„...egymásnak tagjai vagyunk” (Róm 12:5).

A jellemnevelés szempontjából az otthon befolyása a legjelentősebb. A tanár munkája ki kell, hogy egészítse a szülőkét, de nem helyettesítheti azt. A gyermek jólétét érintő minden dologban együtt kell működnie a szülőknek és a tanároknak.

Az együttműködés az otthonban kell, hogy kezdődjön, az apa és az anya között. A gyermekek nevelése közös felelősségük, és ebben következetesen összhangra kell törekedniük. Rendeljék alá magukat Istennek, kérjék az Ő segítségét ahhoz, hogy egymást támogatni tudják. Tanítsák gyermekeiket az Isten és az elvek iránti hűségre, mindebből következően az önmaguk és a velük kapcsolatban lévők iránti hűségre is. Az így nevelt gyerekek, amikor iskolába kerülnek, nem lesznek rendzavarók és bajkeverők. Igazi támaszai lesznek a tanároknak, példakép és bátorítás iskolatársaik szemében.

Azok a szülők, akik így nevelik gyerekeiket, valószínűleg nem fogják kritizálni a tanárokat. Úgy érzik majd, hogy mind a gyerek, mind pedig az iskola érdeke megköveteli azt, hogy amennyire csak lehetséges, támogassák és tiszteljék azt a személyt, aki osztozik velük a gyerek nevelésének feladatában.

Sokan kudarcot vallanak ezen a téren. Elsietett, alaptalan kritikájuk gyakran tönkreteszi a hűséges, önfeláldozó tanár befolyását. Sok szülő, miután elkényeztette a gyerekét, a tanárra hagyja azt a kellemetlen feladatot, hogy javítsa ki mindazt, amit ő hanyagságával elrontott; aztán pedig saját viselkedésével szinte teljesen reménytelenné teszi a pedagógus dolgát.

Kritikájukkal és az iskolavezetés elleni állandó vádakkal engedetlenséget váltanak ki a gyermekből és megerősítik őt rossz szokásaiban. Ha a tanár munkájával kapcsolatosan jogos kritikára vagy javaslatra van szükség, azt mindenképpen négyszemközt kell megtenni. Ha ez nem vezet eredmény re, akkor az ügyet azok elé kell tárni, akik az iskolavezetésért felelősek. Semmit sem szabad a gyermek előtt mondani vagy tenni, ami aláásná benne azok iránti tiszteletét, akiktől oly nagy mértékben függ a fejlődése.

A tanárnak nagy segítség, ha a szülők alapos jellemrajzot adnak neki a gyermekről, beszélnek neki fizikai teherbíró képességéről, esetleg gyengeségeiről. Sajnálatos, hogy ennek jelentőségét sokan nem ismerik fel. Sok szülő arra se veszi a fáradságot, hogy megismerje a tanárt, tisztában legyen képzettségével vagy együttműködjön vele munkájában.

Mivel a szülők ritkán mutatkoznak be maguktól a tanárnak, ezért fontos, hogy a tanár keresse a kapcsolatot a szülőkkel. Látogassa meg a diákokat otthonukban, ismerje meg, milyen befolyások érik ott és milyen körülmények között él. Ha személyesen megismeri családi életüket, ezzel erősíti a köteléket, ami a diákokhoz fűzi őt, és tudni fogja, hogyan kezelje sokféle személyiségüket és vérmérsékletüket.

Ha érdeklődik a tanulók otthoni nevelése iránt, az kétszeresen is hasznos. Sajnos sok szülőt annyira lefoglal a munka és az élet gondja-baja, hogy nem ragadják meg a lehetőségeket, amelyekkel jóra befolyásolhatnák gyerekeiket. A tanár sokat tehet azért, hogy ráébressze ezeket a szülőket kötelességükre és kiváltságukra. Ellenben találkozni fog olyan szülőkkel is, akik szinte elviselhetetlen kötelességnek és tehernek érzik a nevelést, annyira akarják, hogy gyerekeik nemes jellemű, szorgalmas férfiakká és nőkké érjenek. A tanár sokat segíthet az ilyen szülőknek a teher hordozásában, és ha együtt tanácskoznak, azáltal a tanár és a szülők is bátorságot kapnak és erőt nyernek.

A fiatalok otthoni nevelésében felbecsülhetetlen értéke van az összefogásnak. A gyerekeknek már legkorábbi éveiktől kezdve érezniük kell, hogy ők is a család fontos tagjai. Már a kicsiket is neveljük arra, hogy vegyenek részt a mindennapi feladatokban. Éreztetni kell velük, hogy segítségük szükséges és értékes. Az idősebbek legyenek a szüleik segítői, vegyenek részt a tervezésben, osztozzanak a feladatokban és a terhekben! Az apák és anyák szánjanak időt gyermekeik tanítására, mondják el nekik, mennyire értékelik segítségüket, vágynak a bizalmukra, élvezik a társaságukat. Erre a gyermekek mindig pozitívan reagálnak! Így nem csak a szülők terhe lesz könnyebb, a fiatalok pedig felbecsülhetetlen értékű gyakorlati képzést kapnak, de a családi kötelékek is megerősödnek, jellemük alapja pedig hihetetlenül megszilárdul.

Az osztályteremben is az együttműködés légköre uralkodjon, hiszen attól fog élni a közösség. Az a tanár, aki elnyeri a diákok támogatását, nagyszerű segítséget kap a rend fenn tar tásához. Azzal, ha segíthet az osztályban, sok fiú levezetheti fölös energiáját, aki egyébként csak folyton rendetlenkedne és rosszalkodna. Az idősebbek segítsenek a kisebbeknek, az erősek a gyengéknek, és amennyire csak lehetséges, mindenki kapjon olyan feladatot, amiben jeleskedhet. Ez erősíti önbizalmukat és szívesen fognak dolgozni.

Nagyon hasznos a fiataloknak, szülőknek és tanároknak egyaránt, ha megismerik a Szentírás elveit és tanításait az összefogásra vonatkozóan. A sok illusztráció közül emeljük ki a szent sátor építését – ami a jellemépítés metaforája lehet –, ahol az emberek mindnyájan összefogtak, „akit a szíve indíta, és akit lelke hajt vala” (2Móz 35:21). Olvassuk el, hogyan építették fel Jeruzsálem falait a fogságból visszatért foglyok, mi közben szegénység sújtotta őket, különböző nehézségekkel és veszélyhelyzetekkel kellett megbirkózniuk, mégis sikerrel jártak, „mert a nép nagy kedvvel dolgozott” (Neh 4:6). Figyeljük meg, hogy a tanítványok milyen szerepet kaptak abban a csodában, amikor a Megváltó a sokaságot ellátta élelemmel! A kenyér és a hal Krisztus kezében szaporodott meg, de a tanítványok kapták meg azokat és osztották szét a várakozó embereknek.

„…mert egymásnak tagjai vagyunk”, ezért „kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (Ef 4:25; 1Pt 4:10).

A régi bálványkészítők szavait – sokkal nemesebb céllal, nyilván – magukévá tehetik ma is mindazok, akik jellemüket építik:

„Kiki társát segíti, és barátjának ezt mondja: Légy erős” (Ézs 41:6)!