Isten országának építése az emberi eszközök hűtlensége vagy hűsége szerint szenved késedelmet vagy nyer ösztönzést. A munkát gátolja, ha az ember nem működik együtt az Úrral. Imádkozhatnak ugyan, hogy „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is”, de ha életükben nem az imájuk szerint járnak, kéréseik eredménytelenek lesznek. (Testimonies, VI, 437–438.)

Az egész menny a Föld lakóira tekint. Az angyalok és Isten azokra figyelnek, akik keresztényeknek vallják magukat – és mérlegre helyezik vallásgyakorlatukat. (Australian Signs of the Times, 1903. június 22.)

A missziós alkalmakat használjuk ki arra, hogy tanítsuk a népet, hogyan végezzék a hittérítői munkát. (Appeal to Our Churches, 11.)

Imáink és társas összejöveteleink a különleges segítség és bátorítás alkalmai legyenek. Mindenkinek van teendője a tekintetben, hogy ezeket az alkalmakat olyan érdekessé és hasznossá tegyük, amennyire csak lehet. Ezt a legjobban az szolgálhatja, ha naponta új és új tapasztalatokra teszünk szert Isten dolgaiban és nem félünk szólni az ő szeretetéről népének gyülekezetében. Ha nem engeditek, hogy a sötétség és a hitetlenség törjön utat a szívetekbe, nem jönnek ezek elő az istentiszteleteken. (Southern Watchman, 1905. március 7.)

Tegyük összejöveteleinket hallatlanul érdekessé. Hadd járja át őket ténylegesen a menny légköre. Ne tartsunk hosszú, száraz beszédeket, ne mondjunk formai imákat, csak hogy kitöltsük vele az időt. Mindenki álljon készen arra, hogy gyorsan elvégezze a reá eső részt, s ha végeztünk a dolgunkkal, zárjuk be az összejövetelt. Ily módon végig fenn lehet tartani az érdeklődést. Ilyképpen elfogadható tiszteletet ajánlunk fel Istennek. Az ő szolgálata legyen érdekes és vonzó, s ne hagyjuk, hogy száraz formasággá csökevényesedjen. Éljünk Krisztusnak percről percre, óráról órára, napról napra, és akkor a Megváltó lakozik majd bennünk. Akkor, ha majd egybegyűlünk, az ő szeretete él a szívünkben, felbuzog, mint egy forrás a sivatagban, felüdítve mindenkit, az elveszés szélén állókat pedig arra késztetve, hogy mohón igyanak az élet vizéből. (Testimonies, V, 609.)

Ne gondoljátok, hogy az ifjúság érdeklődését felkelthetitek azzal, hogy a missziós alkalmakon hosszú prédikációkat tartotok nekik. Alakítsatok ki terveket, hogyan élénkíthetnétek fel érdeklődésüket. A fiatalok számoljanak be hétről hétre arról, mit próbáltak tenni az Üdvözítőtőért és milyen eredményeket értek el. Ha ezek a beszámolók a missziós alkalmakon hangoznának el, akkor nem lennének unalmasak, egyhangúak és érdektelenek ezek az összejövetelek, hanem nagyon is érdekfeszítőek volnának, és részvevőben sem lenne hiány. (Gospel Workers, 210–211.)

Ha hittel ragadjuk meg Krisztust, az istentiszteletek nem lesznek többé unalmasak és érdektelenek, s az igazság a lélek gyönyörűségére lesz. Most egyhangú és élettelen társas összejöveteleinket a Szentlélek megeleveníti majd. Nap nap után, ha gyakoroljátok is azt a kereszténységet, amit vallotok, gazdag tapasztalatokban részesültök. (Testimonies, VI, 437.)

Nekünk, Krisztus követőinek úgy kell szólnunk, hogy szavainkkal segítsük és bátorítsuk egymást a keresztény életben. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk értékes fejezeteiről. (Christ’s Object Lessons, 338.)

A gyülekezetnek szüksége van azon tagjainak üdítő, élő tapasztalataira, akik szokásszerűen kapcsolatban élnek Istennel. Ha a száraz és áporodott bizonyságtevésekben és imákban Krisztus nem nyilatkozik meg, nem segítik az embereket. Ha minden egyes lélek, aki Isten gyermekének vallja magát, betöltekezne hittel, világossággal és élettel, mily csodálatos bizonyságul szolgálna azok számára, akik azért jönnek, hogy hallják az igazságot. Hány lelket nyerhetnénk meg így Krisztusnak! (Testimonies, VI, 64.)

A menny Jézus hűségéről tett hitvallásunk útján akarja kinyilatkoztatni a Megváltót a világnak. Hirdessük kegyelmét, ahogy azt a régen élt szent emberektől megismertük; de bizonyságtevésünk akkor lesz a legeredményesebb, ha saját tapasztalatainkat mondjuk el. Isten tanúi vagyunk, ha életünkben megmutatkozik az ő munkája, a menny hatalma. Minden ember élete más, mint a többieké, és a tapasztalataink is különbözőek. Az Örökkévaló olyan dicsőítést vár el tőlünk, amely magán viseli egyéniségünket. Ha az Úr kegyelmének e dicsőítését Krisztuséhoz hasonló élet fémjelzi, akkor a lelkek megmentéséért való munkálkodásunkat olyan erő kíséri, amelynek nem lehet ellenállni. (The Ministry of Healing, 100.)

Éppoly kötelességünk Istent teljes szívből, őszintén dicsőíteni, mint imádkozni. Meg kell mutatnunk a világnak és a mennyei lényeknek, hogy értékeljük az Úrnak a bukott emberiség iránti csodálatos szeretetét, és egyre nagyobb áldásokat várunk végtelen tárházából. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk áldott tapasztalatairól. Amikor a Szentlélek különleges mértékben árad reánk, nagyobb örömünk lesz az Úrban és sokkal eredményesebben szolgálunk, ha beszélünk gyermekei iránti jóságáról és értük tett csodáiról. Ezzel a módszerrel leküzdhetjük Sátán hatalmát. Megszabadulhatunk a zúgolódó, panaszkodó lelkülettől, és a kísértő csatát veszít. Kialakulnak bennünk azok a jellemtulajdonságok, amelyek a Föld lakóit alkalmassá teszik a mennyei életre. Ennek a bizonyságtevésnek másokra is hatása lesz. A lélekmentésnek nincs ennél eredményesebb eszköze. (Christ’s Object Lessons, 299–300.)

Az Úr azt akarja, hogy beszéljünk jóságáról és hatalmáról. Dicséretünkkel és hálaadásunkkal megdicsőítjük őt. Ezt mondja: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.” (Zsolt 50:23) Izrael népe szent énekekkel dicsőítette Istent a pusztai vándorlás alatt. Parancsolatait és ígéreteit megzenésítették. A zarándokok egész úton énekelték ezeket az énekeket. Kánaánban pedig amikor szent ünnepet ültek, elsorolták a Mindenható csodálatos tetteit, és hálás szívvel mondtak neki köszönetet. Az Úr azt akarta, hogy népe egész életében dicsőítse. Így kellett volna megismertetni e földön Isten útját, és „minden népek közt” a szabadítását (Zsolt 67:3). (Christ’s Object Lessons, 298–299.)

Némelyek, attól tartva, hogy elveszítik földi kincseiket, elhanyagolják az imát és az Isten közös imádatainak alkalmait, hogy több idejük legyen gazdaságuk vagy üzletük számára. Azt bizonyítják a tetteikkel, hogy melyik világot tartják többre. Vallási előjogaikat, amelyek pedig oly lényegesek lelki fejlődésük szempontjából, feláldozzák az e világi dolgok kedvéért, és nem jutnak el az isteni akarat megismerésére sem. A keresztény jellem jobbá tételében híjával találtatnak, és nem ütik meg az isteni mértéket. Előbbre helyezik földi, világi érdekeiket, és meglopják Istent, nem adják neki azt az időt, amit az ő szolgálatának kellene szentelniük. Isten megjegyzi az ilyen embereket, és inkább átok, minthogy áldás lesz az osztályrészük. (Testimonies, II, 654.)

Isten megemlékezik majd azokról, akik egybegyűlnek, hogy az ő nevéről gondolkozzanak, és megőrzi őket a végső tűztől. Drága ékkövek lesznek ők az Úr szemében. (Testimonies, IV, 107.)