A szent történelemben sok példát találunk arra, milyen eredményeket hoz az igazi nevelés. Sok nemes lelkű embert mutat be, akiknek a jellemét maga Isten formálta, akiknek élete áldásul szolgált felebarátaik számára és akik Isten képviselőiként szolgáltak a világban. Köztük van József és Dániel, a legnagyobb államférfiak, Mózes a legbölcsebb törvényadó, Elizeus az egyik leghűségesebb reformer és Pál, aki a legkitűnőbb tanító volt, természetesen Jézuson kívül, aki úgy szólt, ahogyan ember még nem beszélt.

Józsefet és Dánielt nagyon fiatal korukban szakították el otthonukból és vitték fogságba idegen földre. Éppen, hogy átléptek a serdülőkorból a felnőttkorba. Különösen József volt kitéve olyan kísértéseknek, amelyek bármely lépésnél megfordíthatták jövőbeni sorsát. Atyja otthonában elkényeztetett gyermek volt, Potifár házában rabszolga, majd ura bizalmasa és jobb keze, ügyintéző, tanult férfi, megfigyelő, kapcsolattartó, a fáraó börtönében politikai fogoly, akit igazságtalanul ítéltek el a jóvátétel vagy a felmentés reménye nélkül, majd egy hatalmas válság kezdetén a nemzet felkért vezetője. Mi tette őt képessé arra, hogy végig megőrizze hűséges becsületességét?

Senki sem időzhet nagy magasságokban veszély nélkül. Miként a vihar érintetlenül hagyja a mező virágát, de gyökerestől tépi ki a hegytetőn álló fát, akképpen a heves kísértések is elkerülik a szerény életet élő embereket, miközben földre rántják azokat, akik a világ szemében a csúcson vannak, mert sikeresek vagy nagy tisztességnek örvendenek. József azonban egyaránt kiállta a nehézségek és a népszerűség próbáját is. Ugyanarról a hitelességről és hűségről tett bizonyságot a fáraó palotájában, mint a börtöncellában.

Gyermekkorában Józsefet Isten szeretetére és félelmére tanították. Atyja sátrában, a szíriai égbolt csillagait szemlélve gyakran hallgatta a bétheli látomás történetét a mennyet a földdel összekötő létráról, a rajta le- és feljáró angyalokról és az Örökkévalóról, aki trónjáról kinyilatkoztatta magát Jákóbnak. Felidézték előtte a Jabbok révénél lezajlott küzdelmet, amiből dédelgetett bűneit megbánva Jákob győztesen került ki, és megkapta az Isten harcosa nevet.

József pásztorfiúként élt, apja nyáját legeltette. Tiszta és egyszerű élete volt, ami kedvezett egészséges fizikai és értelmi fejlődésének. Az Istennel és a természettel való közösség és az apáról fiúra hagyományozott nagy igazságok tanulmányozása által alakult ki benne az erkölcsi erő és az elvhűség.

Élete legnagyobb válságának idején, amikor gyermekkorának földjéről, Kánaánból fogságba vitték Egyiptomba, még utoljára visszanézett szeretett hegyeire, amelyek mögött családja sátrai bújtak meg, és megemlékezett atyja Istenéről. Emlékezetébe idézte a gyermekként megtanult történeteket, és lelkében erősen elhatározta, hogy mindig igaz úton fog járni, továbbá úgy viselkedik, mint a mennyei Király alattvalója.

Midőn idegenként és rabszolgaként élt bűnös hangok és látványok közepette, a pogány bálványimádás, valamint a gazdagság, a kultúra és a királyi pompa vonzásában, József következetesen hűséges maradt. Megtanulta az engedelmesség és kötelesség leckéit. A legalantasabb élethelyzettől a legmagasztosabb pozícióig mindenütt arra törekedett, hogy képességeit a legnagyszerűbb szolgálatra fejlessze.

Amikor a fáraó udvarába hívták, Egyiptom a világ nemzeteinek ura volt. Nem volt párja sem a civilizáció, sem a művészet, sem a tudományok terén. József a legnagyobb nehézségek és veszély idején intézte a birodalom ügyeit, és ezt úgy tette, hogy megnyerte mind a király, mind a nép bizalmát. „A fáraó úrrá tette palotájában, egész vagyonának kormányzójává, hogy a vezetőket tetszése szerint oktassa, a véneket bölcsességre tanítsa” (Zsolt 105:21-22).

József életének titkát az ihletett Ige tárja elénk. Jákob Istentől származó, erőteljes és szép kifejezésekkel írja le azt az áldást, amit gyermekeire mondott:

„Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat. Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók: De mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákób Hatalmasának kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától. Atyád Istenétől, aki segéljen; a Minden hatótól, aki megáldjon, az ég áldásaival, onnan felülről, a mélység áldásaival… Atyád áldásai meg haladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára”

(1Móz 49:22-26).

József horgonya az Isten hűsége és a Láthatatlanba vetett hit volt. Ebben volt erejének forrása.

„…mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákób Hatalmasának kezétől” (1Móz 49:24).

Dánielnek és társainak ifjúságuk korai éveiben látszólag sokkal szerencsésebb volt a sorsuk Babilonban, mint a fiatal Józsefnek Egyiptomban, jellempróbájuk azonban nem kevésbé volt súlyos. Ezek a királyi vérből származó ifjak viszonylag egyszerű júdeai otthonukból kerültek el az akkori kor legpompásabb városába, a leghatalmasabb uralkodó udvarába, és ott kiválasztották őket arra, hogy képzést kapjanak a király szolgálatára. Nagyon erőteljes kísértések vették körül őket abban a pompázatos, de romlott udvarban. A tényt, hogy ők, Jahve szolgái Babilonban voltak fogságban, hogy az Isten házának edényeit Babilon bálványainak templomában helyezték el, hogy Izrael királya maga is fogoly volt a babiloniak kezében, fogvatartóik kevélyen emlegették mint annak bizonyítékát, hogy az ő vallásuk és szokásaik felsőbbrendűek, mint a hébereké. Az ilyen körülmények között és az iszonyú megrázkódtatások során, amit Izrael népének Istentől való eltávolodása okozott, Isten bizonyságát adta Babilonnak arról, hogy Ő az Úr, parancsai szentek és az engedelmességnek biztos eredménye van. És ezt a bizonyságot rajtuk keresztül adta, akik kitartottak iránta való hűségükben. Másokon keresztül nem is adhatta.

Dániel és társai számára már pályájuk kezdetén bekövetkezett a döntő próba. Az utasítás, hogy ételüket a király asztaláról kapják, annak jele volt, hogy a király kegyeibe fogadta őket és törődik jólétükkel. Ám mivel a király ételéből egy részt mindig feláldoztak a bálványoknak, ezért a király lakomájából részesülni az ifjak számára azt jelentette volna, hogy tiszteletet adnak a hamis isteneknek. Mivel tiszteletet ők egyedül Jahvénak kívántak adni, ezért nem fogyaszthattak abból az ételből. Azt sem merték kockáztatni, hogy a fényűző és kicsapongó életmóddal legyengítsék fizikai, értelmi és lelki erejüket.

Dánielt és társait egykor hűségesen megtanították Isten szavának elveire. Megtanulták, hogy feláldozzák a földit a mennyeiért és a legfőbb jót keressék. Mértékletes életmódjuk és Isten képviselőiként érzett kötelességtudatuk testük, lelkük és értelmük legnemesebb erőit hívta elő. Képzésük végén a királyság magas pozícióira jelölt más személyekkel együtt vizsgát kellett tenniük, és „mindnyájuk között sem találtaték olyan, mint Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás” (Dán 1:19).

A babiloni udvarban összegyűltek a különböző népek kép viselői, ragyogó képességekkel megáldott férfiak, akik a leg ki válóbb természetes adottságokkal rendelkeztek, és a kor legmagasabb kultúrájának ismerői voltak, ám közülük mégis kitűntek páratlan kiválóságukkal a héber foglyok. Fizikai erejük és szépségük, fürge észjárásuk és tudományos jártasságuk egyedülálló volt. „És minden bölcs és értelmes dologban, amely felől a király tőlük tudakozódék, tízszerte okosabbaknak találá őket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, akik egész országában valának” (Dán 1:20).

Isten iránti rendíthetetlen hűsége, szilárd önuralma, nemes jelleme és udvarias magatartása révén Dániel már kora ifjúságában kivívta magának annak a pogány tisztviselőnek a kegyét és szeretetét, akinek az őrizete alatt volt. Ugyanezek a tulajdonságok jellemezték életét is. Egészen különleges gyorsasággal emelkedett miniszterelnöki rangra. Az egymást követő királyok uralkodása, a nemzet bukása és egy ellenséges birodalom felemelkedése idején olyan bölcsességről és államférfiúi képességekről tett bizonyságot, olyan tökéletes volt viselkedése, udvariassága és őszinte, jóságos lelkülete, ami ráadásul elvhűséggel párosult, hogy még ellenségei is kénytelenek voltak megvallani, hogy: „semmiféle ürügyet vagy hibát nem tudtak találni, mert megbízható volt; sem hanyagságot, sem hibát nem lehetett találni nála” (Dán 6:5 – új prot. ford.).

Miközben Dániel sziklaszilárd bizalommal kapaszkodott Istenbe, a prófétálás lelke szállt rá. Míg az emberek a királyi udvar feladataival és a birodalmi titkokkal mutatták ki tiszteletüket iránta, addig Isten azzal tisztelte meg őt, hogy követeként küldte el és megtanította olvasni a jövendő titkait. Pogány uralkodók is kénytelenek voltak elismerni Dániel Istenét, miután találkoztak vele, a menny követével. Nabukodonozor kijelentette: „Bizonnyal a ti Istenetek, ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura és a titkok megjelentője” (Dán 2:47). Dárius pedig kihirdette „minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik az egész földön lakozának”, hogy Dániel Istene „az élő Isten, és örökké megmarad, és az ő országa meg nem romol… Aki megment és megszabadít, jeleket és csodákat cselekszik mennyen és földön” (Dán 6:25-27).

Bölcsességükkel és igazságos magatartásukkal, mindennapi életük tisztaságával és nemes voltával, odaszánásukkal és az emberek ügyei iránti érdeklődésükkel – habár azok bálványimádók voltak – József és Dániel hűek maradtak a gyermekkorukban megtanult elvekhez, hűségesen ragaszkodtak Istenükhöz, akinek képviselőiként éltek az idegenben. Ezt a két férfit úgy Egyiptomban, mint Babilonban az egész nemzet tisztelte, bennük a pogány népek és mindazok, akikkel csak kapcsolatba kerültek, élő példáját láthatták Isten jóságának, hosszútűrésének, valamint Krisztus szeretetének.

Micsoda életmű ezektől a nemes héber ifjaktól! Mily kevéssé sejthették magasztos jövőjüket, amikor búcsút intettek gyermekkori otthonuknak! Hűségesen és állhatatosan követték Isten vezetését, így Ő betölthette célját életükben.

Ugyanezeket a magasztos igazságokat, amelyeket rajtuk keresztül kinyilatkoztatott az Úr, a ma élő fiatalok és gyermekek által is be szeretné mutatni. József és Dániel története jól példázza azt, mit fog tenni azokért a gyermekeiért, akik átadják magukat neki és teljes szívvel törekednek teljesíteni akaratát.

A világnak emberekre van leginkább szüksége, olyan emberekre, akik meg nem vehetők, sem el nem adhatók, akik szívük legmélyéig őszinték és becsületesek, akik nem félnek nevén nevezni a bűnt, akiknek lelkiismerete úgy mutatja az irányt, akár az iránytű az északi pólust, és akik kiállnak az igazság mellett, szakadjon bár az ég.

Az ilyen jellem azonban nem alakul ki csak úgy véletlenül, nem is különleges kivételezetteknek adatik meg, vagy a Gondviselés ajándékaként kapjuk. A nemes jellem az önfegyelem eredménye, annak eredménye, hogy az alantasabb erőket alávetjük a magasztosabb erőknek, énünket az Isten és emberek iránti szeretetszolgálatra szenteljük oda.

A fiatalok szívébe el kell ültetni azt az igazságot, hogy vívmányaikat nem önmaguknak köszönhetik. Az erőt, az időt, a képességeket letétbe kapják, akár a kincseket. Azok Isten tulajdonát képezik, és minden fiatalnak el kellene határoznia, hogy azokat a lehető legszorgalmasabban kamatoztatja. Olyanok ők, mint az ágak, amelyektől Isten gyümölcsöt vár, sáfárok, akiknek az alaptőkét kamatoztatni kell és világosság, amelynek be kell ragyognia a sötét világot.

Minden fiatalnak és minden gyermeknek feladata van, amit Isten dicsőségére és az emberiség felemelésére teljesíthet.

Elizeus próféta korai évei a vidéki élet csendjében teltek, ahol tanítója maga Isten és a természet volt, valamint a szorgalmas munka fegyelmező ereje. Abban a korban, amikor a hitehagyás szinte teljesen általános volt, az ő apjának háza népe azon kevesek közé tartozott, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Otthonukat Isten tisztelete jellemezte, és a hűséges kötelességteljesítés a mindennapi élet szabálya volt.

Egy jómódú földműves fiaként Elizeus azt a munkát vállalta fel, ami a legkézenfekvőbb volt. Habár vezetői képességekkel rendelkezett a férfiak között, mégis elsajátította a mindennapi élet teendőit. Annak érdekében, hogy később bölcs vezető válhasson belőle, meg kellett tanulnia az engedelmességet. A kicsiny dolgokban való hűség által készült fel a felelősség teljesebb feladatokra.

Habár szelíd és alázatos lelkű volt, ugyanakkor erőteljes és állhatatos tulajdonságokkal rendelkezett. Drága kincsként őrizte magában Isten szeretetét és félelmét. A mindennapi élet szerény feladatai során alakult ki benne a céltudatosság és a nemes jellem, növekedett az Úr kegyelmében, ismeretében. Miközben apjának segített az otthoni teendőkben, azt is megtanulta, miként működhet együtt Istennel.

A prófétai elhívást akkor kapta meg Elizeus, amikor apja szolgáival éppen a földjét szántotta. Amikor Illés, isteni uta sí tás alapján utódot keresvén, ráterítette palástját a fiatalember vállára, Elizeus felismerte őt és engedelmeskedett a hívásnak. „…felkelvén, elméne Illés után, és szolgála néki” (1Kir 19:21). Eleinte nem kívántak Elizeustól nagy dolgokat, ám a hétköznapi teendők is tovább erősítették jellemét. Arról olvasunk a Szentírásban, hogy vizet kellett öntenie mesterének, Illésnek a kezére. Mint a próféta személyes segítője, hűségesnek bizonyult a kicsiny dolgokban, és közben nap mint nap erősödő céltudatossággal szentelte oda magát az Isten által számára kijelölt küldetésre.

Amikor az első elhívást kapta, elhatározása megpróbáltatott. Amikor megfordult, hogy kövesse Illést, azt a parancsot kapta a prófétától, hogy menjen haza. Fel kellett mérnie az árat, el kellett döntenie magában, hogy elfogadja vagy elutasítja a hívást. Elizeus azonban helyesen mérte fel a lehetőség értékét. Semmilyen világi előnyért nem hagyta ki az alkalmat, hogy Isten hírnöke lehessen, illetve az Úr szolgájával együtt dolgozhasson.

Amint telt az idő és Illés felkészült az elváltozásra, Elizeus is készült arra, hogy átvehesse mestere szolgálatát. Ekkor újabb kemény próba várt rá. Szolgálati útján kísérve Illést a próféta – mivel tudta, hogy a váltás közel van – minden állomáson felajánlotta neki, hogy forduljon vissza. „Maradj itt, kérlek, mert az Úr Béthelbe küldött engem” – mondta neki. Ám Elizeus már az első elhívásnál, a szántás idején is megtanulta, hogy ne adja fel és ne csüggedjen, így hát most sem téríthette el a céljától semmi, amikor egy másik munkában tette az eke szarvára a kezét. Amikor Illés felajánlotta neki, hogy forduljon vissza, az ő válasza mindig így hangzott: „Él az Úr, és a te lelked, hogy el nem hagylak téged” (2Kir 2:2)!

„Így mentek ketten együtt. …megálltak a Jordánnál. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész! Ő ezt mondta: Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe.

Elizeus látta ezt, és így kiáltozott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra szakította. Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. Fogta Illésnek a leesett palástját, ráütött azzal a vízre, és így szólt: Hol van az Úr, Illés Istene, hol van Ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta. Látták ezt a prófétatanítványok, akik átellenben, Jerikóban voltak, és ezt mondták:

Illés, ez a páratlan erővel bíró ember, Isten eszköze volt hatalmas gonoszságok megakadályozására. A népet teljesen bűvkörébe vonó bálványimádást, amelyet Akháb és a pogány Jézabel támogatott, beszüntették. Baál prófétáit megölték. Az események mélyen megdöbbentették Izrael egész népét, és sokan visszatértek az igaz Isten tiszteletéhez. Illés utódjaként olyan személyre volt szükség, aki óvatos, türelmes szóval tudja a biztos ösvényen vezetni Izraelt. Elizeust felkészítette erre az a nevelés, amit Isten irányítása alatt korai éveiben kapott.

A tanulság mindnyájunknak szól. Egyikünk sem tudhatja, mi Isten célja a fegyelmezéssel, de abban biztosak lehetünk, hogy a kicsiny dolgokban való hűség bizonyíték arra, hogy a nagy kihívást jelentő feladatokra is alkalmasak leszünk. Az életben minden tettünk tükrözi a jellemünket, és Isten csak arra fog nagyobb feladatokat bízni, aki a szerényebb dolgokban is becsületesen megáll „mint oly munkás, aki szégyent nem vall” (2Tim 2:15).

Mózes Józsefnél és Dánielnél is fiatalabb korában került ki gyermekkori otthona oltalmából, mégis ugyanazok az esz közök és erők formálták életét. Csupán tizenkét esztendőt töltött izraelita otthonában, mégis ezekben az években alapozta meg nagyságát az a kéz, akiről szinte egyáltalán nem tudunk semmit.

Jókébed asszony volt és ráadásul rabszolga. Az életben szerény helyet foglalt el, nehéz terheket hordozott. De egyetlen nő sem volt a történelemben – kivéve a názáreti Máriát –, aki által nagyobb áldást kapott volna a világ. Mivel tudta, hogy gyermeke nemsokára kikerül az ő gondozása alól valaki olyan keze alá, aki nem ismeri Istent, ezért még komolyabban igyekezett lelkét a mennyel összekapcsolni. Isten iránti szeretetet és hűséget törekedett plántálni a gyermek szívébe. A munkát szorgalmasan teljesítette. Az igazság elveit, amelyek édesanyja tanításának oszlopát képezték, valamint életpéldáját Mózes semmilyen későbbi befolyás hatására nem tudta megtagadni.

Gósen földjén lévő szerény otthonából Jókébed fia a fára ók palotájába került az egyiptomi hercegnőhöz, aki fiaként fogadta be, szerette és dédelgette. Egyiptom iskoláiban Mózes a legkiválóbb polgári és katonai képzésben részesült. Személyes vonzereje, nemes megjelenése és termete, pallérozott elméje, királyi modora, elismert katonai, parancsnoki képessége a nemzet büszkeségévé tette őt. Egyiptom uralkodója a papság tagja is volt, és Mózest – habár elutasította a pogány szertartásokon való részvételt – beavatták az egyiptomi vallás minden titkába. Egyiptom abban a korban a leghatalmasabb és a legfejlettebb civilizációval rendelkező nemzet volt a világon, tehát Mózesre – mint leendő uralkodóra – a lehető legmagasabb pozíció várt volna, amit csak a világ felajánlhat. De ő bölcsebb döntést hozott. Feláldozta az Egyiptomban rá váró méltóságot azért, hogy Istent tisztelhesse és megszabadíthassa elnyomásban élő népét. Ezután, bizonyos értelemben Isten vette át a képzését.

Mózes ugyanis még nem állt készen élete nagy feladatára. Még nem tanulta meg azt a leckét, hogy miként hagyatkozzék teljes mértékben Isten hatalmára. Félreértette Isten célját. Abban reménykedett, hogy majd katonai erővel szabadítja meg Izraelt. Ennek érdekében mindent kockára tett és belebukott. Kudarcát követően csalódottan elmenekült és idegen földön élt száműzetésben.

Midián pusztájában Mózes negyven évig pásztorként élt. Élete nagy küldetésétől látszólag örökre elszakítva kapta meg azt a fegyelmező leckét, ami még szükséges volt annak teljesítéséhez. Tudatlan, fegyelmezetlen emberekből álló sokaságot vezetni olyan bölcsességet igényel, ami csakis komoly önuralommal szerezhető meg. A juhok őrzése és a szelíd kis bárányok ápolása közben Mózes bizonyára megszerezte azt a tapasztalatot, ami által Izrael hűséges, hosszútűrő pásztora lett.

Az Egyiptomban őt körülvevő hatások, mostohaanyja gyengéd szeretete, pozíciója a fáraó unokájaként, a fényűzés és a gonoszság, ami tízezernyi formában mutatkozott, a hamis vallás kifinomult csalásai mind-mind befolyással voltak elméjére és jellemére. A pusztaság szigorú egyszerűsége mindezt kitörölte belőle.

A hegyek ünnepélyes, fennkölt magányában Mózes egyedül volt Istennel. Mindenhol a Teremtő nevét, kézjegyét látta. Úgy érezte, az Ő jelenlétében, hatalma árnyékában él. Itt minden önhittsége elpárolgott. A Mindenható közelségében érzékelte, mennyire gyenge, tehetetlen és rövidlátó is az ember.

Mózes itt nyerte el azt, ami fáradságos és gondterhelt életét majdan végigkísérte: az Isten jelenlétét. Nem csupán előretekintett a korszakokon át arra az eseményre, amikor Krisztus megjelent testben, hanem személyesen látta Krisztust Izrael népének vezetőjeként vándorlásuk egész ideje alatt. Amikor félreértették és hamis színben tüntették fel, amikor szemrehányásokkal illették és sértegették, amikor veszélyekkel, sőt a halállal nézett szembe, akkor is képes volt kitartani, „mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11:27).

Mózes nem csak gondolt Istenre, hanem látta is Őt. Jelenléte folytonos volt, arcát sohasem tévesztette szem elől.

Mózes számára a hit nem csupán találgatás vagy sejtés volt, hanem valóság. Hitt abban, hogy Isten különleges módon vezeti az életét, és minden területen elismerte az Ő uralmát. Bízott abban, hogy tőle kapja az erőt minden kísértés le győzéséhez.

A rábízott hatalmas munkát a lehető legeredményesebben akarta elvégezni, ezért minden bizalmát Isten erejébe vetette. Érezte, hogy segítségre van szüksége, kérte azt, hittel megragadta, és a megtartó erőbe vetett hittel haladt előre.

Ezt a tapasztalatot szerezte meg Mózes a negyven éven át tartó pusztabeli képzésen. A végtelen Bölcsesség nem tartotta hosszúnak ezt az időszakot és túl nagynak sem az árat ahhoz, hogy szolgájának biztosítsa ezt a képzést.

E képzés és az ott megtanult leckék következményei nemcsak Izrael népének történelmére hatottak ki, hanem mindazokra, akik napjainkig a világ fejlődését szolgálták. Mózes nagyságának legcsodálatosabb bizonysága az a jellemzés, amit az ihletett Írás jelent ki róla: „És nem támadott többé Izráelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről-színre” (5Móz 34:10).

A galileai tanítványok nap mint nap Jézussal jártak. Az ő hitüket és tapasztalatukat egészítette ki később az evangélium hirdetésének munkájában egy jeruzsálemi rabbi tüzes lelkesedése és kiváló tudása. A társusi Saul római állampolgárként a pogány városban született; nem csak származásánál fogva volt zsidó, de élethosszig tartó tanulása, buzgó hazaszeretete és vallásos hite miatt is. Képzését Jeruzsálem legki válóbb rabbijaitól kapta, atyái összes törvényét és hagyományát behatóan ismerte, lelkét tehát a legmesszebbmenőkig betöltötte a nemzeti büszkeség és a mások iránti előítélet. Még egészen fiatalon lett a zsidó főtanács, a Szanhedrin tagja. Úgy tekintettek rá, mint ígéretes vezetőre, az ősi hit buzgó védelmezőjére.

A júdeai teológiai iskolákban Isten szavát félretették az emberi elgondolásokért, annak erejét elvették a rabbik magyarázataival és hagyományaival. E tanítók fő vezérelve és indítéka az önfelmagasztalás, az uralomvágy, az irigységből táplálkozó kasztszellem, a vakbuzgó és kirekesztő büszkeség volt.

A rabbik önmaguk felsőbbrendűségének tudatában tetszelegtek nem csak más nemzetek fiai, de saját népük előtt is. A ró mai elnyomóik iránti izzó haragjukban azt az elhatározást dédelgették magukban, hogy katonai erővel fogják helyreállítani nemzeti önállóságukat. Jézus követői – akiknek békés üzenete volt – annyira szemben álltak ebbéli törekvéseikkel, hogy gyűlölték és halálra adták őket. Saul volt az egyik legelkeseredettebb és legkérlelhetetlenebb üldözőjük.

Annak idején Mózesnek is megtanították Egyiptom iskoláiban az erő alkalmazásának törvényét, és ez a tanítás olyan erőteljesen formálta jellemét, hogy negyven évet kellett az Istennel való közösségben és a természetben töltenie ahhoz, hogy megtanulja a szeretet törvényével kormányozni Izraelt. Ugyanezt a leckét kellett elsajátítania Pálnak is.

A damaszkuszi kapunál látomást kapott a Megfeszítettről, és ez egész életét megváltoztatta. Az üldözőből tanítvány lett, a tanítóból tanuló. A vakságban töltött magányos napok ott Damaszkuszban éveknek tűntek élettapasztalatában. Az emlékezetében tárolt ószövetségi történetek alkották a tan anya got, és maga Krisztus tanította. Számára is a természet csendessége lett a megfelelő iskola. Az arábiai sivatagba távozott, hogy az Írásokat tanulmányozza és Istentől tanuljon. Kitörölte lelkéből az életét addig irányító előítéleteket és hagyományokat, és egyedül az igazság Forrásából merítette a továbblépéséhez szükséges utasításokat.

Életének további részét az önfeláldozás és a szeretet szolgálata jellemezte. „Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok” – vallotta. „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket” (Róm 1:14; 2Kor 5:14 – új prot. ford.).

Pál – az emberiség legnagyobb tanítója – elfogadta Istentől a legalantasabb és legmagasztosabb feladatokat is. Elismerte, hogy a fizikai munka éppolyan fontos, mint a szellemi, tehát kétkezi munkával biztosította megélhetését. Sátorkészítőként dolgozott, miközben naponként prédikálta az evangéliumot a civilizált világ főbb központjaiban. „Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak” (ApCsel 20:34).

Habár kimagasló intellektuális képességekkel rendelkezett, Pál élete egy ennél is ritkább bölcsességről tett bizonyságot. Tanításaiban és életével a legmélyebb jelentőségű elveket tárta fel, olyanokat, amelyekről korának lángelméi mit sem tudtak. A legnagyobb bölcsesség volt az övé, ami éleslátást és együtt érző szívet kölcsönöz befogadójának, ami összeköti az embert felebarátjával és képessé teszi arra, hogy erősítse a másikban jobbik énjét, továbbá nemesebb életre ösztönözze.

Hallgassuk szavait, amint Listra pogány lakóihoz szól, és bemutatja nekik a természetben megnyilatkozó Istent, minden jó Forrását, aki „a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet” (ApCsel 14:17 – új prot. ford.).

Figyeljük meg, ahogy Filippiben, a börtönben, ahol – bár meggyötört teste bizonyára ellenkezik – mégis szívből zeng hálát az Úrnak az éjszaka közepén. Miután pedig a földrengés megnyitja a börtönajtókat, újra hallatszik hangja, amint így nyugtatja a pogány őrt: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk” (ApCsel 16:28)! Mindenki a helyén van, mert egy rabtársuk lénye annyira magával ragadja őket. A börtönőrt pedig meggyőzi Pál hite, érdeklődik az üdvösség módjáról, majd egész háza népével együtt csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött csoportjához.

Nézzük a jelenetet, amint Pál Athénban beszél az areopágoszi tanács előtt! Tudományra tudománnyal, logikára logikával, filozófiára filozófiával válaszol. Figyeljük meg, hogy Isten szeretetétől indított tapintattal úgy mutat rá Jahvéra, mint az ismeretlen Istenre, akit hallgatói tudatlanul is imádtak, és saját költőjüktől idézett, aki úgy ábrázolja Őt mint Atyát, akinek ők a gyermekei. Hallgassuk, miként mondja ki az emberiség testvériségéről szóló nagy igazságot a kasztok korában, amikor az emberi jogokat teljesen semmibe vették. Kijelenti, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből terem tette”. Majd levezeti azt is, hogy Isten minden tettében, amit az emberekért véghezvisz, aranyfonálként fut végig a kegyelem és az irgalom. „…meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem” (ApCsel 17:23, 26-27 – új prot. ford.).

Hallgassuk szavait Festus udvarában, amikor Agrippa király, meggyőződvén az evangélium igazságáról, így kiált fel: „Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek!” Micsoda szelíd tapintattal válaszol Pál a láncaira mutatva: „Kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, ha nem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, aminő én is vagyok, e bilincsektől megválva” (ApCsel 26:28-29).

Így telt az élete, saját szavaival szólva: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11:26-27).

„…ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; Ha gyaláztatunk, könyörgünk”; „mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók” (1Kor 4:12-13; 2Kor 6:10).

A szolgálatban találta meg örömét, és fáradságos élete végén, amint visszatekintett harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7).

Ezek a történetek létfontosságúak, és senkinek sem annyira jelentősek, mint a fiatalok számára. Mózes az uralkodói trónról mondott le, Pál pedig arról, hogy jólétben éljen és tiszteletnek örvendjen népe körében, s mindezt azért, hogy hatalmas terheket hordozzon Isten szolgálatában. Sokak szemében ez a lemondás és áldozat élete. De vajon valóban az volt? Mózes nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztusért elszenvedett gyalázatot Egyiptom kincseinél. És méltán tartotta annak, hiszen az is volt! Pál kijelentette: „De amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem” (Fil 3:7-8). Egyszóval: ő elégedett volt döntésével!

Mózesnek a fáraók palotáját és az uralkodói széket ajánlották fel, de az úri udvarokban látott bűnös gyönyörök miatt, amelyek nagyon gyorsan elfeledtetik az emberrel Istent, ő inkább a „megmaradandó jót és igazságot” választotta (Péld 8:18). Ahelyett, hogy sorsát Egyiptom dicsőségével kötötte volna össze, úgy döntött, hogy Isten céljaira szenteli magát. Ahelyett, hogy Egyiptomnak adott volna törvényeket, Isten irányítása mellett az egész világ számára adta azokat. Isten eszköze lett abban, hogy átadja az embereknek azokat az elveket, amelyek óvják az otthonokat és a társadalmat, a nemzetek jólétének alapköveként szolgálnak, és amelyeket a világ legnagyobb vezetői is az emberi kormányzatok alapjaként ismernek el.

Egyiptom nagysága romokban hever, hatalma és civilizációja már a múlté. Mózes életműve azonban maradandó. Az igaz élet nagy alapelvei, amelynek megalapításáért dolgozott, örök érvényűek.

Mózes fáradságos életét és szívfájdító gondjait beragyogta a Fenséges jelenléte, aki „tízezer közül is kitetszik” és „mindenestől fogva kívánatos” (Én 5:10, 16). Krisztussal volt a pusztai vándorlás során, Krisztussal a megdicsőülés hegyén, Krisztussal a mennyei udvarokban – élete tehát már a földön is áldást hozó és áldott élet volt, a mennyben pedig tisztelet övezte.

Pált is a Mindenható jelenlétének éltető ereje tartotta erősen sokrétű munkájában. „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – mondta (Fil 4:13). „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é?… De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett, Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Fil 4:13; Róm 8:35-39).

Mégis van egy jövendőbeli öröm, amire Pál úgy tekintett előre, mint fáradozása ellenértékére – és ez ugyanaz az öröm, amiért Krisztus is elszenvedte a keresztet és semmibe vette a gyalázatot: hogy megláthatja munkájának gyümölcsét. „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” (1Thess 2:19-20).

Vajon ki tudná felmérni, milyen hatással volt Pál életműve a világra? Abból a sok-sok áldott cselekedetből, ami csillapította emberek szenvedését, enyhítette bánatukat, visszatartotta a gonosz erőket, felemelte őket az önző, érzéki élet szintjéről és megkoronázta azt a halhatatlanság reménységével, vajon mennyi köszönhető Pálnak és munkatársainak, akik Isten Fiának evangéliumával utaztak észrevétlenül Ázsiából egészen Európa partjaiig?

Mennyire értékes az olyan élet, amely Isten eszközeként az áldások ekkora árját hozza mozgásba? Mekkora értéke lesz majd annak, amikor az örökkévalóságban szemlélhetjük az ilyen életmű eredményeit?