„De egyet cselekszem…” (Fil 3:14).

A siker az élet minden területén komoly célkitűzést igényel. Aki valódi sikert akar elérni, annak állhatatosan ki kell tartania a cél mellett, ami megéri az erőfeszítést. Ilyen célokat kell kitűznünk ma fiataljaink elé. A legnemesebb cél, ami Isten minden gyermeke számára vonzó kell, hogy legyen: elvinni az evangéliumot a világnak még ennek a nemzedéknek az idején. Ez a munka hatalmas távlatát nyitja meg mindenki előtt, akinek szívét megérintette Krisztus.

Isten célja a mellettünk felnövő gyermekekkel sokkal szélesebb, mélyebb és magasabb, mint amit korlátolt képzeletünk felfoghatna. Azokat, akik bár a legszerényebb sorban nőttek fel, de hűségesnek látott, arra hívta el, hogy a világ vezetői előtt tegyenek bizonyságot róla. Sok fiatal van ma is, aki úgy nőtt fel, mint annak idején Dániel a szerény júdeai otthonában, mégis törvényhozói testületekben, bírósági tárgyalótermekben, királyi udvarokban fog kiállni mint a királyok Királyának tanúja. Isten sokakat hív el nagyon széleskörű szolgálatra. Az egész világon kitárul az emberek szíve az evangélium előtt. Etiópia kinyújtja kezét Isten felé. Japántól kezdve Kínán és Indián és saját kontinensünk még el nem ért tájain át a világ minden szegletéből bűntől sújtott emberek sokasága kiált a szeretet Istenének ismerete után. Milliók és milliók vannak, akik sosem hallottak Istenről és szeretetéről, amely Krisztusban vált nyilvánvalóvá. Nekik is joguk van ehhez az ismerethez. Ők is ugyanolyan részre jogosultak a Megváltó kegyelméből, mint mi. Rajtunk múlik – és gyermekeinken, akikkel mi meg osztjuk azt –, hogy válaszoljunk kiáltásukra. Minden családban, minden iskolában, minden szülőhöz, tanárhoz és gyerekhez – akire már ráragyogott az evangélium fénye – hangzik a kérdés, amely egykor Eszterhez szólt Izrael történetének egy jelentős válsághelyzetében: „…ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra” (Eszt 4:14)?

Mindazok, akik az evangélium ügyének siettetéséről vagy késleltetéséről gondolkodnak, általában önmaguk vagy a világ helyzetét veszik figyelembe. Kevesen gondolják át ezt a Teremtő Isten szempontjából. Kevesen gondolkodnak el azon, milyen szenvedést okozott a bűn a Teremtőnek. Az egész menny szenvedett Krisztus haláltusáját látva, de ez a szenvedés nem akkor kezdődött és nem is akkor ért véget, amikor Krisztus emberré lett. A kereszt azt a fájdalmat igyekszik közvetíteni eltompult érzékeink felé, amit a bűn már első megjelenésétől kezdve okozott Isten szívének! Iszonyú fájdalmat jelent neki minden eset, amikor letérünk az igaz útról, durván bánunk másokkal és nem élünk az általa felállított elvek szerint. Amikor Izraelre – az Istentől való eltávolodásuk következtében – csapások jöttek, leigázta őket az ellenség, kegyetlenségek és halál tarolt mindenütt, ezt olvassuk a Szentírásban Istenről: „…megesett az ő szíve Izrael nyomorúságán.” „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte… fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban” (Ézs 63:9).

Szentlelke „esedezik… kimondhatatlan fohászkodásokkal”, örökkévaló Atyánk szíve pedig szánakozik az egész teremtett világért, amely „egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig” (Róm 8:26, 22). Világunk egy hatalmas „Lázár háza”, telis tele olyan nyomorúsággal, amibe alig merünk még csak belegondolni is. Ha a maga valójában felmérnénk azt, a teher végtelenül nehéz lenne. Isten azonban átérzi teljesen! Azért adta szeretett Fiát, az Egyetlent, hogy véget vessen a bűnnek és min den következményének; és ránk bízta a feladatot, hogy vele együttműködve segítsünk véget vetni ennek a nyomorúságnak. „…az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14).

„Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek” (Mk 16:15). Így hangzik Krisztus parancsa min den követőjéhez. Nem mindnyájan leszünk lelkészek vagy misszionáriusok szó szerinti értelemben, de mindnyájan munkatársai lehetünk, hogy elvigyük a róla szóló örömhírt embertársainknak. A parancs mindenkinek szól: nagyoknak és kicsiknek, tanultaknak és tudatlanoknak, időseknek és fiataloknak egyaránt.

Ennek a parancsnak a fényében megengedhetjük-e magunknak, hogy fiainkat és lányainkat kényelmes életre neveljük; arra, hogy csak látszatkeresztények legyenek, akikből hiányzik az önfeláldozás, akiknek Isten majd ezt mondja: „nem ismerlek titeket”?

Ezrek és ezrek tesznek így. Úgy gondolják, biztosíthatják gyermekeiknek az evangélium áldásait, annak szellemét viszont tagadják. Ez azonban lehetetlen vállalkozás. Akik elutasítják azt a kiváltságot, hogy Krisztussal részt vállaljanak a szolgálatból, az egyetlen képzést utasítják el, ami által alkalmassá válhatnának arra, hogy dicsőségéből is részesüljenek. Azt a képzést utasítják el, ami erre az életre is erőt és nemes jellemet adna nekik. Sok apa és anya túl későn jött rá arra, hogy amikor megtagadta gyermekeitől Krisztus keresztjét, akkor tulajdonképpen átadta őket Isten és ember ellenségének. Megpecsételte végzetét nem csak erre az életre, de az elkövetkezőre is. A kísértés legyőzte őket, a világ átka, szüleik bánata és szégyene lettek.

Sokan még Isten szolgálatára készülve is rossz útra tértek a helytelen nevelési módszerek miatt. Az életet túl sokan szemlélik úgy, mint egymást követő időszakok folyamatát: először van a tanulás, azt követően pedig a munka időszaka. Először a felkészülés, utána a célok elérése. Az életre való felkészülés jegyében elküldik a fiatalokat az iskolába, hogy ott könyvekből sajátítsák el az ismereteket. A mindennapi kötelességektől elszakítva merülnek bele a tanulásba, és gyakran szem elől tévesztik a célt. Kezdeti, buzgó lelkesedésük szertefoszlik, és sokan személyes, önző ambíciókat kezdenek dédelgetni. Amikor megszerzik végzettségüket, ott állnak tehetetlenül az élet kapujában. Annyi ideig lefoglalta őket a sok elvont, elméleti tananyag, hogy amikor teljes lényüket igényelné a való élet sokféle, szigorú kihívása, felkészületlenek lesznek és nem tudnak szembenézni azokkal. A nemes munka helyett, amire készültek, erejüket a puszta létért folytatott küzdelem foglalja le. Újabb és újabb csalódások után, kétségbeesve, hogy becsületes úton még szerényen sem tudnak meg élni, sokan erősen kétes utakra tévednek, sőt, bűncselekményekbe keverednek. A világot ezáltal megfosztják a szolgálattól, amit kaphatott volna, Istent pedig a lelkektől, akiket szeretett volna általuk felemelni, nemessé tenni és megtisztelni azzal, hogy képviselői legyenek.

Sok szülő sajnos személyválogató a gyermekei nevelése tekintetében. Szinte minden áldozatot meghoznak azért, hogy a ragyogó képességű, tehetséges gyermeknek minden előnyt biztosítsanak, ugyanezt viszont szükségtelennek tartják a kevésbé ígéretesek számára. Úgy vélik, az élet hétköznapi kötelességeinek teljesítéséhez kevesebb tanulás is elég.

De ki képes arra, hogy előre lássa, vajon a család melyik gyermekére hárul majd a legfontosabb kötelesség? Milyen sokszor mondott már csődöt az emberi ítélőképesség! Emlékezzünk csak Sámuel esetére, amikor elküldte az Úr, hogy Isai fiai közül az egyiket kenje fel királlyá! Hét szálfatermetű, nemes külsejű legény vonult el előtte. Amikor meglátta az elsőt, aki kellemes arcvonású, izmos, daliás megjelenésű ifjú volt, a próféta ezt gondolta magában: „Bizony az Úr előtt van az ő felkentje!” Isten azonban így intette Sámuelt: „Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” Mind a hét fiatalemberről ezt mondta: „Nem ezek közül választott az Úr” (1Sám 16:6, 7, 10). Amíg Dávidot elő nem hívták a nyáj mellől, a próféta nem is tudta teljesíteni feladatát.

Dávid bátyjai, akik közül Sámuel választott volna, nem rendelkeztek azokkal a jellemtulajdonságokkal, amelyeket Isten mindenképpen látni akart Izrael királyában. A büszke, öntelt, magabiztos férfiakat félreállította, és helyettük testvérüket választotta, akit kevéssé értékeltek, aki megőrizte gyermekkora egyszerűségét és őszinteségét; s aki bár saját szemében jelentéktelennek tűnt, mégis ott rejlett benne a lehetőség, hogy Isten kiképezze őt az uralkodással járó feladatokra. Így van ez ma is, hiszen Isten sok gyermekben lát korlátlan lehetőségeket, akik felett szinte átnéznek a szülők; azokban pedig nem, akiket mások nagyon ígéretesnek tartanak.

Ami pedig az élet feladatait illeti, ki dönti el, mi a nagy és mi a kicsi? Milyen sok személyről tudunk, akik bár szerény munkahelyen kezdték pályájukat, mégis a világ áldására szolgáló szervezeteket indítottak el, és olyan eredményeket értek el, amelyeket a királyok is megirigyelhettek volna!

Neveljünk tehát minden gyermeket a legmagasabb rendű szolgálatra! „Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet; mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz” (Préd 11:6).

A számunkra kijelölt hely képességeinktől függ. Nem mindenki éri el ugyanazt a szintet tudásban vagy a képességek te rén, és nem fogja egyforma hatékonysággal végezni ugyanazt a munkát. Az Úr nem várja el az izsóptól, hogy olyan magasra nő jön, mint a cédrus, vagy az olajfától, hogy fenséges pálmafaméretű legyen. De mindenkinek a lehető legtöbbre kell törekednie, amit az emberi az isteni erővel együtt elérhet.

Sokan nem érik el azt a szintet, amit elérhetnének, mert nem használnak fel minden erőt, ami bennük rejtőzködik, és Isten hatalmába sem kapaszkodnak úgy, ahogy tehetnék. Sokan azt is megengedik, hogy letérítsék őket arról az útról, amelyen pedig elérhetnék a legnemesebb sikereket. Mivel nagyobb di csőségre és kellemesebb feladatra vágynak, olyasmit kísérelnek meg, amire nem alkalmasak. Vannak, akiket képességeik magasztosabb elhívásra tennének alkalmassá, mégis szakmát akarnak tanulni és fordítva: aki sikeresebb lenne mint gazdálkodó, kézműves vagy betegápoló, inkább lelkészként, ügyvédként vagy orvosként dolgozik. Megint mások nagyon felelősségteljes beosztásban dolgozhatnának, de erő, szorgalom vagy kitartás híján megelégednek egy sokkal könnyedebb hellyel.

Nagyon figyelmesen kell követnünk Istennek az életünkre vonatkozó tervét. Végezzük a lehető legpontosabban az éppen ránk váró feladatot, bízzuk rá útjainkat az Úrra és vegyük észre gondviselésének jeleit! Ezek azok az alapelvek, amelyek biztosan vezetnek a pályaválasztással kapcsolatos döntésben.

Ő, aki a mennyből jött le azért, hogy példaképünk legyen, csaknem harminc évet töltött közönséges, kétkezi munkával, de ez alatt az idő alatt is tanulmányozta Isten szavát és műveit, valamint segítette, tanította mindazokat, akik a környezetében éltek. Amikor nyilvános szolgálata megkezdődött, szertejárt gyógyítva a betegeket, vigasztalva a bánatos szívűeket és prédikálva az örömhírt a szegényeknek. Ugyanez a feladata minden követőjének.

„…aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál. …De én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál” (Lk 22:26-27).

A valódi szolgálat forrása a Krisztus iránti szeretet és hűség. Abban a szívben, amit megérint ez a szeretet, az érte való munka iránti vágy is megszületik. Ezt a vágyat mindig fűtsük és irányítsuk helyesen! Akár otthon, akár a szomszédságban vagy az iskolában legyenek is körülöttünk szegény, elesett, tudatlan vagy kevésbé szerencsés sorsú emberek, jelenlétüket ne tekintsük sajnálatosnak, hanem szolgálatra hívó, értékes lehetőségnek.

Ebben a munkában – mint minden másban is –, gyakorlat teszi a mestert. A hatékonyságunk biztosított, ha gyakorlatot szerzünk az élet hétköznapi dolgaiban, a nélkülözők és szenvedők felé nyújtott szolgálatban. E nélkül a legjobb szándékú erőfeszítések is gyakran haszontalanok, sőt, talán kárt is okoznak. Az ember nem a száraz földön, hanem a vízben tanul meg úszni.

Egy másik, gyakran elhanyagolt kötelesség, amire a Krisztus kívánalmaira ráébredő fiatalokat meg kell tanítani: az egyházzal való kapcsolat.

Krisztus és egyháza között nagyon szoros és szent a kötelék. Ő a vőlegény, az egyház pedig a menyasszony, Ő a fej, az egyház pedig a test. A Krisztussal való kapcsolatba tehát az egyházzal való kapcsolat is beletartozik.

Az egyház szervezetének célja a szolgálat, és a Krisztusért való szolgálatra szánt élet egyik első lépése az egy házzal való kapcsolat. A Krisztushoz való hűség megkívánja a gyülekezeti szolgálat hűséges végzését is. Ez fontos az egyén képzésében, és az olyan gyülekezetben, amelyet áthat a Mester élete, a szolgálat a kinti világra fog irányulni.

A fiatalok nagyon sok vonalon találhatnak lehetőséget a segítő szolgálatra. Szervezzük őket csoportokba, és együtt működésünk igazi segítség és bátorítás lesz számukra. Ha a szülők és a tanárok érdeklődnek a fiatalok munkája iránt, hasznukra lehetnek szélesebb körű tapasztalataikkal és segíthetnek nekik abban, hogy erőfeszítéseik még hatékonyabbak legyenek.

Csak az iránt tudunk részvéttel lenni, és azzal tudunk együtt érezni, akit ismerünk, az együttérzés pedig a hatékony szolgálat alapja. A gyerekekben ébresszünk elfogadó és áldozatkész lelkületet a távoli vidékek szenvedő milliói iránt azáltal, hogy megismertetjük velük a különböző országokat és azok lakóit. Az iskolákban sokat tehetünk ezért. Ahelyett, hogy a Nagy Sándorok és Napóleonok hőstetteiről gondolkodnának, inkább tanulmányozzák a diákok Pál apostol, Luther Márton, Moffat, Livingstone és Carey életét, valamint a mai misszionáriusok munkáját. Ahelyett, hogy nevek és elméletek tömkelegével terhelnék meg agyukat, amelyek semmilyen hatással nincsenek életükre és amelyekre az osztálytermen kívül úgysem fognak gondolni, inkább ismerjék meg azokat az országokat – lakóikkal és szükségleteikkel együtt –, ahol misszionáriusmunka folyik.

A munka ezen befejező szakaszában hatalmas bedolgozandó terület vár még ránk, és a segítőket a laikusok közül kell toborozni. A fiatalokat és az idősebbeket egyaránt el kell hívni a földekről, a szőlőültetvényekről, a műhelyekből, és ki kell küldeni őket, hogy hirdessék Jézus Krisztus, a Mester üzenetét. Sokaknak közülük nem volt lehetőségük a tanulásra, de Krisztus lát bennük olyan képességeket, amelyek ál tal teljesíthetik az Ő célját. Ha szívvel-lélekkel dolgoznak és taníthatóak maradnak, akkor alkalmas munkások lesznek az Úr művében.

Istenünk, aki ismeri a világ összes nyomorúságának és szenvedésének mélyét, pontosan tudja azt is, mi a gyógyír minderre. Ő mindenhol látja a bűn, a bánat és a fájdalom által porig sújtott, sötétben vacogó lelkeket. Látja viszont a lehetőségeket is, a magasságokat, ahová eljuthatnak. Bár az emberek visszaéltek kegyelmével, eltékozolták talentumaikat és arcukon már elmosódott Isten képmása, megtérésükkel mégis Teremtőjüket dicsőítik meg.

Krisztus azokra bízza a zord, kietlen helyeken élő szűkölködőkért végzendő munkát, akik együtt tudnak érezni a tudatlanokkal és azokkal, akik igen különböznek tőlük. Jelen léte segítségére lesz azoknak, akiknek szíve érzékeny a szenvedésre, bár lehet, hogy kezük érdes és gyakorlatlan. Ő fog dolgozni azokon keresztül, akik a nyomorúságban meglátják a kegyelmet és a veszteségben a nyereséget. Ahol a világ Világossága elhalad, ott a nehézségben meglátszik a kiváltság, a zűrzavarban a rend, a látszólagos kudarcban a siker. A szerencsétlenségben észrevesszük az elrejtett áldásokat, a bajban pedig a kegyelmet. A hétköznapi emberek közül kikerült munkások, akik osztoznak embertársaik bánatában – ahogy Mesterük is osztozott az egész emberiség fájdalmában –, hit által látni fogják az Urat, aki velük dolgozik.

„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet” (Sof 1:14), és erre az egész világot figyelmeztetni kell.

Ilyen felkészülés mellett fiatalok és idősebbek ezrei és tízezrei állhatnak munkába. Máris sokan válaszolnak a Mester hívására, és számuk nőni fog. Minden keresztény oktató lelkesítse és segítse az Úr munkásait! Bátorítsák és támogassák a rájuk bízott fiatalokat arra, hogy csatlakozzanak a misszionáriusok táborába!

A munkának nincs ennél áldásosabb ága a fiatalok számára. Akik ebben a szolgálatban részt vesznek, mindnyájan Isten segítő keze lesznek: angyalok munkatársai, emberi esz közök, akiken keresztül maguk az angyalok végzik küldetésüket. Angyalok szólalnak meg az ő hangjukon és dolgoznak kezeikkel. Így ember létükre mennyei oktatásban és tapasztalatokban részesülnek. Vajon melyik egyetemi kurzus vetekedhet ezzel a képzéssel?

A jól képzett fiatalokból álló csoportok által milyen hamar eljuthatna a megfeszített, feltámadott és hamarosan eljövendő Megváltó üzenete az egész világhoz! Milyen hamar eljöhetne a vég, a szenvedés, a bánat és a bűn vége! A földi tárgyak helyett, amelyeket úgyis megemészt a moly és a rozsda, milyen hamar megkaphatnák gyermekeink igazi örökségüket ott, ahol „az igazak öröklik a földet, és mindévig rajta lakoznak”, ahol „nem mondja a lakos: beteg vagyok”, és „nem hallatik többé siralomnak és kiáltásnak szava” (Zsolt 37:29; Ézs 33:24; 65:19).