„Gondoljatok rá…” (Zsid 12:3).

„…hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének” (Ézs 9:6)!

Az Istentől küldött Tanító személyében a menny a legkiválóbb és legnagyobb ajándékot adta az embereknek. Krisztust, aki a Magasságos udvarában állt s az Örökkévaló legbelsőbb szentélyében lakott, Őt küldte el, hogy személyesen nyilatkoztassa ki az emberiségnek Isten ismeretét.

Rajta keresztül érkezett az isteni fény minden sugara, ami valaha is elérte bukott világunkat. Ő szólt mindazokon keresztül, akik korszakokon át Isten szavát hirdették az embereknek. A világ minden nagy és nemes személyiségének összes kiváló tulajdonsága Őt tükrözte. József tisztasága és nagylelkűsége, Mózes hite, szelídsége és hosszútűrése, Illés kitartása, Dániel nemessége, becsületessége és állhatatossága, Pál buzgósága és önfeláldozása, mindezen hősök értelmi és lelki ereje, valamint azoké, akik valaha is a földön éltek, mind-mind Jézus Krisztus ragyogó dicsőségének egy-egy sugara voltak; hiszen benne találták meg tökéletes példaképüket.

Krisztus éppen ezért jött a földünkre, hogy bemutassa ezt az eszményt mint az elérendő mércét; hogy példázza, mivé válhatnak mindazok, akik befogadják Őt, s így az isteni természet az emberben lakhat. Eljött bemutatni, milyen képzést kapjanak az emberek, miként az Isten fiaihoz illik, és miként gyakorolhatják elveit már itt a földön is, hogy mennyei életet élhessenek.

Isten az Ő legnagyobb ajándékát adta az embernek, hogy legégetőbb szükségét kielégítse. A Világosság akkor jelent meg, amikor a világon a legsűrűbb sötétség honolt. A hamis tanítások miatt az emberek elméje már régen elfordult Istentől. Az elterjedt oktatási rendszerekben az emberi filozófia vette át az isteni kinyilatkoztatás helyét. A menny mércéje helyett az emberek saját elgondolásaikat fogadták el mérvadónak. Az élet Világosságától elfordultak, hogy a saját maguk gyújtotta kis tüzek szikráinál botorkáljanak.

Mivel elszakadtak Istentől, aki az erő egyetlen forrása számukra, ezért erejük gyengeséggé változott. Még a saját maguk által felállított mércét sem tudták elérni. A valódi kiválóság iránti vágyukat a külsőségekkel és elméleti tudással igyekeztek betölteni. A valóság helyét a látszat vette át.

Időről időre jöttek olyan tanítók, akik az igazság Forrására irányították az emberek tekintetét. Helyes elveket adtak át, és az emberek tapasztalták azok átformáló hatalmát. Ezeknek az erőfeszítéseknek azonban nem volt maradandó hatása. Rövid fennakadást okoztak a gonoszság áramlatában, de a lefelé tartó örvényt nem tartóztatták fel. A reformerek egy-egy fénynyalábot jelentettek a sötétségben, de nem tudták azt eloszlatni, mert „az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3:19).

Amikor Krisztus eljött a földre, az emberiség csaknem elérte a lejtő legmélyebb pontját. A társadalom alapjaiban rendült meg. Az élet hamis és mesterséges volt. A zsidók – mivel nélkülözték Isten szavának átalakító erejét – csak elmét tompító, lélekölő hagyományokat és kigondolásokat adtak a világnak. Nem imádták Istent „Lélekben és igazságban” (Jn 4:23), hanem felcserélték azt emberek dicsőítésével az ember alkotta szertartások végtelen körforgásában. Szerte a világon minden vallási rendszer veszített vonzásából, már nem hatottak az emberek elméjére és lelkére. Akiknek elegük volt a mesékből és hazugságokból, el akarták fojtani gondolataikat, ezért hűtlenek lettek és a materializmushoz fordultak. Az örökkévalóságot figyelmen kívül hagyván csak a jelen pillanatnak éltek.

Amint kezdték tagadni Istent, megszűntek tisztelni az embert is. Az igazság, a tisztelet, a becsület, a bizalom és az együtt érzés lassan tűnni látszott a földről. A kérlelhetetlen kapzsiság és a mindent elnyelő becsvágy általános bizalmatlanságot eredményezett. A szorgalom eszményét, az erősnek a gyengék iránti kötelességét, az emberi méltóságot és az emberi jogokat úgy dobták félre, mint egy álmot vagy mesét. A közönséges embereket igavonó állatoknak tekintették vagy saját karrierjük építéséhez egy-egy lépcsőfoknak. Legfőbb céljuk a gazdagság, a hatalom, a gondtalan, önző jólét elérése volt. Ezt a korszakot a fizikai elfajulás, szellemi kábultság és lelki halál jellemezte.

Amint a gonosz szenvedélyek és célok kiszorították Istent az emberek gondolataiból, a feledés még inkább erősítette bennük a gonosz hajlamokat. A bűn szeretete miatt magát az Urat is saját tulajdonságaikkal ruházták fel, a rossz istenkép pedig a bűn hatalmát erősítette bennük. Mivel arra hajlottak, hogy csakis önmaguknak kedvezzenek, úgy kezdtek tekinteni Istenre is, mint olyan Lényre, aki saját dicsőségét keresi és akinek követelményei önző célokat szolgálnak; olyan Lényre, aki attól függően emel fel vagy tapos el embereket, hogy mennyire segítik vagy hátráltatják Őt céljai elérésében. Az alsóbb társadalmi osztályok úgy tekintettek Istenre, mint aki alig különbözik elnyomóiktól, hacsak annyiban nem, hogy sokkal nagyobb a hatalma. A vallás minden formáját ezek az elképzelések alakították. Az emberek adományokkal és szertartásokkal igyekeztek kiengesztelni az istenséget, hogy saját céljaik érdekében megnyerjék kegyeit. Az ilyen vallás, ami semmilyen hatással nem volt sem a szívre, sem a lelkiismeretre, nem is lehetett más, mint formaságok körforgása, amibe az emberek belefáradtak, s amiből – már ha nem várhattak tőle hasznot – szabadulni szerettek volna. A gonoszság tehát feltartóztathatatlanul áradt, a jó iránti vágy és annak megbecsülése pedig szinte teljesen megszűnt. Az emberekről eltűnt Isten képmása, és az őket uraló démoni erők vonásai tükröződtek rajtuk. Az egész föld a romlás útján haladt.

Az emberiség számára már csak egy reménysugár maradt, mégpedig az, hogy az egymással szembenálló és bomlasztó elemek közé „új kovász” kerül, ami az emberiségnek elhozza az új élet erejét, így Isten ismerete újra jelen lesz a földön. Krisztus azért jött, hogy ezt az ismeretet helyreállítsa.

Azért jött, hogy félresöpörje a tévtanításokat, amelyekkel állítólagos ismerői hamis színben tüntették fel Őt. Azért jött, hogy kinyilatkoztassa törvényének jellegét és saját jellemének szentséges szépségét.

Krisztus az örökkévalóságon át szívében összegyűlt szeretettel jött el ebbe a világba! Elvetette azokat a kötöttségeket, amelyekkel Isten törvényét megterhelték és bemutatta, hogy az Ő törvénye a szeretet szabálya, Isten jóságának kifejezője. Bemutatta, hogy a törvény elveinek való engedelmességen múlik az emberiség boldogsága és azzal együtt a társadalom szilárdsága, alapja és kerete.

Isten törvénye semmiképpen sem önkényes követelések sorozata, hanem sövényként, védőkorlátként adatott az embernek. Aki elfogadja annak elveit, az oltalmat talál a gonosztól. Az Istenhez való hűség az emberekkel szembeni becsületet is jelen ti. Így védi a törvény minden emberi lény jogait és egyéniségét. Megakadályozza, hogy az erősek elnyomják a gyengéket, a gyengék pedig fellázadjanak. Biztosítja az ember jólétét már itt e földi létben és az eljövendő világban egyaránt. Az engedelmesnek ez az örök élet pecsétje, mert az örök érvényű elveket fejezi ki.

Krisztus azért jött, hogy bemutassa az isteni elvek értékét azáltal, hogy bizonyítja, milyen csodálatos erővel tudják meg újítani az emberek életét. Azért jött, hogy megtanítsa, hogyan lehet ezeket az elveket fejleszteni és alkalmazni.

Krisztus korában az emberek a külsőségek alapján állapították meg a dolgok értékét. Ahogy a vallás veszített belső erejéből, úgy gyarapodott a fényűzésben. A kor tanítói a hivalkodással és kérkedéssel igyekezetek maguknak kivívni a tiszteletet. Jézus élete mindezzel szöges ellentétben állt. Megváltónk minden megnyilvánulásával azt bizonyította, hogy mindazok a dolgok, amelyeket az emberek az élet legfontosabb szükségleteinek tartanak, valójában értéktelenek. A lehető legzordabb körülmények között született, egy paraszti otthonban nőtt fel, szerény fizetésből, kétkezi munkával tartotta el magát, az ismeretlenség homályában, a világ arctalan robotosai között élt; mégis – bármilyen környezetben kellett lennie – Jézus követte a nevelés isteni tervét. Nem járt korának iskoláiba, mert azok túlhangsúlyozták a jelentéktelen dolgokat és semmibe vették az örök jelentőséggel bíró tényeket. Ő közvetlenül a menny által kijelölt forrásokból merítette tudását: a hasznos munkából, a Szentírás és a természet tanulmányozásából és az élet tapasztalataiból – ezek Isten munkafüzetei, tele értékes leckékkel mindazok számára, akiknek készséges keze, látó szeme és értelmes szíve van.

„A kisgyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala őrajta” (Lk 2:40).

Így készült fel küldetésére, amelynek minden pillanatában olyan áldással gazdagította az embereket és olyan hatalmas, életet átformáló erőt adott nekik, amilyet a világ még sohasem tapasztalt.

Neki, aki az emberek átformálására törekedett, meg kellett értenie őket. Az embereket csak részvéttel, hittel és szeretettel lehet elérni és felemelni. Ebben Krisztus a legfőbb tanítónk, hiszen mindazok közül, akik valaha a földön éltek, csakis Ő ismeri és érti tökéletesen az emberi lelket.

„Mert nem oly főpapunk – [mestertanítónk, mert a papok tanítók voltak] – van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid 4:15).

„Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértet vén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18).

Egyedül Krisztus ismerte az összes szívfájdalmat és kísértést, ami az embereket éri. Asszonytól született még sosem élt át olyan heves kísértést és sosem viselt olyan nehéz terhet, mint amilyen a világ összes bűne és fájdalma volt. Sosem élt senki más, akinek részvéte olyan teljes és gyengéd lett volna, mint Jézusnak. Mivel osztozott az emberiség minden tapasztalatában, így nem csak átérzi azokat, de együtt is érez minden megterhelt, megkísértett és küzdő személlyel.

Jézus élte is, amit tanított. „Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” – mondta. „…én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait” (Jn 13:15; 15:10). Krisztus tehát az életével tökéletesen példázta és alátámasztotta tanítását. Sőt mi több, Ő maga is olyan volt, amilyen a tanítása. Szavai nem csak élettapasztalatának, de jellemének is kifejezői voltak. Nem csak tanította az igazságot, de Ő maga volt az igazság. Ez volt az, ami erőt adott tanításának.

Krisztus a bűnt is kitartóan megfeddte. Sosem élt a földön senki, aki annyira gyűlölte volna a gonoszságot, és sosem mondott arra senki olyan bátor ítéletet, mint Ő. Minden becs te len és aljas dologra puszta jelenléte volt az ítélet. Tisztaságának fényében az emberek meglátták saját tisztátalanságukat és életcéljaik sekélyes, hamis voltát. Mégis vonzotta őket. Ő, aki megteremtette őket, pontosan tudta, mennyire értékesek. A gonoszt úgy dorgálta meg, mint ellenséget, ami azok rontására tör, akiket Ő meg akar áldani és meg akar menteni. Minden emberi lényre – bármilyen bűnös volt is – úgy tekintett, mint Isten fiára, akinek vissza akarja adni az isteni rokonságból eredő kiváltságot.

„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn 3:17). Miközben a szenvedő, nyomorban sínylődő embereket figyelte, Krisztus ott is reményt észlelt, ahol csak kétség beejtő romlás látszott. Ahol az emberek szükséget szenvedtek, Jézus a lehetőséget látta, hogy felemelheti a szenvedőket. Amikor megkísértett, elbukott, elcsüggedt, elveszendő emberekkel találkozott, őket nem ítélettel, hanem áldással bocsátotta útjukra.

Üdvözlő beszéde az egész emberi családhoz a Hegyi Beszéd volt. Amint végigtekintett a domboldalon összegyűlt népes sokaságon, úgy tűnt, mintha egy pillanatra elfeledkezett volna arról, hogy nem a mennyben van, és a világosság birodalmában szokásos köszöntést használta. Beszéde olyan áldásfolyam volt, akár egy régen lepecsételt forrásból elő buzgó, friss vízsugár.

A világ által bálványozott, önelégült hírességektől elfordulva kijelentette, hogy azok a boldogok, akik bármilyen szükségben vannak is, elfogadják az Ő világosságát és szeretetét. Kitárta karját a lélekben szegények, a lesújtottak, az üldözöttek felé és így szólt hozzájuk: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan… és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11:28 – új prot. ford.).

Ő minden emberi lényben végtelen lehetőségeket látott. Látta bennük, mivé válhatnak az Ő kegyelme által, amikor „az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve [szépsége]” meglátszik rajtuk (Zsolt 90:17). Mivel reménységgel tekintett rájuk, bennük is reményt élesztett. Mivel bizalommal volt irántuk, az ő szívükben is bizalom ébredt. Önmagát mutatta be mint az ember valódi eszményét, és mindazokban, akik vele találkoztak, vágy és hit támadt, hogy hozzá hasonlóvá váljanak. Az Ő jelenlétében a megvetett, elbukott férfiak és nők ráébredtek arra, hogy még mindig emberek, és vágytak arra, hogy méltónak bizonyulhassanak Jézus figyelmére. Sok olyan személy szívében ébredtek új impulzusok, akik korábban teljesen érzéketlenek voltak a szent dolgok iránt. Sok csüggedt ember előtt nyílt ki az új élet lehetőségének ajtaja.

Krisztus a szeretet és odaadás szálaival kötötte őket önmagához, és ugyanezekkel a szálakkal fűzte őket embertársaikhoz is. Vele a szeretet volt az élet, az élet pedig a szolgálat. „Ingyen vettétek, ingyen adjátok” – mondta Megváltónk (Mt 10:8).

Ő nem csak a kereszten áldozta életét az emberiségért. Mindennapi élete is áldozat volt, amint „szertejárt, jót tett” (ApCsel 10:38 – új prot. ford.). Az ilyen életet pedig csak egyféleképpen lehetett fenntartani: Jézus az Atyától való teljes függőségben, vele szoros közösségben élt. Az emberek akkor is és most is csak időnként látogatnak el a Magasságos rejtekhelyére és a Mindenható árnyékába; aztán hitük megtörik, a kapcsolat megszakad, életük kárt szenved. Jézus élete azonban a töretlen bizalom élete volt, amelyet az Atyával való folyamatos közösség táplált, sosem lankadt a mennyért és a földért végzett szolgálatában.

Emberként addig könyörgött Isten trónjánál, míg lényét el nem árasztotta az emberit az istenivel összekötő mennyei erő. Az Istentől így kapott életet továbbította azután az emberek felé.

„Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember” (Jn 7:46)! Ez a megállapítás akkor lett volna igaz Jézus Krisztusra, ha csupán a fizikai valóságról tanított volna, és az emberek értelmét akarta volna gazdagítani különböző elméleti tárgyakkal, feltevésekkel. Felfedhetett volna előttük olyan titkokat, amelyekbe évszázadokon keresztül sokan fáradságos munkával és tanulással vágytak betekinteni. Tudományos vonalon is adhatott volna olyan információkat, amelyek egyébként az idők végezetéig elegendő gondolkodnivalót és ösztönzést adnak sok tudósnak a kutatásra. De Jézus nem ezt tette, mert nem ez volt a küldetése. Nem mondott semmit, amivel az emberek kíváncsiságát elégítette volna ki és önző törekvéseiket erősítette volna. Nem foglalkozott elvont elméletekkel, hanem csakis azzal, ami a jellem fejlődésével kapcsolatos, ami még inkább képessé teszi az embert Isten megismerésére és ami által erősebb lesz a jó cselekvésére. Az életvezetéssel kapcsolatos igazságokról beszélt, amelyek összekapcsolják az embert az örökkévalósággal.

Ahelyett, hogy arra utasította volna hallgatóit, hogy emberi elméleteket sajátítsanak el Istenről, arra ösztönözte őket, hogy Őt magát szemléljék teremtett műveiben, Igéjében és gondviselő tetteiben. Arra törekedett, hogy elméjüket a végtelen Isten gondolataival kapcsolja össze.

Hallgatói „álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt” (Lk 4:32 – új prot. ford.). Soha senkinek a szavaiban nem volt még ekkora erő, ami gondolatokat ébresztett volna, lelkesedést szított volna, ugyanakkor felélesztette volna az emberek testi, értelmi és lelki képességeit.

Krisztus tanítása – akárcsak részvéte – az egész világnak szólt. Nem lehet olyan körülmény, olyan válság az emberek életében, amelyre ne találnánk tanításaiban valamilyen útmutatást. A legfőbb tanító szavai irányadóként szolgálnak munkatársai számára egészen az emberi történelem végéig.

Jézus számára a jelen és a jövő, a közel és a távol egy és ugyan az volt. Ismerte az emberiség valamennyi szükségletét. Lelki szemei előtt kitárult az emberek minden erőfeszítése és vívmánya, minden kísértése és küzdelme, minden nehézsége és veszedelme. Ismert volt előtte minden otthon, minden kívánság, öröm és vágy.

Szava nem csak az emberiségért, de az emberiséghez is szólt. A kisgyermekhez az élet ártatlan hajnalán, a kíváncsi, nyughatatlan ifjúhoz, az élete teljében lévő felnőtthöz, aki az élet felelősségét és terhét cipeli, a legyengült és megfáradt idősökhöz – üzenete mindenkihez szólt, az emberiség nagy családjához mindenhol és minden időben.

Tanításában felölelte a földi lét és az örökkévalóság dolgait, a látható és láthatatlan történések közötti összefüggéseket, a mindennapi lét múló eseményeit és az eljövendő élet ünnepélyes kérdéseit egyaránt.

A földi élet dolgait azok valódi összefüggésébe helyezte, és kimondta, hogy azok értéktelenebbek az örökkévalóság dolgainál, ám nem tagadta fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld összeköttetésben vannak egymással, és hogy az isteni igazság ismerete jobban felkészíti az embert a mindennapi élet feladatainak teljesítésére.

Számára semmi sem volt céltalan. A gyerekek játéka, a felnőttek munkája, az élet örömei, gondjai és fájdalmai mind a végső és legfontosabb célt szolgálták: Isten kinyilatkoztatását az emberiség felemeléséért.

Az Ő ajkáról elhangzó isteni Ige új erővel és új jelentéssel épült be az emberek szívébe. Tanítása új fényben mutatta be a teremtett világ csodáit. A természetben felragyogott annak a fénynek a sugara, amit a bűn elhomályosított. Az élet minden tényében és tapasztalatában világossá vált az Isten tanítása és a vele való kapcsolatnak a lehetősége. Isten újra a földön lakott, az emberi szív érezhette jelenlétét, a világot körülölelte az Ő szeretete. A menny valóban a földre szállt. Krisztusban az ő lelkük is kezdte elismerni Istent, aki megnyitotta számukra az örökkévalóság tudományának tárházát.

„…annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1:23).

Minden tanító-nevelő munkának az Istentől jött tanító személye és tanítása kell, hogy az alapja legyen. A ma végzendő munkáról éppen úgy, mint a kétezer évvel ezelőtt, általa alapított munkáról ezt mondja Megváltónk:

„én vagyok az Első és az Utolsó”,

„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég” (Jel 1:17-18; 21:6).

Amikor egy ilyen Tanító jelenlétében lehetünk és ilyen csodálatos alkalom nyílik arra, hogy magától Istentől kapjuk a tanítást, milyen ostoba lépés lenne tőle függetlenül tanítani, bölcsességet keresni a Bölcsességtől függetlenül, igaznak tettetni magunkat, miközben elutasítjuk magát az Igazságot, világosságot kutatni a Világosságtól függetlenül és életet az Élettől függetlenül, elfordulni az élő víz Forrásától és repedezett kutakat ásni, amelyek nem tartják a vizet!

Ő ma is így kérlel bennünket: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” „…a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne” (Jn 7:37-38; 4:14).