„…hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4:6).

A bűn elválasztotta az embert Istentől. A megváltási terv nélkül az Istentől való örök elszakadás és a végtelen éj sötétje lett volna osztályrésze az embernek. A kapcsolat helyreállítását a Megváltó áldozati halála tette újra lehetővé. Bár személyesen nem járulhatunk a színe elé, bűnös állapotunkban nem nézhetjük arcát, de Megváltónkban, Jézusban szemlélhetjük Őt és beszélgethetünk vele. „Isten dicsőségének ismerete felragyog Krisztus arcán.” „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával” (2Kor 4:6; 5:19 – új prot. ford.).

„És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk …teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14 vö. 1:4). Krisztus élete és halála, a mi megváltásunk ára, nemcsak az élet ígéretét jelenti, nemcsak a bölcsesség tárházát nyitja meg újra, hanem Isten jellemének szemléletesebb és magasabb rendű kinyilatkoztatása számunkra, mint amit az Éden szent lakói valaha szemlélhettek.

Habár Krisztus valóban kitárja a mennyet az embernek, az élet, amiben Ő részesít bennünket, megnyitja az ember szí vét a menny felé. A bűn nem csak azért szörnyű, mert elzár bennünket Istentől, hanem azért is, mert lerombolja az ember lelkében a vágyat és a képességet is, hogy megismerje Őt. Az ördög munkáját pedig Krisztus tudja semlegesíteni. Neki van hatalma ahhoz, hogy életre keltse és helyreállítsa a bűn miatt megbénult lelki képességeket, az elsötétült elmét és eltorzult akaratot. Kitárja előttünk a világegyetem gazdagságát és nekünk adja a képességet, hogy újra fel tudjuk fedezni és érté kelni tudjuk ezeket a kincseket.

Krisztusról írja az Ige: „Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert” (Jn 1:9). Ahogy Krisztus által van minden emberi lénynek élete, úgy a lélek is rajta keresztül kap isteni fénysugarakat. Az értelmi képességeken kívül minden szívben ott lakik a lelki erő, a jó meg értésének képessége és a jóságra való vágy. Ám ezen alapelvek ellen harcol egy ellentétes erő. Az, hogy az első emberpár evett a jó és gonosz tudásának fájáról, minden ember élettapasztalatára hatással van. Ott van természetében a bűnre való hajlam, és ez olyan erő, aminek segítség nélkül nem tud ellenállni. Legyőzni ezt az erőt és elérni azt az eszményt, ami lelke legmélyén él, csak is egyvalaki hatalmával képes. Ez a hatalom pedig a Krisztusé. Legégetőbb szükségletünk, hogy együtt működjünk ezzel a hatalommal. Vajon nem ez az együtt működés kellene, hogy legyen minden nevelési erőfeszítésünk legfőbb célja?

A jó tanár nem elégszik meg másodrendű munkával. Nem érzi eredményesnek tevékenységét, ha nem vezeti el a tanulókat a lehető legmagasabb rendű cél eléréséig. Nem lehet elégedett, ha csupán szakmai tudást ad át, ha okos könyvelőket, ügyes művészeket és sikeres üzletembereket képez. Törekedjék arra, hogy az igazság alapelveire, az engedelmességre, a tiszteletre, a becsületre és a tisztaságra is megtanítsa őket, olyan elvekre, amelyek segítségével pozitív erőként a társadalom stabilitásáért és felemelkedéséért dolgozhatnak. Legyen az a vágya, hogy mindezeken túl megtanítsa nekik az élet legnagyobb leckéjét, az önzetlen szolgálat örömét.

Ezek az elvek úgy válnak jellemépítő, élő erővé, ha megismertetjük a tanulókat Krisztussal, és ők elfogadják a Megváltó bölcsességét vezetőjüknek, hatalmát pedig lelkük és életük fenntartó erejének. Amint ez az egység kialakul, a tanuló megtalálta a bölcsesség Forrását. Karnyújtásnyira van tőle az a hatalom, ami által felismerheti magában a legnemesebb eszményeket. A világ legszínvonalasabb oktatása áll rendelkezésére, ami az életre való felkészülést illeti; és miközben ezt a képzést kapja, olyan évfolyamba lép, ami már az örökkévalóságig tart.

Ha a szót annak legnemesebb értelmében vesszük, a neve lés munkája és a megváltás műve tulajdonképpen azonos, hiszen sem a nevelésben, sem a megváltásban „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus”. „Mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség” (1Kor 3:11; Kol 1:19).

Habár megváltozott körülmények között, a valódi nevelés még mindig a Teremtő tervéhez igazodik, ami nem más, mint az édeni iskola elgondolása. Ádám és Éva az Istennel való közvetlen közösségben kapta oktatását, mi pedig Krisztus arcán látjuk meg az Ő dicsőségének és ismeretének fényét.

A nevelés nagy alapelvei ma is változatlanok. „Megingathatatlanok örökké és mindvégig” (Zsolt 111:8), mert Isten jellemének alapvonásai. A tanító legfőbb erőfeszítése és állandó célja legyen, hogy segítsen a tanulóknak megérteni ezeket az elveket és megmentő kapcsolatba kerülni Krisztussal, hogy ez legyen életük irányító ereje. Az a tanár, aki elfogadja ezt a ki hívást, valóban Krisztus munkatársa, Isten követe lesz.