Isten nem az el nem bukott angyalokat választotta ki, hogy képviseljék őt az emberek között, hanem az embereket, akik hasonló szenvedélyekkel bírnak, mint akiket megmenteni igyekeznek. Jézus magára vette az emberi természetet, hogy elérje teremtményeit. Olyan Megváltóra volt szükség, aki Isten és ember egy személyben, hogy üdvöt hozzon a világnak. Férfiakon és a nőkön nyugszik a szent megbízatás, hogy megismertessék „Krisztus kikutathatatlan gazdagságait”. (The Acts of the Apostles, 134.)

Tekintsünk fel e megindító jelenetre. Szemléljük a választott tizenkettővel körülvett mennyei Fenséget. Épp most választja ki őket a számukra kijelölt munkára. Tervei szerint ezen erőtlen eszközökön keresztül Igéje és Lelke által teszi elérhetővé az üdvösséget minden ember számára. (The Acts of the Apostles, 18.)

„Küldj embereket Joppéba, és hívasd magadhoz Simont.” Isten ilyen módon adta bizonyítékát az evangélium szolgálatára való gondjának és az ő szervezett egyházára fordított figyelmének. Az angyalt nem azzal bízta meg, hogy mondja el Kornéliusnak a kereszt történetét. Az emberi gyarlóságoknak és kísértéseknek kitett személynek – amilyen a százados is volt – kellett szólnia neki a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről. (The Acts of the Apostles, 134.)

A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna ugyanazt a munkát az etiópiai férfiért, Isten azonban nem így munkálkodik. Az ő terve szerint az embereknek kell buzgolkodniuk a társaikért. (The Acts of the Apostles, 109.)

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van – folytatja az apostol –, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” Az Úr bűntelen angyalokon keresztül is kijelenthette volna az ő igazságát, de nem ez volt az terve. Ő erőtlenségekkel körülvett embereket választott ki célja kivitelezésére. A felbecsülhetetlen értékű kincs földi edényekben kapott helyet. Áldásainak embereken keresztül kell eljutniuk a világhoz. Dicsősége sugarainak embereken keresztül kell kiáradni a bűn sötétségébe. Nekik kell szeretetteljes szolgálat által elébe menniük a bűnösöknek és a szükségben levőknek, majd a kereszthez vezetni őket. S minden munkájukban neki kell – aki mindenek felett való és aki mindeneket meghalad – dicsőséget, tisztességet és dicséretet adni. (The Acts of the Apostles, 330.)

Az Üdvözítő úgy akarta,  miután felmegy a mennybe azért, hogy közbenjáró legyen, az ember folytassa az általa megkezdett munkát. Ne tanúsítsanak az emberi eszközök különleges érdeklődést az evangéliumi üzenet világosságának továbbadása iránt a sötétségben ülők számára? Akadnak páran, akik készek elmenni a világ végére is, hogy elvigyék a világosságot társaik számára, Isten azonban azt kívánja, hogy minden igazságot ismerő lélek törekedjék megnyerni másokat az igazság szeretetének. Ha nem vagyunk készek arra, hogy különleges áldozatokat hozzunk a pusztulás szélén álló lelkek megmentésére, hogyan is számláltathatunk majd azok közé, akik bejuthatnak Isten országába? (Testimonies, IX, 103.)

Az Úr az ő bölcsességében az igazság keresőit kapcsolatba hozza azon embertársaikkal, akik ismerik az igazságot. A menny terve értelmében akik befogadták a világosságot, meg kell, hogy osszák azt a sötétségben élőkkel. Az emberi természet lesz – ami hathatós voltát a bölcsesség hatalmas Forrásától nyeri – az a közvetítő, az a munkálkodó eszköz, amelyen keresztül az evangélium kifejti átalakító erejét a szívben és az elmében. (The Acts of the Apostles, 134.)

Isten el tudta volna érni a célját, tudniillik, hogy megmentse a bűnösöket a mi segítségünk nélkül is; de hogy Krisztuséhoz hasonló jellemet fejlesszünk ki, osztoznunk kell az ő munkájában. Hogy bemehessünk az  örömébe – abba az örömbe, hogy megláthatjuk azokat a lelkeket, akik az ő áldozata által nyerték el az üdvösséget –, ki kell vennünk részünket a munkájából, amit az ő megváltásuk érdekében végez. (The Desire of the Ages, 142.)

Az Úr nem el nem bukott angyalokat választott ki arra, hogy képviseljék őt az emberek között, hanem embereket, akik hasonló szenvedélyekkel bírnak, mint akiket megmenteni igyekeznek. Krisztus magára vette az emberi természetet, hogy elérje az embert. Az isteni természetnek szüksége volt az emberi természetre, mert mind az isteni, mind az emberi természet kellett ahhoz, hogy elhozhassa az üdvöt a világ számára, és létrejöhessen az Isten és az ember közötti kapcsolat. (The Desire of the Ages, 296.)

Az angyalok szinte türelmetlen sóvárgással várnak a mi együttműködésünkre, mivel az embernek kell lennie az ember felé közvetítő kapcsolati csatornának. Amikor pedig teljes szívünkből átadjuk magunkat Krisztusnak, az angyalok örvendeznek azon, hogy a mi hangunkon keresztül szólva nyilatkoztathatják ki a Mindenható szeretetét. (The Desire of the Ages, 297.)

Isten munkatársai kell, hogy legyünk, ugyanis az Úr emberi eszközök híján nem fogja befejezni munkáját. (Review and Herald, 1887. március 1.)

Isten minden egyes keresztény számára külön-külön kijelölte a munkáját. (Southern Watchman, 1904. augusztus 2.)

Az Üdvözítő mindenkitől elvárja, hogy munkálkodjék az ő szőlőjében. Fel kell vennetek a rátok feladatul kirótt munkát, és végezzétek hűséggel azt. (Bible Echo, 1901. június 10.)

Ha mindnyájan élő misszionáriusok lennétek, az erre az időre szóló üzenet sebesen terjedne minden országban, minden népnek, nemzetnek és nyelvnek. (Testimonies, VI, 438.)

Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik az Isten országába. Aki iszik az élő vízből, maga is vízforrás lesz. Aki kap, adni fog. Krisztus kegyelme a lélekben olyan, mint a forrás a pusztában, amely ha feltör, mindenkit felfrissít, s a pusztulás szélén állók sóvárgással vágynak inni az élet vizéből. (The Desire of the Ages, 195.)

Isten személyes szolgálatot vár el mindenkitől, akire rábízta az erre az időre szóló igazság ismeretét. Nem mindenki indul el misszionáriusként idegen országokba, de mindannyian lehetünk otthoni misszionáriusok a családban és a szomszédok között. (Testimonies, IX, 30.)

Krisztus, mikor átadta a megbízatást tanítványainak, csupán néhány lépésre állt a mennyei trónszéktől. A misszionáriusok közé sorolva mindazokat, akik az ő nevében hisznek, ezt mondta: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” Isten hatalma lesz velük. (Southern Watchman, 1904. szeptember 20.)

A lélekmentés legyen az életműve mindazoknak, akik Jézust vallják. Adósai vagyunk a világnak az Úrtól nekünk adott kegyelemért, a reánk áradt világosságért, továbbá azért a szépségért és erőért, amit az igazságban felfedezhettünk. (Testimonies, IV, 53.)

Mindenütt egyre inkább a szervezetek munkájával akarják helyettesíteni az egyéni erőfeszítéseket. Az emberi bölcsesség állandóságra, központosításra hajlik; azon van, hogy hatalmas templomokat és intézményeket építsen. Sokan hagyják szervezetekre a jótékonyság munkáját. Kimentik magukat, hogy ne kelljen érintkezniük a világgal, szívük pedig mindinkább meghidegül. Önmagukba süppedő, érzéketlen emberek lesznek. A menny és az ember iránti szeretet kihal a lélekből. Krisztus egyéni szolgálatot bíz követőire – ezt nem lehet távmunkában megvalósítani. A betegekért és a szegényekért végzett szolgálat, az evangélium átadása az elveszetteknek nem hagyhatók rá bizottságokra és jótékonysági intézményekre. Az evangélium egyéni felelősséget és erőfeszítést, valamint személyes áldozatot követel. (The Ministry of the Healing, 147.)

Minden egyes ember, aki részesült az isteni megvilágosításban, fényt kell, hogy árasszon azok ösvényére, akik nem ismerik az élet világosságát. (The Desire of the Ages, 152.)

Mindenki számára ki lett rendelve egy bizonyos munka, és senki sem helyettesíthet mást. Mindenkinek van egy csodálatosan fontos küldetése, amit nem hanyagolhat el, nem vehet semmibe, ugyanis annak a betöltése egy lélek boldogságát, elhanyagolása pedig egy olyan valakinek a lelki nyomorúságát vonja magával, akiért Krisztus meghalt. (Review and Herald, 1893. december 12.)

Mindnyájunknak együtt kell munkálkodnunk Istennel. Egy tétlenül ücsörgő ember sem lehet az ő szolgája. A gyülekezet tagjainak egyenként kell érezniük, hogy a közösség boldogulása és jóléte az ő hozzáállásukon múlik. (Review and Herald, 1887. február 15.)

Minden egyes lélek, akit Krisztus megmentett, elhívást kap, hogy munkálkodjék az ő nevében az elveszettek megmentéséért. Izraelben elhanyagolták ezt a munkát. Ma vajon nem teszik ugyanezt azok is, akik Krisztus követőinek vallják magukat? (Christ’s Object Lessons, 191.)

Minden embernek van egy elvégzendő munkája. Minden lélek, aki hisz az igazságban, ott fog állni a helyén és így szól majd: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésa 6:8) (Testimonies, VI, 49.)

Minden keresztény ember kiváltsága, hogy ne egyszerűen várja, hanem siettesse a mi Urunk, Jézus Krisztusunk eljövetelét. (Christ’s Object Lessons, 69.)

Aki Isten gyermeke lesz, attól fogva úgy kell, hogy tekintsen magára, mint egy kapocsra a világ megmentésére leengedett láncban, mint aki egy Krisztussal a könyörületesség tervében, és együtt indul el vele az elveszettek megkeresésére és megmentésére. (The Ministry of Healing, 105.)

Mindenki találhat magának tennivalót. Senkinek nem kell úgy éreznie, hogy nincs számára hely, ahol Jézusért munkálkodhatna. Az Üdvözítő azonosítja magát az emberiség valamennyi gyermekével. (The Ministry of Healing, 104.)

Akik egyesültek az Úrral a szolgálat szövetségében, kötelesek eggyé lenni vele a lélekmentés hatalmas és nagyszerű munkájában. (Testimonies, VII, 19.)

Oly tágas a munkamező, annyira széleskörű a terv, hogy minden megszentelt szív az isteni erő eszközeként igyekszik az ő szolgálatába állni. (Testimonies, IX, 47.)

Az emberek eszközök Isten kezében, az ő alkalmazásában, hogy beteljesítsék az ő kegyelmi és könyörületességi terveit. Mindenkinek megvan az elvégzendő része; mindenki számára adott a világosságnak a kor szükségleteihez szabott mértéke, amely elegendő ahhoz, hogy az illető elvégezze a munkát, amit Isten kijelölt neki. (The Great Controversy, 343.)

Az Úr hosszú ideig várt, míg a szolgálat lelkülete birtokba nem vette az egész gyülekezetet, míg minden egyes tag képessége szerint nem munkálkodott őérte. (The Acts of the Apostles, 111.)

Amikor kiküldte a tizenkettőt, majd a hetvenet az Isten országa hirdetésére, megtanította őket arra, hogy feladatuk megosztani másokkal, amit megismertetett velük. Egész szolgálata során Krisztus egyéni munkára nevelte őket, s hogy számuk növekedésével terjesszék ki működési területüket, és elérjék a Föld legvégső határait. (The Acts of the Apostles, 32.)

Annak felelőssége, hogy a küldetés teljesítése végett induljanak el, nem kizárólag a felszentelt lelkészeken nyugszik. Mindenki elhívást kap, aki befogadta Krisztust, hogy munkálkodjon felebarátai üdvösségéért. (The Acts of the Apostles, 110.)

A gyülekezet valódi jelleme nem magasrendű hitvallásán, sem a tagnévsoron mérhető le, hanem hogy mit tesznek a Mesterért, s hogy hányan vannak közülük az állhatatos és hű munkások. A személyes érdeklődés, az éber, egyéni erőfeszítés többet végez el Krisztus ügyéért, mint amennyire a prédikációk és hitvallások képesek lehetnek. (Review and Herald, 1881. szeptember 6.)

Ahol gyülekezet alakul, valamennyi tagnak tevékenyen ki kell vennie részét a misszionáriusi munkából. Meg kell látogatniuk minden családot a szomszédságban, hogy megismerjék lelki helyzetüket. (Testimonies, VI, 296.)

Nem minden gyülekezeti tag nyer elhívást, hogy idegen országokban munkálkodjék, de minden egyes tagnak megvan a maga része abban, hogy a világosságot átadja a világnak. Krisztus evangéliuma offenzív és terjedő jellegű. Isten napján senki nem nyerhet bocsánatot, ha bezárkózott önző, egyéni érdekei mögé. Van munka minden elme és minden kéz számára. E feladat változatos, a legkülönbözőbb gondolkodású és a legkülönbözőbb képességekkel rendelkező emberekre van alkalmazva. (Historical Sketches, 290–291.)

Megszentelt igazságot bízott rátok a Mindenható; a gyülekezet tagjaiban egyenként lakozó Jézus Krisztus örök életre buzgó víznek kútfeje. Isten előtt vagytok vétkesek, ha nem tesztek meg minden lehetséges erőfeszítést annak érdekében, hogy ezt az élő vizet másoknak is szétosszátok. (Historical Sketches, 291.)

Keresztény létünkre a huszadát sem végezzük el annak, amit el kellene, hogy lelkeket nyerjünk meg Jézusnak. Itt van a világ, amelyet figyelmeztetnünk kell, és minden őszinte keresztény legyen útmutató és példa másoknak a hűségben, a kereszthordozásban, a gyors és erőteljes cselekvésben, az igazság ügyéhez való rendíthetetlen hűségben, valamint az Isten ügye előbbre vitele érdekében meghozott áldozatokban és erőfeszítésekben. (Review and Herald, 1881. augusztus 23.)

Mindenkit, aki részesült az igazság világosságában, a lehetőségei szerinti mértékig ugyanaz a felelősség terhel, mint egykor Izrael prófétáját, akihez e szózat érkezett: „És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben.” (Testimonies, IX, 19–20.)

Az Úr mindenkinek, aki az ő kegyelméből részesül, kijelöl egy másokért végzendő munkát. Mindnyájunknak egytől egyig ott kell állnunk a saját helyünkön és részünkben, ezt mondva: „Itt vagyok, küldj el engemet!” Mindenkin rajta nyugszik a felelősség: az Ige prédikátorán, az ápoló misszionáriuson, a keresztény orvoson, a keresztényeken egyenként, legyen az kereskedő vagy földművelő, értelmiségi vagy kétkezi munkás. A mi munkánk, hogy feltárjuk az emberek előtt üdvösségük evangéliumát. Bármibe is fogunk, annak e célt kell szolgálnia. (The Ministry of Healing, 148.)

Amidőn a ház ura szólította szolgáit, kiadta kinek-kinek az ő munkáját. Isten egész családja osztozik abban a felelősségben, hogy használják az Úr javait. Minden ember – a legkisebbektől, a legalacsonyabb sorban levőktől a legnagyobbakig, a leginkább felmagasztaltabbakig – erkölcsi lény, akit olyan képességekkel ruháztak fel, amikért számot kell adnia Isten előtt. (Bible Echo, 1901. június 10.)

Fivéreim és nővéreim a hitben, netán ez a kérdés kél a ti szívetekben is: „Avagy őrizője vagyok-e az én atyámfiainak?” Ha Isten gyermekének vallod magad, úgy fivéred őrizője vagy. Az Úr felelőssé teszi a gyülekezetet azon lelkekért, akik megmentésének eszköze kell legyen. (Historical Sketches, 291.)

Az Üdvözítő a drága életét adta egy olyan gyülekezet megalapításáért, amely szolgálhat a szenvedőknek, a megszomorítottaknak és a megkísértetteknek. A hívők gyülekezete lehet bár szegény, tanulatlan, névtelen, ám Krisztusban olyan munkát végezhet el az otthonában, a lakóhelyén, de akár távoli tájakon is, hogy annak eredményei ugyanolyan messze hatók lehetnek, akár az örökkévalóság. (The Ministry of Healing, 106.)

Bármily gyöngének és fogyatkozásokkal terhesnek látszik, a gyülekezet az egyetlen, amit Isten bizonyos értelemben a legmagasabb rendű figyelemben részesít… Ez az ő kegyelmének színtere, amelyben gyönyörködik, hogy kinyilatkoztassa szíveket átformáló hatalmát. (The Acts of the Apostles, 12.)

Valakinek eleget kell tennie Krisztus megbízatásának; valakinek tovább kell vinnie azt a munkát, amit Jézus földi szolgálata során már megkezdett: és ez a kiváltság a gyülekezetnek adatott. E célból lett szervezve. Ha pedig emiatt él, a gyülekezeti tagok miért nem vették magukra ezt a felelősséget? (Testimonies, VI, 295.)

Felszólítja a gyülekezetet, hogy vegyék magukra kijelölt kötelességüket, az igazi megújulás elvét mutatva fel saját területükön, s hagyva, hogy a képzett és tapasztalt munkások új munkamezőkön törhessenek előre. (Testimonies, VI, 292.)

A thesszalonikai hívek igazi misszionáriusok voltak… A bemutatott igazsággal szíveket nyertek meg, és újabb lelkek csatlakoztak a már meglevő hívőkhöz. (The Acts of the Apostles, 256.)

A tizenkettő felszentelése volt az első lépés annak az egyháznak a megszervezése felé, amelynek Krisztus földről való távozása után folytatnia kellett az ő munkáját. (The Acts of the Apostles, 18.)

Isten gyülekezete a szent élet udvara, betöltve különböző ajándékokkal, felruházva a Szentlélekkel. A tagok azoknak az embereknek a boldogságában fogják megtalálni boldogságukat, akiknek segítséget és áldást nyújtottak. Csodálatos az a munka, amit az Úr a gyülekezeten keresztül teljesít be, hogy az ő neve dicsőíttessék. (The Acts of the Apostles, 12–13.)

Munkánkat világosan lefektette Isten Igéje. Kereszténynek kereszténnyel, gyülekezetnek gyülekezettel kell egyesülnie, az emberi eszköznek az istenivel együttműködve, minden hatóerőt a Szentléleknek alárendelve, mindezeknek pedig összehangoltan, hogy a világnak az Isten kegyelmének jó hírét adják  tovább. (General Conference Bulletin, 1893. február 28., 421.)

Gyülekezeteinknek együtt kell dolgozniuk a lelki szántás munkájában, abban a reményben, hogy időről időre aratni is fognak… A talaj makacsul kemény, ám a parlagot fel kell törni, az igazság magvait pedig el kell hinteni. Meg ne torpanjatok, Istentől szeretett tanítók, mint akiket a kétely mardos, hogy bevégezzétek-e a munkát, amely a szerint növekedik, ahogy végzitek. (Testimonies, VI, 420.)

A gyülekezet a menny kijelölt eszköze az emberek üdvére. Azért lett megszervezve, hogy szolgáljon, küldetése pedig, hogy elvigye az evangéliumot a világnak. Istennek kezdettől fogva az volt a terve, hogy az egyházán keresztül tükrözze vissza a világnak teljességét és tökéletességét. A gyülekezeti tagoknak, akiket kihívott a sötétségből az ő csodálatos világosságára, kell kinyilvánítani az ő dicsőségét. (The Acts of the Apostles, 9.)

Egy gyülekezet se gondolja azt, hogy túl kicsi ahhoz, hogy bármilyen befolyást tudna árasztani vagy bármilyen szolgálatot tudna végezni e mostani nagy munkában.

Induljatok, testvérek, a munka mezejére. Nem csupán a nagy tábori összejövetelek, nem csak a nagy konferenciák és zsinatok kedvesek kiváltképp Isten előtt: az önzetlen szeretet legalázatosabb erőfeszítése is áldásával koronáztatik meg, és elnyeri nagyszerű jutalmát. Tegyétek azt, ami módotokban áll, és a Mindenható meg fogja sokszorozni a képességeteket. (Review and Herald, 1888. március 13.)

Krisztus bizonyságtevői vagyunk, és nem engedhetjük, hogy világi érdekek és tervek kössék le időnket és figyelmünket. (Testimonies, IX, 53–54.)

„Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr… Én hirdettem és megtartottam és megjelentettem, és nem volt idegen isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim.” „Én, az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemét, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad és a fogházból a sötétségben ülőket.” (The Acts of the Apostles, 10.)

A világ emberei hamis isteneket imádnak. El kell fordulniuk a hamis istentiszteletektől, de nem bálványaik leleplezése útján, hanem azzal, hogy valami jobbat látnak. Meg kell ismertetni az Úr jóságát. „Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok.” (Christ’s Object Lessons, 299.)

Aki be szeretne menni a mennyek országába, földi élete során napi kapcsolataiban Jézust kell bemutatnia. Ez teszi őket Krisztus hírvivőivé, bizonyságtevőivé. Egyértelmű, határozott bizonyságtételt kell hordozniuk minden gonosz szokással szemben, a bűnösöket Isten Bárányához vezetve, aki elveszi a világ bűneit. (Testimonies, IX, 23.)

A tanítványoknak a Mester bizonyságtevőiként kellett előrehaladniuk, hogy elmondják a világnak azt, amit tőle láttak és hallottak. Hivataluk a legfontosabb hivatal volt, amire ember valaha elhívást nyert: mindjárt a Megváltóé után következett. Együtt kellett munkálkodniuk Istennel az emberek megmentésén. (The Acts of the Apostles, 19.)

Az isteni Tanító így szól: egyedül az én Lelkem illetékes abban, hogy a bűnről tanítson és meggyőzzön. A külső dolgok csupán átmeneti benyomást tesznek az elmére. Én fogom érvényre juttatni az igazságot a lelkiismeretben, és világszerte az én bizonyságtevőim lesznek, szólva az én követelményeimről az időre, pénzre, szellemi képességek használatára vonatkozóan. (Testimonies, VII, 159.)

Hűségéről való vallástételünk a menny választott eszköze arra, hogy kijelentsük Krisztust a világnak. El kell ismernünk kegyelmét, amint azt megismertették az egykoron élt szent emberek; de a leghatékonyabb, ha saját tapasztalatunkról teszünk bizonyságot. Isten bizonyságtevői vagyunk, amennyiben feltárjuk önmagunkban a mennyei hatalom munkálkodását. Minden ember élete különbözik a másikétól, így tapasztalatuk is alapvetően különbözik a többi emberétől. Isten arra vágyik, hogy dicséretünk emelkedjék fel hozzá, s ebben benne legyen saját egyéniségünk is. Ezek értékes visszaigazolásai a dicséretnek, amiért az ő kegyelme dicsőségéért mondunk, ha azok egy Krisztuséhoz hasonló élettel párosulnak, ellenállhatatlan erőt képviselnek, amely a lelkek megmentését munkálja. (The Desire of the Ages, 347.)

Isten nem tudja megmutatni az ő akaratának ismeretét és kegyelmének csodáit a hitetlen világ számára, ha nincsenek a föld minden részére szétszóródott bizonyságtevői. Tervében az áll, hogy akik Jézus Krisztus által e nagyszerű üdvösség részesei, az ő misszionáriusai és a világosság közösségei legyenek világszerte, jelek az emberek számára, élő levelek, amiket ismer és olvas minden ember, s akik hite és munkái az eljövendő Megváltó közeli visszatéréséről tanúskodnak, bizonyságát adva annak, hogy nem vették hiába Isten kegyelmét. Fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy készülődjenek az elközelgő ítéletre. (Testimonies, II, 631–632.)

Amikor [a tanítványok] az ő tiszta és szent életén elmélkedtek, úgy érezték, hogy semmilyen teher nem lehet túl nehéz, semmilyen áldozat nem lehet túl nagy, csak hogy életükben bizonyságot tehessenek Krisztus jellemének szépségéről. Ó, ha újraélhetnék az elmúlt három esztendőt, gondolták, mennyire másképpen tennének sok mindent! Ha ismét találkozhatnának a Mesterrel, mennyire buzgón törekednének kimutatni neki, hogy milyen mélyen szeretik, és őszintén fájlalják, hogy egy-egy hitetlen szóval vagy cselekedettel megszomorították őt! Ugyanakkor megvigasztalódtak abban a gondolatban, hogy bocsánatot nyertek. Eltökélték magukban, hogy amennyire csak lehetséges, hitetlenségüket azzal teszik jóvá, hogy bátran megvallják őt a világ előtt. (The Acts of the Apostles, 36.)

A két meggyógyított ördöngös volt az első két misszionárius, akiket Krisztus kiküldött az evangélium prédikálására Dekapoliszban. Ezek a férfiak alig néhány pillanatra élvezhették annak kiváltságát, hogy hallhatják a Mester tanításait. Egyetlen prédikációt sem hallhattak az ő ajkairól. Nem taníthatták az embereket úgy, ahogy a tanítványok, akik naponta együtt voltak Krisztussal. Ők viszont a személyükben hordozták annak bizonyítékát, hogy Jézus a Messiás. Arról tudtak beszélni, amit ismertek; amit maguk láttak, hallottak és tapintottak a Megváltó hatalmából. Ez az, amit mindenki megtehet, akinek a szívét Jézus kegyelme megérintett. János, a szeretett tanítvány írta: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezünkkel illettünk, az életnek Igéjéről… Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek…” Krisztus tanúiként el kell mondanunk azt, amit tudunk, amit magunk láttunk, hallottunk és tapintottunk. Ha lépésről lépésre követnénk a Megváltót, nekünk is jogunk volna ahhoz, hogy szóljunk arról az útról, amelyen vezetett bennünket. Elmondhatjuk, hogyan tettük próbára az ő ígéretét, s találtuk azt igaznak. Bizonyságot tehetünk arról, amit megismertünk Krisztus kegyelméből. Ez az a bizonyságtevés, amire az Úr felszólít bennünket, és aminek híján a világ elvész. (The Desire of the Ages, 340.)

Megszentelt csatornáknak kell lennünk, amelyeken keresztül a mennyei élet másokhoz is beáramlik. Az egész gyülekezetet a Szentléleknek kell megeleveníteni és áthatni, megtisztítva és megszilárdítva a szíveket. (Testimonies, IX, 20.)

Jézus valamennyi követőjének van egy munkája, amit a menny misszionáriusaként el kell végezni a családban, a szomszédok között, a városban vagy a kerületben, ahol élnek. Akik Istennek szentelték magukat, azok a világosság csatornái. Az Úr az igazság eszközeinek tette meg őket, akik a világosságot közvetítik a többi embernek. (Testimonies, II, 632.)

A Megváltó munkájának eredménye – ahogy éhesen és fáradtan ott ült a kútnál – szerteágazó volt az áldásokban. Az a lélek, akinek segíteni igyekezett, mások elérésének eszközévé vált, valamint hogy az Üdvözítőhöz vezessen más embereket is. Isten műve mindig ezen az úton haladt előre a Földön. Fényljék a világosságotok, és újabb fények fognak gyulladni. (Gospel Workers, 195.)

Sokan táplálják azt a gondolatot, hogy világosságukkal és tapasztalatukkal egyedül Krisztusnak felelősek, s nem függnek az ő elismert követőitől. Jézus a bűnösök barátja, szíve pedig megindul a nyomorúságukon. Övé minden hatalom mennyen és földön, ugyanakkor tiszteletben tartja azokat az eszközöket, amiket ő rendelt el az emberek megvilágosítására és üdvösségére. A bűnösöket a gyülekezethez irányítja, amit a világ világosságának közvetítőjévé tett. (The Acts of the Apostles, 122.)

Az ősegyházra egy állandóan bővülő munkát bízott az Úr – éspedig az, hogy alapítsák meg a világosság és az áldás központjait mindenütt, ahol őszinte lelkek akarják átadni magukat Krisztus szolgálatának. (The Acts of the Apostles, 90.)

Miként a Nap sugarai a bolygó legtávolabbi részeibe is elhatolnak, Isten terve szerint az evangélium világosságának is el kell jutnia valamennyi lélekhez a Földön. Ha Krisztus gyülekezete beteljesítené Uruk szándékát, világosság ragyogna mindazokra, akik a sötétségben ülnek, és a halál árnyékának földjén járnak. (Thoughts from the Mount of Blessing, 69.)

Minden lélek kiváltsága, hogy élő csatorna legyen, amelyen keresztül Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kikutathatatlan gazdagságait közölheti a világgal. Jézus semmi mást nem kíván annyira, mint olyan képviselőket, akik lelkét és jellemét bemutatják a világnak, aminek semmire nincs annyira szüksége, mint az Üdvözítő szeretetének kinyilvánítására az emberiségen keresztül. Az egész menny csatornákra vár, amelyekbe kitöltheti a szent olajat, hogy örömmé és áldássá váljon az emberi szívek számára. (Christ’s Object Lessons, 419.)

Isten gyülekezetének dicsősége tagjai kegyes életében rejlik: itt lakozik Krisztus hatalma. A menny őszinte gyermekeinek befolyását, meglehet, nem sokra becsülik, de az idők során mindig érezhető lesz, a megjutalmazás napján pedig egészen nyilvánvalóvá válik. Az igaz keresztény állhatatos vallásosságban és rendíthetetlen hitben kisugárzó világossága az élő Üdvözítő hatalmát fogja bizonyítani a világnak. Krisztus a követőiben örök életre buzgó víznek kútfejeként jelenik meg. Jóllehet a világ előtt alig ismertek, Isten az ő kiváltképpen való népének, az üdvösség választott edényeinek ismeri el őket – közvetítő csatornáinak, amelyen keresztül fény árad a világba. (Review and Herald, 1891. március 24.)

Gyülekezeti tagok, áradjon ki a világosságotok! Hallatsszon hangotok alázatos imában, a világ mértéktelensége, balgasága és szórakozásai elleni bizonyságtételben, valamint az erre az időre szóló igazság hirdetésében. A hangotok, a befolyásotok, az időtök – ezek mind Istentől való ajándékok, amiket arra kell használni, hogy lelkeket nyerjetek meg Krisztusnak. (Testimonies, IX, 38.)

Megmutatták nekem, hogy Krisztus tanítványai az ő képviselői a Földön; Istennek pedig az a terve, hogy e világ erkölcsi sötétségének közepette világosságul szolgáljanak fénylő pontocskákként országszerte, városonként, kerületenként, falvanként, „látványosságai a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek”. (Testimonies, II, 631.)

Jézus követőinek a világ világosságainak kell lenniük. Az Úr azonban nem azt hagyta meg nekik, hogy a fénysugarakhoz az ő erejükre van szükség. Isten nem helyesel semmilyen önfelmagasztaló törekvést bármilyen magasrendű jóság kimutatására. Arra vágyik, hogy lelkük telítődjön a menny elveivel, majd amikor kapcsolatba kerülnek a világgal, kinyilatkoztatják a bennük lévő világosságot. Az élet minden pillanatában tanúsított állhatatos hűségük a megvilágosítás eszközének bizonyul majd. (The Ministry of Healing, 36.)

Amikor vak tévelygései és előítéletei közepette szózat érkezett Saulhoz Krisztustól, akit üldözött, közvetlen érintkezésbe kellett lépnie a gyülekezettel, amely a világ világossága. Jelen esetben Anániás képviseli az Üdvözítőt és Krisztus prédikátorait a Földön, akiket arra jelölt ki, hogy az ő nevében járjanak el. Anániás megérinti Saul szemeit, hogy visszanyerje látását. Krisztus nevében reá helyezi kezét, és amint Jézus nevében imádkozik, Saul elnyeri a Szentlelket. Minden Krisztus nevében és tekintélyével zajlik. Ő az alap, a gyülekezet a közvetítő csatorna. (The Acts of the Apostles, 122.)

A tévelygés uralkodik mindenütt. A lelkek nagy ellensége felsorakoztatja seregét. Minden fortélyát beveti annak érdekében, hogy összezavarja az emberek elméjét szépen hangzó tévelygésekkel, ily módon pusztítva el a lelkeket. Azoknak kell világítaniuk az erkölcsi sötétség közepette, akikre Isten reá bízta igazsága kincseit. (Historical Sketches, 290.)

Az Úr azt kívánja népétől, hogy fényljenek, mint megannyi lámpás a világban. Nem csupán a lelkészekre érvényes ez az elvárás, hanem Krisztus minden tanítványára. Társalgásaiknak mennyeieknek kell lenniük. S valameddig az Istennel való közösséget élvezik, vágyni fognak arra, hogy kapcsolatba kerüljenek embertársaikkal, hogy szavaikkal és tetteikkel kifejezésre juttathassák Isten szívüket megelevenítő szeretetét. Ily módon lesznek világosság a világban, és az általuk továbbadott fény nem fog kialudni vagy megszűnni. (Testimonies, II, 122–123.)

Krisztus követőinek az igazság eszközeinek, munkásoknak, élő köveknek kell lenniük, akik fényt bocsátanak ki magukból, ezzel bátorítva a mennyei angyalok jelenlétét. Megkívánják tőlük, hogy mintegy csatornák legyenek, amelyeken az igazság és az igaz élet lelke áramolhat keresztül. (Testimonies, II, 126–127.)

Az Úr az egyházat tette meg az isteni befolyás letéteményesének. A mennyei mindenség a tagokra vár, hogy csatornák legyenek, amelyeken keresztül az élet folyama a világhoz áramlik, hogy sokan térjenek meg, így azután maguk is csatornák legyenek, amelyeken keresztül Krisztus kegyelme az Atya szőlőskertjének puszta részeire áramlik. (Bible Echo, 1901. augusztus 12.)

Mindenki, aki kapcsolatban áll Istennel, világosságot ad át másoknak. Ha akad olyan, akinek nincs világossága, amit átadhatna, az azért van, mert nincs kapcsolata a világosság forrásával. (Historical Sketches, 291.)

Isten arra jelölte ki gyermekeit, hogy világosságot adjanak át más embereknek, de lelkek maradnak meg a tévelygés sötétjében, mivel elmulasztották megtenni azt, amit meg kellett volna tenniük, ha a Szentlélek megeleveníttette volna őket; és erről a mennyei Bíró előtt kell számot adniuk. Az Úr kihívott bennünket a sötétségből az ő csodálatos világosságára, hogy kinyilváníthassuk Krisztus dicséretét. (Review and Herald, 1893. december 12.)

Mindenki, aki az Örökkévalónak szentelte magát, a világosság csatornája lesz. Isten akarata szerint ők kegyelme gazdagságának közvetítői mások számára... Másokra gyakorolt befolyásunk nem annyira azon múlik, hogy mit mondunk, inkább azon, hogy mik vagyunk. Az emberek fölébünk kerekedhetnek a viták során, dacolhatnak az érvekkel, ellenállhatnak felhívásainknak. Az érdek nélküli szeretet azonban olyan érv, amit képtelenek megcáfolni. A Jézus szelídségével jellemezhető következetes élet hatalom a világban. (The Desire of the Ages, 141–142.)

Akiknek a világ világosságának kellene lenniük, csupán halovány és pislákoló sugarakat bocsátottak ki. Mi a világosság? A kegyes élet, a jóság, az igazság, a könyörületesség, a szeretet: az igazság kinyilatkoztatása ez a jellemben és az életben. Az evangélium a híveinek személyes vallásosságától függ annak támadó ereje miatt, és Isten az ő szeretett Fiának halála által gondoskodott arról, hogy minden lélek kellően fel legyen készítve minden jó cselekedetre. Minden léleknek fénylő és sugarakat kibocsátó világosságnak kell lennie, így nyilvánítva ki annak dicséretét, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott ki bennünket. „Isten munkatársai vagyunk.” Igen, munkások. Ami annyit tesz, hogy buzgón szolgálunk az Úr szőlőjében. Lelkek várnak megmentésre – lelkek a gyülekezeteinkben, a szombatiskoláinkban és a szomszédaink között. (Review and Herald, 1891. március 24.)

A másokért való munkálkodás által tartják életben a lelküket. Ha készen állnak arra, hogy Jézus munkatársai legyenek, meg fogjuk látni, amint gyülekezeteinkben a világosság mind jobban felfénylik, s a fény kibocsátott sugarai behatolnak a határaikon túl honoló sötétségbe. (Historical Sketches, 291.)

„Ti vagytok a világ világossága.” A zsidók úgy gondolkoztak, hogy az üdvösség jótéteményeit a saját nemzetükön belül kell tartani. Krisztus azonban megmutatta nekik, hogy az üdvösség olyan, mint a napfény: az egész világra elhat. (The Desire of the Ages, 306.)

A Szentlélek befolyásának engedelmeskedő szívek azok a csatornák, miken keresztül Isten áldása áramlik. Ha azokat, akik az Urat szolgálják, eltávolítanák a földről, Isten Lelke pedig visszavonulna az emberek közül, e világ pusztasággá változna és romlásba merülne, amely a Sátán uralmának a következménye. Habár a gonoszok mit sem tudnak róla, még ők is Isten népe e világi jelenlétének köszönhetik az élet áldásait, miközben megvetik és elnyomják őt. Ám ha a keresztények csupán nevükben azok, amik, olyanok lesznek, mint az ízét vesztett só. Nincs jóra mutató befolyásuk a világban. Azzal, hogy helytelenül mutatják be Istent, rosszabbak, mint a hitetlenek. (The Desire of the Ages, 306.)

Azt a munkát kell végeznünk, amit a tanítványok is.. Minden kereszténynek misszionáriusnak kell lennie. Megértéssel és együttérzéssel szolgáljanak a segítségre szorulóknak úgy, hogy önzetlen buzgalommal törekedjenek könnyíteni a szenvedő emberiség nyomorúságán. (The Ministry of Healing, 104.)

Mennybemenetele előtt Krisztus átadta tanítványainak megbízatásukat. Elmondta nekik, hogy ők annak az akaratnak a végrehajtói, amelynek értelmében a világra hagyja az örök élet kincseit. (The Acts of the Apostles, 27.)

Az első tanítványoknak átadott letétben valamennyi kor hívői osztoztak. Valakik befogadták az evangéliumot, szent igazságot nyertek, amit át kell adniuk a világnak. Isten hűséges népe mindig is támadó misszionárius volt, és képességeiket annak szentelték, hogy az ő nevének tisztességet szerezzenek, adottságaikat pedig bölcsen használták fel az ő szolgálatára. (The Acts of the Apostles, 109.)

Az evangéliumi megbízatás Krisztus országának nagy misszionáriusi oklevele. A tanítványoknak buzgón kellett munkálkodniuk a lelkekért, mindnyájuknak átnyújtva a kegyelmi meghívót. Nem várhattak arra, hogy az emberek menjenek őhozzájuk; nekik kellett elmenniük hozzájuk az üzenetükkel. (The Acts of the Apostles, 28.)

Isten hírvivői azt a megbízatást vették, hogy álljanak be ugyanabba a munkába, amit Jézus is végzett, míg itt a Földön járt. A szolgálat minden olyan ágában oda kell szentelni magukat, amiben ő is kivette a részét. Buzgón és őszintén kell szólniuk az embereknek a menny kikutathatatlan gazdagságáról és halhatatlan kincseiről. (Testimonies, IX, 130.)

A tanítványoknak adott megbízatás nekünk is szól. Miként egykor, úgy ma is a megfeszített és feltámadt Üdvözítőt kell magasba emelnünk azok előtt, akik Isten és reménység nélkül élnek e világon. Az Úr felhívást intéz a lelkészekhez, a tanítókhoz és az evangélistákhoz. Szolgáinak házról házra kell hirdetniük az üdvösség üzenetét. Minden nemzetnek, fajnak, nyelvnek és népnek el kell vinni Krisztus által a bűnbocsánat jó hírét. Az üzenetet nem letompított és élettelen kifejezésekkel, hanem világos, határozott és pezsdítő szavakkal kell átadnunk. Százak várnak a figyelmeztetésre, hogy megmentsék életüket. A világnak arra van szüksége, hogy megláthassák a keresztényekben erejük bizonyítékát. A könyörület üzenetére nem csupán egy-két helyen, hanem világszerte szükség van. (Gospel Workers, 29.)

Amikor Jézus felment a mennybe, földi munkáját azokra bízta, akik befogadták az evangélium világosságát. Tovább kellett vinniük a feladatot, míg egészen el nem végzik azt. Semmilyen más közvetítőről nem gondoskodott az igazság hirdetésére. „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” „És íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ez az ünnepélyes megbízatás egészen a mi korunkig kiterjed. Isten egyházára hagyta az üzenet elfogadásának vagy elutasításának felelősségét. (Historical Sketches, 288.)

Szent feladat nyugszik rajtunk. Így hangzik a nekünk szóló megbízatás: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:19–20) Annak a munkának vagytok szentelve, hogy ismertessétek meg az üdvösség evangéliumát. A menny tökéletessége lesz az erőtök. (Testimonies, IX, 20–21.)

Az egyszerű embereknek el kell foglalniuk helyüket mint munkások. Osztozva felebarátaik bánataiban, miként az Üdvözítő is osztozott az emberiség bánataiban, látni fogják őt hitben, amint velük munkálkodik. (Gospel Workers, 38.)

Valamennyi munkamezőn, közel és távol, emberek nyernek elhívást a szántóföldekről és a leghétköznapibb kereskedelmi vállalkozásokból, amelyek nagy mértékben lefoglalják a gondolatukat, és tapasztalt férfiakkal való közösségben nyernek kiképzést. Amint megtanulnak hatékonyan munkálkodni, hatalommal fogják hirdetni az igazságot. Az isteni gondviselés csodálatos működése által a nehézségek hegyei eltűnnek az útból és a tengerbe vettetnek. A föld lakóinak oly sokat jelentő üzenet hallható és érthető lesz. Emberek meg fogják tudni, mi az igazság. A munka mindinkább előrehalad, míg az egész világ nem részesül a figyelmeztetésben, és akkor jön el a vég. (Testimonies, IX, 96.)

Isten fel tudja és fel is fogja használni azokat, akik nem részesültek alapos oktatásban az emberek iskoláiban. Nyilvánvaló hitetlenség kételkedni az ő hatalmában, hogy ő képes erre. Ily módon behatároljuk mindenhatóságát annak, akinek semmi sem lehetetlen. Ó, félre ezzel a tiszteletlen és bizalmatlan gyanakvással! Emiatt marad kihasználatlan oly sok erőforrás az egyházban. Eltorlaszolja úgy az utat, hogy a Szentlélek nem tudja használni az embereket, tétlenségre kárhoztatja azokat, akik készen állnak, és égnek a vágytól, hogy munkálkodhassanak Krisztussal egy csatasorban. Ez a gyanakvás azonban elbizonytalanít sokakat attól, hogy munkába álljanak: olyanok, akik ha rendesen megadnák az esélyt nekik, Istennel együtt hatékony munkások lennének. (Gospel Workers, 488–489.)

Minden lélek kiváltsága, hogy előbbre lépjen. Akik kapcsolatban állnak Krisztussal, növekednek a kegyelemben és az Isten Fia ismeretében, mígnem eljutnak a teljes férfiúságra. Ha mindenki, aki vallja, hogy hisz az igazságban, képességeihez és lehetőségeihez mérten kihozta volna magából a lehető legtöbbet a tanulásban és a cselekvésben, erősek lennének a Megváltóban. Bármi is a foglalkozásuk – akár földművelők, kétkezi munkások, tanítók vagy lelkészek –, ha teljesen odaszentelték volna magukat Istennek, a mennyei Tanító hatékony munkátársaivá váltak volna. (Testimonies, VI, 423.)

Akik az egyházban kellő adottsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a különböző élethivatások – úgymint a tanítás, házépítés, iparosság vagy gazdálkodás – valamelyikét magukévá tegyék, fel kellene készülniük arra, hogy Isten egyházának építésén is munkálkodjanak, szolgálva bizottságokban vagy szombatiskolai tanítókként, a missziómunkában vagy betöltve az egyházhoz kapcsolódó különböző hivatalok valamelyikét. (Review and Herald, 1887. február 15.)

Műve folytatásához Krisztus nem a zsidó szanhedrin tudományát, illetve ékesszólását, sem Róma hatalmát nem választotta. A Mester mellőzte az önigazult zsidó tanítókat, és alázatos, tanulatlan embereket választott annak az igazságnak a hirdetésére, amely kimozdította a világot a helyéből. Az volt a szándéka, hogy kiképezi és oktatja őket gyülekezete vezetőivé. Hogy pedig minden munkájukban sikeresek legyenek, el kellett nyerniük a Szentlélek hatalmát. Az evangélium nem emberi erővel vagy földi bölcsességgel, hanem Isten hatalma által hirdettetett. (The Acts of the Apostles, 17.)

Azok között, akiket az Üdvözítő megbízott: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet”, sokan voltak alacsonyabb sorból: férfiak és nők, akik megtanulták, hogy szeressék Urukat, és ők eltökélték magukban, hogy követik a Mester önzetlen szolgálatának példáját. Mind e szerény sorból valóknak, mind azoknak a tanítványoknak, akik földi szolgálata során az Üdvözítővel jártak, egy értékes letét adatott. El kellett vinniük a világnak a Krisztus általi üdvösség jó hírét. (The Acts of the Apostles, 105–106.)

Nem csak az igazság prédikálásával, nem csak az irodalom terjesztésével kell bizonyságot tennünk Istenről. Emlékezzünk arra, hogy a krisztusi élet a kereszténység mellett felhozható legerősebb érv, s hogy a gyenge keresztény jellem többet árt a világnak, mint a világias ember jelleme. (Testimonies, IX, 21.)

Nem minden könyv szolgálja a szent élet fejlődését. Az emberek nem abban fognak hinni, amit a lelkész prédikál, hanem abban, ahogy a gyülekezet él. A szószékről elmondott igehirdetést túl gyakran ellensúlyozza az a prédikáció, amit az igazság állítólagos védelmezőinek életvitele mond el. (Testimonies, IX, 21.)

Krisztus élete egy állandóan táguló, végtelen tekintélyt mutatott fel: olyat, amely Istenhez és az egész emberi családhoz kapcsolta őt. Az Úr a Fia által olyan befolyással ruházta fel az embert, amely lehetetlenné teszi számára, hogy önmagának éljen. Egyénileg kapcsolódunk embertársainkhoz, egy részhez Isten nagy egészében, és kölcsönösen lekötelezettjei vagyunk egymásnak. Senki nem függetlenítheti magát társaitól, mert mindenki jóléte kihat másokra is. Isten szándéka az, hogy ki-ki úgy érezze: ő is szükséges mások jólétéhez, ezért törekednie kell elősegíteni felebarátai boldogságát. (Christ’s Object Lesson, 339.)

A Biblia vallása nem zárható be egy könyv lapjai közé, sem egy gyülekezet falain belülre. Nem hozható alkalmanként felszínre saját hasznunkra, hogy aztán újra gondosan félretegyük. A vallásnak meg kell szentelnie a mindennapi életet, hogy megnyilvánulhasson minden üzleti ügyünkben és összes társasági kapcsolatunkban. (The Desire of the Ages, 306–307.)

Isten terve az, hogy népében dicsőüljön meg a világ előtt. Azt várja el azoktól, akik Krisztus nevét hordozzák, hogy gondolatban, szóban és tettben egyaránt őt képviseljék. Gondolataiknak tisztáknak, szavaiknak nemeseknek és felemelőeknek kell lenniük, hogy a körülöttük levő embereket közelebb vonhassák az Üdvözítőhöz. Jézus vallását bele kell szőniük mindabba, amit tesznek és mondanak. Minden üzleti ügyük az Üdvözítő jelenlétének jó illatát árassza magából. (Testimonies, IX, 21.)

Az üzletember végezze úgy a munkáját, hogy hűsége dicsőítse Urát. Vigye bele vallását mindenbe, amit csinál, és nyilatkoztassa ki az embereknek Krisztus Lelkét. A kétkezi munkás legyen szorgalmas és hűséges képviselője annak, aki Júdea városaiban a legszerényebb életkörülmények között viselt terheket. Mindenki, aki Krisztus nevéről neveztetik, munkálkodjék úgy, hogy ez arra sarkallja az embert, látva jó cselekedeteiket, hogy dicsőítse Teremtőjét és Megváltóját. (Bible Echo, 1901. június 10.)

Nők is, csakúgy, mint a férfiak, beállhatnak az igazság elvetésének munkájába ott, ahol előbújhat és nyilvánvalóvá válhat. E válság idején elfoglalhatják helyüket a műben, és az Úr munkálkodni fog rajtuk keresztül. Ha betöltekeztek feladatuk tudatával, és Isten Lelke befolyása alatt munkálkodnak, rendelkezni fognak az ebben az időben nélkülözhetetlen önuralommal. Az Üdvözítő fel fogja ragyogtatni ezen önfeláldozó nőkön az ő orcájának világosságát, és ez olyan erővel ruházza fel őket, amely meghaladja a férfiak erejét. Olyan munkát tudnak elvégezni a családokban, amit a férfiak nem, az pedig elér a belső életig. Közel kerülhetnek olyan szívekhez, amelyekhez férfiak nem férhetnek hozzá. Szükség van a szolgálatukra. A tapintatos és alázatos nők jó munkát végezhetnek azzal, hogy az emberek otthonaiban magyarázzák az igazságot nekik. Isten ilyenformán elmondott Igéje elvégzi kelesztő munkáját, amelynek hatására egész családok térnek majd meg. (Testimonies, IX, 128–129.)

Akik Istennek dolgoznak, egyesíteniük kell magukban Márta és Mária tulajdonságait: a szolgálatkészséget és az igazság őszinte szeretetét. Az ént és az önzést ki kell iktatniuk a látóterükből. A menny buzgó női munkásokat igényel, akik elővigyázatosak, melegszívűek, gyengédek és hűek az elveikhez. Állhatatos nőkért kiált, akik alább szállítják gondolkodásukban az ént és a kényelemszeretetet, és inkább Krisztusra irányítják azt, szólva az igazság igéit, együtt imádkozva azokkal a személyekkel, akikhez közel tudnak férkőzni, munkálkodva a lelkek megtérésén. (Testimonies, VI, 118.)

A nőtestvérek hatékonyan tudnak dolgozni, folyóiratainkra gyűjtve előfizetőket, ily módon hozva sok elme elé világosságot. (Review and Herald, 1880. június 10.)

Vannak nemes lelkű nők, akikben megvolt az erkölcsi bátorság, s a bizonyítékok súlya alatt az igazság mellett döntöttek. Ők lelkiismeretesen elfogadták az igazságot. Megvan bennük a tapintat, a fejlett érzék, a jó képesség, amik mind sikeres munkásokká teszik őket az Urukért való fáradozásaikban. Keresztény nőket keresünk! (Review and Herald, 1878. december 19.)

Testvérnők éber munkásokként szolgálhatnak az írás területén, előhívva azon barátaink igazi érzelmeit, akik megkapják újságjainkat és traktátusainkat… Szilárd elvekkel és határozott jellemmel rendelkező nőkre van szükség, akik hiszik, hogy valóban az utolsó napokban élünk, és nekünk kell tolmácsolni a világnak az utolsó ünnepélyes, figyelmeztető üzenet… Ők azok, akiket Isten használhat a traktátusi és a misszionáriusi munkában… Számos úton-módon végezhetnek értékes munkát Istennek, a traktátusok szórásával és Az Idők Jelei megfontolt terjesztésével. (Review and Herald, 1878. december 19.)

Nem javaslom, hogy nők bizottsági tagok vagy tisztségviselők akarjanak lenni. Misszionáriusként azonban – tanítva az igazságot levelezés útján, a traktátusok terjesztésével, az erre az időre szóló ünnepélyes igazságot tartalmazó folyóiratainkra való előfizetők gyűjtésével – nagyon sokat végezhetnek el. (Review and Herald, 1878. december 19.)

Ha húsz nő lenne ott, ahol most csak egy van, akik e szent missziót tennék meg szívük nagy becsben tartott foglalatosságának, sokkal többen térnének meg az igazságra. (Review and Herald, 1879. január 2.)

Munkálkodni tudó nőkre van most szükség, nőkre, akik nem önhittek, hanem szelídek és alázatos szívűek, akik Krisztus szelídségével fognak dolgozni, akárhol is találja meg őket a lelkek üdvösségéért végzendő munka. (Review and Herald, 1879. január 2.)

Nőtestvéreink százai állhatnának munkába, ha akarnának. Maguknak és gyermekeiknek is egyszerűen kellene öltözködniük, tartós és takaros, cicomáktól mentes ruházatba, és a szükségtelen hivalkodással töltött időt a misszionáriusi feladatnak kell szentelniük. Leveleket lehet írni távolban élő barátoknak. Nőstestvéreink összejöhetnének egy-egy megbeszélésre arról, hogyan is lehetne javítani a munkamódszereken. Pénzt lehetne megtakarítani, amit Istennek szentelt áldozatként mutathatnánk be, és barátaiknak küldendő újságokba és traktátusokba fektethetnénk. Akik ma nem csinálnak semmit, induljanak dolgozni. Minden nőtestvér, aki Isten gyermekének vallja magát, valóban érezzen felelősséget azért, hogy lehetőségei szerint segítsen mindenkinek. (Review and Herald, 1878. december 12.)

Nőtestvéreink túl könnyen mentették ki magukat az olyan felelősségek hordozása alól, amik gondolkodást és az elme alapos használatát igénylik, holott ez az a tudomány, amire szükségük van a keresztény tapasztalat tökéletesítése érdekében. Munkások lehetnének a misszió mezején, személyes érdeklődést mutatva a hitünket helyesen képviselő traktátusok és az újságok terjesztése iránt. (Review and Herald, 1878. december 12.)

Nőtestvérek, ne aléljatok el az éber misszionáriusi munkában! Olyan munka ez, amelybe mindnyájan sikeresen kapcsolódhattok be, ha ugyan kapcsolatban álltok Istennel. Mielőtt egy levél megírásába fognátok, amelyben tudakozódtok a címzettnél, emeljétek fel mindig imában a szíveteket, hogy sikeresek legyetek egy-egy vadhajtás begyűjtésében, amelyek majd beoltathatnak az igazi szőlőtőbe, s gyümölcsöt teremhetnek a menny dicsőségére. Mind, akik alázatos szívvel részt vesznek ebben a munkában, folyamatosan képezni fogják magukat, mint az Úr szőlőskertjének munkásai. (Review and Herald, 1880. június 10.)