„Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek...; felerősödtek a betegségből...” (Zsid 11:33-34).

A Biblia egyetlen szakasza sem olyan értékes nevelési szempontból, mint az életrajzok. Ezek az életrajzok pedig abban különböznek minden más hasonló jellegű írástól, hogy abszolút valósághűek. Egyetlen halandó ember elméje sem képes arra, hogy minden szempontból helyesen értelmezze egy másik ember megnyilvánulásait. Csakis az képes valóságosan és az igazságnak megfelelően ábrázolni valakinek a jellemét és életét, aki olvas a szívekben, aki ismeri az indítékok és cselekedetek minden titkos rugóját. Kizárólag Isten Igéjében találunk ilyen leírásokat.

A Biblia egyetlen igazságot sem tanít olyan világosan, mint azt, hogy amit teszünk, az annak a következménye, akik vagyunk. Életünk tapasztalatai nagyrészt gondolataink és tetteink gyümölcsei.

„...ok nélkül való átok nem száll az emberre” (Péld 26:2).

„Mondjátok az igaznak, hogy jól lészen dolga... Jaj a gonosznak, gonoszul lesz dolga, mert kezeinek cselekedete szerint fizetnek neki” (Ézs 3:11-12).

„Halld meg, oh föld! Ímé, én veszedelmet hozok erre a népre: az ő gondolatainak gyümölcsét” (Jer 6:19).

Szörnyű igazság ez, de mélyen elménkbe kell vésnünk. Minden cselekedet visszahat elkövetőjére. Nagyon kevesen ismerik fel az életükben bekövetkező csapásokban saját vetésüknek az aratását. Mégsem kell reménység nélkül botladoznunk.

Mivel meg akarta szerezni az elsőszülöttségi jogot, ami pedig már Isten ígérete szerint egyébként is az övé volt, Jákob csaláshoz folyamodott és learatta, amit vetett, mert bátyja meggyűlölte. A rákövetkező húsz évben vele is igazságtalanul bántak, őt is becsapták, míg végül csak úgy találhatott nyugalmat, hogy elmenekült. Saját jellemének vadhajtásai pedig másodszor is termést hoztak fiai életében, ami túlságosan is hű en példázza azt, miként működik a bűn és bűnhődés az ember életében.

Isten azonban ezt mondja: „Mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom, hiszen elalélna előttem a lélek, az emberek, akiket én alkottam. Megharagudtam a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őt, és elrejtőztem. Ő pedig elpártolt tőlem, és a maga esze után járt. Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak… Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt” (Ézs 57:16-19)!

Jákob a próbák közepette sem omlott össze. Bűnbánatot tartott, és igyekezett jóvátenni a testvérével szemben elkövetett bűnt. Amikor pedig Ézsau haragja halállal fenyegette, Istentől kért segítséget: „Küzdött az angyallal és legyőzte; sírt és könyörgött néki.” „És megáldá őt ott” (Hós 12:4; 1Móz 32:29). Jákob bocsánatot nyert és Isten erejével állt fel, immár nem csalóként, hanem mint Isten gyermeke. Nem csak gyűlölködő bátyjától kapott szabadulást, de önmagától is. A gonosz ereje megtört rajta, jelleme átalakult.

Élete alkonyán fény ragyogott rá. Visszatekintve felismerte Isten megtartó erejét. Így beszélt róla: „az Isten aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig: Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól…” (1Móz 48:15-16).

Ugyan ez a tapasztalat ismétlődött Jákob fiainak életében is: a bűnt megtorlás követte, a megtérés pedig az igazságosság gyümölcsét hozta a bűnbánó életében.

Isten nem hatálytalanítja saját törvényeit, és nem is cselekszik azokkal ellentétben. A bűn következményeit nem akadályozza meg, hanem átalakítja. Kegyelmének munkája által az átok áldássá válik!

Jákob fiai közül Lévi volt az egyik legkegyetlenebb és a leg inkább bosszúálló, az egyik fő bűnös a sémiták elleni alattomos gyilkosságban. Leszármazottaiban is megjelentek az ő jellemvonásai, amelyekkel magukra vonták Isten ítéletét: „eloszlatom őket Jákóbban, és elszélesztem Izráelben” (1Móz 49:7). A megtérés azonban megújulást hozott, és mivel Lévi törzse a többi törzs hitehagyása ellenére is hűséges maradt, az átok a legnagyobb dicsőség záloga lett.

„Abban az időben választá ki az Úr a Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, és hogy az Úr előtt álljon, és néki szolgáljon, és hogy áldjon az ő nevében mind e napig.” „Szövetségem volt vele, élet és békesség szövetsége. Azért adtam neki, hogy féljen engem. Félt is, és megalázkodott nevem előtt… Békességben és becsületesen élt előttem, és sokakat megtérített a bűnből” (5Móz 10:8; Mal 2:5-6 – új prot. ford.).

A szentélyszolgálatra kijelölt léviták nem kaptak földet örökségül, mindannyian a számukra kijelölt városokban laktak, a létfenntartásukhoz szükséges javakat a nép által, az Isten szolgálatára felajánlott tizedből, hálaadományokból, ajándékokból kapták. Ők voltak a nép tanítói, vendégeik minden ünnepségen, és mindenütt úgy tisztelték őket, mint Isten szolgáit és képviselőit. Isten a következő parancsot adta az egész népnek: „Vigyázz, hogy el ne hagyjad a lévitát valameddig élsz a te földeden.” „nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyafiaival; az Úr az ő öröksége…” (5Móz 12:19; 10:9).

„Ki mint gondolkodik, olyan ő” – mondja a Biblia. (Péld 23:7 – angolból fordítva.) Ennek az igazságnak egy másik illusztrációját is megtaláljuk Izrael történetében. Kánaán határánál a kémek visszatértek útjukról és megtették jelentésüket. Bár az ország szép és termékeny föld volt, az annak meghódításával járó várható nehézségek miatti félelem ezt eltakarta szemük elől. Az égig magasodó városfalak, a hatalmas termetű harcosok és a vasból készült harci kocsik híre és látványa megingatta hitüket. Istent kihagyván a számításból, a tömeg gondolkodás nélkül visszhangozta a hitetlen kémek döntését: „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál” (4Móz 13:32). Szavaik igaznak bizonyultak. Nem is tudtak felvonulni ellenük, és a pusztában töltötték életük hátralévő idejét.

A tizenkét kém közül azonban voltak ketten, akik másként érveltek. „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal” (4Móz 13:31) – így bátorították a népet, mert számításba vették, hogy Isten ígérete nagyobb erővel bír, mint az óriások, a magas városfalak vagy a vasból készült harci kocsik. Ők elhitték Isten szavait. És bár Káleb és Józsué is együtt vándorolt a néppel negyven évig a pusztában, de velük ellentétben bementek az Ígéret Földjére. Ráadásul Józsué – aki ugyanolyan bátor volt a vándorlás végén, mint amikor az Úr népével elindult Egyiptomból – éppen az óriások földjét kérte magának örökségül, és meg is kapta azt. Isten ereje által kiűzte onnan a kánaánitákat. Övé lett a szőlőföldek és olajfaligetek sokasága, ahol korábban járt. A gyávák és lázadók elvesztek a pusztában, a hit emberei azonban részesülhettek Eskol völgyének szőlőjéből.

A Biblia egyik legszembetűnőbb igazsága az, hogy a jótól egyetlen lépésre sem távolodhatunk el anélkül, hogy veszélybe sodornánk nem csak magunkat, de mindazokat, akik hatáskörünkben vannak. A példaadásnak óriási vonzereje van, és ha természetünk gonosz hajlamainak rendeljük alá magatartásunkat, az csaknem ellenállhatatlan lesz.

A bűn legerősebb bástyája manapság nem a magára hagyott gonosztevő vagy a lecsúszott bűnöző züllött élete, ha nem azoké, akik egyébként erényesnek, tiszteletreméltónak és nemes szívűnek látszanak, de dédelgetnek magukban egy bűnt, féltve óvnak egy titkos vétket. Egy olyan léleknek, aki magányosan, titokban küzd valamilyen erőteljes kísértéssel és a szakadék szélén egyensúlyoz, az imént említett példa szinte kivédhetetlen csábítást jelent. Az a személy, akinek világos elképzelései vannak az életről, az igazságról és a tiszteletről, még is szándékosan áthágja Isten törvényének egyik kitételét, gyakorlatilag odadobja nemes ajándékait a bűn csábításának. A zseniális képesség, a különleges tehetség, az együttérzés, sőt, a bőkezű, szíves jótettek is Sátán csalétkei lesznek, amivel sokakat taszít át a romlás szakadékának peremén.

Ezért adott Isten oly sok példát arra, mit okoz egyetlen rossz lépés. Attól a szomorú esettől kezdve, ami által bejött a bűn a világba és az ember elveszítette az Édent, egészen az arról a személyről szóló feljegyzésig, aki harminc ezüstért el adta a dicsőség Urát, a Biblia életrajzai bővölködnek ezekben a példákban. Jelzőfények ezek, amelyek figyelmeztetésként szolgálnak az élet útjáról leágazó mellékutakon.

Abban is figyelmeztetést találunk, ha megfigyeljük, milyen következményekkel járt az, amikor emberek csak egyszer is teret engedtek gyengeségüknek vagy tévedésüknek és eltávolodtak a hittől.

Illés egyetlen bukással rövidre szabta szolgálatát. Nehéz terhet viselt Izraelért, hűségesen figyelmeztetett a nemzeti hitehagyás miatt, mélységesen aggódott értük, hiszen az éhínség három és fél éve alatt figyelte, felbukkan-e a megtérésnek legalább egy kicsiny jele. Egyedül állt ki Istenért a Kármel-hegyen. Hit által győzött a bálványimádók felett, és az áldott eső jelképezte az Izraelre váró lelki áldásokat. Aztán Istennek ez a hűséges szolgája kimerülten, elgyengülve elmenekült Jézabel fenyegetései elől, és amikor egyedül maradt a pusztában, a halálért könyörgött. Hite kudarcot vallott. A megkezdett munkát nem tudta befejezni. Isten azt a parancsot adta neki, hogy kenjen fel egy másik prófétát maga helyett.

Isten azonban figyelemmel kísérte szolgájának szívből végzett munkáját. Illésnek nem kellett csüggedten és magányosan meghalnia a sivatagban. Nem kellett a sírba alászállnia, hanem Isten angyalaival felemelkedhetett a Mindenható dicsőségébe.

A Bibliában található életrajzok arról szólnak, amit minden ember meg fog végül érteni, hogy a bűn csak szégyent és veszteséget hoz, hogy a hitetlenség nyomában bukás jár, de Isten kegyelme a legnagyobb mélységekben is elér bennünket. Végül pedig a bűnbánó lelket a hit felemeli, és részesülhet abban a kiváltságban, hogy Isten fiává vagy leányává fogadja.

Mindazok, akik ezen a földön őszinte szívvel szolgálják Istent, előkészítő képzést kapnak a bánat iskolájában. Minél mélyebb a bizalom és magasabb szintű a szolgálat, annál személyesebb a próba és szigorúbb a fegyelmezés.

Tanulmányozzuk át József, Mózes, Dániel és Dávid tapasztalatait! Hasonlítsuk össze Dávid korai éveinek történetét Salamon történetével és figyeljük meg a következményeket!

Dávid fiatal éveiben közeli kapcsolatban állt Saul királlyal, és az ott-tartózkodása, valamint a királyi udvartartással való érintkezése miatt bepillantást nyert a sok-sok bánatba, nehézségbe, bonyodalomba, amit egyébként a kívülállók elől eltakart a királyi pompa és csillogás. Látta, mennyire nem ad békét a léleknek az emberi dicsőség. Igazi megkönnyebbülés és öröm volt számára, amikor visszatérhetett a karámokhoz és a nyájakhoz.

Amikor Saul haragja elől a pusztába menekült, Dávid minden emberi segítségtől elszakadt és csakis Istenre támaszkodhatott. A pusztai élet bizonytalansága és nyugtalansága, a folytonos veszély, a szüntelen menekülés, a köré gyülekező „mindenféle elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember” jelleme mind-mind szigorú önfegyelmet igényelt tőle (1Sám 22:2 – új prot. ford.). Ezek a tapasztalatok felébresztették és fejlesztették benne a képességet, hogy tudjon emberekkel bánni, együtt érezzen az elnyomottakkal és gyűlölje az igazságtalanságot. A várakozással teli, veszélyes évek során Dávid meg tanulta, hogyan találjon vigaszt, bátorítást és életet Istennél. Megtanulta, hogy csakis Isten hatalma által juthat a trónra és csak is az ő bölcsességével kormányozhat bölcsen. A próba és fájdalom iskolájában nyert képzés tette Dávidot képessé arra, hogy jogot és igazságot szolgáltasson egész népének (2Sám 8:15).

Salamon életéből hiányzott az a fajta fegyelmezés, ami Dávid életének korai szakaszát jellemezte. Úgy tűnt, mind körülményeit, mind jellemét, mind életét tekintve mindenki másnál kiváltságosabb. Ifjúkorában és felnőtt férfiként is nemes jellemmel rendelkezett, Isten kedveltjeként lépett a trónra, ami jóléttel és nagy tisztességgel kecsegtetett. A nemzetek ámultak annak az embernek a tudásán és éleslátásán, akinek maga Isten adta a bölcsességet. A gazdagság szülte büszkeség azonban elválasztotta őt Istentől. Az Úrral való közösség örömét Salamon felcserélte az érzéki élvezetekkel. Ő maga így ír erről a tapasztalatról:

„Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem… Szereztem szolgákat és szolgálókat… Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekes nőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben… Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem… De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt. Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség, meg az esztelenség és az oktalanság, és hogy mit tesz az az ember, aki a király után következik. Csak azt, amit azelőtt is tett.”

„Meggyűlöltem az életet, mert rossznak tartottam azokat a dolgokat, amiket véghez visznek a nap alatt” (Préd 2:4-12, 17 – új prot. ford.).

Salamon saját keserű tapasztalatából tanulta meg, menynyire üres az az élet, amely legfőbb jóként a földi dolgokat kergeti. Ő maga is pogány isteneknek emelt oltárokat, csak hogy később rájöjjön, milyen hiábavaló az ígéretük, hogy nyugalmat hoznak a léleknek.

Késői éveiben fáradtan és szomjasan fordult el a földi, repedezett kutaktól, és indult újra az élet forrása felé, hogy abból igyon. Eltékozolt éveinek történetét a figyelmeztető üzenetekkel együtt a Lélek indítására generációkkal később örökítette meg. Így tehát habár az ő vetéséből népe gonoszságot aratott, Salamon életműve mégsem volt teljes kudarc. Számára is meghozta eredményét a szenvedés fegyelmező iskolája.

Ám ezt az alkonyt figyelembe véve, milyen dicsőséges lett volna életének dele is, ha már ifjúságában elsajátította volna mindazt, amit mások életében a szenvedés megtanított!

Azok számára, akik szeretik Istent, és „akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28), a bibliai életrajzok a szenvedés tananyagából egy még nehezebb leckét is bemutatnak. „…ti vagy tok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok” (Ézs 43:12). Tanúi annak, hogy Isten jó és a jóság a legfontosabb. „…látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (1Kor 4:9).

Isten országának alapelve az önzetlenség, és Sátán ezt gyűlöli a leginkább, sőt, annak létét is tagadja. A nagy küzdelem kezdetétől fogva annak bizonyítására igyekezett, hogy az Isten tetteit mozgató elvek önzőek, és azóta is ugyanígy bánik mindenkivel, aki Istent szolgálja. Krisztusnak és mindazoknak, akik az ő nevét viselik, az a munkájuk, hogy cáfolják Sátán állítását.

Jézus azért jött el emberi formában, hogy saját életével példázza az önzetlenséget, és azoknak, akik elfogadják ezt az elvet, szintén együtt kell munkálkodniuk vele abban, hogy saját életükkel ezt bemutassák. A jót választani azért, mert az a jó, szenvedés és áldozat árán is kiállni az igazságért – „ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ézs 54:17).

A föld történelmének már egészen a kezdetén feljegyezte számunkra Isten egy olyan embernek az életrajzát, akinek az életéért Sátán harcot indított.

Jóbról, az Úz földjén élő pátriárkáról így tett bizonyságot a szívek Vizsgálója: „Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő.”

Sátán ellene hozta fel gúnyos vádját: „Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted-é körül őt magát, házát és mindenét, amije van? …De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, a mi az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!”

Az Úr így szólt Sátánhoz: „mindazt, amije van, kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet.”

Miután megkapta az engedélyt, Sátán elpusztított mindent, amivel csak Jób rendelkezett: nyájakat és gulyákat, szolgákat és szolgálólányokat, fiait és lányait, majd „megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig” (Jób 1:8-12; 2:5-7).

A keserű pohárba még egy csepp került. Jób barátai a próbát a bűn megtorlásának vélték, tehát gonoszsággal vádolták őt, tovább terhelve amúgy is sebzett, roskadozó lelkét.

Jóbot látszólag menny és föld egyaránt elhagyta, de ő hitével erősen kapaszkodott Istenbe, és igazságának tudatában, kínlódva, zavartan kiáltott az Úrhoz: „Lelkemből útálom az életemet…

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, amíg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!”

(Jób 10:1; 14:13)

„Ha erőszak miatt kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok, de nem véd a törvény. Dicsőségemtől megfosztott, levette fejemről a koronát… Rokonaimat eltávolította mellőlem, ismerőseim egészen elidegenedtek tőlem…Utál minden bizalmas barátom. Akiket szerettem, ellenem fordultak…Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim, mert Isten keze vert meg engem!” „Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig… De ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom. Csak ő tudja, milyen úton járok. Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.” „Hiszen bármikor megölhet engem, mégis benne bízom én!” „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.”

(Jób 19:7-21 – új prot. ford.; 23:3-10 – új prot. ford.; 13:15 – angol ból fordítva; 19:25-27 – új prot. ford.)

Úgy is történt, ahogyan hitte. „Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok” – mondta, és úgy is lett. Türelmes kitartásával igazolta jellemét és ezzel együtt Isten jellemét is, akinek a képviselője volt. „Az Úr jóra fordította Jób sorsát… és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt… Az Úr pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt” (Jób 42:10-12 – új prot. ford.).

Azok sorában, akik önmegtagadás által részesültek Krisztus szenvedéseiben, előttünk áll egy ószövetségi és egy újszövetségi példa is: Jonatán és Keresztelő János.

Jonatán születésénél fogva a trón várományosa volt, de tudta, hogy Isten másként határozott, így nem ő lesz a király. Riválisának, Dávidnak a legjobb és leghűségesebb barátja lett, saját élete kockáztatásával is megvédte őt. Apja mellett is kiállt hanyatló hatalmának sötét napjaiban, és végül vele együtt esett el a hadszíntéren. Mindezek miatt Jonatán nevét kincsként őrzik a mennyben, és itt a földön is örökre az önzetlen szeretet hatalmának a példája marad.

Keresztelő János a Messiás előhírnökeként jelent meg. Munkája nagy megmozdulásokat idézett elő Izrael népének körében. Amerre csak járt, mindenféle rendű és rangú emberek óriási tömege követte őt. Amikor azonban eljött a Messiás, akiről bizonyságot tett, minden megváltozott. A tömegek Jézust kezdték követni, és János munkája igen nagy gyorsasággal lezárult. Ám az ő hite nem ingott meg. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” (Jn 3:30).

Az idő telt, ám a királyság, aminek eljöttében János olyannyira bízott, nem jött létre. Heródes börtönében várakozott és figyelt, elzárva az életadó levegőtől és a puszta szabadságától.

Nem voltak látványos katonai megmozdulások, a börtön ajtók nem hasadtak ketté; Krisztus missziójáról az tanúskodott, hogy a betegek meggyógyultak, az evangélium terjedt, az emberek lelke felszabadult.

János magányos börtönében ráébredt arra, hogy útja pontosan arra vezet, amerre a Mesteré, és elfogadta megbízatását: közösséget vállalt Krisztussal az áldozathozatalban. A menny küldöttei kísérték el sírjához. A világegyetem értelmes teremtményei, az elbukott és el nem bukott lények egyaránt igazolták önzetlen szolgálatának valódi voltát.

Az azóta élt nemzedékek idején szenvedő mártírok egész sokasága nyert bátorítást János élettapasztalatából. A börtönben, a vérpadon, a máglyán férfiak és nők hosszú, sötét évszázadokon át merítettek erőt az ő emlékéből, akit Krisztus így jellemzett: „az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11:11).

„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről… Sámuelről és a prófétákról; Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.

Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, Akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.

És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet. Mi vel Isten mi felőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre ne jussanak” (Zsid 11:32-40).