„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim 4:2).

Az egyik első és legfontosabb lecke, amit egy gyermeknek meg kell tanulni, az az engedelmesség. Még az előtt meg kell tanítani erre, mielőtt el tudna kezdeni érvelni. Ezt a szokást szelíden, kitartó erőfeszítéssel kell megszilárdítani benne. Ezáltal nagyrészt megelőzhetjük az akarat és a tekintély körüli vitákat, amelyek oly sok elidegenedést és keserűséget okoznak szülők és tanárok irányába, továbbá a tekintélyellenességet is – emberek, valamint Isten iránt.

A fegyelmezéssel önkontrollra tanítjuk a gyermeket. Meg kell tanulnia azt, hogy miként támaszkodjon önmagára és uralkodjon magán. Ezért amint képes már arra, hogy megértsen dolgokat, értelmét az engedelmesség oldalára kell állítani. Amikor engedelmességre kérjük, mindig legyünk igazságosak és logikusak! Segítsünk belátnia, hogy Isten rendjében minden törvények szerint működik, ezért az engedetlenség végül mindig tragédiához és szenvedéshez vezet. Amikor Isten azt mondja: „Ne!”, akkor szeretettel figyelmeztet bennünket az engedetlenség következményeire, mert meg akar óvni bennünket a sebektől és a veszteségtől.

Segítsünk belátnia, hogy szülei és tanárai Isten képviselői, és amennyiben az Ő akaratával összhangban cselekednek, addig otthon és az iskolában az általuk felállított törvények gyakorlatilag Isten törvényei. Ahogy a gyermek engedelmességgel tartozik szülei és tanárai felé, ugyanúgy ők is engedelmességgel tartoznak Isten felé.

A szülők és a tanárok folyamatosan tanulmányozzák, hogyan egyengethetik a gyermek fejlődését úgy, hogy indokolatlan korlátozásokkal ne akadályozzák azt. A túl szigorú ellenőrzés ugyanúgy káros, mint a túl engedékeny. A gyermek akaratának megtörésére irányuló erőfeszítés szörnyű hiba! Agyunk másképp van felépítve! Lehet, hogy a kényszer alkalmazásával elérjük a látszólagos engedelmességet, de később a gyermek még keményebben fog lázadni szívében. Bár a szülő vagy a tanár eléri a kívánt kontrollt, a következmény még sokkal szörnyűbb lesz a gyerek szempontjából. Az ember nevelése, aki már elérte a tanítható életkort, teljesen különböző kell, hogy legyen egy állat idomításától. Az állatot arra tanítják, hogy vesse alá akaratát gazdájának. Az állat számára a gazdája jelenti az értelmet, az ítéletet, az akaratot. Ha ezt a módszert alkalmazzuk a gyerekeknél, ezzel azt bizonyítjuk, hogy alig tekintjük többnek őket a gépeknél. Elméjük, akaratuk, lelkiismeretük egy másik ember irányítása alatt áll. Istennek nem célja, hogy a másik elméje fölött így uralkodjunk! Akik mások egyéniségét ilyen módon gyengítik vagy rombolják, olyan feladatot vállalnak, aminek csak rossz lehet a következménye. Amíg a tekintély uralma alatt vannak, a gyerekek jól képzett katonákhoz hasonlítanak, ám amikor a kontroll megszűnik, kiderül, hogy jellemük gyenge és ingatag. Mivel sosem tanulták meg az önállóságot, rájönnek, hogy nincs más visszatartó erő az életükben, mint szüleik vagy tanáraik követelményrendszere. Amikor ez megszűnik, nem tudják, miként éljenek szabadságukkal, ezért gyakran kicsapongásba merülnek, ami végzetüket okozza.

Mivel az akarat alárendelése egyes tanulóknak nehezebb, mint másoknak, a tanár tegye olyan könnyűvé a követelményeknek való engedelmességet, amennyire csak lehetséges. Az akaratot irányítani és alakítani kell, nem pedig figyelmen kívül hagyni vagy megtörni. Az akarat szilárdságát meg kell őrizni, mert az élet küzdelmeiben nagy szükség lesz rá!

Minden gyereknek meg kell értenie az akarat valódi erejét. Rá kell vezetni arra, hogy meglássa, milyen hatalmas felelősség jár együtt ezzel az ajándékkal. Az akarat az ember természetének, döntésre és választásra való képességének legfontosabb irányító eleme. Minden értelemmel rendelkező emberi lénynek megadatott a jó melletti döntés képessége. Életünk valamennyi kereszteződésében hangzik hozzánk Isten szava: „válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok” (Józs 24:15). Mindenki dönthet úgy, hogy akaratát Isten oldalára állítja, dönthet úgy, hogy engedelmeskedik neki, így összekapcsolja önmagát a mennyei hatalmasságokkal. Ekkor azon a ponton áll, ahol senki és semmi nem kényszerítheti őt arra, hogy gonoszt tegyen. Minden fiatalban és gyerekben ott van az erő, ami Isten segítségével egyenes jellemet alakít ki benne, így hasznos életet tud élni.

Az a szülő vagy tanár tudja a leghasznosabb és hosszú tá von is sikeres nevelést biztosítani a gyermeknek, aki megtanítja az önuralomra. A felületes szemlélő számára munkája nem tűnik túl előnyös befektetésnek, talán nem értékelik annyira, mint annak erőfeszítését, aki a gyermek elméjét és akaratát teljes ellenőrzés alatt tartja, de hosszú évek távlatából már megmutatkozik, melyik a jobb nevelési módszer.

A bölcs nevelő, amikor tanulóival foglalkozik, arra fog törekedni, hogy bízzon bennük és erősítse a tiszteletet irántuk és bennük. A gyerekeknek és fiataloknak csakis előnye származik abból, ha érzik, hogy mások bíznak bennük. Sok gyerekben – már a legkisebbekben is – nagyon erős a becsület és igazságérzet, mindannyian arra vágynak, hogy bizalommal és tisztelettel viszonyuljanak hozzájuk és ehhez joguk is van. Nem szabad azt érezniük, hogy ellenőrzés nélkül ki sem léphetnek és be sem jöhetnek. A gyanú és a feltételezés demoralizál, hatására az emberek már csak azért is elkövetik azt a gonoszságot, amitől éppen meg akarták óvni őket. Ahelyett, hogy folyton árgus szemmel figyelnék őket, a tanárok, akik valódi kapcsolatban vannak diákjaikkal, észre fogják venni a nyughatatlanok terveit, és olyan befolyással lesznek rájuk, amivel megakadályozzák a rossz dolgok végrehajtását. Éreztessük a fiatalokkal azt, hogy bízunk bennük, majd figyeljük meg, hogy nagyon kevesen lesznek, akik nem igyekeznek arra, hogy méltónak bizonyuljanak a bizalomra.

Ugyanezen az alapon jobb kérni, mint parancsolni, hiszen akihez így viszonyulnak, annak lehetősége van bizonyítani, hogy hűséges az elvekhez. Engedelmessége így döntésének következménye lesz, nem pedig kényszer hatására teszi.

Az osztály életét szabályozó elvek – amennyire csak lehetséges – legyenek összhangban az iskola elveivel. Minden szabályt úgy ismertessenek meg a diákkal, hogy ő maga is meg győződhessen annak helyes voltáról. Így felelősséget fog érezni azért, hogy engedelmeskedjen annak az elvnek, amit ő is segített keretbe foglalni.

A szabályokból kevés legyen, és jól fontoljuk meg azokat! S ha érvénybe léptettük, tartassuk is be! Ha egyszer a gyerek elfogadta, hogy valami komoly és változhatatlan, akkor hozzászokik ahhoz, hogy betartsa, de ha érzi, hogy lehet lazítani rajta, abból csak kíváncsiság, remény és bizonytalanság támad, a következmény pedig nyugtalanság, idegesség és lázadás lesz.

Világossá kell tenni, hogy Isten kormányzatának nincs közössége a gonosszal. Sem otthon, sem az iskolában nem fogadhatjuk el az engedetlenséget. Egyetlen szülő vagy tanár sem tűrheti a makacs akarattal szembeni kompromisszumot, aki szívén viseli a rábízottak jólétét. A makacsság tagadja a tekintélyt, kifogásokat, mentségeket keres, hogy elkerülhesse az engedelmességet. Az a fajta viszonyulás, ami könnyedén kezeli a rosszat, engedi magát lekenyerezni hízelgéssel vagy csalással és végül megelégszik valami egészen mással, mint amit eredetileg megkövetelt, az nem szeretet, hanem üres szentimentalizmus.

„A bolondok gúnyolódnak a vétken” (Péld 14:9 – angolból fordítva). Őrizkednünk kell attól, hogy a bűnt könnyedén kezeljük. A bűnnek iszonyú hatalma van afelett, aki elköveti. „A maga álnokságai fogják meg az istentelent” (Péld 5:22). A legtöbb kárt azzal okozzuk a gyermeknek vagy a fiatalnak, ha engedjük, hogy egy rossz szokás rabságában vergődjön.

A fiatalokban ott él a velük született szabadságvágy. Mindennél jobban akarják a szabadságot, ezért meg kell érteniük, hogy annak felbecsülhetetlen áldásait csakis az Isten törvényének való engedelmességben tapasztalhatják meg. Ez a tör vény az igazi szabadság őre. Megmutatja és tiltja számunkra azokat a dolgokat, amelyek lealacsonyíthatnak és rabságba dönthetnek bennünket, aki tehát engedelmeskedik a törvénynek, az védelmet élvez a gonosz hatalmától.

A zsoltáros ezt írja: „tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem”, „a te bizonyságaid én gyönyörűségem, és én tanácsadóim” (Zsolt 119:45, 24).

Amikor a rosszat akarjuk kijavítani, őrizkedjünk a hibakereső, kritizáló lelkülettől! A folyamatos kritika megijeszti az embereket, de nem eredményez javulást. Sok lélekre megsemmisítő hatással van az érzéketlen kritizálás légköre, különösen azokra, akik túlérzékenyek. A virágok nem tárják ki szirmaikat a hervasztó szélvészben.

Az a gyerek, akit valamilyen hibájáért folyamatosan bántanak, arra a következtetésre jut, hogy az a hiba egyszerűen lényének része és teljesen felesleges küzdeni ellene. Így egészen elcsügged, reményvesztetté válik, amit látszólagos közönnyel vagy éppen hencegéssel palástol.

A feddés kizárólag akkor éri el valódi célját, ha a vétkes maga is belátja saját hibáját és akaratával igyekszik kijavítani azt. Amennyiben erre hajlandó, irányítsuk figyelmét a bűnbocsánat és erő forrására! Törekedjünk arra, hogy megőrizze önbecsülését, öntsünk bele bátorságot és reményt!

Ez a munka a legszebb, ám a legnehezebb feladat, amit Isten valaha az emberre bízott. A legfinomabb tapintat és érzékenység, az emberi természet alapos ismerete, mennyből származó hit és türelem, kitartó munka, odafigyelés és várakozás szükséges hozzá.

Akik másokat vágynak vezetni, azok először tanulják meg önmagukat kontrollálni! Az indulatos bánásmód csak neheztelést ébreszt a gyerekben vagy fiatalban. Amikor a szülő vagy tanár elveszti a türelmét és már-már méltatlan szavakat ejtene ki, olyankor inkább hallgasson! A hallgatásban óriási erő van.

A tanár számíthat arra, hogy munkája során találkozni fog nagyon szélsőséges magatartásformákkal és makacs szívek kel is. Ám amikor ezeket kezelni próbálja, soha ne feledje, hogy ő maga is volt gyerek, akinek fegyelmezésre volt szüksége. Még most is gyakran követ el hibákat, pedig már elég érett, sokat tanult és tapasztalatokat is szerzett, tehát legyen irgalmas és hosszútűrő! Amikor a fiatalokat terelgeti, legyen tudatában annak, hogy ugyanolyan bűnre hajló természettel rendelkeznek, mint ő maga. Még szinte mindent tanulniuk kell, és egyesek nehezebben tanulnak, mint mások. A lusta észjárású tanulókkal legyen türelmes, ne torkolja le őket tudatlanságukért, hanem használjon ki minden lehetőséget arra, hogy bátorítsa őket a haladásra. Az érzékeny, ideges természetű diákokkal bánjon nagyon szelíden! Saját hiányosságainak tudata késztesse arra, hogy érzéssel és türelemmel bánjon azokkal, akik szintén nehézségekkel küzdenek.

A Megváltó aranyszabálya – „amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” (Lk 6:31) – legyen mindazok életének vezérelve, akik a gyermekek és fiatalok nevelését vállalják. Ők is az Úr családjának ifjú tagjai, velünk együtt örökösei az Isten kegyelméből kapott életnek. Tartsuk szent kötelességünknek, hogy ezt az elvet alkalmazzuk a leglustábbak, a legkisebbek, a legügyetlenebbek, a szándékosan rosszalkodók és a lázadók irányában is.

Ez a szabály arra is rávezeti a tanítót, hogy amennyire csak lehetséges, kerülje el a diák nyilvános megszégyenítését vagy hibájának kiteregetését. Arra fog törekedni, hogy ne fegyelmezze vagy büntesse őt mások előtt. Nem fog a közösségből kizárni senkit, míg meg nem tett mindent azért, hogy maga tar tásán javítson. Ám amikor nyilvánvalóvá válik, hogy maradása már önmagának sem válna hasznára, amikor javíthatatlanul szembeszáll és dacol a tekintéllyel, s ezen az iskola vezetése sem tud változtatni, amikor befolyása másokra is nagyon rossz hatással van, akkor kizárása sajnos szükségszerű. Vannak azonban olyan gyerekek, akik esetében az iskolából való nyilvános kizárás végleges lázadást szülne és elkallódnának. Legtöbb esetben nem szükséges a nyilvánosság, ha kizárásról van szó. A szülőkkel való folyamatos párbeszéddel és tanácsadással a tanár a nyilvánosság kizárásával is előkészítheti a diák kilépését.

Ma, amikor oly sok veszély fenyegeti a fiatalokat, mindenfelől kísértések környékezik őket és nagyon könnyű sodródni, a legnagyobb erőfeszítésre van szükség, hogy ellen álljunk az árnak. Minden iskola legyen „menedékváros” a megkísértett fiataloknak, olyan hely, ahol ostoba dolgaikat türelemmel és bölcsen kezelik. Azok a tanárok, akik valóban komolyan veszik megbízatásukat, kitiltanak szívükből és életükből mindent, ami gátolná őket abban, hogy eredményesen neveljék az akaratos és engedetlen gyerekeket is. Beszédüket jellemezze mindig a szeretet, a szelídség, a türelem és az önura lom! Az igazságosságot ötvözzék irgalommal és együtt érzéssel! Amikor feddésre van szükség, akkor se túlozzanak, hanem legyenek alázatosak! Szelíden mutassanak rá a hibára és segítsenek a vétkezőnek, hogy hozza helyre, amit elrontott. Minden valódi nevelő érezze át, hogy ha hibázni kell, hibázzon inkább a kegyelem, mint a szigor oldalán!

Sok tanuló, akit javíthatatlannak tartanak, valójában nem olyan kemény szívű, amilyennek látszik. Sok reménytelennek tűnő esetet vissza lehet nyerni bölcs fegyelmezéssel. Ők azok, akik a kedves hozzáállás hatására a legkészségesebben felengednek. A tanár nyerje meg a megkísértettek bizalmát, ismerje fel jellemük jó vonásait, erősítse azokat, és ezáltal sokszor ki is javítja a rosszat anélkül, hogy felhívná arra a figyelmet.

Az isteni Tanító nem adja fel a küzdelmet a vétkezőkért, bármilyen romlottak legyenek is. Szeretete sosem hűl ki, nem szűnik meg szakadatlanul munkálkodni értük. Kitárt karral várja újra meg újra a vétkezőt, a lázadót, sőt a hitehagyót is! Az emberi szenvedés kiáltása sosem ér fel hozzá hiába. Bár mindnyájan értékesek vagyunk a szemében, a kemény, konok, makacs emberek igen határozottan vonzzák részvétteljes szeretetét, mert Isten szereti végigkövetni az ok-okozati összefüggéseket. Aki a legkönnyebben kísérthető, a leginkább hajlamos a bűnre, az bizony Isten figyelmes törődésének külön leges tárgya.

Minden szülő és minden tanár tegye magáévá Ura jellem vonásait, aki felkarolja a szerencsétlenek, szenvedők és megkísértettek ügyét. Legyenek ők is olyan elkötelezett személyek, „akik képesek együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maguk is körül vannak véve gyarlósággal” (Zsid 5:2). Jézus sokkal jobban bánik velünk, mint ahogy megérdemeljük, és ahogy Ő bánt velünk, bánjunk mi is úgy másokkal! A szülő vagy tanár eljárása nem igazolható olyankor, amikor eltér attól, amit hasonló esetben a Megváltó tenne.

Az otthonunkban és az iskolában kapott nevelésen túl mindnyájan meg kell, hogy kapjuk az élet kemény leckéit. Hogy hogyan tudják bölcsen megtanulni ezeket a leckéket, azt minden gyermeknek és fiatalnak világosan el kell magyarázni. Igaz, hogy Isten szeret bennünket, igaz, hogy Ő a boldogulásunkért dolgozik, igaz, hogy ha mindig betartanánk törvényeit, akkor soha nem kellene megismernünk a szenvedést, de nem kevésbé igaz az, hogy ebben a világban a bűn következményeként sok szenvedés, baj és teher keseríti mindenki életét. Élethosszig tartó áldást jelent a gyerekek és fiatalok számára, ha megtanítjuk nekik, hogy bátran kezeljék ezeket a próbákat és nehézségeket. Bár együtt kell éreznünk velük, az önsajnálatot soha ne tápláljuk bennük! Mindig arra van szükségük, ami lelkesíti és erősíti őket és soha nem arra, ami elvenné erejüket.

Meg kell tanítanunk nekik, hogy az élet nem fesztiválszínpad, hanem küzdőtér. Mindnyájunkat arra hívott el Isten, hogy jó katonaként viseljük el a nehézségeket. Gyerekeink legyenek erősek és viselkedjenek érett férfiként és nőként! Tanítsuk meg nekik, hogy a jellem valódi próbája az, hogy hajlandók vagyunk elviselni a terheket, felvállalni a nehéz terepet, elvégezni a szükséges feladatokat akkor is, ha földi jutalmat nem kapunk érte.

A nehézségek kezelése nem abból áll, hogy elfutunk előlük, hanem abból, hogy megoldjuk azokat. Ez minden fegyelmezésre vonatkozik, mind a korai években, mind a későbbiekben. A gyermek korai nevelésének elhanyagolása, majd a rossz hajlamok erősítése a későbbi nevelést nagyon nehézzé teszi, a fegyelmezés pedig gyakran igen fájdalmas folyamat lesz. Természetünk alacsonyabb rendű részének fájdalmas, mert szembemegy természetes vágyainkkal és hajlamainkkal, ám ez a fájdalom feledésbe merül majd, mert a nemes jellem nagyon nagy öröm.

Tanítsuk meg a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy minden hiba, minden tévedés, minden nehézség, amit legyőztek, újabb és újabb lépcső lesz a jellem magasabb szintjéhez. Mindenki ilyen tapasztalatok árán érte el a sikert, aki életét olyanná formálta, amilyet érdemes élni.

Nem a láthatókra kell nézünk, hanem a láthatatlanokra; „mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4:18). Amikor megtagadjuk önző vágyainkat és hajlamainkat, akkor tulajdonképpen értékes, maradandó dolgokra váltjuk azokat. Ez nem áldozat, hanem örök nyereség!

„Valami jobbat!” – ez legyen a nevelés jelszava és az igazi élet törvénye. Krisztus arra kér, hogy bizonyos dolgokat tagadjunk meg, de valami sokkal jobbat ajánl azok helyett. A fiatalok gyakran olyan tárgyakért, kedvtelésekért, örömökért rajonganak, amelyek önmagukban nem tűnnek gonosznak, de hiányzik belőlük a legfőbb jó, az igazi, Istentől jövő teljesség. Eltérítik az ember életét a legnemesebb céltól. Önkényes szabályok vagy határozott tiltás nem fogja rávenni ezeket a fiatalokat arra, hogy feladják mindazt, amit olyan drágának tartanak. Irányítsuk figyelmüket a külsőségeknél, ambíciónál és önző céloknál magasztosabb dolgokra! Ismertessünk meg velük valódi szépségeket, magasztosabb elveket, nemesebb jellemű embereket! Vezessük rá őket, hogy Őt szemléljék, aki „mindenestől fogva kívánatos”! Ha egyszer sikerül figyelmüket Jézusra összpontosítani, akkor megtalálják életük fix pontját. Ő lesz az, akiért lelkesedni fognak, akit csodálnak és akit szenvedélyesen követnek. A munka öröm, az áldozat valódi élvezet lesz számukra, hiszen Krisztust imádni, hozzá hasonlóvá válni, érte dolgozni: az élet legmagasztosabb kihívásra és legigazabb öröme!

„Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket” (2Kor 5:14).