„Avagy beszélj a földdel és az megtanít téged” (Jób 12:8).

A nagy Tanító rávezette az embereket arra, hogy éljenek újra összhangban a természettel, hallják meg hangját, ami minden teremtett dologból szól hozzájuk, és amint szívük így meglágyult, elméjük pedig befogadóvá vált, segített nekik megérteni az eléjük táruló látvány lelki tanulságait. A példázatok, amelyek által szívesen tanította nekik az igazság leckéit, nagyon jól mutatják, mennyire nyitott volt Ő maga is a természet hatásaira, és milyen örömmel gyűjtötte a lelki tanulságokat a mindennapi élet történéseiből.

A levegő madarainak, a mező liliomainak, a magvető és a magok, a pásztor és a juhok példázatával örökkévaló igazságokat szemléltetett. Jelképeket hozott a mindennapi élet eseményeiből, olyan dolgokat említett, amelyek ismerősek voltak a hallgatók számára: a kovász, az elrejtett kincs, az igazgyöngy, a halászháló, az elveszett pénzérme, a tékozló fiú, a sziklára és a homokra épített ház képét. Példázatában mindig volt valami, ami felkeltette a hallgatók érdeklődését és hatott a szívükre. A mindennapi munka ezután már nem csupán fárasztó robot volt számukra, hanem örömtelivé és emelkedetté tette azt a Megváltótól hallott lelki és örökkévaló igazságok sokasága.

Nekünk is így kellene tanítanunk. Hadd tanulják meg gyermekeink, hogy a természet Isten szeretetének és bölcsességének közvetítője, kapcsoljuk össze a Teremtőről szóló tanítást a madarakkal, a virágokkal és a fákkal; így minden, amit látnak, a láthatatlan magyarázata lesz számukra, és az élet minden eseményében Isten tanítását fogják érzékelni.

Miközben a teremtett dolgok szemlélése közben és az élet tapasztalataiból megtanulják a leckéket, mutassuk be nekik azt is, hogy a természetet és az élet eseményeit irányító törvények ugyanazok, mint amelyek alapján mi magunk működünk. Azt is mondjuk el, hogy ezek a törvények áldásul adattak, és csak azoknak engedelmeskedve leszünk valóban boldogok és eredményesek.

Úgy a mennyben, mint a földön minden azt hirdeti, hogy az élet nagy törvénye a szolgálat. A végtelen Bölcsesség, a mindenható Isten tartja fenn minden teremtett lény életét. Krisztus is úgy jött a földre, „mint aki szolgál” (Lk 22:27). Az angyalok is „szolgáló lelkek… elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsid 1:14). A természetben is ugyanez a törvény működik. A levegő madarai, a mező vadjai, az erdő fái, a levelek, a fű és a virágok, az égen ragyogó nap és a sziporkázó csillagok mind-mind szolgálnak. A tó és az óceán, a folyó és a hegyi forrás szintén azért kap, hogy adjon.

A természetben minden hozzájárul ahhoz, hogy a földön fennmaradjon az élet, így biztosítja saját életkörülményeit is. „Adjatok, néktek is adatik” (Lk 6:38) – ez a jelszó olvasható a természetben ugyanúgy, mint a Szentírásban.

A domboldalak és a síkságok utat nyitnak a hegyi forrásnak, hogy lejuthasson a tengerbe, és amit adnak, azt százszorosan visszakapják. A csilingelve tovafutó kis patak szépséget és termékenységet hagy maga után. A nyári hőségtől kiszáradt kopár, barna földeken üde, zöld sáv mutatja a folyó útját, minden nemes fa, bimbó és virág arról tanúskodik, hogy Isten kegyelme van azokon, akik saját életükben továbbadják azt a világnak.

A növekedés különböző folyamatairól szóló számtalan tanulságos történet közül az egyik legértékesebbet a Megváltónak abban a példázatában találjuk, amelyik a növekvő magról szól. Ebben sok tanulság van idősek és fiatalok számára egyaránt.

„Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban” (Mk 4:26-28).

Ebben a magban ott rejlik a termő erő, amit a Teremtő plántált bele, de ha magára hagyják, még sincs hatalma érett növénnyé növekedni. Az embernek meg kell tennie a maga részét, hogy segítse a mag növekedését, ám van egy pont, amelyen túl semmit sem tud elérni. A Teremtőre kell hagyatkoznia, aki saját mindenható hatalmával kapcsolja össze csodálatos módon a magvetést és az aratást.

A magban élet, a talajban erő van, de ha a végtelen Isten hatalma nem munkálkodna éjjel és nappal, a mag sosem kel ne ki és sosem hozna termést. Záporeső kell, hogy felüdít se a szomjas földeket, az elvetett mag kicsírázásához és a növény kihajtásához pedig szükség van a napsugár melegére. Az életet, amit a magba rejtett, csakis az Alkotó hatalma tudja előhívni. Isten hatalma által csírázik ki minden mag, ezáltal növekszik minden palánta. „A mag az Isten beszéde” (Lk 8:11).

„Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt” (Ézs 61:11). A természet világában és a lelki magvetés vonatkozásában éppen úgy igaz az, hogy az életet létrehozó erő Istentől származik.

A magvető hit által végzi munkáját. A mag kicsírázásának és növekedésének titkát nem értheti, de bízik azokban az eszközökben, amelyek által Isten élteti a növényvilágot. Elveti a magot és várja, hogy a bőséges aratásban majd sokszorosát kapja vissza. Így kell a szülőknek és tanítóknak is munkálkodniuk, várván az elvetett mag bő termését.

A jó mag egy ideig észrevétlenül hever a szívben, semmi jelét nem adja annak, hogy gyökeret vert volna, ám később, amint a Szentlélek lehelete érinti, a rejtőzködő mag szárba szökken és gyümölcsöt hoz. Életünk során nem tudhatjuk, melyik fog kisarjadni és melyik nem. Ezt a kérdést nem nekünk kell eldöntenünk. „Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet; mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz, vagy ha mind a kettő jó lesz egyszersmind” (Préd 11:6). Isten csodálatos fogadalmában kimondta: „Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek” (1Móz 8:22). A gazda ebben az ígéretben bízva szántja fel a földjét és veti el a gabonát. Nekünk is nem kevesebb bizalommal kell a lelki magvetésben munkálkodnunk és bíznunk az Ő ígéreteiben: „Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.” „Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve” (Ézs 55:11; Zsolt 126:6).

A mag kicsírázása a lelki élet kezdetét jelképezi, a palánta növekedése pedig a jellemfejlődés szimbóluma. Növekedés nélkül nincs élet. A palánta vagy fejlődik, vagy elhal. Ahogy növekedése csöndben és észrevétlenül, ám folyamatosan történik, ugyanúgy van a jellem fejlődése is. A fejlődés minden szakaszában tökéletes lehet az életünk, ám ha Isten célja bennünk betelje sül, akkor állandó növekedés lesz tapasztalható jellemünkben.

A növény úgy fejlődik, hogy elfogadja mindazt, amit Isten az élete fenntartásához biztosít. Lelki életünk növekedése is csak az Istentől rendelt eszközökkel való együttműködés által lehetséges. Ahogy a palánta elfogadja a nap melegét, a harmatot és az esőt, úgy kell nekünk is befogadnunk a Szentlelket. Ha szívünk Krisztusban marad, Ő eljön hozzánk, „mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet” (Hós 6:3). Feltámad nekünk mint az Igazság Napja és „gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt” (Mal 4:2). Virágozni fogunk, „mint a liliom”, „felelevenedünk, mint a búzamag és növekszünk, mint a szőlőtő” (Hós 14:6, 8).

A búza először zöld sarjat növeszt, azután kalászt s végül érett magot a kalászban (Mk 4:28). A gazdának a mag elvetésével és a palánta gondozásával egy célja van, a gabonatermés, ami kenyeret jelent az éhezőnek és vetőmagot az elkövetkező évek terméséhez. A mennyei Gazda is termést vár. Szeretné önmagát látni követői szívében és életében, hogy majd rajtuk keresztül még sok más ember szívében és életében is meg jelenhessen.

A folyamat, aminek során a magból növény lesz, igen tanulságos példázat a gyermeknevelésben. A búza először zöld sarjat, azután kalászt hoz, végül érett búzát a kalászban (Márk 4:28). A Teremtő mondta el ezt a példázatot, aki a piciny magot alkotta, benne a létfontosságú alkotóelemekkel és a növekedést segítő törvényszerűségekkel. A példázat által tanított igazságokat saját életében is valóra váltotta. Ő, a menny fenséges Ura és dicső Királya csecsemőként született meg Betlehemben, és egy ideig gyámoltalan kisbabaként anyja gondoskodására szorult. Gyermekkorában gyermekként beszélt és cselekedett, tisztelte szüleit, segítőkészen teljesítette kéréseiket. Ám amint értelme nyiladozni kezdett, folyamatosan növekedett a kegyelemben és az igazság ismeretében.

A szülőknek és tanítóknak ugyanezt kell célul kitűzniük, hogy a fiatalok életük minden szakaszában azt a szépséget mutassák be, ami arra az időszakra jellemző, egészen természetesen, ahogyan a növények nőnek a kertben.

A kicsiket gyermeki egyszerűségben kell nevelni. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy megelégedjenek az életkoruknak megfelelő apró, de hasznos kötelességekkel, örömökkel és tapasztalatokkal. A gyermekkor a példázatban a zöld hajtásnak felel meg, ami önmagában is sajátos szépségű. A gyermekeket nem szabad koraérettségbe kényszeríteni, arra kell törekedni, hogy minél tovább megmaradjon jellemükben a korai évek üde, szépséges bája. Minél csöndesebb és egyszerűbb a gyermek élete, minél inkább mentes a mesterséges izgalmaktól és minél inkább összhangban van a természettel, annál kedvezőbbek a körülmények fizikai és értelmi képességeinek, valamint lelki erejének kifejlődéséhez.

Az ötezer megvendégelésének csodájával a Megváltó bemutatta, milyen hatalommal munkálkodik Isten, amikor a föld bőséges termést hoz. Jézus félrehúzta a függönyt a természet világáról, és bepillantást engedett abba, milyen hatalmas teremtő erő működik folyamatosan a mi áldásunkra. Ő, aki megszaporította a kenyeret, a magok megszaporításával mindennap megteszi a csodát. Csoda az is, hogy a föld terméséből naponta milliókat táplál. Az emberekre azt a feladatot bízta, hogy működjenek együtt vele a gabona gondozásában és a kenyér elkészítésében, ami miatt ők el is veszítették szem elől Isten nagyságának szerepét. Hatalmának munkáját természetes okoknak vagy az emberi szakértelemnek tulajdonítják, ajándékait pedig önző módon használják fel, így azok áldás helyett átokká válnak. Istennek az a terve, hogy ezt meg változtassa. Arra vágyik, hogy eltompult érzékeink felélénküljenek, és fel tudjuk fogni végre kegyelmes jóságát, így ajándékai ugyan olyan áldássá lehessenek számunkra, mint ahogyan a Mindenható kezdetben tervezte.

Isten szava teremt életet a magban, és mi is ebből része sülünk, amikor elfogyasztjuk a gabonát. Teremtőnk szeretné, ha mindennapi kenyerünk is eszünkbe juttatná az Ő munkáját és közelebbi kapcsolatba vonna bennünket vele.

Isten természeti törvényeiben az okot mindig hibátlan bizonyossággal követi az okozat. Az aratás jelzi, hogy volt magvetés. Itt nincs helye csalásnak. Az emberek becsaphatják társaikat, és bezsebelhetik a dicsőséget és a juttatást olyan szolgálatért, amit el sem végeztek. A természetben azonban nincs helye a csalásnak. A lusta gazdának az aratás az ítélethirdetés ideje. Ez a lelki élet területén is ugyanígy igaz. A gonosz a külsőségekben győz, nem pedig a valóságban. A gyermek, aki kerüli az iskolát, a fiatal, aki hanyagolja tanulmányait, a hivatalnok vagy az inas, aki semmibe veszi felettese érdekeit vagy az a munkás, aki – dolgozzék is bármely területen vagy szakmában – nem teljesíti a lehető legmagasabb szinten a feladatait, egy ideig ringathatja magát abban, hogy amíg mulasztása ki nem derül, hamis, illetve jogtalan előnyökhöz juthat. De nem így van, csak magát csapja be. Az élet aratása: a jellem, és ez határozza meg mindenki sorsát már itt, ebben az életben és az elkövetkezőben is.

Az aratáskor betakarított termés az elvetett mag újratermelődése. Minden mag a maga fajtája szerint hoz termést. Így van ez dédelgetett jellemvonásainkkal is. Az önzés, önmagunk szeretete, a túlzott önérzet, az önző vágyaink kielégítése mind-mind újratermeli önmagát, aminek vége az összetört élet és a romlás. „Mert aki vet az Ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet” (Gal 6:8). A szeretet, a részvét és a jóság áldott gyümölcsöt teremnek, ami romolhatatlan.

Az aratásban a mag meg sokszorozódik. Egyetlen elvetett mag, amit újabb és újabb magvetés követ, végül egy egész gabonatáblát beborít aranyló kévékkel. Ennyire messze terjed egyetlen élet, sőt, akár egyetlen cselekedet jótékony hatása is!

Vajon az eltelt évszázadok során mennyi szeretetből fakadó cselekedetet köszönhettünk annak az egy alabástrom szelencének, amit Krisztus felkenetésére tört össze valaki? Annak számát sem tudjuk, hogy mennyi adományt adtak Megváltónk ügyére annak nyomán, hogy egy névtelen, szegény özvegyasszony „két fillért, azaz egy negyed pénzt” dobott a perselybe (Mk 12:42).

A magról szóló példázat a bőkezűség tanítását is tartalmazza. „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9:6).

Az Úr azt mondja: „boldogok ti, akik minden vizek mellett vettek…” (Ézs 32:20). Minden vizek mellett vetni azt jelenti, hogy mindenhol adunk, ahol szükség van a segítségünkre. Ettől nem leszünk szegényebbek. „…aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9:6). A magvető szétszórja a magot, ezzel megsokszorosítja azt, ugyanígy, ha megosztjuk másokkal a kapott áldásokat, sokszoros áldást nyerünk. Isten azt ígéri, hogy hatékonyak leszünk, ha folyamatosan adunk.

Sőt mi több, amint megosztjuk másokkal a mindennapi élet áldásait, a megajándékozott szívében megszületik a hála, ami felkészíti őt a lelki igazság befogadására és gyümölcsöt hoz majd az örök élet számára is.

A földbe vetett mag a Megváltó áldozatát jelképezi. „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12:24). Csakis Krisztus – a Mag – áldozata árán terem sok gyümölcs Isten országa számára. A növényvilág törvényeivel összhangban ugyanígy igaz itt is, hogy az élet az Ő halálának eredménye.

Azokban, akik Krisztussal együtt munkálkodva gyümölcsöt teremnek, el kell halnia az énszeretetnek és az önérdeknek, életüket pedig be kell dobniuk a világ szükségleteinek barázdájába. Az önfeláldozás törvénye azonban önmagunk megtartásának törvénye is. A gazda úgy őrzi meg gabonáját, hogy elveti a földbe. Életünket tehát úgy őrizhetjük meg, hogy önként feláldozzuk azt Isten és az emberek szolgálatára.

A mag elhal, hogy új életet hozzon létre. Ebben a példázatban a feltámadás tanítását is felfedezhetjük. Az ember testéről, amelyet a sírba helyeztek, Isten ezt mondja: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben” (1Kor 15:42-43).

A szülőknek és a tanítóknak gyakorlati módon kell átadniuk ezeket a leckéket a gyermekeknek. Engedjék, hogy a gyermekek készítsék elő a talajt és vessék el a magvakat. Miközben dolgoznak, a szülők vagy a tanárok magyarázzák el ne kik, hogy az ő szívük is ilyen talaj, amelybe jó és rossz magok egyaránt kerülnek, és ahogy a kert talaját elő kell készíteni a mag befogadására, úgy kell a szívüket is előkészíteni az igazság magvának befogadására. Amikor a magot elvetjük a földbe, elmondhatjuk nekik, milyen tanulságokkal szolgál Krisztus halála, és amikor a zöld hajtás előtör a fölből, beszélhetünk nekik a feltámadásról. Miközben a palánta növekszik, további összefüggéseket tárhatunk fel előttük a természet és a lelki magvetés tör vény szerűségeiről.

A fiatalokat hasonlóképpen kell tanítani. A talaj felszántásától kezdve sok leckét el lehet sajátítani. Például, senki sem várja a parlagon heverő földtől, hogy azonnal termést hozzon. Buzgó, kitartó munkával kell előkészíteni a talajt, elvetni a magot és gondozni a növényeket. Így van ez a lelki magvetéssel is. A szív talaját művelni kell. A talajt bűnbánattal kell felszántani. A gonosz hajtásokat, amelyek meg akarják fojtani a hasznos növényt, gyökerestől kell kitépni. Ahogy a tövisekkel benőtt földet csak szorgalmas munkával lehet megtisztítani, úgy a szív gonosz hajlamait is csak Krisztus nevében és az Ő erejével végzett, buzgó erőfeszítéssel lehet legyőzni.

A gondos munkás előtt felbecsülhetetlen értékű kincsek tárulnak fel, miközben a talajt műveli. A mezőgazdaságban vagy a kertészetben senki sem végezhet eredményes munkát a törvényszerűségek figyelembevétele nélkül. Tanulmányozni kell a különböző palánták különleges igényeit. Az egyes fajták más-más talajtípust és megművelést igényelnek, és a siker feltétele, hogy ezekhez a gazda alkalmazkodjon. Az átültetéshez szükséges figyelem, hogy a gyökérnek egy rostja se legyen összenyomva vagy rosszul elhelyezve, a fiatal palánták gondozása, a ritkítás és az öntözés, nem csak a jellemfejlődésről tanítanak fontos dolgokat, de maga a munka is a fejlődés jó eszköze. Ha kialakítjuk magunkban a gondosságot, a türelmet, a részletekre való odafigyelést, a törvénynek való engedelmességet, ez nagyon fontos előrelépést jelent. Ha folyamatosan figyeljük az élet csodáját és a természet szépségét, akkor kialakul bennünk a gyöngédség, amivel viszonyulunk Istennek ezekhez a csodálatos teremtményeihez, felfogóképességünk élénkebb lesz, jellemünk pedig finomabb és nemesebb. Az így megtanult leckék képessé tesznek arra, hogy másokat is eredményesebben tanítsunk.