Hangozzék fel az evangéliumi üzenet gyülekezetszerte, felszólítva őket az általános cselekvésre. A tagok növekedjenek a hitben, buzgóságot nyerve láthatatlan mennyei szövetségeseiktől, kimeríthetetlen forrásaik tudatából, nagyszerű voltából a vállalkozásuknak és vezetőjük hatalmából. Akik Isten irányítása alá helyezik magukat, hogy ő irányítsa és terelgesse őket, azok meg fogják ragadni azoknak az eseményeknek a fő sodrát, amelyeket az Úr rendelt el. Betöltekezve annak lelkével, aki életét adta a világért, nem tehetetlenkednek tovább, azt mutogatva, hogy mit nem tudnak csinálni. Felvéve a menny páncélzatát, hadba indulnak, készen arra, hogy tevékenykedjenek és bátran síkra szálljanak Istenért, tudva, hogy az ő mindenható volta betölti szükségletüket. (Testimonies, VII, 14.)
Ébredjünk fel! Háborúban vagyunk. Az igazság és a tévelygés a végső összecsapás felé halad. Vonuljunk fel Immánuel fejedelem véráztatta zászlaja alatt, és harcoljuk meg a hitnek szép harcát, és nyerjük el az örökkévaló koszorút. Az igazság ugyanis diadalt fog aratni, és általa, aki szeretett bennünket, több mint győzedelmesek lehetünk. A próbaidő drága pillanatai közelegnek. Szerezzünk bizonyosságot abban, hogy munkálkodunk az örök életért, dicsőíthetjük mennyei Atyánkat és eszközök lehetünk azoknak a lelkeknek a megmentésében, akikért Krisztus meghalt. (Review and Herald, 1888. március 13.)
Wellington herceg egy ízben fültanúja volt, ahogy egy keresztény férfiakból álló társaságban arról beszélgettek, hogy a misszionáriusi fáradozásokat a pogányok között miként kísérheti siker. A herceghez fordultak, hogy mondja meg, véleménye szerint ezek az erőfeszítések meghozzák-e a várt sikert. Az idős katona így felelt: „Uraim, hogy szól az önök hadiparancsa? A várható siker nem lehet mérlegelés tárgya. Ha jól olvasom, a felszólítás ekképpen szól: »Menjetek el e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.« Uraim, engedelmeskedjenek a hadiparancsnak.” (Gospel Workers, 115.)
„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet.” (Sof 1:14) Vegyük fel magunkra az evangélium saruját, készen arra, hogy tüstént induljunk. (Testimonies, IX, 48.)
A gyülekezeti tagoknak… állandóan készen kell állniuk arra, hogy a Mester parancsának engedelmeskedve a cselekvés mezejére lépjenek. Mindenütt el kell végeznünk a ránk váró munkát, eközben folyamatosan tekintsünk Jézusra… Ha minden gyülekezeti tag élő misszionárius lenne, az evangélium szélsebesen eljutna az országokba, hirdettetne minden népnek, nemzetnek és nyelvnek. (Testimonies, IX, 32.)
Közeledünk e földi történelem befejező pillanatához. Hatalmas munka áll előttünk: a záró felvonása ez annak a műnek, amelynek keretében a bűnös világnak át kell adnunk az utolsó figyelmeztető üzenetet. Lesznek majd emberek, akik az eke szarva mellől, a szőlőből vagy más munka végzése közben nyernek elhívást, és küldi el őket az Úr, hogy átadják ezt az üzenetet a világnak. (Testimonies, VII, 270.)
Fújjatok ébresztőt széltében és hosszában e Földön. Mondjátok el az embereknek, hogy az Úr napja közel, és igen siet előre. Senki ne maradjon figyelmeztetés nélkül. Akár mi is lehetnénk azon szegény lelkek helyében, akik tévelyegnek. Mi is születhettünk volna barbár népek közé. Amaz igazság szerint, amit mi, szemben másokkal, elnyertünk, tartozunk ugyanezt megosztani velük. (Testimonies, VI, 22.)
Testvéreim és testvérnőim, túlságosan előrehaladott az idő ahhoz, hogy időtöket és erőtöket az én szolgálatának szenteljétek. Nehogy az utolsó napok úgy találjanak benneteket, hogy megfosztjátok magatokat a mennyei kincstől. Igyekezzetek kiterjeszteni a kereszt diadalútját, törekedjetek megvilágosítani a lelkeket, fáradozzatok embertársaitok üdvösségéért, és munkátok ki fogja állni a tűzpróbát. (Testimonies, IX, 56.)
Gyorsan át kell adnunk az üzenetet, parancsra új parancs, szabályra új szabály következik. Az emberek nemsokára nagy döntésekre kényszerülnek, nekünk pedig kötelességünk észrevenni, hogy ők kaptak egy lehetőséget az igazság megértésére, nekik pedig értelmes módon a jó oldalra kell állniuk. Az Úr felszólítja népét, hogy munkálkodjon, buzgón és okosan, míg a próbaidő le nem jár. (Testimonies, IX, 126–127.)
Nincs vesztegetni való időnk. A vég közel. Az egyik helyről a másikra való járást az igazság terjesztése céljából hamarosan veszedelmek kísérik mind jobb, mind bal kéz felől. Mindent latba vetnek, hogy eltorlaszolják az utat az Úr hírnökei előtt, úgyhogy nem áll módjukban majd elvégezni azt, amit ma még lehetséges. Becsületesen bele kell állnunk a munkánkba, és amilyen gyorsan csak lehet, támadó hadviselést folytatva meneteljünk előre. Az Úr által nekem juttatott világosság alapján tudom, hogy a sötétség erői hallatlan erőbedobással munkálkodnak onnan alulról, Sátán lábujjhegyen járva halad előre, hogy elejtse azokat, akik most alszanak, ahogy a farkas kaparintja meg zsákmányát. Figyelmeztető üzeneteink vannak, amiket átadhatunk, és munkánk, amit elvégezhetünk. De nemsokára ugyanez nehezebb lesz, mint képzelnénk. Isten segítségünkre van, hogy megmaradjunk az igazság útján, hogy szemünket Jézusra, a mi vezetőnkre függesztve munkálkodjunk, és béketűréssel, kitartóan haladjunk egyre csak előre, míg diadalmat nem nyerünk. (Testimonies, VI, 22.)
A késlekedés veszélyt rejteget. Azt a lelket, akit megtalálhattatok volna, akinek megnyithattad volna a Szentírást, végül nem érhetitek el. Sátán már el is készített valami hálót, amelybe beleléphet, és holnap talán már Isten ősellenségének a tervét hajtja végre. Miért késlekedünk akár csak egy napot is? Miért nem indulunk munkába tüstént? (Testimonies, VI, 443.)
Krisztus a követőitől minden korban éberséget és hűséget kívánt meg. Most azonban, hogy az örökkévaló világ határmezsgyéjén állunk, bírva az igazságokat, lévén oly nagy a világosságunk, munkánk pedig annyira fontos, meg kell kettőznünk a szorgalmunkat. Mindenkinek a képessége legjavát kell nyújtania. Testvérem, ha visszatartod magad, veszélybe sodrod az üdvösségedet. Isten számon fog kérni téged, ha elmulasztod elvégezni azt a munkát, amit ő jelölt ki neked. (Testimonies, V, 60–61.)
Az örökkévalóság tárul ki előttünk. A függöny pillanatokon belül felgördül. Miről gondolkodunk vajon, ha ennyire csüngünk az énünkön és a kényelemszeretetünkön, miközben körülöttünk lelkek vesznek el?
Teljesen megkérgesedett a szívünk?
Nem vagyunk képesek észrevenni és megérteni, hogy vár ránk egy munka, amit mások érdekében el kell végeznünk?
Testvéreim és testvérnőim, ti is azok közül valók vagytok, akiknek szemük van, de nem látnak, fülük van, viszont nem hallanak?
Hiába részesített benneteket Isten az ő akaratának ismeretében?
Hiába küldött az Úr nektek figyelmeztetést figyelmeztetésre a vég közelségéről?
Hisztek az ő Igéje kijelentéseiben, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi jön a világra?
Hiszitek-e, hogy a Mindenható ítélete már-már lesújt a Föld lakóira?
Akkor hogyan tudtok ücsörögni ilyen ráérősen, gondtalanul és közömbösen? (Testimonies, IX, 26–27.)
A munka gyorsan közelít a befejezéshez, a gonoszság pedig mindenfelé nőttön-nő. Rövid már az az idő, amikor még dolgozhatunk. Ébredjünk fel a lelki szendergésből, és szánjuk oda mindenünket, amink van, s magunkat mindenestül az Úrnak. Lelke az igaz misszionáriusokkal fog lakozni, felövezve őket hatalmával a szolgálatra. (Southern Watchman, 1903. április 9.)
Ébredjetek fel, testvéreim és testvérnőim, ébredjetek fel! Ne aludjatok immár! „Miért álltok itt egész napon át, hivalkodván?” Jézus felszólít titeket, ezt mondva: „Menjetek el ti is a szőlőbe!” Aki elnyerte a Szentlelket, az nyilvánvalóvá teszi azt, ugyanis minden erejét latba fogja vetni egy igazán tevékeny szolgálatban. Voltaképpen akik hit által befogadják Krisztust, azok dolgoznak is, mivel érzik a lelkek terhét. Isten most felszólít mindenkit, aki bírja az igazság ismeretét, aki őrizője a szent üzenetnek, hogy serkenjen fel, és ossza meg a mennyei világosságot másokkal. (Review and Herald, 1893. december 6.)
Ébredjetek fel, testvérek, a saját lelketek érdekében mondom, ébredjetek fel! Krisztus kegyelme nélkül semmit nem tehettek. Munkálkodjatok, amíg tudtok. (Southern Watchman, 1906. július 17.)
Ha megnyílhatna a szemünk, és felismernénk a bukott angyalokat, amint tevékenykednek azok körül, akik kényelemben vélik és úgy tekintik magukat, mint akik biztonságban vannak, nem éreznénk olyan nyugodtnak magunkat. A gonosz angyalok minden pillanatban a sarkunkban járnak. (Testimonies, I, 302.)
Isten felszólít mindenkit, úgy a prédikátorokat, mint a népet, hogy ébredjen fel. Az egész menny izgatott. A földi történelem jelenetei gyorsan közelednek a végükhöz. Az utolsó napok veszedelmei közepette élünk. Nagyobbnál nagyobb veszélyek leselkednek ránk, és mi mégsem vagyunk ébren. A tevékenységnek és a buzgóságnak ez a hiánya Isten művében rettenetes. Ez a halálos bódulat Sátántól származik. (Testimonies, I, 260–261.)
Mit mondjak, amivel felserkenthetném Isten maradék népét? Megmutatták nekem, hogy rettenetes jelenetek állnak előttünk; Sátán és valamennyi angyala minden erejüket az Úr népére összpontosítja. Az ördög tudja, hogy ha egy kicsit is tovább alszanak, biztos lehet felőlük, mivel a romlásuk betelt. (Testimonies, I, 263.)
Az emberek fiai számára adott próbaidő ezen végső óráiban, amikor is oly közel az a pillanat, amikor minden egyes lélek sorsa örökre eldől, a menny és a föld Ura elvárja gyülekezetétől, hogy serkenjen fel a cselekvésre úgy, mint soha előtte. Az Úr Jézus azokat, akik a drága igazság ismerete által Krisztusban szabadokká lettek, kiválasztottjainak tekinti, akiket a Föld színén élő minden más nép felett pártfogolt; ő pedig rájuk alapozza, hogy kijelentsék annak dicséretét, aki kihívta őket a sötétségből az ő csodálatos világosságára. Az oly nagy bőséggel népére árasztott áldásokat másokkal is közölnünk kell. Az üdvösség jó hírének el kell jutnia minden nemzethez, fajhoz, nyelvhez és néphez. (Prophets and Kings, 716–717.)
Százból egy sincs közöttünk, aki a közönséges, e világi dolgai mellett bármi egyebet is csinálna. Félig sem vagyunk tudatában azon lelkek értékének, akikért Krisztus meghalt. (Testimonies, VIII, 148.)
Ha a Megváltó követőiben tudatosulna kötelességük, ezrek lennének ott, ahol ma egy van, hirdetve az evangéliumot pogány országokban. Mindazok pedig, akik nem tudnak személyesen részt venni a munkában, a maguk eszközeivel, együttérzésükkel és imádságaikkal támogathatnák őket. A keresztény országokban is sokkal buzgóbb lenne a lelkekért folyó munka. (Steps to Christ, 86.)
Ezrek örvendenek a nagy világosságnak és a drága alkalmaknak, mégsem tesznek semmit mások megvilágosítása érdekében, sem befolyásukkal, sem pénzükkel. Még csak annak felelősségét sem veszik magukra, hogy megtartsák lelküket Isten szeretetében, hogy ne jelentsenek terhet gyülekezet számára. Az ilyenek csak koloncok lennének a mennyben. Nekik Krisztus és az igazság kedvéért, valamint tulajdon érdekükben is fel kell serkenniük, hogy serényen munkálkodjanak az örökkévalóságért. (Review and Herald, 1887. március 1.)
Jézus gyülekezetét okkal hasonlíthatjuk egy hadsereghez. Az összes katona élete fáradságos, nehézségekkel és veszélyekkel teli. Mindenfelől éber ellenség vesz körül, ami a sötétség erői fejedelmének vezérlete alatt áll, aki sohasem szunnyad és nem hagyja el az őrhelyét. Valahányszor egy keresztény távozik helyéről, ez az erős ellenség hirtelen heves támadást intéz ellene. Ha a gyülekezet tagjai nem lesznek tevékenyek és éberek, alulmaradnak a csábító fondorlataival szemben.
Mi történne, ha egy hadseregben a katonák fele henyélne vagy álomba szenderülne, amikor szolgálatban vannak? Az eredmény vereség, fogság vagy halál lenne. S ha valaki meg is menekülne az ellenség kezéből, méltónak találná őket valaki is a kitüntetésre? Aligha, viszont tüstént kézhez vehetnék a halálos ítéletüket. Ha Krisztus gyülekezete nemtörődöm vagy hűtlen, annak sokkal súlyosabbak a következményei. Keresztény katonák alvó serege – ugyan mi lehet ennél rettenetesebb? Miként juthatnak előre csak egy lépéssel is a világgal szemben azok, akik a sötétség fejedelmének irányítása alatt állnak? Akik a csata idején hanyagul a háttérbe húzódnak, mint akiket nem is érdekel a küzdelem kimenetele és nem éreznek felelősséget érte, jobban teszik, ha megváltoztatják a hozzáállásukat, vagy ha nem, inkább hagyják el sorainkat. (Testimonies, V, 394.)
A menny megmutatta nekem Isten népét, amely egy változás bekövetkezésére vár – egy kényszerítő hatalomra, amely birtokába veszi őket. De csalódni fognak, mert tévedésben élnek. Cselekedniük kell; maguknak kell megragadni a munka végét, maguknak kell buzgón kiáltani Istenhez a munka igaz ismeretéért. A szemünk láttára lejátszódó jelenetek eléggé nagy horderejűek ahhoz, hogy felserkentsenek bennünket, és az igazságot azok szívére helyezzük, akik hallják azt. Mindjárt beérik a földön az aratnivaló. (Testimonies, I, 261.)
Minden a világegyetemben azokhoz folyamodik most, akik ismerik az igazságot, hogy szenteljék magukat fenntartás nélkül az igazság hirdetésének, amint azt kijelentette nekik a harmadik angyal az üzenetében. Amit látunk és hallunk, a kötelesség mezejére szólít. A sátáni ügynökök munkálkodása minden keresztényt arra hív, hogy ki-ki álljon a helyére. (Testimonies, IX, 25–26.)
A Krisztus közeli eljövetelét tartalmazó üzenetet át kell adni a Föld nemzeteinek. Az ellenség erőinek legyőzése éber és fáradhatatlan erőfeszítéseket kíván. Nem az a mi dolgunk, hogy nyugodtan ücsörögjünk, ölbe tett kézzel, hanem hogy fölserkenjünk és munkálkodjunk az időnek és az örökkévalóságnak. (Southern Watchman, 1902. május 29.)
Tedd, mi jó, tedd hamar, teljes erődből, Angyalszárny is sorvadoz, ha nem repül, S még az Úr sem volna boldog tétlenül.
(Testimonies, V, 308.)
Nehogy azt gondolja bárki is, hogy szabadságában áll karba tenni a kezét és nem csinálni semmit. Teljes lehetetlenség üdvözülnie annak, aki életét tunyaságban és tétlenségben éli le. Gondoljatok arra, mit végzett el Krisztus földi szolgálata során! Mennyire buzgó és fáradhatatlan volt! Nem engedte meg, hogy bármi eltérítse őt a számára kijelölt útról. Mi az ő nyomdokain járunk? (Colporteur Evangelist, 38.)
A lélekmentés munkájában isteni és emberi eszközök működnek együtt. Isten megtette a maga részét, most pedig a keresztények tevékenykedésére van szükség. Az Úr szólít fel erre. Elvárja népétől, hogy ő is vállalja a maga részét azzal, hogy elétárja valamennyi nemzetnek az igazság világosságát. Ki társul az Úr Jézus Krisztushoz ebben a munkában? (Review and Herald, 1887. március 1.)
Ha a gyülekezet élő akar lenni, munkálkodnia kell. Nem elégedhet meg pusztán azzal, hogy megvédi saját területeit a bűn és a tévelygés ellenséges erőivel szemben, nem elégedhet meg azzal, hogy teszetosza módon halad előre, hanem magára kell vennie Krisztus igáját, lépést kell tartania a Vezérrel, új híveket nyerve útközben. (Review and Herald, 1891. augusztus 4.)
Kevés időnk van már arra, hogy a harcra serkentsünk; Jézus hamar visszajön, és a lázadás véget ér. Ekkor tehetjük meg majd utolsó próbálkozásainkat arra, hogy az Üdvözítővel együtt munkálkodva előbbre vigyük az ő országát. Némelyek, akik a csata első vonalában álltak és hatalmas lélekkel ellenálltak a bejövő gonoszságnak, elesnek feladatuk végzése közben; mások szomorúan szemlélik az elbukó hősöket, de nincs idejük szüneteltetni a munkát. Fel kell tölteniük a sorokat, ki kell venniük a lobogót a halál miatt kihűlt kezekből, hogy újult erővel védelmezzék Krisztus igazságát és becsületét. Ellenállást kell tanúsítaniuk a bűnnel, a sötétség hatalmaival szemben, jobban, mint bármikor korábban. Az idő erőteljes és eltökélt cselekvést kíván meg azok részéről, akik hisznek a jelenvaló igazságban. Tanítaniuk kell az igazságot, mind parancsolat, mind példaadás által. (Review and Herald, 1881. október 25.)
Az Úr felszólítja most a különböző helyeken élő hetednapi adventistákat, hogy szenteljék magukat neki, és legjobb tudásuk szerint és körülményeik mértékében vegyenek részt műve építésében. (Testimonies, IX, 132.)
A henyélés és a vallás nem járnak kéz a kézben; keresztény életünk és tapasztalatunk nagy hiányosságai pedig az Isten művében való tétlenkedésre vezethetők vissza. Testetek izmai is gyengék és hasznavehetetlenek lesznek, ha nem késztetitek őket munkára, és ugyanígy van ez a lelki természetünkkel is. Ha erősek akartok lenni, használatban kell tartanotok erőiteket. (Review and Herald, 1888. március 13.)
Szorgalmas munkásoknak kell lennünk; a dologtalan ember nyomorúságos lény. De vajon milyen mentség lehet a tunyaságra abban a nagy műben, aminek megvalósításáért Krisztus az életét adta? A lelki képességek elhalnak, ha nem késztetik őket munkára, az pedig Sátán terve, hogy ezek tönkremenjenek. Az egész menny tevékenyen részt vesz abban a munkában, ahol egy népet készítenek fel Krisztus második eljövetelére e világba, és mi „munkatársai vagyunk Istennek”. Minden dolog vége elérkezett. Ez a mi alkalmas időnk a munkára. (Review and Herald, 1893. január 24.)
A szív misszionáriusaira van szükség. A görcsös erőfeszítések kevés jóval kecsegtetnek. Le kell kötnünk a figyelmet. Legyünk mélységesen komolyak. (Testimonies, IX, 45.)
Vannak közöttünk, akik ha rászánnák az időt és végiggondolnák, semmittevésüket az Istentől kapott talentumaikkal szembeni bűnös hanyagságnak tekintenék. (Testimonies, VI, 425.)
Mi a helyzetünk a világban? A várakozás idejét éljük. Ezt az időszakot azonban nem elvont szemlélődéssel kell töltenünk. A várást a figyeléssel és az éber munkálkodással kell ötvöznünk. Életünknek nem a világ dolgainak tervezése körül kell forognia, nem irányulhat rá, miközben elhanyagoljuk a személyes vallást és az Isten által megkívánt szolgálatot. Eközben nem lehetünk nemtörődömök az üzleti dolgainkban sem, de az Urat odaadó lélekkel kell szolgálnunk. A lélek lámpását meg kell tisztogatnunk, és a kegyelem olaját oda kell készítenünk az edényeinkbe a lámpás mellé. Tegyünk meg minden óvintézkedést, hogy elejét vegyük a lelki hanyatlásnak, nehogy az Úrnak napja tolvaj módjára lepjen meg bennünket. (Testimonies, V, 276.)
Olyan korban élünk, amiben nincs helye a lelki tunyaságnak. Minden szívnek telítődnie kell a mennyei életárammal. (Testimonies, VIII, 169.)
Töltsd meg az életedet a lehető legtöbb jó tettel. (Testimonies, V, 488.)
Jézus arra vágyik, hogy mindaz, aki az ő nevét vallja, buzgó munkás legyen. Szükséges, hogy minden tag ráépüljön a sziklára, Krisztus Jézusra. Olyan vihar készülődik, amely minden egyes ember lelki alapját a legnagyobb mértékben meg fogja próbálni. Ezért hát kerülnünk kell a homokra építkezést; keressétek az igazi sziklaalapot. Ássatok mélyre, építsetek biztos alapra. Építsetek az örökkévalóságnak, ó, az örökkévalóságnak! Építsetek könnyekkel és szívből jövő imákkal. Mától ékítse mindegyikőtök az életét jó cselekedetekkel. Kálebekre van a legnagyobb szükség ezekben az utolsó napokban. (Testimonies, V, 129–130.)
Mindegyre folyik a jellemek mérlegre helyezése. Isten angyalai megmérik erkölcsi értéketeket, és miután kiderítik a szükségleteitek, az Úr elé tárják ügyeteket. (Review and Herald, 1889. április 2.)
Személyesen leszünk felelősségre vonva, ha csak egy jottányival is kevesebbet teszünk, mint amire képességünk alapján elhívott bennünket a menny. Az Úr pontosan megmér minden szolgálatra nyíló lehetőséget. A használaton kívül hagyott képességeket ugyanúgy mérlegre helyezi, mint azokat, amelyek ki lettek használva. Isten mindenért felelősségre von bennünket, amivé talentumaink helyes használata által lehettünk volna. Aszerint ítél meg minket, amit el kellett volna végeznünk, de nem tettünk érte semmit, mivel nem arra használtuk az erőinket, hogy Istent dicsőítsük meg. Még ha nem is veszítjük el a lelkünket, az örökkévalóságon át érzékelni fogjuk annak következményeit, hogy nem használtuk fel talentumainkat. Minden el nem nyert ismeret és képesség örökkévaló veszteségünkké lesz. (Christ’s Object Lessons, 363.)
Ha Krisztus minden katonája eleget tett volna kötelességének, ha a Sion falain az őrszemek határozott zengést adtak volna a kürtnek, már ezelőtt eljutott volna a fülekhez a figyelmeztető üzenet. A mű azonban évekre késedelmet szenvedett. Míg az emberek elaludtak, Sátán előnyre tett szert velük szemben. (Testimonies, IX, 29.)
Ragadjuk meg most a számunkra kijelölt munkát, és hirdessük az üzenetet, amely tudatára kell, hogy ébressze a férfiakat és a nőket a körülöttük lévő veszélynek. Ha minden hetednapi adventista teljesíti a reá bízott munkát, a hívek száma sokkal magasabb lenne a mostaninál. Amerika minden városában jelen volnának azok, akik késztetést kaptak az Úr parancsolatai iránti engedelmességre felszólító üzenet meghallására. (Testimonies, IX, 25.)
Ha Isten népe végrehajtotta volna a menny szándékát, és átadta volna a világnak a kegyelem üzenetét, Krisztus már ezelőtt eljött volna a Földre, és a szentek már bebocsátást nyerhettek volna a szent városba. (Testimonies, VI, 450.)
A világnak szüksége van misszionáriusokra, odaszentelt életű otthoni misszionáriusokra, és a mennyei könyvbe senkit, aki nem rendelkezik ezzel a lelkülettel, nem jegyeznek be mint keresztényt. (Review and Herald, 1892. augusztus 23.)
Ha a gyülekezeti tagok egyenként nem ragadják meg a munkát, akkor ezzel azt bizonyítják, hogy nincs élő kapcsolatuk Istennel. Nevüket rest szolgákként jegyzik majd be. (Testimonies, V, 462–463.)
Minden vallási mozgalomban akadnak egyesek, akik, noha azt nem tagadhatják, hogy az ügy Istené, távol tartják magukat tőle, és visszautasítanak minden erőfeszítést, amivel segíthetnének. Az ilyenek jól teszik, ha megemlékeznek a mennyben őrzött feljegyzésről – arról a könyvről, amelynek nincsen híja, amelyben nincsenek hibák, és ami alapján megítélik őket. Ott minden elszalasztott alkalmat a szolgálatra feljegyeztek; a hit és a szeretet valamennyi cselekedete örökre fennmarad. (Prophets and Kings, 639.)
1879. október 23-ának hajnalán két óra körül az Úrnak Lelke nyugodott meg rajtam, és a közelgő ítélet jeleneteit szemléltem… Tízezerszer tízezren gyűltek össze a nagy trónszék elé, amelyen egy felséges külsejű személy foglalt helyet. Több könyv hevert előtte, amelyek fedelén aranyozott betűkből álló írás állt – ami olyannak tűnt, mint a tűz izzó lángja: „Mennyei nyilvántartás”. Ekkor e könyvek egyikét, amely azok nevét tartalmazta, akik vallják, hogy hisznek az igazságban, nyitották meg. Hirtelen eltűntek a szemem elől a trón körül álló megszámlálhatatlan milliók, figyelmemet már csak azok kötötték le, akik a világosság és az igazság hitvalló gyermekei voltak…
Másik könyv is megnyittatott, amelybe az igazság hitvallóinak bűneit jegyezték fel. Az önzés általános fejezete alatt következtek minden egyéb bűnök... Az egyik osztályt a föld terhei elnevezés alatt tartották számon. Amikor a Bíró átható tekintete nyugodott meg rajtuk, bűnük, a hanyagság bűne világos kinyilatkoztatást nyert. Halovány, remegő ajakkal ismerték el, hogy elárulói lettek szent megbízatásuknak. Volt részük intésekben, kiváltságokban, ők azonban ügyet sem vetettek azokra, sem nem éltek velük. Ekkor már látták, hogy túlságosan is Isten könyörületességére építettek. Igaz, nekik nincs olyan megvallani valójuk, mint amilyen a hitvány és a velejéig romlott embereknek; mégis miként a fügefa, meg lettek átkozva, mert nem termettek gyümölcsöt, ugyanis nem használták ki a rájuk bízott talentumokat. Ez az osztály az ént tette az első helyre, egyes-egyedül önző érdekeikért munkálkodtak. Nem voltak termékenyek Isten felé, nem feleltek meg az Úr irántuk támasztott elvárásainak. Habár Krisztus szolgáinak vallották magukat, nem hoztak neki lelkeket. Ha Isten ügye az ő fáradozásaiktól függött volna, a mű elsorvadt volna; ők ugyanis nem csupán a nekik kölcsönzött javakat tartották vissza, de visszatartották saját magukat is... Hagyták, hogy mások dolgozzanak a Mester szőlőjében, hogy ők viseljék a legsúlyosabb felelősségeket, mialatt ők önző módon saját földi érdekeiknek szolgáltak…
A bíró így szólt: „Mindnyájan a hitük alapján ítéltetnek meg, és megítéltetnek az ő cselekedeteikből.” Mennyire megelevenedett ekkor számukra hanyagságuk, és milyen bölcs is az Isten elrendezése, hogy minden embernek adott egy munkát, amellyel előbbre viheti a művet és megmentheti embertársát. Mindenkinek feladata volt, hogy élő hitet mutasson be a családjában és szomszédai között, kedvességet tanúsítva a szegények iránt, együtt érezve a megszomorítottakkal, kivéve részét a misszionáriusi fáradozásból és javaikkal támogatva Isten ügyét. Rajtuk azonban, csakúgy, mint Merozon, Isten átka nyugodott meg amiatt, amit nem tettek meg. Azt a munkát kedvelték, ami a legnagyobb haszonnal kecsegtetett az életükben; a jó cselekedeteknek szentelt nyilvántartásban a nevük mellett viszont csak egy siralmas fehér folt látható. (Testimonies, IV, 384–386.)
Nagyobb világosság ragyog ránk, mint egykor atyáinkra. Nem nyerhetünk elfogadást és tisztességet Istentől, ha ugyanazt a szolgálatot teljesítjük és ugyanazt a munkát végezzük el, amit atyáink teljesítettek és végeztek el. Hogy pedig ugyanabban az elfogadásban és áldásban részesüljünk az Úrtól, mint ők, követnünk kell őket hűségükben és buzgóságukban – úgy használva a mi világosságunkat, ahogy ők használták fel az övéket, és úgy munkálkodva, ahogy ők is munkálkodnának, ha a mi időnkben élnének. Járnunk kell a ránk áradó világosságban, különben ez a fény sötétséggé válik. (Testimonies, I, 262.)
Rejtély, hogyhogy nincsenek a munkában százával ott, ahol most csak egy valaki van. A mennyei mindenség megdöbbent azok fásultságán, szenvtelenségén és unottságán, akik Isten fiainak és leányainak vallják magukat. Az igazságban élő erő lakozik. (Testimonies, IX, 42.)
Hanyagságban és tétlenségben töltve napjainkat soha nem nyerhetjük el az üdvösséget. Olyan nincs, hogy valaki igazán megtért, s eközben tehetetlen és haszontalan életet él. Az nem lehetséges, hogy csak úgy besodródjunk a mennybe. Egyetlen tunya ember sem juthat be oda… Akik elutasítják az Istennel való együttműködést itt a Földön, a mennyben sem munkálkodnának vele együtt. Nem volna biztonságos, ha ők is bejutnának oda. (Christ’s Object Lessons, 280.)
Az egész menny élénk érdeklődéssel tekint a gyülekezetre, hogy meglássák, mit végeznek tagjai a sötétségben élők megvilágosítása érdekében. (Review and Herald, 1894. február 27.)
Komolyan tekintetbe kellene vennetek, hogy a hatalmas Istennel álltok szemben, és minduntalan emlékeznetek kell arra, hogy ő nem egy gyermek, akivel tréfálkozni lehet. Nem állhattok a szolgálatba tetszés szerint, se nem is léphettek ki belőle kényetekre-kedvetekre. (Testimonies, II, 221.)
A mennyei értelmes lények egyre arra várnak, hogy együttműködhessenek az emberi eszközökkel, de mi nem érzékeltük jelenlétüket. (Testimonies, VI, 297.)
Az angyalok régóta várnak az emberi eszközökre – a gyülekezet tagjaira –, hogy együttműködhessenek velük az elvégzésre váró nagy műben. Ők rátok várnak. (Testimonies, IX, 46–47.)
Sokan, sokan közelítenek Isten napjához semmit sem téve, kitérve a felelősség elől, aminek eredményeként vallási törpék lettek. Az életük történetét taglaló könyvek azon oldalai, amelyek az Úr művével állnak kapcsolatban, csupa lehangoló fehér foltot mutatnak. Fák ők a menny kertjében, de csak a földet foglalják, beárnyékolva terméketlen gallyaikkal a földet, amit gyümölcstermő fák foglalhatnának el. (Review and Herald, 1888. május 22.)
Veszélyben forognak azok, akik semmit sem vagy alig valamit végeznek Krisztusért. Isten kegyelme nem marad meg sokáig annak az embernek a lelkében, aki nagy kiváltságokat és alkalmakat kapott, de csendben maradt. (Review and Herald, 1899. augusztus 22.)
Most nincs idő az alvásra – nincs idő szabad folyást engedni a céltalan sajnálkozásnak. Aki megkockáztatja az alvást, drága alkalmakat fog kihagyni a jó cselekvésére. Miénk az áldott kiváltság, hogy kévéket gyűjthessünk a nagy aratásban; és minden egyes megmentett lélek egy-egy újabb csillag lesz Jézus, a mi imádandó Megváltónk koronájában. Ki az, aki most akarná levetni a páncélzatát, amikor ha még egy kicsit folytatja a harcot, újabb diadalokat arathat és újabb babérokat gyűjthet az örökkévalóságnak? (Review and Herald, 1881. október 25.)
A mennyei hírnökök végzik a munkájukat; és mi vajon mit teszünk? Testvéreim, testvérnőim, Isten felszólít benneteket, hogy pótoljátok be az elvesztegetett időt. Közeledjetek Istenhez. Gerjesszétek fel a bennetek levő lelki ajándékot. Azok, akiknek volt alkalmuk megismerkedniük hitünk érveivel, most végre használják is ezt az ismeretet valamire. (Historical Sketches, 288.)
Hogyan vagytok képesek ti, akik az Úr imádságát mondogatjátok – „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is…” –, ücsörögni kényelmes otthonaitokban, és nem segíteni az igazság fáklyájának másokhoz való eljuttatásában? Hogyan tudjátok felemelni kezeteket Isten előtt, áldást kérve önmagatokra és családotokra, amikor olyan keveset tesztek mások megsegítésére? (Historical Sketches, 288.)
Vannak közöttünk olyanok, akik ha rászánnák az időt és leülnének gondolkodni, semmittevésüket az Istentől kapott talentumaikkal szembeni bűnös hanyagságnak tekintenék. Testvéreim, Megváltótok és a szent angyalok bánkódnak szívetek keménysége miatt. Krisztus tulajdon életét adta, hogy lelkeket mentsen meg; ti azonban, akik megismertétek az ő szeretetét, oly csekély erőfeszítést tesztek annak érdekében, hogy megosszátok kegyelmének áldásait azokkal, akikért meghalt. Ez a közönyösség, ez a feladatokkal szembeni hanyagság megütközést vált ki az angyalok között. Az ítéletben szembe kell majd találnod magad azokkal a lelkekkel, akiket elhanyagoltál. A nagy napon önmagadat fogod vádolni és elítélni. Bár az Úr elvezethetne téged a bűnbánatra! Bárcsak megbocsáthatna népének, amiért elhanyagolta a munkát a reá bízott szőlőskertben! (Testimonies, VI, 425–426.)
Mit mondhatunk a rest gyülekezeti tagnak, hogy felfogja annak szükségét, hogy kiássa talentumát és elvigye azt a pénzváltók asztalára? A mennyek országában nem lesz egy dologtalan, egy rest sem. Ó, bár Isten teljes súlyában láttatná ezt a kérdést az alvó gyülekezettel! Ó, bár Sion felrezzenne a szunnyadásból, és magára öltené szépséges ruháját! Ó, bár ragyogna Sion! (Testimonies, VI, 434.)
Az igazság ismerői számára van egy elvégzésre váró munka, csakúgy, mint ahogy értetek is munkálkodtak, amikor még sötétségben jártatok. Az idő túl előrehaladott ahhoz, hogy tétlenkedjünk, hogy nemtörődöm semmittevők legyünk. A ház Ura mindenkinek kiadta a feladatát. Haladjunk előre és ne hátra! Naponta újra és újra meg kell térni. Akarjuk, hogy Jézus szeretetére dobbanjon a szívünk, akarjuk, hogy eszközök lehessünk a lelkek megmentésében. (Review and Herald, 1880. június 10.)
Az Úr Jézus elvárja, hogy minden lélek, aki Isten fiának vagy leányának vallja magát, ne csupán eltávozzon a gonosztól, hanem bővölködjön az irgalmas cselekedetekben, az önmegtagadásban és az alázatosságban. Az Úr bemutatta egy bizonyos gondolkodásmód és cselekedet törvényének működését, amelynek intenie kellene bennünket a munkánkkal kapcsolatban. Így szól: „Akinek nincsen, még amit gondol is, hogy van, elvétetik tőle.” Akik nem használják ki alkalmaikat, akik nem állítják műbe a kegyelmet, amit Istentől nyertek, mind kevesebb hajlandóságot mutatnak rá, hogy végül álmatag levertségükben elveszítsék mindazt, amivel egykor bírtak. Nem tettek félre a szükség idejére, bőséges tapasztalatokat nyerve, gyarapítva az isteni dolgokban való jártasságukat, hogy amikor a próba és a kísértés jön rájuk, megállhassanak. Amikor jön az üldözés és a kísértés, ez az embercsoport elveszíti bátorságát és hitét, házuk alapja pedig kimozdul a helyéből, mert nem gondoltak vele, hogy biztos alapra építsenek. Nem horgonyozták lelküket az örök Kősziklához. (Review and Herald, 1894. március 27.)
Milyen rettenetes lesz látni a végső nagy napon, hogy azok, akikhez oly közel álltunk, mindörökre elválasztatnak tőlünk; látni családunk tagjait, netalán saját gyermekeinket az üdvösséget elvesztők között; és azokat, akik eljártak hozzánk és velünk egy asztalnál étkeztek, az elveszettek között találni. Akkor majd fel kell tennünk magunknak a kérdést: nem az én türelmetlenségem, keresztényietlen viselkedésem okozta mindezt, nem azért esett meg, mert nem fékeztem meg az ént, hogy Krisztus vallása taszító lett számukra?
A világot figyelmeztetni kell az Úr hamarosan bekövetkező eljövetelére. Kevés időnk maradt immár a munkálkodásra. Évek vesztek el az örökkévalóság számára; évek, amiket úgy kellett volna kihasználnunk, hogy először Isten országát és annak igazságát keressük, és fényt árasztunk másokra. A Mindenható most felszólítja népét, amely nagy világossággal bír és az igazságban van lecövekelve, és amelyért egykor oly sokat fáradoztak, hogy munkálkodjanak önmagukért és másokért úgy, mint még soha korábban. Állítsatok műbe minden képességet, vegyetek használatba minden erőt, minden rátok bízott talentumot; éljetek minden világossággal, amiket azért árasztott rátok Isten, hogy tegyetek jót másokkal! Ne arra igyekezzetek, hogy prédikátorok, hanem hogy Isten szolgái legyetek. (Southern Watchman, 1905. június 20.)
Az isteni szeretet felfoghatatlan mélységében nyilatkozott meg az emberért, és az angyalok álmélkodnak azon, hogy akik e nagy szeretetben részesültek, bennük ily felületes hálaérzés ébred csak. Az angyalok álmélkodnak azon, hogy az ember mennyire sekély felszínességgel értékeli Isten szeretetét. A menny felháborodottan áll az embereknek a lelkek iránt tanúsított hanyagsága láttán. Akarjuk tudni, minek tekinti ezt Krisztus? Hogyan érezne egy apa vagy egy anya, ha tudná, hogy hóban és fagyban ragadt gyermekük meghalt úgy, hogy hagyták elpusztulni azok, akiknek módjukban állt volna megmenteni őt? Vajon nem emésztené őket az iszonytató bánat, nem háborodnának fel szerfelett? Vajon nem mutatnának e gyilkosokra haraggal, amely oly forró lenne, mint amilyen forrók a könnyeik, és oly heves, mint amilyen a gyermek iránt érzett szeretetük? Minden ember szenvedése Isten fiainak szenvedése, így mindazok, akik nem nyújtanak segítő kezet az elveszés szélén álló embertársuknak, az ő jogos haragját vonják magukra. (The Desire of the Ages, 825.)
Olvastam egy emberről, aki egy téli napon hatalmas hóförgeteg közepette utazott, dermedt tagokkal vesztegelt a fagyban, amely alig észrevehetően kiszívta belőle az életerőt. Amikor a tél ölelésében már-már halálra fagyott, és azon a ponton volt, hogy feladja az életéért folytatott küzdelmet, meghallotta egy utazó embertársának nyöszörgését, aki csakúgy, mint ő, a fagyhalál szélén állt. Felébredt benne az alázat, hogy megmentse őt. Dörzsölni kezdte a szerencsétlen fagyott végtagjait, és jelentős erőfeszítések árán lábra állította; és minthogy nem tudott megállni, részvétteljes karjában vitte őt ugyanabban a hóförgetegben, amiről azt gondolta, hogy egymaga soha nem tudna átvergődni rajta. Amint utazótársát biztonságos helyre sikerült vinnie, villant át elméjén a tudat, hogy felebarátját megmentve önmagát is megmentette. A másik ember felé irányuló komoly erőkifejtései felgyorsították a már jóformán fagyott ereiben a vérkeringést, és egészséges melegséget hoztak létre a test végpontjaiban. E tanulságot folyamatosan hangsúlyozni kell a fiatal hívők számára, nem csupán parancs formájában, hanem példaadás által is, hogy keresztény tapasztalataikban hasonló eredményeket nyugtázhassanak. (Testimonies, IV, 319–320.)
Nem szabad bezárkóznotok magatokba és megelégednetek, mivelhogy részesültetek az igazság megismerésének áldásában. Ki hozta el nektek az igazságot? Ki mutatta meg Isten Igéjének világosságát? Az Úr nem azért adta a világosságát, hogy véka alá rejtsétek. Olvastam a Sir John Franklin megkeresésére indított kutatóútról. Bátor emberek hagyták oda otthonaikat, és járták be keresztül-kasul az Északi-tengert, szenvedve a nélkülözés, az éhség, a hideg és az aggodalom miatt. Mindezt miért? Pusztán azért a tisztességért, hogy megtalálják a felfedezők holttesteit, vagy ha lehetséges, megmentsenek a társaságból egyeseket a rettenetes haláltól, amely egész biztosan rájuk következne, ha csak időben nem érkezik hozzájuk segítség. Ha akár egyetlen embert is mementhettek volna a pusztulástól, úgy tekintették volna, hogy ez szenvedésükért bőven kárpótolta őket. Mindezt kényelmük és boldogságuk feláldozása árán vitték végbe.
Gondoljatok erre, majd ítéljétek meg, mennyire kevéssé állunk készen áldozatot hozni a körülöttünk élő drága lelkek üdvösségéért. Senki nem kényszerít arra bennünket, hogy egy hosszú és fárasztó utazás kedvéért elhagyjuk otthonunkat, hogy megmentsük egy elveszés szélén álló halandó életét. Itt a kapuinknál is vannak, körülöttünk mindenfelé, megmentésre váró, veszendő lelkek – férfiak és nők, akik reménység és Isten nélkül halnak meg, és mi mégsem érzünk nyugtalanságot, és ha szavakkal nem is, de cselekedeteinkkel gyakorlatilag azt mondjuk: „Avagy őrizője vagyok-e az én atyámfiának?” Ezeket a férfiakat, akik mások életét próbálták megmenteni, a világ hősökként és vértanúkként magasztalta. Hogyan kellene akkor nekünk éreznünk, akik számára az örök élet a kilátás, ha nem hozzuk meg azt a kis áldozatot, amit Isten kíván meg tőlünk az emberek lelkének megmentése érdekében? (Review and Herald, 1888. augusztus 14.)
Egy új-angliai városban kutat ástak. A munka már a végéhez közeledett, amikor is a föld ráomlott egy emberre, aki még a gödör mélyén tartózkodott, és betemette őt. Azonnal segítségért kiáltottak, és kétkezi munkások, földművelők, kereskedők, ügyvédek siettek lélekszakadva a megmentésére. Serény és készséges kezek köteleket, létrákat, ásókat és lapátokat hoztak oda. „Mentsétek ki őt, ó, mentsétek ki őt!” – kiáltoztak itt is, ott is.
Az emberek határtalan erőbedobással dolgoztak, a verejték patakokban gyöngyözött a szemöldökük felett, karjuk pedig remegett az erőlködéstől. Végül egy csövet dugtak le, azon keresztül kiáltottak le az embernek, hogy megtudják, vajon életben van-e még. A válasz nem késett: „Élek, de siessetek. Rettenetes itt lenn.” Örömkiáltás zúgott fel, és megkettőzött erőfeszítéssel folytatták a munkát, mígnem végre elértek hozzá és megmentették. A keblekből kiszakadó örömujjongás pedig olybá tetszett, hogy szinte áthatol az egeken. „Megmenekült!” – visszhangzott városszerte utcáról utcára.
Túl nagy volt a buzgalom, az érdeklődés, túl nagy a lelkesedés ahhoz képest, hogy csak egy ember megmentéséről volt szó? Semmiképpen nem. De mit tesz egy földi élet elvesztése egy lélek elveszésével összevetve? Ha egy élet elmúlásának fenyegető réme az emberi szívekben ilyen heves érzelmeket váltott ki, egy lélek elveszésének nem kellene ennél is mélyebb segíteni akarást ébreszteni az emberekben, akik azt állítják, tudják, milyen veszedelemben vannak a Krisztustól távol levők? Nem kellene Isten szolgáinak ugyanolyan nagy buzgalmat tanúsítaniuk a lelkek üdvösségéért való fáradozásban, mint amilyen a kútba temetődött ember életéért küzdve nyilvánult meg? (Gospel Workers, 31–32.)
Minden fontos igazságnak, amit befogadunk a szívünkbe, kifejezésre kell jutnia az életben. Az emberek Krisztus szeretete befogadásának mértékében vágynak hirdetni annak erejét; maga a hirdetés pedig elmélyíti és növeli annak értékét saját lelkük számára. (Review and Herald, 1889. február 19.)
Hitünknek bővölködnie kell a jó cselekedetekben, mert a hit cselekedetek nélkül megholt. (Testimonies, IV, 145.)
Mindenki, aki befogadja a szívébe az evangéliumi üzenetet, arra vágyik majd, hogy hirdethesse azt. A mennyei eredetű Krisztus-szeretetnek kifejezésre kell jutnia. (Christ’s Object Lessons, 125.)
Istent kézzelfogható szolgálattal kell dicsőítenünk, megtéve mindent erőnk szerint neve dicsőségének előbbre vitelére. (Christ’s Object Lessons, 300.)
Hitünk e mostani időben nem állhat meg azon a ponton, hogy helyeseljük, illetve hisszük a három angyal üzenetének elméletét. Rendelkeznünk kell Krisztus kegyelmének olajával, amely táplálja a lámpást és felragyogtatja az élet világosságát, utat mutatva a sötétségben levőknek. (Testimonies, IX, 155.)
A lelki erőtök és az áldásotok a szeretetteljes munkálkodással és az elvégzett jó cselekedetekkel lesz arányban. (Testimonies, III, 526.)
Sokkal többet tehetnénk Krisztusért, ha mindenki, aki rendelkezik az igazság világosságával, gyakorolná az igazságot. (Testimonies, IX, 40.)
A menny megmutatta nekem, hogy mint nép fogyatkozásokkal terheltek vagyunk. Tetteink nincsenek összhangban hitünkkel. Hitünk arról tesz bizonyságot, hogy a halandóknak valaha adott legünnepélyesebb és legfontosabb üzenet hirdetése idején élünk. Mégis hiába vagyunk teljesen tisztában ezzel a ténnyel, erőfeszítéseink, buzgóságunk, az önfeláldozásban mutatott lelkületünk nem állja ki az összehasonlítást a munka jellegével. Fel kell ébrednünk halottainkból, és Jézus életet ad nekünk. (Testimonies, II, 114.)
Menjetek előre hitben, és hirdessétek az igazságot, ahogy hittetek benne. Hadd lássák azok, akikért munkálkodtok, hogy számotokra ez tényleg élő valóság. (Testimonies, IX, 42.)
A krisztusi élet a kereszténység mellett felhozható leghatalmasabb érv. (Testimonies, IX, 21.)
Sokan vannak, akik az Üdvözítő nevét vallják, de szívük nincs elkötelezve az ő szolgálatában. Ők pusztán csatlakoztak egy hitvalláshoz, ám e tettükkel csak súlyosbították az ítéletüket, valamint Sátánnak még nagyobb hitető erővel bíró és még sikeresebb eszközei lesznek a lelkek megrontásában. (Review and Herald, 1888. március 27.)
Akik az Úrért őrködnek, megtisztítják lelküket az igazságnak való engedelmesség által. Az éber őrködést buzgó munkálkodással párosítják. Mivelhogy tudják, hogy az Úr az ajtó előtt áll, buzgóságuk megsokszorozódik, hogy a lelkek megmentéséért folytatott munkálkodásban együttműködjenek az isteni eszközökkel. Ezek azok a hű és bölcs szolgák, akiket az Úr gondviselővé tett az ő háznépén, „hogy a maga idejében” adjanak „azoknak eledelt”. Szólják az erre az időre kiváltképpen alkalmazható igazságot. Miként Énokh, Noé, Ábrahám és Mózes is hirdették az ő idejükre érvényes igazságot, akként fogják Krisztus szolgái átadni saját nemzedéküknek a különleges figyelmeztetést. (The Desire of the Ages, 634.)
Az, hogy meg tudunk-e állni Isten előtt, nem a kapott világosság mennyiségén, hanem azon múlik, hogyan használjuk azt, amink van. Ily módon még a pogányok is – akik amennyiben képesek különbséget tenni, a jót választják – kedvezőbb helyzetben vannak, mint akiknek nagy volt a világosságuk, és vallják, hogy Istent szolgálják, de figyelemre sem méltatják a világosságot, és mindennapi életükkel ellene vallanak hitüknek. (The Desire of the Ages, 239.)
Minden keresztény kiváltsága, hogy ne csak várja, hanem siettesse is a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak az eljövetelét. Ha mindenki, aki az ő nevét vallja, gyümölcsöt teremne a dicsőségére, milyen gyorsan szét lehetne hinteni az egész világban az evangélium magját! Hamar beérne a termés a végső nagy aratásra, a Megváltó pedig eljönne, hogy begyűjtse az értékes gabonát. (Christ’s Object Lessons, 69.)
A keresztényeknek fel kell serkenniük, és hozzá kell látniuk elhanyagolt feladataikhoz; ugyanis saját lelkük üdvössége egyéni erőfeszítéseiken áll vagy bukik. (Review and Herald, 1881. augusztus 23.)
Az igaz istentisztelet a Krisztussal való együttmunkálkodásban áll. Az imádságok, az intések és a beszéd hitvány gyümölcsök, amik az illetőre vannak aggatva; ám azok a gyümölcsök, amik a jó cselekedetekben (a nélkülözőről, az árván maradottról és az özvegyről való gondoskodásban) mutatkoznak meg, valódiak, és egy jó fán természetes módon nőnek. (Review and Herald, 1881. augusztus 16.)
A gyülekezet tagjai egyénenként fogjanak hozzá a számukra kijelölt munkához, ami egyszersmind a világosság árasztása és befogadása. Senkinek nem lehet mentsége arra, ha tétlenkedik az Úr szőlőskertjében. (Review and Herald, 1889. február 19.)
A „csináld” elve az a gyümölcs, amelynek megtermését Krisztus elvárja tőlünk; a jótékonyság gyakorlása, a kedves szavak, a gyengéd figyelmesség a szegények, a szükségben lévők és a megszomorítottak iránt. (Review and Herald, 1881. augusztus 16.)
A szamaritánus asszony, aki a Jákób kútjánál beszélgetett Jézussal, alighogy megtalálta az Üdvözítőt, mindjárt másokat is vitt hozzá. Hatékonyabb misszionáriusnak bizonyult, mint a tanítványai. A tanítványok semmi arra utaló jelet nem vettek észre Szamáriában, hogy ez egy ígéretes terület lenne. Gondolataik azon csüngtek, hogy majd nagy munka vár rájuk a jövőben. Észre sem vették, hogy ott helyben mennyi az aratnivaló. Ám az általuk megvetett asszonyon keresztül egy egész város jött el, hogy hallgassa Jézust. A nő azonnal elvitte a világosságot földijeinek. Ő jelképezi a gyakorlatias Krisztus-hit működését. (The Ministry of the Healing, 102.)
A hetednapi adventisták fejlődnek, megkettőzik taglétszámukat, missziókat hoznak létre, és kibontják az igazság lobogóját a föld sötétségben levő helyein is; a mű mégis sokkal lassabban halad, mint ahogy azt Isten eltervezte. [Miért?] A gyülekezet tagjai nem serkentek fel, hogy kibontakoztassák azt az erőt, amelyre pedig képesek, és a mű minden egyes ága megbénult a buzgó kegyesség, valamint az odaszentelt, alázatos és istenfélő munkások hiánya miatt. Hol vannak Krisztus keresztjének katonái? A hívő, becsületes, szívben-lélekben egy emberek, akik csakis Isten dicsőségére tekintenek, készülődjenek a tévelygéssel szembeni küzdelemre. A lelki harc ezen órájában túl sok a bágyadt és gyáva szív. Ó, bár a gyengeséget lerázva megerősödnének, felbátorodnának és megfutamítanák az idegenek hadait! (Historical Sketches, 290.)
Általános törvény, hogy ha valaki nem akarja használni az Istentől kapott képességeit, akkor azok hanyatlásnak indulnak, majd elvesznek. Az igazság, amit nem élünk át és nem osztunk meg, elveszti életadó hatalmát, gyógyító erejét. (The Acts of the Apostles, 206.)
Semmi nem látja el úgy csontokkal és inakkal a vallásosságotokat, mint amikor annak az ügynek az előmenetelén munkálkodtok, ami mellett hitet tesztek, hogy szeretitek, és nem fékezitek azt. (Testimonies, IV, 236.)
Némelyek megkísérlik úgy élni a kereszténységet, hogy csak passzívan fogadják el az áldásokat, amelyek a kegyelem eszközein keresztül áramolnak hozzájuk, és nem tesznek semmit Krisztusért. Az ilyenek egyszerűen megpróbálnak úgy élni, hogy csak esznek, de nem dolgoznak. Ez a lelki életben, csakúgy, mint a természet világában, mindig elkorcsosodást és hanyatlást eredményez. (Steps to Christ, 85.)
Ne feledjük el, hogy amint a tevékenység felerősödik, és sikereket érünk el a végzendő munkában, létezik egy veszély, tudniillik hogy emberi tervekben és módszerekben kezdünk bizakodni. Ilyenkor mind kevesebbet imádkozunk, és egyre kisebb lesz a hitünk. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy elveszítjük az Istentől való függésünk tudatát, holott egyes-egyedül ez vezethet bennünket sikerre. Ámde csak azért, mert megvan ez a hajlamunk, senki ne gondolkozzon úgy, hogy az emberi eszköznek kevesebbet kell vállalnia. Nem, nem vállalhat kevesebbet, viszont többet fog elvégezni a mennyből jövő ajándék, a Szentlélek elfogadása által. (Review and Herald, 1893. július 4.)
Jönnek majd idők, amikor a gyülekezetet isteni erő fogja felpezsdíteni, aminek buzgó tettrekészséget eredményez; ugyanis a Szentlélek életadó ereje arra fogja ösztökélni tagjait, hogy elinduljanak és lelkeket hozzanak Krisztushoz. De amikor e készség megnyilvánul, a legbuzgóbb munkások is csak akkor lesznek biztonságban, amikor folyamatos imádság által Istenre támaszkodnak. Könyörögjünk kitartóan, hogy Krisztus kegyelme által meneküljenek meg attól, hogy büszkeséget vigyenek bele a munkába, vagy úgy érezzék, a sok tevés-vevés üdvözíti őket. Állandóan Jézusra kell tekinteniük, hogy megértsék, az ő ereje által halad előre a munka, és így képesek lesznek minden dicsőséget Istennek tulajdonítani. A menny a legeltökéltebb erőfeszítések megtételére szólít fel bennünket, és az Atyát kereső ima alapvető fontossággal bír majd. Szükség lesz imaéletet élni mind a belső szobában, mind a családban és a gyülekezetben. (Review and Herald, 1893. július 4.)
A rabbik szemében a vallás netovábbja az, ha valaki állandóan sürög-forog. Kötődtek bizonyos külső teljesítményhez, így bizonyítva az ő magasrendű kegyességüket. Így elszakították a lelküket Istentől, és önelégültek lettek. Ez a veszély ma is fennáll. A tevékeny munka erősödésével, és ahogy az emberek Istenért munkálkodva mind sikeresebbek lesznek, jelentkezik az a veszély, hogy egyre inkább emberi tervekben és módszerekben bíznak. Egyre kevesebb az ima, és egyre kevesebb a hit. Miként a tanítványokat, úgy bennünket is az a veszély fenyeget, hogy szem elől tévesztjük Istentől való függésünket, és igyekszünk a sürgölődést üdvözítő szereppel felruházni. Állandóan Jézusra kell tekintenünk, és tisztában kell lennünk azzal is, hogy az ő ereje által megy előre a munka. Miközben buzgón fáradozunk az elveszett emberek megmentésén, találjunk időt az elmélkedésre, az imára és Isten Igéjének tanulmányozására. Egyes-egyedül a sok imával és a Krisztus érdemeivel megszentelt munka fog a végén a jót hatékonyan képviselő munkának bizonyulni. (The Desire of the Ages, 362.)
Azok lesznek a legsikeresebb teherhordozók, akik örömest szolgálják Istent a kis dolgokban is. Minden embernek magának kell munkálnia élete fonalán, beleszőve azt az anyagba, ily módon egészítve ki a mintát. (Testimonies, VI, 115.)
Mindennapi kötelességeinket, az önfeláldozás tetteit állandóan növekvő hasznossággal kell ellátnunk és végeznünk, mert mi a munkánkat az örökkévalóság fényében látjuk. (Testimonies, IX, 150.)
Az Úr mindenkinek juttat helyet az ő nagy tervében. Azokat a talentumokat, amikre nincs szükség, nem osztja ki. (Testimonies, IX, 37.)
Mindenkinek megvan a maga helye az örök mennyei tervben. Mindenkinek Krisztussal való együttműködésben kell munkálkodnia a lelke üdvösségéért. Nem bizonyosabb a mennyei hajlékokban a helyünk, mint amennyire biztos a földön a számunkra kijelölt hely, ahol Istennek kell dolgoznunk. (Christ’s Object Lessons, 326–327.)
Az Úr rajta tartja szemét népe minden egyes tagján; terve van mindegyikükre vonatkozóan. (Testimonies, VI, 12.)
Mindenki tud valamit végezni a műben. Senkit nem fog Isten vétektől mentesnek nyilvánítani, ha nem munkálkodott buzgón és önzetlenül a lelkek üdvösségéért. (Testimonies, V, 395.)
Saját kötelességeteket nem helyezhetitek át másokra. A munkátokat csak ti magatok végezhetitek el. Ha visszatartjátok a világosságotokat, hanyagságotok miatt valaki sötétségben marad.
Az alázatos munkás, aki engedelmesen válaszol az Úr hívására, bizonyos lehet abban, hogy megkapja a mennyei támogatást. Egy ilyen nagy és szent felelősség elfogadása önmagában is felemelő a jellem számára. A legmagasabb szellemi és lelki erőket állítja műbe, megerősíti és megtisztítja az elmét és a szívet. Csodálatos, hogy az Atya erejébe vetett hit által a gyenge ember milyen erőssé válik, mennyire eltökélt lesz erőfeszítéseiben, mily bővölködő a nagyszerű eredményekben. Aki csekély tudással, de alázattal indul el, és elmondja, amit megismert, s eközben szorgalmasan igyekszik a további ismeretek megszerzésébem, egy egész mennyei tárházra lel, ami mindenkor a szolgálatára áll. Egyre inkább törekszik arra, hogy világosságot adjon át, annál nagyobb világosságban részesül. Minél többet próbálkozik valaki azzal, hogy elmagyarázza Isten Igéjét másoknak a lelkek iránt érzett szeretettel, annál nyilvánvalóbb lesz neki magának is. Ha minél többet használjuk tudásunkat és gyakoroljuk képességeinket, annál több ismeretet és erőt fogunk nyerni. (Christ’s Object Lessons, 354.)
Mindenki fáradozzék Istenért és a lelkekért; mindenki tanúsítson bölcsességet, és senki ne henyéljen, arra várva, hogy majd valaki munkába állítja őt. Az a „valaki”, aki bevezethetne titeket a szolgálatba, maga is túl van terhelve feladatokkal, és addig is, míg az ő iránymutatására vártok, időt veszítetek. Az Örökkévaló megadja nektek a bölcsességet ahhoz, hogy tüstént megújuljatok; mert még mindig hangzik a felhívás: „Eredj, fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben! Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!” (Zsid 3:7–8) Az Úr a parancsát a kedveskedő „fiam” megszólítással vezeti be. Mennyire gyengéd és együtt érző, mindazonáltal milyen sürgető! Meghívása parancs is egyben. (Counsels to Teachers, 419.)
A gonosznak való ellenálláshoz az erőt leginkább az előretörő szolgálat által nyerjük meg. (The Acts of the Apostles, 105.)
A jogosság, a könyörületesség és a jóakarat minden egyes tette zene a menny számára. (Review and Herald, 1881. augusztus 16.)
Krisztus lelkülete misszionáriusi lelkület. A megújult szív számára a legelső indíttatás az, hogy más embereket vigyen az Üdvözítőhöz. (The Great Controversy, 70.)
A kegyelemben való növekedés egyetlen útja az, ha mély érdeklődéssel végezzük a Krisztus által reánk hagyott munkát. (Review and Herald, 1887. június 7.)
Ne várjatok nagy alkalmakra, ne számítsatok különleges képességekre, mielőtt munkába állnátok, hogy Istennek dolgozzatok. (Steps to Christ, 87.)
Az az ember lesz áldás a társadalom számára és él sikeresen, legyen egyébként bár műveltebb vagy kevésbé művelt, aki minden erejét Isten és embertársai szolgálatára veti latba. (Southern Watchman, 1903. április 2.)
Sokan, akiket Isten elsőrendű munka véghezvitelére jelölt ki, nagyon keveset végeznek el, mert nagyon kevésre törekszenek. (Christ’s Object Lessons, 331.)
Ha százból kilencvenkilencszer kudarcot vallasz, de egy lelket sikerül megmentened a pusztulásból, nemes cselekedetet vittél véghez a Mester ügyében. (Testimonies, IV, 132.)
Az Isten és az egyes lelkek között külön-külön fennálló kapcsolat annyira teljes és megkülönböztetett, mintha nem lenne más lélek, akiért az ő egyszülött Fiát adta. (Steps to Christ, 105.)
Az Úr lát és megért téged, és gyengeséged dacára is felhasznál, amennyiben talentumodat az ő szolgálatára szentelt ajándék gyanánt ajánlod fel; a tevékeny és önzetlen szolgálatban ugyanis a gyengék erősek lesznek, és az ő drága, dicsérő szavaiban gyönyörködhetnek majd. Az Úr öröme az erő egyik alkotóeleme. Ha hűséges vagy, a minden értelmet felülhaladó békesség lesz jutalmad ebben az életben, az eljövendőben pedig bemehetsz Urad örömébe. (Testimonies, VIII, 34.)
A kevés talentummal rendelkező emberek is ha híven megőrzik szívüket Isten szeretetében, sok lelket nyerhetnek meg Krisztusnak. Harlan Page szegény kétkezi munkás volt, átlagos képességekkel és csekély műveltséggel; legfőbb törekvése azonban az volt, hogy előmozdítsa Isten ügyét, és erőfeszítéseit határozott siker koronázta. Embertársai üdvéért fáradozott akár magánbeszélgetésekben, akár buzgó imában. Imaórákat indított el, vasárnapi iskolát szervezett, traktátusokat és egyéb vallási olvasmányokat terjesztett. Halálos ágyán pedig, ábrázatán az örökkévalóság tükörképével, el tudta mondani: „Tudom, hogy mindez Isten kegyelme, és amit elvégeztem, abban nem volt senkinek semmilyen érdeme; de úgy gondolom, bizonyságom van rá, hogy személyes közreműködésem által száznál több lélek tért Istenhez.” (Testimonies, V, 307–308.)
Ez a világ nem a keresztény menny, hanem pusztán Isten műhelye, ahol alkalmassá tétetünk arra, hogy a szent mennyben a bűntelen angyalok társaságába kerüljünk. (Testimonies, II, 187.)
Jézus legegyszerűbb és legszegényebb tanítványa is áldás lehet mások számára. Talán nem is gondolnak arra, hogy most valami különlegesen jót művelnek, mindazonáltal akaratlan befolyásuknak köszönhetően az áldások olyan hullámait indíthatják el, amelyek szélesednek és elmélyülnek, és az áldott eredményeket talán soha nem ismerik meg, míg el nem jön a végső jutalmazás napja. Nem érzékelik, nem tudják, hogy nagy dolgot vinnének véghez. Senki nem kéri tőlük, hogy a siker miatti aggodalmaskodással csigázzák el magukat. Egy a dolguk, hogy nyugodtan menjenek előre, elvégezve híven a munkát, amit az Isten gondviselése jelöl ki számukra, és akkor életük nem lesz hiábavaló. Saját lelkük is egyre jobban elváltozik Krisztus hasonlatossága szerint; a Megváltó munkatársai ők ebben az életben, ily módon készülve a magasabb rendű munkára és az eljövendő élet semmitől be nem árnyékolt örömeire. (Steps to Christ, 88.)
Sokan vannak, akik átadták magukat Krisztusnak, mégsem vesznek észre semmilyen alkalmat nagy munka elvégzésére vagy áldozatok meghozatalára az ő szolgálatában. Ők, meglehet, abban a gondolatban találnak megnyugvást, hogy nem szükségképpen a vértanú saját akaratáról való lemondása tesz leginkább kedvessé bennünket Isten előtt; lehet, hogy nem is a veszéllyel és a halállal naponta szembenéző misszionárius neve van legfelül a mennyei feljegyzésekben. A keresztény, aki a magánéletében, az én naponkénti feladásában, szándéka őszinteségében, a gondolat tisztaságában, a bántások közepette tanúsított szelídségében, a hitben és a kegyességben, a legkisebb dolgokban való hűségében így viseli magát, akinek az otthoni élete Krisztus jellemét ábrázolja ki – az ilyen Isten szemében akár a világhírű misszionáriusnál és a vértanúnál is értékesebb lehet. (Christ’s Object Lessons, 403.)
Nem a befektetett munka mennyisége vagy annak látható eredménye, hanem a lelkület, amellyel a feladatot végzik, teszi azt értékessé Isten előtt. (Christ’s Object Lessons, 397.)
A Mester dicséretét nem az elvégzett feladat nagysága váltja ki, mivelhogy sok dologra tettünk szert, hanem a hűség, amit a legkisebb megbízásunkban is tanúsítunk. Nem az elért nagy eredmények, hanem a mozgató indítékok esnek nagy súllyal latba Istennél. Többre értékeli a jóságot és a hűséget, mint a véghezvitt munka nagyságát. (Testimonies, II, 510–511.)
Ne menj el a kicsiny dolgok mellett, mert hogy te a nagy munkára vársz. Sikerrel végezheted el a kis feladatot is, de teljes kudarcot vallhatsz a nagy munkákkal próbálkozva, és ilyenkor a csüggedés lesz úrrá rajtad. Bárhol is elvégzésre váró munkát látsz, vágj bele! Akár gazdag vagy, akár szegény, nagy vagy kicsi, Isten az érte elvégzendő tevékeny szolgálatra hív el. Ez pedig abból áll majd, hogy minden erőddel végzed, amit a kezed talál, és fejleszted talentumaidat és munkára való alkalmasságodat. A naponként adódó alkalmak elhanyagolása által leszel gyümölcstelen és kiszáradt fa. Ezért van oly sok terméketlen fa az Úr kertjében. (Testimonies, IX, 129.)
Isten azt kívánja tőlünk, hogy használjunk minden ajándékot, amellyel bírunk; és ha így teszünk, még nagyobb ajándékaink is lesznek, amiket használhatunk. Nem adja nekünk ajándékainkat természetfeletti módon a hiányzó képesítése; de miközben használjuk azt, amink van, együtt munkálkodik velünk abban, hogy gyarapítson és erősítsen minden egyes képességet. A teljes szívű, buzgó áldozat a Mester szolgálatában növelni fogja erőnket. (Christ’s Object Lessons, 353–354.)
Krisztus szíve megindul azok láttán, akik a szó minden értelmében szegények; megsajnálja az igazságtalanul bántott szelídeket és az igazság után éhező embereket, akik szemmel láthatóan nem nyertek kielégülést, s megindul a sok-sok emberen, akik nem tudják, hogyan fogjanak hozzá a munkához. Ő mintegy tárt karokkal fogadja a dolgok azon állapotát, amely sok lelkészt elcsüggesztene. (Gospel Workers, 37.)
Nem kell elmennünk pogány országokba, vagy akár kilépnünk otthonunk szűk köréből, ha oda szólít a kötelességünk, hogy Jézusért munkálkodjunk. Végezhetjük ezt családi körben, a gyülekezetben, akár azok között, akikkel kapcsolatba kerülünk vagy akikkel üzletelünk. (Steps to Christ, 86.)
Ha Krisztus életét és tanítását tesszük tanulmányunk tárgyává, valamennyi lezajlódó esemény egy mély benyomást keltő tanulmányhoz ír szöveget. (Testimonies, IX, 63.)
A földi élet a mennyeinek a kezdete; a földi oktatás beavatás a mennyei elvekbe; az itteni életen át tartó szolgálat felkészülés az ottani életen át tartó munkára. Amik most vagyunk jellemben és szent szolgálatban, bizonyosan előképe annak, amik leszünk. (Education, 307.)
Akik visszautasítják a kiváltságot, hogy Krisztussal együtt szolgáljanak, elutasítják az egyetlen olyan felkészítést, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy részt nyerjenek vele az ő dicsőségében és ami jellemerővel és jellemszépséggel ajándékozza meg őket ebben az életben. (Education, 264.)
Senki ne gondolja, hogy önzően élhetnek, majd miután saját érdekeiket szolgálták, bemehetnek Uruk örömébe. Nem lehet részük az önzetlen szeretet örömében. Nem lennének alkalmasak a mennyei udvarban való megjelenésre. Nem tudnák értékelni azt a tiszta légkört, ami a mennyet áthatja. Az angyalok éneke és hárfajátéka nem szerezne nekik örömet. A mennyei tudás az ő elméjük számára rejtély lenne. (Christ’s Object Lessons, 364–365.)
Krisztus felszólít bennünket, hogy munkálkodjunk kitartóan és béketűréssel a bűneikben elvesző ezrekért, akik mint kihalt parton veszteglő roncsok élnek szanaszét a világban. Akiknek részük van a Megváltó dicsőségében, részt kell vállalniuk az ő szolgálatában is, segítve a gyengéket, a nyomorultakat és a csüggedőket. (Testimonies, IX, 31.)
Az egyszerű embereknek el kell foglalniuk helyüket mint munkások. Osztozva felebarátaik bánatában, amiként az Üdvözítő is az emberiség bajaiban, hit által látni fogják őt, amint velük munkálkodik. (Testimonies, VII, 272.)
Jézus áll követendő mintaként minden tanítvány előtt. Isten valamennyi gyermekére nézve előre elrendelte, „hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek” (Rm 8:29). Mindenkiben Krisztus hosszútűrő szeretetének, szentségének, szelídségének, irgalmának kell megmutatkoznia és igazságának feltárulnia. (The Desire of the Ages, 827.)
Mindnyájunkhoz szól a felhívás, hogy helyezzünk mindent a szolgálat oltárára. Isten nem mindenkit kér meg arra, hogy úgy szolgáljon, mint Elizeus, de arra sem szólít fel mindenkit, hogy adja el mindenét, amije van. Azt azonban kéri, hogy az ő szolgálatát tegyük az első helyre az életünkben, és ne engedjünk egyetlen napot sem elmúlni anélkül, hogy ne tettünk volna valamit műve előbbre vitelére. Isten nem ugyanazt a munkát várja el mindnyájunktól. Az egyiket külhonban teljesítendő szolgálatra hív el; a másiktól talán azt kéri, hogy adjon a javaiból az evangélium támogatására. Az Úr elfogadja kinek-kinek a felajánlását. Az élet és minden ahhoz fűződő érdek odaszentelése, ami szükséges. Akik ily módon odaszentelődnek, azok meghallják a menny hívását és engedelmeskednek annak. (Prophets and Kings, 221.)
Az e világ szerint bölcs embernek, aki gondolkodik és tervez, és akinek üzleti dolgai szüntelen ott forognak az elméjében, arra kell igyekeznie, hogy az örökkévaló érdekekhez kapcsolódó dolgokban váljon bölccsé. Ha ugyanannyi erőt fejtene ki a mennyei kincs és annak az életnek a biztosítása érdekében, amely Isten életével mérhető össze, amennyi erőt földi nyeresége érdekében fejt ki, mi az, amit ne tehetne meg? (Testimonies, VI, 297.)
Isten alacsony állásokban levő emberek által fog munkálkodni, hogy kijelentse a jelenvaló igazság üzenetét. Sokakat fogunk az ilyenek között látni, amint ide-oda sietnek, a Szentlélektől kényszerítve, hogy átadják a világosságot a sötétségben élő embereknek. Az igazság olyan, mint a tűz a csontjaikban, ami égő vággyal tölti be őket, hogy megvilágosítsák a sötétségben ülőket. Még az iskolázatlan emberek közül is sokan fogják hirdetni az Úr beszédét. Isten Lelke gyermekeket fog arra késztetni, hogy elinduljanak és szólják a mennyei üzenetet. A Lélek kitöltetik azokra, akik engednek az ő késztetéseinek. Lerázva magukról az őket kötő emberi törvényeket és az elővigyázatoskodást, csatlakozni fognak az Úr seregéhez. (Testimonies, VII, 26–27.)
Az Isten beszédét befogadó szív nem olyan, mint a vizét elpárologtató tavacska vagy a repedezett kút, amely elveszti kincsét, hanem a kiapadhatatlan források által táplált hegyi patakhoz hasonlít, amelynek friss, habzó vize szikláról csörgedezik, felüdítve a fáradt, szomjas, teher alatt roskadozó embert. Hasonló a szüntelen áramló folyóhoz, amely útjában egyre mélyül és szélesedik, míg életadó vize szét nem árad az egész földre. A csobogva haladó patak hátrahagyja ajándékait, a zöldellő természetet és a termékeny földet. Partján üdébb a fű, dúsabb a fa lombja és több virág nyílik. Amikor a föld rőtre és barnára ég a Nap perzselő hevétől, a folyó medrét zöldellő sáv jelzi.
Így van ez Isten hűséges gyermekeivel is. Krisztus vallása éltető, mindent átható elvekben és élő, tevékeny lelkiségben mutatkozik meg. Ha szívünk nyitott az igazság és a szeretet mennyei befolyása előtt, ezek az elvek úgy áradnak tova, mint a patakok a kietlen pusztában, gyümölcsöt teremve ott, ahol most sivárság és terméketlenség honol. (Prophets and Kings, 233–234.)
A keresztény életben három jelszó van, amire ügyelnünk kell, ha nem akarjuk, hogy Sátán rajtunk üssön, nevezetesen: Vigyázz, imádkozz, dolgozz! (Testimonies, II, 283.)
Minden lélek, amely vallást tett Krisztusról, elkötelezte magát, hogy mindenné lesz, ami számára lehetséges, és lelki munkásként tevékeny, buzgó és hatékony Mestere szolgálatában. Krisztus minden embertől elvárja, hogy végezze kötelességét; ez legyen a jelszó követői táborában. (Testimonies, V, 460.)
Az erő a mozgásból nyerhető. Mindenki, aki műbe állítja Istentől kapott képességét, gyarapodik a talentumokban, amiket az ő szolgálatára szentelhet. Akik semmit nem tesznek az Úr művéért, nem fognak növekedni a kegyelemben és az igazság ismeretében. Az az ember, aki csak heverészik és nem mozgatja végtagjait, minden ereje, ami a használatukhoz kell, el fogja hagyni. Ily módon az a keresztény is, aki nem használja Isten adta erejét, nemcsak hogy nem növekedik Krisztusban, hanem a már meglevő erejét is elveszti, és lelki bénává lesz. Azok, akik Isten és felebarátaik iránti szeretettel törekszenek másoknak segíteni, lesznek megalapozottak, erősek és szilárdak az igazságban. Az igaz keresztény az Úrért munkálkodik, nem ösztönzésre, hanem elvből; nem csak egy napig vagy egy hónapig, hanem teljes életében. (Testimonies, V, 393.)
Létezik egy biztos orvosság az elcsüggedtek számára: a hit, az ima és a munka. A hit és a tevékenység napról napra növekvő bizonyosságot és megelégedést ad. Kísért a gondolat, hogy átengedd magadat a nyugtalanító balsejtelmeknek és a teljes csüggedésnek? A legsötétebb napokban se félj, még ha a látszat mindennél is félelmetesebb! Legyen hited Istenben! Ő tudja, mire van szükséged. Övé minden hatalom. Végtelen szeretete és könyörülete soha nem fogy el. Ne félj attól, hogy nem váltja be az ígéretét. Ő az örök igazság. Soha nem mondja fel szövetségét, amelyet az őt szeretőkkel kötött. Hűséges szolgáit a szükségletük szerinti mértékben ruházza fel teljesítőképességgel. (Prophets and Kings, 164–165.)
Csupán egy valódi orvosság létezik a lelki restségre, ez pedig a munka – éspedig a segítségedre szoruló lelkekért végzett szolgálat. (Testimonies, IV, 236.)
Ez az a recept, amit Krisztus felírt a félénk, kételkedő, remegő léleknek. A bánattal terheltek, akik gyászos ábrázattal járkálnak az Úr előtt, serkenjenek fel és segítsenek valakit, akinek támogatásra van szüksége. (Testimonies, VI, 266.)
Azok a keresztények, akik állandóan növekednek a komolyságban, a buzgóságban, az odaadásban és a szeretetben – soha nem esnek vissza. (Review and Herald, 1887. június 7.)
Akik nem veszik ki részüket ezen önzetlen fáradozásból, azoknak van ez a beteges érzése, azok fáradnak bele a tusakodásba, a kételyekbe, a zúgolódásba, a vétkekbe és a sajnálkozásba, míg el nem veszítik a tudatát annak, hogy mi jelenti az igaz vallást. Érzik, hogy nem mehetnek vissza a világba, ott függnek a Sion peremén csip-csup féltékenykedésekkel, irigységekkel, csalódásokkal és lelkiismeret-furdalással. A hibakeresés köti le minden figyelmüket, és testvéreik botlásaival és tévedéseivel táplálkoznak. Vallási életük minden tapasztalatát kizárólag a reménytelenség, a hitetlenség és a napfény hiánya jellemzi. (Review and Herald, 1890. szeptember 2.)
Amikor Jézus elment, valamennyi emberre ráhagyta munkáját, így a semmittevés jogosulatlan mentegetőzés. A tétlenkedés az oka annak, miért sújtja próba a testvéreket; Sátán ugyanis a hanyagok elméjét az ő terveivel tölti be, amiket aztán be is indít… A semmittevés szüli a testvérekkel szembeni gonosz tanúskodásokat, hozza be a széthúzást Krisztus gyülekezetébe. Jézus így szól: „Aki velem nem gyűjt, tékozol.” (Review and Herald, 1888. március 13.)
Fivéreim és nővéreim, sokan húzzátok ki magatokat a munka alól azzal a mentséggel, hogy a képességeitek nem elegendőek a másokért végzett munkához. De vajon Isten alkotott titeket ilyennek, képességek híján? Nem tulajdon tétlenségetek okozta e tehetetlenséget, amit szabad választásotok állandósított? Nem adott az Úr nektek is legalább egy talentumot, amit megszaporíthatnátok, nem saját kényelmetekre és örömetekre, hanem őneki? Felfogtad kötelezettségedet, hogy felfogadott szolgájaként, a rád bízott tőke bölcs és ügyes használata által jövedelmet termelj neki? Nem tékozoltál el alkalmakat, amikor képességeidet e célra fejleszthetted volna? Nagyon is így áll, hogy kevesen vannak valódi tudatában Isten iránti felelősségüknek. (Testimonies, V, 457.)
Sokan ápolják azt a nézetet, hogy mivel nekik a munkájukkal és az üzletükkel kell törődniük, nem tudnak tenni semmit a lelkek megmentése és Megváltójuk művének előbbre vitele érdekében. Azt mondják, hogy nem végezhetnek félmunkát, ezért elfordulnak a vallási kötelességektől és az áhítattól, és beletemetkeznek a világba. Az üzleti dolgaikat tekintik elsődlegesnek, elfeledkeznek az Úrról, ő pedig haragszik rájuk. Ha valakinek olyan munkája van, ahol nem tud fejlődni a mennyei életben és a tökéletes szentségben a Mindenható félelmében, váltaniuk kell, menjenek át olyan területre, ahol Jézus minden órában velük lehet. (Testimonies, II, 233–234.)
Nem fáradhatunk bele, nem lehetünk félénkek. Rettenetes veszteség lenne, ha az örök dicsőségét elcserélnénk a könnyű életért, a kényelemért, a gyönyörökért és a testi élvezetért. A győztesre Isten kezéből ajándék vár. Senki nem szolgál rá közülünk, ezt ő ingyen adja. Csodálatos és dicsőséges lesz ez az ajándék, de emlékezzünk arra, hogy „csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve”. Amikor tehát a győzelemért való küzdelemre kapunk ösztönzést, igyekezzünk arra, hogy koronánkat Jézus erejével csillagok sokasága tegye súlyossá. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön-örökké.” (Review and Herald, 1881. október 25.)
Az Úr az ő eljövetelekor szemügyre vesz minden egyes talentumot; követelni fogja a gondjainkra bízott tőke kamatát. Alázata és kínszenvedése, fáradozással teli élete és szégyenteljes halála által Krisztus mindenkit, aki az ő nevét viseli és követőjének vallja magát, megváltott a szolgálatra. (Testimonies, IX, 104.)
Mindnyájunkat a lehető legsúlyosabb kötelezettség terheli, hogy kihasználjuk képességeinket, ily módon mentve lelkeket neki. „Nem a magatokéi vagytok.” Így szól: „mert áron vétettetek meg”, dicsőítsétek azért Istent szolgáló élettel, amely férfiakat és nőket nyer meg, hogy a bűn helyett az igazságnak éljenek. Krisztus tulajdon vére árán vétettünk meg – megvétettünk, hogy hű szolgálat által visszakerülhessünk Isten tulajdonába. (Testimonies, IX, 104.)
Az Úr üzenetet adott át nekem a népe számára. Fel kell serkenniük, ki kell terjeszteniük sátoraikat, szélesíteniük kell határaikat. Fivéreim és nővéreim, áron vétettetek meg, és mindent, amitek van, és mindent, amik vagytok, Isten dicsőségére és embertársaitok üdvére kell használnotok. Krisztus meghalt a kereszten, hogy megmentse a világot a bűnben való elveszéstől. E munkában kéri a ti együttműködéseteket. Legyetek a segítő keze! Buzgó, fáradhatatlan erőfeszítéseket téve kell igyekeznetek az elveszettek megmentéséért. Emlékezzetek arra, hogy bűneitek tették szükségessé a keresztet. (Testimonies, VII, 9.)
A Megváltó követőit szolgálatra váltotta meg. Urunk arra tanít, hogy az élet valódi célja a szolgálat. Jézus maga is munkás volt, és valamennyi követőjére a szolgálat törvényét – az Úr és embertársaik szolgálatának törvényét – hagyja örökül... Ez az a kapocs, ami Istenhez és felebarátainkhoz köt bennünket. (Christ’s Object Lessons, 326.)
A keresztény életet gyakran veszik körül veszedelmek, és a kötelesség elvégzése nehéznek tűnik. A képzelet elöl fenyegető romlást, hátul fogságot és halált lát. Isten szava mindazonáltal világosan hangzik: Menjetek előre! Engedelmeskedjünk a parancsnak még akkor is, ha szemünk képtelen áthatolni a sötétségen. Az előrehaladást gátló akadályok soha nem tűnnek el a bizonytalan és kétkedő lélek számára. Akik arra az időre halasztják az engedelmességet, mikor majd minden bizonytalanság eloszlik, és nem marad a kudarcnak vagy a vereségnek semmilyen kockázata, soha nem fognak engedelmeskedni. A hit túllát a nehézségeken, és megragadja a láthatatlant, mi több, a Mindenhatót, tehát nem vallhatnak kudarcot. A hit Krisztus kezének megragadása minden vészhelyzetben. (Gospel Workers, 262.)
A mi elgondolásaink teljesen korlátoltak. Isten állandó előrehaladásra szólít fel bennünket a világosság terjesztésének munkájában. Tanulmányoznunk kell az emberek megszólítását szolgáló kipróbált eszközöket és módszereket. A hit füleivel meg kell hallanunk a seregek Urának hatalmas kapitányát, aki így szól: Menjetek előre. Lépnünk kell, és Isten nem hagy cserben bennünket. El fogja végezni a maga részét, ha mi is megtesszük a magunkét. Testvéreim, akik sok ideje jártok az igazságban, nem végeztétek el azt a munkát, amelynek elvégzésére pedig Isten felszólított titeket. Hol van a lelkekért érzett szeretetetek? (Historical Sketches, 289–290.)
Krisztus örömét lelte a lelkek megmentésében. Legyen ez a ti munkátok és a ti örömetek is. Teljesítsetek be minden kötelességet és vigyetek véghez minden áldozatot Krisztusért, és akkor ő állandó segítőtök lesz. Menjetek egyenesen előre oda, ahova a kötelesség szólít; ne gátoljanak titeket látszólagos nehézségek. Lássatok neki Istentől kapott feladataitoknak, és amikor időnként nehéz terheiteket hordozzátok, ne kérdezzétek: „Miért lopja a napot az én atyámfia, igát sem viselve?” Végezd el a hozzád legközelebb eső feladatot, éspedig alaposan és jól, nem vágyva dicséretre, hanem a Mesternek munkálkodva, mert az övéi vagytok. (Southern Watchman, 1903. április 2.)
Isten népének felfelé és előre kell tartania az irányt a diadalig. Józsuénál nagyobb vezeti most Izrael hadait. A közülünk való üdvösségünk parancsnoka szólta a következőket bátorításunkra: „Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig.” „Bízzatok, én meggyőztem a világot.” Biztos győzelemre fog vezetni bennünket. Amit Isten megígért nekünk, azt ő bármikor teljesítheti. Azt a munkát pedig, amelynek elvégzését népére bízta, véghez tudja vinni általuk. (Testimonies, II, 122.)
Miért nem csordul bennünk túl Krisztus Lelke? Miért indítanak meg bennünket oly kevéssé egy szenvedő világ szívet tépő kiáltásai? Mérlegre helyezzük azt a felmagasztalt helyzetünket, kiváltságunkat, hogy egy újabb csillagot helyezhetünk Krisztus koronájára – amely mind egy-egy lélek, akit megszabadítunk attól a lánctól, amivel Sátán kötözte meg őt: egy-egy lélek, akit megmentünk Isten országa számára? A gyülekezetnek meg kell értenie kötelezettségét, tudniillik hogy elvigye a jelenvaló igazság evangéliumát minden teremtménynek. Esedezem hozzátok, hogy olvassátok el Zakariás könyve harmadik és negyedik fejezetét. Ha megértjük e fejezeteket, ha befogadjuk a benne foglaltakat, el fogunk végezni egy munkát azokért, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot. Ez az a munka, ami azt jelenti a gyülekezetnek, hogy „egyre előbbre és mind feljebb” tart. (Testimonies, VI, 296.)
A Föld lakóinak nagy többsége behódolt az ellenségnek. Bennünket azonban nem tévesztett meg. Sátán látszólagos diadala ellenére Krisztus egyre előbbre viszi művét a mennyei szentélyben és ezen a világon. Isten Igéje a gonoszságot és a romlottságot úgy ábrázolja, mint ami létezni fog az utolsó napokban. Amikor látjuk a prófécia beteljesedését, hitünknek Krisztus országa végső diadalában kell megerősödnie, és megújuló bátorsággal kell nekiindulnunk kijelölt munkánk elvégzésére. (Gospel Workers, 26–27.)
Éjjeli látomásban egy nagyon lenyűgöző jelenet vonult el előttem. Láttam, hogy egy hatalmas tűzgolyó hullott néhány gyönyörű palotára, azok azonnali pusztulását okozva. Hallottam, hogy valaki így szól: „Tudtuk, hogy Isten ítélete meglátogatja a Földet, de nem is sejtettük, hogy ilyen hamar eljön.” Mások fájdalmas hangon így szóltak: „Ti tudtátok? Akkor miért nem mondtátok el nekünk? Mi nem is sejtettünk semmit!” Mindenfelé a szemrehányás szavai visszhangoztak.
Nagy gyötrelemmel a lelkemben ébredtem fel. Majd újra elszenderedtem, és álmomban úgy tűnt, hogy egy nagy összejövetelen vagyok. Egy tekintélyes személy szólt az egybegyűltekhez, akik előtt egy világtérkép volt kiterítve. Az illető azt mondta, hogy a térkép Isten művelésre váró szőlőskertjét ábrázolja. Amikor a mennyből világosság áradt valakire, annak másokra kellett tükröznie a világosságot. Fény gyulladt sok helyen, és e világosság közvetítésével újabb fények gyulladtak.
Ezen Igék hangoztak el újra és újra: „Ti vagytok a Földnek sói; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:13–16)
Fénycsóvákat láttam kiragyogni a városokból, a falvakból, a Föld magas és alacsony helyeiről. Isten szavát megtartották, aminek eredményeképpen valamennyi városban és faluban ott voltak az ő emlékműi. Igazsága hirdettetett szerte a világon. (Testimonies, IX, 28–29.)
LOADING...