Nem illik Isten tervébe az, hogy népe telepeket hozzon létre vagy hogy egy helyre költözzenek nagy városokban. Krisztus tanítványai az ő képviselői a Földön, az Úr pedig úgy gondolta el, hogy szóródjanak szét az ország valamennyi pontján a községekben, a városokban és falvakban, miként a fényforrások e világ sötétségének közepette. (Testimonies, VIII, 244.)

A telepek létrehozásának terve, továbbá az az ötlet, hogy elköltözzenek az olyan helységekből, ahol csekély az erőnk és a befolyásunk, és sokak befolyását egyetlen helységbe összpontosítsák, egyenlő a világosság kizárásával azokból a településekből, ahol pedig Isten fel akarta azt ragyogtatni. (Testimonies, II, 633.)

Ha Krisztus gyülekezete betöltötte volna Urunk szándékát, világosság áradt volna mindazokra, akik a sötétségben és a halál árnyékának földén laknak. A gyülekezet tagjainak, az együvé tömörülés, valamint a felelősség és a kereszthordozás lerázása helyett szét kell szóródniuk minden földre, hagyni, hogy Jézus világossága kiragyogjon tőlük, munkálkodni, ahogy ő is munkálkodott a lelkek üdvösségéért, „Isten országának ez az evangéliuma” pedig szélsebesen eljutna az egész világra. (Thoughts From the Mount of Blessing, 69–70.)

Testvéreim és testvérnőim, miért lógtok a gyülekezet nyakán? Tanulmányozzátok az elveszett bárány példázatát, és induljatok el ti is igaz pásztorok módjára, keresve az elveszettet a bűn pusztaságában. Mentsétek a veszendőket! (Review and Herald, 1893. december 12.)

Gyülekezetünk laikus tagjai egy olyan munkát végezhetnek el, amit mindeddig még alig kezdtek el. Senkinek nem szabadna új helyre költöznie pusztán világi előnyök miatt; ám oda, ahol alkalom nyílik a megélhetés biztosítására, induljanak el az igazságban jól meggyökerezett családok, városonként egy vagy kettő, és munkálkodjanak misszionáriusokként. Érezniük kell a lelkek iránti szeretetet, az érettük végzendő szolgálat súlyát, és tanulmányozniuk kell, hogyan vihetik el hozzájuk az igazságot. Terjeszthetik kiadványainkat, tarthatnak összejöveteleket otthonaikban, megismerkedhetnek szomszédaikkal és meghívhatják őket ezekre az alkalmakra. Ily módon világosságuk a jó cselekedetekben ragyoghat fel. (Testimonies, VIII, 245.)

Azoknak a testvéreknek, akik lakhelyet kívánnak változtatniuk, ezen kívül Isten dicsőségét tartják szemük előtt, és érzik, hogy egyénileg is felelősség nyugszik rajtuk jót tenni másokkal, a javát és az üdvét szolgálni azoknak a lelkeknek, akikért Krisztus nem tartotta vissza az ő drága életét, nekik olyan városokba és falvakba kell költözniük, ahol kevés vagy egyáltalán semmi világosság nincs és ahol valódi szolgálatot végezhetnek, valamint fáradozásukkal és tapasztalataikkal áldására lehetnek másoknak. Misszionáriusokat keresünk, akik elmennének a városokba és a falvakba, magasba emelnék az igazság lobogóját, hogy Isten bizonyságtevői szétszóródjanak az egész Földön, hogy az igazság világossága behatoljon oda is, ahová még nem jutott el, és az evangélium zászlaja eljusson az eddig még ismeretlen helyekre is. (Testimonies, II, 115.)

Semmi nem ébreszti fel úgy az önfeláldozó buzgalmat, erősíti a jellemet úgy, mint ha valaki beáll a másokért végzett munkába. Számos hitvalló keresztény, gyülekezeti kapcsolatokra vágyva, kizárólag önmagukra gondol. Élvezni kívánják a közösséget és a lelkészi gondoskodást. Nagy és virágzó gyülekezet tagjai lesznek, és megelégszenek azzal, hogy keveset tesznek másokért. Ily módon a legértékesebb áldásoktól rabolják meg magukat. Sokaknak válna üdvére, ha feláldoznák kellemes, kényelemkedvelő társasági kapcsolataikat. El kell menniük oda, ahol erejüket keresztény munkálkodásban hasznosíthatják és megtanulhatnak felelősséget hordozni. (The Ministry of Healing, 151.)

Amerikában ezrével vannak városok, ahová el kellene jutni, ahol az igazság zászlaját még soha nem bontották ki, ahová az igazság prédikálása még nem jutott el. Ezrek juthatnának el a szántóföldre, most mégis vallásos restségben szenvednek, aminek következtében nyomorékként lépdelnek a menny felé, és immár abban is kételkednek, hogy vajon keresztények-e. Eleven egységre van szükségük Jézus Krisztussal. Akkor mondható el róluk: „Istennek munkatársai vagytok.” Sokaknak üzenem: ti csak arra vártok, hogy majd valaki kivisz titeket a szőlőbe és munkába állít titeket, vagy hogy majd odaviszi a szőlőskertet hozzátok, és nem kell semmi kényelmetlenséget elszenvedni a fáradozás során. Erre ugyan hiába számítotok. Ha felemelitek szemeteket, megláthatjátok a beérett aratnivalót, készen arra, hogy belehasítson a sarló; akármerre nézhettek, közelben és a távolban egyaránt találtok tennivalót. De vajon hány emberről fogja Krisztus azt mondani az ítéletben, hogy „jó és hű szolga”? Arra gondolok, hogyan érezhetnek az angyalok, látva, amint a vég közeleg, s azokat, akik vallják, hogy ismerik Istent és akit elküldött, Jézus Krisztust, együvé zsúfolódva, telepeket alkotva, összejövetelekre járva, és elégedetlenségüknek hangot adva, ha nem prédikálnak eleget lelkük üdvére és a gyülekezet megerősítésére, miközben ők a szó szoros értelmében semmit nem csinálnak… Ha földi és anyagi kilátásaik nem oly ragyogóak, olyan helységekbe költözve, ahol az igazságot még nem hirdették, vagy ahol a világosság épphogy csak pislákol, akkor vajon nem végzik azt a munkát, amit éppenséggel üdvözítésük végett adott nekik Jézus? (General Conference Bulletin, 1893, 131.)

Látjuk a nagy ínséget, amit a missziómunka lát el, az igazság elvitelére, nem csak idegen országokba, hanem azokhoz is, akik itt élnek hozzánk közel. Itt, körülöttünk, a kisebb és nagyobb városokban, amelyekben semmilyen erőfeszítést nem tettünk a lelkek megmentése érdekében. Miért nem telepednek meg ezekben a helységekben családok, akik ismerik a jelenvaló igazságot, hogy felhúzzák ott Krisztus lobogóját, alázattal munkálkodva, nem a maguk által elgondolt módon, hanem Isten útja szerint, hogy elvigyék a világosságot azokhoz, akiknek nincs ismeretük róla?

Amikor a gyülekezet igazán betöltekezik az üzenet lelkületével, minden erejét azon lelkek megmentésének munkájába fogja vetni, akikért Krisztus meghalt. Új munkaterületekre fognak behatolni. Némely nem felszentelt lelkész együtt fog munkálkodni Istennel a gyülekezetek meglátogatásában, erősíteni igyekezve a hátramaradt, már-már elhaló tagokat. Lesznek majd laikusok, akik községekbe és városokba, látszólag félreeső településekre fognak költözni, hogy ragyoghasson általuk az a világosság, amit Isten nekik adott. Egyesek, akik az útjukba akadnak, nem lesznek éppen a legígéretesebb alanyok, az egyetlen kérdés mégis csak az lesz, hogy összhangba kerülnek-e majd Istennel. Vesznek-e az ő lelkéből, hogy befolyásuk, szabály és példakép gyanánt, az igazság és az igaz élet szerzőjének vonzását nyújtsa?

Egyes helyeken, ahol nem ismerik az igazságot, munkára alkalmas testvéreknek kell termet vagy más gyülekezésre használható helyiséget bérelniük, ahol egybegyűlhetnek a látogatók. Majd pedig tanítsák az embereket az igazságra. Nem szentbeszédek sokaságát kell tartani, hanem vegyétek elő a Bibliát, és hadd szóljon Isten közvetlenül az ő Igéjéből. Ha csak csekély számban vannak jelen, minden pompa és izgalomkeltés nélkül olvashatnak az „így szól az Úr”-ból; olvassuk és magyarázzuk csak az egyszerű evangéliumi igazságot, illetve énekeljünk és imádkozzunk velük. (Review and Herald, 1891. szeptember 29.)

A próba, amit Ábrahámnak ki kellett állnia, nem volt könnyű. Isten nem kis áldozatot igényelt tőle. Szoros kötelékek fűzték hazájához, rokonságához és otthonához. Mégsem tétovázott, hanem engedelmeskedett a hívó szónak. Nem kérdezősködött, hogy milyen az ígéret földje – vajon termékeny-e a talaj, egészséges-e az éghajlat; nem firtatta, vajon kellemes környezet vár-e rá azon a földön, szert tehet-e ott vagyonra, gazdagságra. Isten szólt, szolgájának pedig engedelmeskednie kell. Számára az a legboldogabb hely a földön, amelyet az Úr jelöl ki neki.

Ábrahámhoz hasonlóan ma is sokan kerülnek próba elé. Jóllehet nem hallják Isten hangját a mennyből, Igéjének tanítása és gondviselésének működése által azonban hívja őket. Megesik, hogy megkívánja tőlük, mondjanak le a vagyont és megbecsülést nyújtó előmenetelről, valamint hagyják maguk mögött rokonérzelmű és jó hasznot hajtó társasági kapcsolataikat, váljanak el útjaik a rokonaikkal, és lépjenek arra az útra, amely látszólag csak az önmegtagadás, a nehézségek és az áldozathozatal ösvénye. Istennek feladata van a számukra, azonban a kényelmes életvitel, a barátok és rokonok befolyása csak akadályozná azoknak a jellemvonásoknak a kifejlődését, amelyek oly alapvetők e feladat elvégzéséhez. Kivonja tehát őket az emberi segítség és befolyás hatása alól; érezteti velük, hogy segítségére szorulnak, egyedül csak őbenne bízzanak, hogy ily módon kijelenthesse önmagát nekik.

Ki áll készen arra, hogy a Gondviselés hívására lemondjon dédelgetett terveiről és megszokott emberi kapcsolatairól? Ki vállalkozik újabb feladatokra, úttörő munkára új területeken, hogy Isten munkáját eltökélt, készséges szívvel vigye előre, Krisztusért nyereségnek tartván a veszteséget is? Aki eszerint cselekszik, annak hite az Ábrahám hite, és „igen-igen nagy, örök dicsőségben” fog osztozni vele, mellyel össze sem hasonlíthatók „a mi pillanatnyi könnyű szenvedéseink”. (Patriarchs and Prophets, 126–127.)

Sok múlik a becsületes és őszinte emberek kitartó munkálkodásán. Sátán mindent elkövet Isten szándékának keresztezése érdekében, amit az engedelmesek által akar keresztülvinni. Egyesek figyelmét eltereli nemes és szent küldetésükről. Úgy intézi, hogy földi örömök töltsék ki életüket. Arra ösztökéli őket, hogy törődjenek csak saját kényelmükkel, vagy nagyobb földi előnyökért hagyják el azt a helyet, ahol életük áldás lehetne. Másokat pedig ellenállással és üldözéssel csüggeszt el, hogy megfutamodjanak a szolgálat elől. A menny azonban mélységes szánalommal tekint ezekre az emberekre. Isten minden egyes gyermekéhez szól ez a kérdés, akit a lelkek ellenségének sikerült elhallgattatnia: „Mit csinálsz itt? Azzal bíztalak meg, hogy menj el széles e világra, hirdesd az evangéliumot, és készíts el egy népet Isten napjára. Miért vagy itt? Ki küldött ide?” (Prophets and Kings, 171–172.)

Családoknak és egyes embereknek egyaránt szól a kérdés: „Mit csinálsz itt?” Sok gyülekezetben élnek Isten Igéjének igazságára alaposan oktatott családok, akik kiszélesíthetnék befolyásukat, ha olyan helyre költöznének, ahol szükség van arra a szolgálatra, amit ők tudnának nyújtani. (Prophets and Kings, 172.)

Misszionárius családok kellenek, akik az elsorvadt helyeken letelepednének. Földművelők, bankemberek, kőművesek és akik a különböző tudományokban és mesterségesekben jártasak, menjenek el az elhanyagolt területekre, javítsák fel a földet, létesítsenek üzemeket, emeljenek egyszerű otthonokat maguknak, és nyújtsanak segítséget szomszédaiknak. (The Ministry of the Healing, 194.)

Isten felszólítja a keresztény családokat, hogy menjenek el a városokba, amelyek sötétségben és tévelygésben leledznek, s hogy munkálkodjanak bölcsen és állhatatosan a Mesterért. Aki e felhívásra válaszol, attól a szolgálat önfeláldozást kíván meg. Amíg sokan arra várnak, hogy minden akadály elháruljon az útjukból, lelkek halnak meg reménység és Isten nélkül a világban. Sokan, nagyon sokan teszik kockára az életüket, s mennek világi előnyökért, tudományos ismeretek megszerzéséért járvánnyal sújtott területekre, s viselnek el nehézségeket és nélkülözést. Hol vannak azok, akik készek ugyanerre annak kedvéért, hogy beszéljenek másoknak az Üdvözítőről? Hol vannak azon a férfiak és nők, akik elköltöznek olyan vidékekre, amelyek az evangélium hiányát szenvedik, hogy a sötétségben élők számára felmutathassanak a Megváltóra? (Testimonies, IX, 33.)

Egész családok lehetnének misszionáriusok személyes munkát végezve, szorgos kezekkel és tevékeny agyi munkával fáradozva a Mesterért, új módszereket kiötölve az ő műve sikere érdekében. (Testimonies, IX, 40.)

Ha családok költöznének el a Föld sötét helyeire – oda, ahol az embereket lelki homály borítja be –, és engednék, hogy Krisztus életének világossága világoljon általuk, hatalmas munkát lehetne elvégezni. Kezdjék meg nyugodt és tapintatos módon, nem támaszkodva a terület nyújtotta anyagiakra egészen addig, míg az érdeklődés nem lesz olyan erőteljes, hogy azt már nem tudják ellátni lelkészi segítség nélkül. (Testimonies, VI, 442.)

Készítsétek fel a munkásokat arra, hogy menjenek ki a főutakra és a mellékösvényekre. Bölcs kertészekre van szükség, akik fákat ültetnek el a különböző lakóhelyeken, és gondoskodnak a növekedésükről. Isten népének kifejezett kötelessége, hogy menjen el a távoli területekre. Állítsák munkába az erőiket, törjenek fel új területeket, alapítsanak új befolyásközpontokat mindenütt, ahol nyitottsággal találkoznak. Gyűjtsék egybe a missziós buzgalommal bíró testvéreket, és indítsák őket útnak, hogy terjesszék a világosságot és az ismeretet távol és közel. (Testimonies, IX, 118.)

Nagy gyülekezeteinkben sok tag gyakorlatilag semmit nem csinál. Jó munkát végezhetnének el, ha ahelyett, hogy egy helyre tömörülnének, szétszóródnának ott, ahová nem jutott még el az igazság. A túl sűrűn ültetett fák nem pompáznak. A kertész úgy ássa le őket, hogy elég helyet kapnak a növekedésre, és ne legyenek csenevészek, sem betegesek. Ugyanez a szabály jól működne nagy gyülekezeteink számára is. Sok tag épp e munka hiánya miatt haldoklik lelkileg. Betegesek és erőtlenek lesznek. Ha szétültetnénk őket, lenne helyük, hogy nagyra nőjenek és megerősödjenek. (Testimonies, VIII, 244.)

Ha a gyülekezet tagjai felserkennek annak a munkának a végzésére, amire képesek, hadba indulva a saját költségükön, mindnyájan arra tekintve, mennyit képesek elvégezni a Jézusnak való lélekmentés munkájában, meglátjuk majd, hogy sokan el fogják hagyni Sátán sorait azért, hogy beálljanak Krisztus zászlaja alá. Ha népünk e néhány szóból álló utasítás világossága szerint jár, bizonyosan meg fogjuk látni Isten üdvösségét. Csodálatos ébredés jár majd a nyomában. Bűnösök fognak megtérni, és sok lélek csatlakozik a gyülekezethez. (Testimonies, VIII, 246.)

Gyülekezeti tagjainknak mély érdeklődést kell tanúsítaniuk az otthoni és a külföldi missziók iránt. Nagy áldás fog áradni rájuk, és önfeláldozó erőfeszítéseket tesznek az igazság zászlajának új területeken való kitűzése érdekében. Az e munkába fektetett pénz gazdagon megtérül majd. Az új megtérők az Igéből nyert világosságban örvendezve adnak majd a saját javaikból, hogy eljuttassák az igazság világosságát másokhoz. (Testimonies, IX, 49.)

Azokon a területeken, ahol a körülmények annyira kellemetlenek és csüggesztőek, hogy sok munkás nem hajlandó azokra elmenni, igazán szembeszökő változásokat lehet előidézni a jó irányában a laikus tagok önfeláldozó erőfeszítései által. Ezek az alázatos munkások sokat végeznek el, mert türelmes és állhatatos erőfeszítéseket tesznek, nem emberi erőre, hanem Istenre támaszkodva, aki az ő pártfogásában részesíti őket. A jónak az a mértéke, amit ők elvégeznek, soha nem lesz ismert e világban. (Testimonies, VII, 22–23.)

Amikor az izraeliták beléptek Kánaánba, nem töltötték be Isten szándékát, s nem vették birtokba az egész földet. Miután a hódítást részben végrehajtották, letelepedtek, hogy élvezhessék győzelmeik gyümölcsét. Hitetlenségüknél és kényelemszeretetüknél fogva a már meghódított földdarabokon tömörültek össze, ahelyett, hogy előrenyomultak volna új területek elfoglalására. Így aztán kezdtek eltávolodni Istentől. Azzal, hogy elmulasztották véghezvinni a menny szándékát, lehetetlenné tették az Úr számára, hogy beteljesítse rajtuk az áldás ígéretét. Nem ugyanezt a dolgot műveli a mai gyülekezet is? A hitvalló keresztények ott tömörülnek – jóllehet előttük áll az egész világ az evangélium szűkében –, ahol a maguk számára élvezhetik az evangélium kiváltságait. Nem érzik az új területek elfoglalásának szükségét, hogy elvigyék az üdvösség üzenetét a távoli vidékekre. Nem kívánják teljesíteni Krisztus megbízóparancsát: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” Vajon ők kevésbé vétkesek, mint a zsidó egyház volt? (Testimonies, VIII, 119.)