megfogalmazott kritikának legtöbbször Júdás adta meg az alaphangot.

Jézus látta, hogy a feddés csak még inkább megkeményítené Júdás szívét, ezért tartózkodott attól, hogy nyíltan a szemébe mondja hibáit. Azáltal próbálta Júdás kicsinyes önzését gyógyítani, hogy nap mint nap kimutatta iránta önfeláldozó szeretetét. Tanításában olyan elveket szemléltetett, amelyek a tanítványok énközpontú vágyainak egészen a gyökeréig hatottak. Újabb és újabb példákat mondott el nekik, és Júdás sokszor ráébredt arra, hogy éppen az ő jellemét vázolja fel és az ő bűnére mutat rá, de mégsem adta át magát.

Mivel folyamatosan ellenállt a kegyelem kérlelésének, a gonosz árja végül elsodorta őt. Júdás egy burkolt feddésen feldühödve és nagyratörő álmai meghiúsulása miatt keseregve megadta magát a kapzsiság démonjának, és elhatározta, hogy elárulja Mesterét. Az utolsó vacsora helyszínéről, amit Krisztus jelenlétének öröme és a halhatatlan reménység fénye ragyogott be, elindult gonosz tervét megvalósítani a külső sötétségre, ahol már nem volt több remény.

„Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja őt” (Jn 6:64), annak ellenére azonban, hogy mindent tudott elő re, mégsem tartotta vissza szeretetének ajándékát és kegyelmes kérlelését.

Látta, milyen veszélyben van Júdás, ezért közel vonta magához, befogadta kiválasztott, bizalmas tanítványainak belső körébe. Amint napról napra egyre súlyosabban nehezedett rá munkájának terhe, ráadásként viselnie kellett ennek a tanítványnak a makacs, gyanakvó, alattomos lelkületét is. Azon dolgozott, hogy kiegyensúlyozza tanítványai szívében ezt a folyamatos, titokzatos és kifinomult ellenkezést. És mindezt azért tette, hogy ez az önmagát romlásba sodró lélek biztosan ne nélkülözze a megmentő befolyást!

„Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el”; „mert erős a szeretet, mint a halál”

(Én 8:7, 6).

Ami magát Júdást illeti, Krisztus érte végzett szeretetmunkája teljesen eredménytelen maradt. A tanítványok számára azonban ez egy életre szóló lecke volt. A szelídségnek és a hosszútűrésnek ez a példája örökre megváltoztatta a meg kísértettek és az elbukottak iránti viszonyulásukat. Más tanulságokat is levonhattak az esetből. A tizenkét tanítvány a felszentelésekor nagyon vágyott arra, hogy Júdás is köztük legyen, és bekerülését a körbe úgy értékelték, mint nagyon ígéretes lépést. Júdás szorosabb kapcsolatban volt a világgal, mint ők, jó hírnévnek örvendett, nagyszerű ítélő- és szervezőképességgel rendelkezett, és mivel tisztában volt saját képességeivel, a tanítványokat is rávette arra, hogy hasonlóképpen értékeljék őt. Ám a módszerek, amelyeket be akart illeszteni Krisztus munkájába, világi elvek alapján működtek és a világi eljárások szabályozták. Céljuk az volt, hogy a világban szerezzenek elismerést, dicsőséget és a földön alapítsanak birodalmat. Ezen vágyak kibontakozása Júdás életében segített a tanítványoknak megérteni, milyen éles ellentét van az önfelmagasztalás elve és Krisztus alázatra, önfeláldozásra intő elvei között, amelyek a lelki ország alapelvei. Júdás sorsában láthatták, mire vezet az öncélú életvezetés.

Ezeknek a tanítványoknak az életében Krisztus küldetése elérte célját. Önmegtagadó életének példája és tanítása lassanként átformálta jellemüket. Halála szétrombolta a világi nagy ságról szőtt ábrándjaikat. Péter bukása, Júdás hitehagyása és saját kudarcuk, amikor magára hagyták Krisztust gyötrelmei és a rá leselkedő veszélyek közepette, félresöpörte önelégültségüket. Belátták, hogy milyen gyengék, megéreztek valamit abból, milyen hatalmas munkát bíz rájuk a Megváltó, felfogták, mekkora szükségük van a Mester irányítására minden lépésnél.

Tudták, hogy személyes jelenlétének már nem sokáig örülhetnek, és felismerték, mint soha azelőtt, hogy milyen értékes volt az a lehetőség, hogy Isten küldöttével járhattak és beszélgethettek. Sok tanítását nem értékelték vagy nem értették, amikor elhangzott, de most vágytak arra, hogy bár vissza tudnák idézni azokat és újra hallhatnák szavait. Milyen örömöt okozott nekik Jézus ígérete:

„Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.” „…mind azt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az min den re megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek” (Jn 16:7; 15:15; 14:26).

„Mindaz, ami az Atyáé, az enyém”. „De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, …az enyémből vesz, és megjelenti néktek” (Jn 16:15, 13, 14).

A tanítványok látták Krisztust felemelkedni az Olajfák hegyéről, és amikor az egek már befogadták Őt, akkor jutott eszükbe a távozáskor elmondott ígéret: „ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:20).

Tudták, hogy továbbra is együttérzéssel van irányukban. Tudták, hogy képviselőjük, szószólójuk van személyében az Isten trónjánál. Jézus nevében terjeszthették fel kéréseiket, az Ő ígéretében bízva: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16:23).

Ezzel az erőteljes érvvel emelték egyre magasabbra és magasabbra hitük karját: „Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Róm 8:34).

Isten Fia, akit a mennyekben felmagasztaltak, hűségesen teljesítette ígéretét földi követői életében. Elfoglalta Isten jobbján a királyi széket, és ezt a földön az jelezte, hogy tanítványaira kitöltetett a Szentlélek.

Krisztus munkája nyomán a tanítványok érezték, hogy szükségük van a Lélekre, és a Lélek tanítása által megkapták képzésük utolsó részét, majd elkezdték küldetésük teljesítését.

Már nem voltak többé tudatlanok és műveletlenek. Már nem egymástól független egységként vagy egymásnak ellentmondó, egymással vitázó személyként léteztek. Egyek voltak akaratban, értelemben és lélekben. Krisztus töltötte be gondolataikat. Egyetlen céljuk az Ő országának építése volt. Gondolkodásukban és jellemükben hasonlóvá váltak Mesterükhöz, és az emberek „meg is ismerék őket, hogy a Jézussal voltak” (ApCsel 4:13).

Ekkor Krisztus dicsősége olyan erővel nyilvánult meg, amilyet halandó ember még sohasem láthatott. Tömegek vallották magukat a Megfeszített követőinek, olyan férfiak és nők is, akik korábban gyalázták az Ő nevét és megvetették hatalmát. Isten Lelkének irányításával a Krisztus által kiválasztott alázatos tanítványok munkája megrázta a világot. Az evangélium egyetlen generáció életideje alatt eljutott minden nemzethez.

Krisztus a Szentlelket küldte el maga helyett első munkatársai mellé, és Őt bízza meg ma is, hogy legyen a tanácsadónk. Ezt ígéri ma nekünk is: „ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:20).

Ha a nevelés munkája során ugyanannak a Léleknek a jelenlétét vesszük igénybe, akkor ugyanazokat az eredményeket várhatjuk, mint amilyenekről a régi időkben olvastunk. A valódi nevelésnek ez a célja, hiszen Isten ennek a munkának az elvégzését várja tőlünk.