Krisztus az ő vére árán váltott meg bennünket, s ha megragadjuk ezt a kincset, miénk lehet Isten ingyen ajándékaként.
„Mennyivel tartozol az én Uramnak?” (Lukács 16:5.) Lehetetlen megmondani. Amink van, Istentől van. Ráteszi kezét tulajdonainkra s így szól: Én vagyok a mindenség jogos tulajdonosa, ezek az én javaim. Szenteljétek nekem a tízedet és áldozatokat. Amikor hűségetek zálogaként, s felsőbbségem elismeréseként behozzátok e javakat, áldásom növelni fogja jóléteteket, s bőségben fogtok élni.
Isten megpróbál mindenkit, aki állítja, hogy hisz benne. Az Úr mindenkire bízott talentumokat. Javait adta az embereknek, hogy kereskedjenek velük. Intézőivé tette őket, pénzt, házakat, földeket adott nekik. Tekintsük mindezt az Úr javainak, s fordítsuk munkája fejlesztésére, használjuk országa fölépítésére. Mikor az Úr javaival kereskedünk, keressük őt bölcsességéért, nehogy magunk dicsőítésére, vagy önző ötletek kielégítésére használjuk szent megbízását. A ránk bízott összeg különböző, de akik a legkisebb ajándékot kapták, ne gondolják, hogy mivel anyagi lehetőségük kicsiny, semmit se tehetnek.
Minden keresztény Isten intézője, akire az Úr az ő javait bízta. Ne feledjétek a szavakat: „A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, hogy mindegyik hívnek találtassék.” (1Korintus 4:2.) Legyünk bizonyosak, hogy sem a legjelentéktelenebb összeggel, sem semmi címen ne raboljuk meg Istent, mert ez a kérdés sok mindent magában foglal.
Minden Istené. Az emberek semmibe vehetik az Úr igényeit. Amíg bőségesen rájuk halmozza áldásait, önző kielégülésükre használhatják azokat, de számot kell adjanak intéző tevékenységükről.
Az intéző azonosítja magát mesterével. Elvállalja az intéző felelősségeit, ezért ura helyett kell cselekednie, azt tenni, amit ura tenne, ha jelen lenne. Urának érdeke az intéző érdekévé válik. Az intéző állása tekintélyes állás, mert ura megbízik benne. Ha bármiben önzőn cselekszik, ha a maga javára fordítja az ura javainak kezelése közben szerzett előnyöket, akkor visszaél a belé helyezett bizalommal.
Az Úr az ő népe munkájának és önkéntes adományainak függvényévé tette az örömhír hirdetését. Aki a könyörület üzenetét hirdeti a bukott embereknek, más feladata is van – eléjük tárni, hogy jövedelmükkel kell eltartani Isten művét. Tanítsa őket, hogy jövedelmük egy része Istené, s azt a részt szenteljék Isten munkájára. Ezt a tanítást mind elvben, mind példaadással hirdetnie kell. Vigyázzon, nehogy viselkedésével tompítsa a tanítás erejét.
Amit a Szentírás szerint félre kell tennünk az Úrnak, az az örömhír jövedelme, s többé nem a miénk. Ha valaki valamit elvesz Isten kincstárából, hogy a maga vagy mások világi ügyeit támogassa, az szentségtöréssel egyenlő bűnt követ el. Néhányan bűnt követtek el, mert elvették Isten oltáráról, amit már neki szenteltek. Lássuk helyes megvilágításban e kérdést. Senki se vegye el, ha szorult helyzetbe kerül, a vallásos célokra szentelt pénzt, s használja a maga céljaira, azzal csitítva lelkiismeretét, hogy később visszafizeti. Sokkal jobb, ha összhangba hozzuk kiadásainkat bevételeinkkel, ha korlátozzuk szükségleteinket, ha csak addig nyújtózkodunk, ameddig takarónk ér, minthogy az Úr pénzét világi ügyekre fordítsuk.
Isten külön utasításokat adott a tized fölhasználására. Nem terve, hogy az anyagiak hiánya megnyomorítsa munkáját: Nehogy szertelenség és tévedés uralkodjék művében, világossá tette kötelességünket ezeken a pontokon. A részt, melyet Isten magának tart fönn, ne fordítsuk más célra, mint amit ő meghatározott. Senki se tekintse jogának, hogy visszatartsa a tizedet, hogy azt a maga elgondolása szerint használja föl. Kényszerhelyzetben se fordítsák a maguk céljaira, se olyasmire, amit ők az Úr munkájának tekintenek.
Lelkészeink szóval és példaadással tanítsák népünket, hogy a tized szent. Ne gondolják, hogy visszatarthatják, és belátásuk szerint használhatják föl, mivel lelkészek. A tized nem az övék. Nincs joguk magukra költeni, amennyit ők méltányosnak tartanak. Az igehirdető ne kölcsönözze tekintélyét olyan érvre, mely elvonná a törvényes helyről az Istennek szentelt tizedet és adakozásokat. Mindezt Isten kincstárába kell helyeznünk, és Isten szolgálatára szenteltnek tekintenünk, amint Isten rendelte.
Az Úr azt kívánja, hogy intézői pontosan kövessék isteni útmutatásait. Ne zavarják meg az Úr terveit azzal, hogy jótékonykodnak, vagy valamely ajándékot vagy áldozatot akkor, s úgy használunk föl, amint ők, az emberi eszközök, jónak látják. Nagyon szegényes módszer, ha emberek javítani igyekeznek Isten tervén, ha hevenyésznek, ha meggondolatlan jóérzésükre hallgatnak, Isten követelményeiből elégítik ki azokat. Isten fölhív mindenkit, hogy tekintélyüket az ő rendelése szerint vessék latba. Tudomásukra hozta akaratát, s aki együtt kíván működni vele, hajtsa végre e tervet, ahelyett, hogy vakmerőn javítani próbálna rajta.
Az Úr Mózessel közölte Izráelnek szánt utasításait: „Parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak néked tiszta faolajat, amelyet a világításhoz sajtoltak, hogy szünet nélkül égő lámpát gyújthassanak.” (2Mózes 27:20.) Ennek szüntelen adakozásnak kellett lennie, hogy Isten házát kielégítőn ellássák az Isten szolgálatához szükséges dolgokkal. Isten népe ma se feledje, hogy az istentisztelet háza az Úr tulajdona, s arról kínos pontossággal gondoskodnunk kell. De az ehhez szükséges összegek ne a tizedből jöjjenek.
Nagyon világos, határozott üzenetet kaptam népünk számára. Az Úr fölszólított, közöljem veletek, hogy hibát követtek el, ha a tizedet különböző, magukban véve helyes, célokra fordítjátok, de amelyek nem azok a célok, melyekről az Úr megmondta, hogy a tizedet fordítanunk kell. Akik így használják föl a tizedet, eltérnek az Úr rendelésétől. Isten ítélni fog ezekért a dolgokért.
Valaki azt mondja, hogy fölhasználhatjuk a tizedet az iskolákra. Mások azt gondolják, hogy a tizedből kellene támogatnunk a könyvevangélistákat. Holott súlyos hibát követünk el, amikor elvonjuk a tizedet rendeltetési céljától, az igehirdetők eltartásától. Száz jól kiképzett lelkésznek kellene ott munkálkodni, ahol ma csak egy tevékenykedik.
A tized szent, az Úr magának tartja azt fönn. Be kell azt hoznunk kincstárába, s az örömhír munkásainak eltartására fordítanunk Hosszú időn át megraboltuk az Urat, mert némelyek nem akarják megérteni, hogy a tized Istennek fönntartott rész.
Némelyek elégedetlenül így szóltak: „Nem fizetek többé tizedet, mert nem bízok a mű igazgatásában.” De meg akarod e rabolni az Urat, mert, szerinted, nem helyesen vezetik a művet? Bírálj világosan, nyíltan, a helyes lelkülettel és a megfelelő helyen. Küld be javaslataidat, hogy helyesbítsenek és rendezzék a dolgokat. De ne húzódj vissza Isten művétől, s ne bizonyulj hűtlennek, mivel mások nem helyesen tevékenykednek.
Olvassátok el figyelmesen Malakiás harmadik fejezetét s lássátok, mit mond az Úr a tizedről. Ha gyülekezeteitek kiállnak az Úr szavára, s hűségesen befizetik tizedüket az Úr kincstárába, több munkást buzdítotok a munkába lépésre. Többen átadnák magukat az igeszolgálatra, ha nem hallanák, hogy üres a kincstár. Az Úr kincstárában legyen bő készlet, s lenne is, ha az önző szívűek és kezűek nem tartanák vissza a tizedet, vagy nem fordítanák a munka más ágazatai támogatására.
Ne használjuk az Isten számára tartalékolt forrásokat ily rendszertelenül. A tized az Úré, s a belekontárkodókat, ha bűnbánatot nem tartanak, mennyei kincsük elvesztésének büntetése éri. Ne kössük meg továbbra is a mű kerekét azzal, hogy különböző más helyekre tereljük a tizedet, ahelyett, hogy ott hagynánk, ahová az Úr rendelte. Gondoskodnunk kell a mű más ágazatairól. El kell tartanunk őket, de nem a tizedből. Isten nem változott meg. A tizedet még mindig a lelkészek eltartására kell használnunk. Az új területek megnyitása hatékonyabb lelkész-kart kíván, mint amilyennel rendelkezünk, s ehhez pénznek kell lenni a kincstárban.
A lelkészeken komoly felelősség nyugszik, melyet érthetetlen módon elhanyagolnak. Van közöttük, aki szeret igét hirdetni, de nem munkálja a gyülekezeteket személyes tevékenységgel. Nagy a szükség, hogy tanítsák az Isten iránti kötelezettségeket és kötelességeket, különösen a tized becsületes fizetése terén. A lelkészek mélyen sértve éreznék magukat, ha nem kapnák meg időben munkájuk bérét. De meggondolják-e, hogy étel kell álljon Isten kincstárában, amivel eltartsuk az igehirdetőket? Ha elhanyagolják kötelességüket, ha nem nevelik arra a híveket, hogy hűségesen megadják Istennek, ami az övé, akkor szűkében leszünk a javaknak a kincstárban, amiből az Úr munkáját föllendíthetnénk.
Isten nyája fölügyelője teljesítse hűségesen kötelességét. Ha azt tartja, hogy kellemetlen neki, akkor másra hagyja azt, tehát nem megbízható munkás. Olvassa el Malakiás könyvében az Úr szavait, mikor Isten megrablásával vádolja a népét, mert visszatartják a tizedet. A hatalmas Isten kijelenti: „Átokkal vagytok elátkozva!” (Malakiás 3:9.) Amikor az igével és tanítással szolgáló látja, hogy a nép átkot hozó úton jár, hogy képes elhanyagolni kötelességét, hogy tanítsa és figyelmeztesse őket? A gyülekezet minden tagját meg kell tanítanunk, hogy hűek legyenek a tized pontos befizetésénél.
„Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (Malakiás 3:10)
Imádkozom, hogy testvéreim megérthessék, hogy a harmadik angyal üzenete nagyon jelentős számunkra, s az igaz szombat megtartásának jelnek kell lennie, mely megkülönbözteti Isten szolgáit azoktól, akik nem szolgálják őt. Akik elálmosodtak s közönyössé lettek, ébredjenek föl. Isten fölszólít minket, hogy legyünk szentek, s gondosan kerüljük el, hogy azt a benyomást keltsük, hogy nem lényeges, ha megtartjuk vagy elejtjük hitünk sajátos vonásait. Rajtunk nyugszik a nagyszerű kötelezettség, hogy határozottabban állást foglaljunk az igazság és igaz tettek mellett, mint a múltban. Félreérthetetlenül húzzuk meg az elválasztó vonalat azok között, akik megtartják Isten parancsolatait, s akik nem. Tiszteljük Istent lelkiismeretesen. Szorgalmasan használjunk minden eszközt, hogy megtartsuk a szövetséget, s így áldásaiban részesülhessünk. Áldásokban, melyek elengedhetetlenek a népnek, mely kegyetlen próbák előtt áll. Ha azt a benyomást keltjük, hogy hitünk, vallásunk nem életünk uralkodó hatalma, akkor nagyon meggyalázzuk Istent. Ezzel elfordulunk parancsolataitól, melyek a mi életünk, megtagadjuk, hogy ő az Istenünk, s mi az ő népe vagyunk.
„Az Úr, a te Istened, ő az Isten, a hívséges Isten, a ki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezeríziglen azok iránt, a kik őt szeretik, és az ő parancsolatait megtartják. De megfizet azoknak személy szerint, akik őt gyűlölik, elvesztvén őket; nem késlekedik az ellen, aki gyűlöli öt, megfizet annak személy szerint.” (5Mózes 7:9,10.)
Hol leszünk mi, mire az írásban említett ezer nemzedék elmúlik? Sorsunk régen eldől addig az örökkévalóságra. Vagy méltónak jelentenek ki minket, hogy lakóhelyünk legyen Isten örök országában, vagy már örök halálra ítéltek minket. Akik igazak és hűek Istennel kötött szövetségükhöz, akik a Kálváriára emlékezve szilárdan az igazság mellett állnak, megfeszítve minden erejüket, hogy tisztességet szerezzenek Istennek, azok hallani fogják a dicséretet: „Jól vagyon, jó és hű szolgám.” De akik csak fél szívvel szolgálták Istent, akik megengedték, hogy életük e világ utjaihoz és szokásaihoz hasonuljon, hallani fogják a szomorú szavakat: „Távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket.”