„Rendelkezéseid olyanok nekem, mint az énekek, azon a helyen, ahol jövevény vagyok” (Zsolt 119:54 – új prot. ford.).

A költészet legkorábbi és legfennköltebb darabjai – amelyek az emberek előtt ismertek – a Szentírásban találhatók. Mielőtt még a föld legősibb költői megénekelték volna soraikat, a midiáni pásztor már lejegyezte Istennek Jóbhoz intézett szavait, amelyek a maguk nemében páratlanul fenségesek, és az emberi lángelmék legkiválóbb alkotásai sem közelítik meg szépségüket.

„Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? …Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyom rából, amikor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be, amikor határt szabtam neki, zárat és ajtókat raktam rá, és ezt mondtam: Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!

Lett-e parancsodra reggel, mióta élsz? Kijelölted-e a hajnalnak a helyét?

...Eljutottál-e a tenger forrásáig? Bejártad-e a mélység alját? Föltárultak-e előtted a halál kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e? Megfigyelted-e a földet teljes szélességében? Mondd el mindezt, ha tudod!

Melyik út visz a világosság lakóhelyéhez, és hol a helye a sötétségnek?

„Eljutottál-e a hó raktárához? A jégeső raktárát láttad-e? Melyik útról oszlik el a világosság, és honnan árad szét a keleti szél a földön? Ki ásott csatornát a felhőszakadásnak, és utat a mennydörgő viharfelhőnek, hogy esőt adjon a lakatlan földre, az ember nem lakta pusztára,hogy bőven megitassa a puszta sivatagot, és zöldellő növényzetet sarjasszon?”„Össze tudod-e kötni a Fiastyúk szálait? A Kaszás-csillag köteleit meg tudod-e oldani? Föl tudod-e kelteni időben az állatöv csillagait? Tudod-e vezetni a Nagymedvét fiaival együtt?”

(Jób 38:4-27; 38:31-32 – új prot. ford.)

Olvassuk el a tavasz leírását az Énekek Énekéből, hiszen itt is szépséges kifejezéseket találunk:

„Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szőlők illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!”

(Én 2:11-13 – új prot. ford.)

Nem marad el mögötte költői szépségében Bálám akaratlan próféciája sem, amint megáldotta Izraelt:

„Arámból hozatott ide Bálák, Kelet hegyeiről Móáb királya: Jöjj, átkozd meg Jákóbot, jöjj, kárhoztasd Izráelt! Hogy ronthatnám meg, kit Isten nem ront meg? Hogy kárhoztatnám, kit az Úr nem kár hoztat? Jól látom őt a sziklacsúcsról, szemlélem a halmokról. E nép egyedül fog lakni, nem számítja magát a nemzetek közé.

Áldásra kaptam parancsot, s ha ő áld, meg nem másít hatom. Nem látnak bajt Jákóbban, nem látnak nyomorúságot Izráelben. Vele van Istene, az Úr, királynak szóló ujjongás hangzik benne… Nem fog a varázslás Jákóbon, sem az igézet Izráelen. Idejében megmondják Jákóbnak, Izráelnek, hogy mit tesz az Isten.”

„…így szól, aki hallja Isten mondásait, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást… Mily szépek a te sátraid, Jákób, hajlékaid, ó Izráel! Mint hosszan húzódó völgyek, mint folyó mentén a kertek, mint az Úr ültette aloék, mint víz mentén a cédrusok.”

„Annak szózata, aki hallja Istennek beszédét, és aki tudja a Magasságosnak tudományát… Látom őt, de nem most; nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből; És uralkodik a Jákóbtól való”

(4Móz 23:7-23 – új prot. ford.; 24:4-6 – új prot. ford.; 24:16-19).

A hálaadó dallamok hozzátartoznak a menny légköréhez, tehát amikor a menny kapcsolatba kerül a földdel, ott zene és ének hangzik fel, „hálaadás és dicséret szava”!

Az újonnan megteremtett föld felett, amely tökéletesen és makulátlanul tündökölt Isten mosolyában, „együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Ugyanígy az emberek szíve is – a mennyel összhangban – dicsőítő énekekkel válaszolt Isten jóságára. Az emberi történelem sok eseményéhez kötődnek különböző énekek és zeneművek.

A Bibliában a legkorábban feljegyzett ének Izrael seregeinek kitörő örömujjongása volt a Vörös-tengernél.

„Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.”

„Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör… Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő?”

„Az Úr uralkodik mind örökkön örökké… Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő”

(2Móz 15:1, 2, 6, 11, 18, 21)!

Az emberek nagy áldást kapnak válaszul dicsénekeikre. Az a néhány szó, ami Izrael pusztai vándorlásának tapasztalatát írja le, érdemes arra, hogy átgondoljuk:

„Onnan Beérbe mentek. Ott van az a kút, amelynél ezt mondta az Úr Mózesnek: Gyűjtsd össze a népet, mert vizet adok neki. Ekkor énekelte Izráel ezt a dalt:

Buzogj föl, kút, zengjétek dalát! Kút, fejedelmek ásták, nép vezérei vájták kormánypálcájukkal, vezérbotjaikkal, puszta ajándékát”

(4Móz 21:16-18 – új prot. ford.).

Milyen gyakran ismétlődik meg lelki életünkben ez a történet! Milyen gyakran nyitja meg a bűnbánat, a hit, a remény, a szeretet és öröm forrásait egy-egy szent ének szövege!

Izrael seregei is hálaénekkel indultak a nagy szabadításra Jósafát vezetése alatt. Jósafáthoz hírnök érkezett egy fenyegető hadjárat hírével. „…nagy sokaság jön ellened, Moáb fiai és Ammon fiai, és velük mások is” – szólt az üzenet. „Megfélemlék azért Jósafát, és az Urat kezdé keresni és hirdete az egész Júda országában böjtöt. Azért felgyűlének a Júdabeliek, hogy az Úr segedelmét keressék, Júdának minden városaiból is jövének, hogy az Urat megkeressék.” Ekkor Jósafát megállt a nép között az Úr házának udvara előtt, kiöntötte lelkét imában, igényelte az Isten ígéretét, bűnbánó szívvel vallotta meg Izrael gyámoltalanságát. „…nincsen mi bennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink” (2Krón 20:2, 1, 3, 4, 12).

Ekkor Jaházielre, egy lévitára „az Úrnak lelke szálla… És monda: Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Nem kell néktek harcolnotok, ha nem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. …ne féljetek és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz” (2Krón 20:14-17).

„És reggel felkészülvén, kimenének a Tékoa pusztájára” (2Krón 20:20). A hadsereg előtt énekesek mentek, Istent dicsőítő énekeket zengtek, és magasztalták nevét a megígért győzelemért.

Negyednapra visszatért a sereg Jeruzsálembe, hadizsákmánnyal megrakodva és dicséretet énekelve Istennek a győzelemért, amit megszerzett nekik.

Dávid élete tele volt különleges fordulatokkal, ám ő minden viszontagság közepette ének és zene által tartotta fenn kapcsolatát a mennyel. Milyen egyedi szépség sugárzik ezekből a szavakból, amelyeket még pásztorként énekelt:

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.Füves legelőkön nyugtat engem,és csendes vizekhez terelget engem…Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,nem félek a gonosztól, mert te velem vagy;a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem”

(Zsolt 23:1-4).

Felnőttként menekülnie kellett, a sziklák és a barlangok nyújtottak neki menedéket a pusztában. Ekkor így írt:

„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize… Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem.” „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én né ki, az én szabadítómnak és Istenemnek.” „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?”

(Zsolt 63:2-8; 42:12; 27:1)

Ugyanez a bizalom sugárzik azokból a szavakból is, amelyeket a trónjától és koronájától megfosztott király, Dávid írt, amikor elmenekült Jeruzsálemből Absolon lázadásakor. A menekülés miatt szomorúan és kimerülten pihent néhány órát társaival a Jordán mellett. Arra ébredt, hogy azonnal tovább kell menekülniük. A sötétben bizonyára nehéz lehetett az átkelés a mély, sebes sodrású folyón a férfiakból, asszonyokból és kisgyermekekből álló csoportnak, hiszen az áruló fiú már a nyomukban volt. A legsötétebb próba ezen órájában énekelte Dávid a következőket:

„Felszóval kiálték az Úrhoz, és ő meghallgata engemet, az ő szentsége hegyéről.

Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat engem. Nem félek sok ezernyi néptől sem, amely köröskörül felállott ellenem”

(Zsolt 3:4-6).

Nagy vétke után, amikor a bűnbánat és az önutálat macangolta, akkor is úgy fordult Istenhez, mint legjobb barátjához.

„Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! ...Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál”

(Zsolt 51:3, 9).

Dávid hosszú élete során nem talált egyetlen nyugodt helyet sem. „…mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként, a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen” – mondta (1Krón 29:15).

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe.”

„Forrásainak árja megörvendezteti Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait. Az Isten ő közepette van, nem rendül meg; megsegíti Isten virradatkor… A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.”

„Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig”

(Zsolt 46:2-3, 5-8; 48:15)!

Földi élete során Jézus is énekelt a kísértések közepette. Amikor éles, bántó szavak záporoztak rá, amikor gondokkal terhelt, elégedetlenségtől, bizalmatlanságtól vagy félelemtől fűtött légkör vette körül, az emberek gyakran hallották hittel teljes, szent örömtől sugárzó énekét.

Azon az utolsó, szomorú éjszakán, amikor elfogyasztották a húsvéti vacsorát, és már indultak volna az útra, amely végül az elárultatáshoz és a halálhoz vezetett, Jézus hangja csendült fel, amint ezt a zsoltárt énekelte:

„Áldott legyen az Úr neve mostantól fogva és örökké! Napkelettől fogva napnyugatig dicsértessék az Úr neve!”

„Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát. Mert az ő fülét felém fordítja, azért segítségül hívom őt egész életemben.

Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségül hívám: Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet! Az Úr kegyelmes és igaz, és a mi Istenünk irgalmas.”

„Megőrzi az ÚR az együgyűeket, elesett vagyok, de ő megsegít. Légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az ÚR! Megmentettél engem a haláltól, szememet a könnyhullatástól, lábamat az elbukástól”

(Zsolt 113:2-3; 116:1-5; 116:6-8 – új prot. ford.).

A föld legnagyobb válságának egyre mélyülő sötétjében Isten fénye fog a legerőteljesebben ragyogni, a remény és bizalom éneke a legtisztábban, legmagasztosabban fog felhangozni.

„Ama napon ez éneket énekelik Júda földén: Erős városunk van nékünk, szabadítását adta kőfal és bástya gyanánt! Nyissátok fel a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, a hűség megőrzője. Kinek szíve reád támaszkodik, meg őrzöd azt teljes békében, mivel Tebenned bízik; Bízzatok az Úrban örökké, mert az Úrban, Jehovában, örök kőszálunk van”

(Ézs 26:1-4).

„Hisz az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj” (Ézs 35:10).

„És eljőnek és énekelnek a Sion ormán, és futnak az Úrnak javaihoz, …és az ő lelkük olyan lesz, mint a megöntözött kert, és nem bánkódnak többé” (Jer 31:12).

A Bibliában található énekek története mind-mind elmond nekünk valamit arról, milyen helyzetekben jelent áldást a zene és az ének. A zenét gyakran használják gonosz célokra, így lesz a kísértés egyik legcsábítóbb formája. Helyesen alkalmazva azonban Isten értékes ajándéka, amely az ember gondolatait emelkedett és nemes témákra tereli, ihleti és felemeli lelkét.

Ahogy Izrael gyermekei a pusztában szent énekekkel tették örömtelibbé az utat, ugyanúgy int bennünket is Isten arra, hogy szerezzünk örömet másoknak a vándorlás során. Kevés olyan módszer van, amivel hatékonyabban tudnánk memorizálni az Ige szavait, mint ha énekben ismételjük azokat. Az ilyen dalnak hatalmas ereje van. Hatalma van ahhoz, hogy legyőzze durva és faragatlan természetünket, hogy élénkítse gondolkodásunkat és együttérzést ébresszen bennünk, elő segítse a közös munkát és kiűzze a borúlátást a bal sejtelmekkel együtt, amelyek rombolják bátorságunkat, elszívják erőnket.

A zene az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy az emberek szívébe lelki igazságokat juttassunk. Milyen gyakran megtörténik, hogy amikor nehéz próbákban vagyunk és csak nem összeomlunk, eszünkbe jut egy régi gyerekdalból né hány igei gondolat, mire a kísértések elveszítik erejüket, életünk új értelmet, új célt nyer, és másoknak is bátorítást, örömöt tudunk vinni!

A zene és az ének oktatási szerepét sem szabad lebecsülnünk. Csendüljön ének az otthonunkban, édes és tiszta dallamok, s akkor kevesebb indulatos szó hangzik el, több lesz a vidámság, a remény és az öröm. Legyen éneklés az iskolában, s akkor a tanulók közelebb kerülnek Istenhez, tanáraik hoz és egymáshoz.

Az istentisztelet részeként az énekkel is ugyanúgy dicsőítjük az Urat, mint az imával. Sőt, az ének sokszor maga is ima. Ha a gyermeket megtanítjuk arra, hogy ezt felismerje, többet fog gondolkodni az énekek szövegén és jobban be tudja fogadni azok erejét.

Amint Megváltónk odavezet bennünket az örökkévalóság küszöbéhez, ahol Isten dicsősége árad, elkaphatjuk a trón körül álló mennyei kórus dicsőítő énekének egyes hangjait, és amikor az angyalok dalának visszhangja földi otthonunkban is felhangzik, szívünk közelebb kerül a mennyei énekesekhez. A mennyel való közösség már a földön elkezdődik. Itt tanuljuk meg a dicsőítés alaphangját.