"Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál..." (Ján 17:6).

Krisztus tanítási módszereinek legteljesebb szemléltetését az első tizenkét tanítvány kiképzésében láthatjuk meg. Ezeken a férfiakon nagy felelősség nyugodott. Kiválasztotta őket, mint olyan férfiakat, akiket betölthet Lelkével és alkalmassá tehet arra, hogy előrevigyék művét a földön, ha majd elhagyja őket. Mindenekfelett saját társaságának kiválogatásában volt részük, mert naponta vele lehettek. Saját személye által gyakorolt benyomást kiválasztott munkatársaira. A szeretett János így szólt: "És az élet megjelent és láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla..." (1 Ján 1:2).

Csak az ilyen közösség által: a léleknek a lélekkel, a szívnek a szívvel, az emberinek az istenivel való közössége által közölhető az az életadó erő, amelyet az igazi nevelésnek nyújtania kell. Csak élet adhat életet.

Tanítványai kiképzésénél a Megváltó a kezdetben alapított nevelési tervet követte. Az első tizenkét kiválasztott tanítvány - néhány másikkal együtt, akik szükségleteik szolgálata által időről időre kapcsolatba kerültek vele - alkották Jézus családját. Ezek vele voltak a házban, az asztalnál, a belső szobában, a mezőn. Elkísérték Őt utazásaiban, osztoztak próbáiban és viszontagságaiban, és erejükhöz mérten munkájához csatlakoztak.

Jézus néha akkor tanította őket, amikor együtt ültek a hegyoldalon, a tengerparton, a halászhajóban vagy úton voltak. Bármikor szólt a sokasághoz, a tanítványok alkották a belső kört. Szorosan közelébe húzódtak, hogy semmit se veszítsenek el tanításaiból. Figyelmesen hallgatták, arra sóvárogva, hogy megértsék azokat az igazságokat, amelyeket tanítaniuk kell majd minden országban és minden korszakban.

Jézus első tanítványait a köznép soraiból választotta. Ezek a galileai halászok egyszerű, műveletlen emberek voltak, akik nem ismerték a rabbik tudományát és szokásait, de szigorú fegyelmezést nyertek a munka és az élet viszontagságai által. Természetes képességű és tanulékony lelkületű férfiak voltak, akiket át lehetett formálni és ki lehetett képezni a Megváltó szolgálatára. Az élet közönséges foglalkozásaiban sok munkás türelmesen ellátja mindennapi munkakörét anélkül, hogy ismerné őket. Ilyenek voltak azok a férfiak is, akiket a Megváltó munkatársakul hívott el. Természetes képességeiken kívül a világ legnagyobb Tanítójával töltött három évi tapasztalat előnyével rendelkeztek.

Az első tanítványok természete és jelleme feltűnően eltért egymástól. E világ tanítóivá kellett lenniük, ezért alapvetően különböző jellemtípusokat képviseltek. Közéjük tartozott Lévi Máté a vámszedő, üzleti tevékenységéből és Róma iránti alárendelt helyzetéből elhívva; a vakbuzgó Simon, a birodalmi tekintély megalkuvást nem ismerő ellensége; a heves, lobbanékony, önelégült, melegszívű Péter testvérével, Andrással; a kifinomult és fukar júdeai Júdás; a hűséges és komoly, de mégis nehezen hívő Filep és Tamás; a kevésbé jelentős Jakab és a még jelentéktelenebb Júdás az Úr testvérei közül; de mégis erőteljes, határozott férfiak mind hibáikban, mind erényeikben (Mt 13:55; Gal 1:19); valamint Nathanael gyermeki őszinteségével, bizalmával és Zebedeus becsvágyó, szerető szívű fiai (Mt 4:21).

Azért, hogy ezek a tanítványok sikeresen vigyék előre a munkát, amelyre Megváltónk elhívta őket, - mivel annyira különbözőek jellemtulajdonságaikban, neveltetésükben és szokásaikban - egységre kellett jutniuk érzésben, gondolkodásban és cselekvésben. Krisztus célja az volt, hogy az egység elérésében segítségükre legyen, ezért igyekezett őket saját lényére hangolni. Értük való munkájának terhét kifejezi Atyjához intézett imájában: "Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk... ; ... hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szereted őket, amiként engem szerettél" (Jn 17:21-23).

A tizenkét tanítvány közül négynek vezető szerepet kellett vinnie, mégpedig mindegyiknek a maga külön hivatásában. Krisztus azért, hogy erre előkészítse őket, előrelátóvá formálta át jellemüket. Jakabot kard által gyorsan bekövetkező halálra rendelte el, Jánost arra, hogy a testvérek közül a leghosszabb ideig kövesse Mesterét a munkában és üldözésekben. Pétert, az úttörőt arra rendelte, hogy a korszakok akadályait áttörve tanítsa a pogány világot. Júdás, aki testvéreit felülmúlta a szolgálatra való képességeiben, oly célokon töprengett lelkében, amelyeknek megvalósulásáról alig álmodott - ők voltak Jézus legnagyobb gondoskodásának tárgyai, és leggyakoribb, leggondosabb tanításainak elfogadói.

Péter, Jakab és János minden alkalmat felhasználtak, hogy szoros kapcsolatba kerüljenek Mesterükkel, és kívánságuk teljesült. Mindnyájuk közül ők voltak vele a legszorosabb kapcsolatban. Jánost csak az egyre bensőségesebb közösség elégíthette ki, amit el is nyert. A Jordán melletti első tanácskozáson, amikor András hallotta Jézust, elsietett, hogy hívja testvérét Jánost. János a csodálatos tárgyakon elmélkedve csendes elragadtatással hallgatta Jézust. Megváltóját mindig mint sóvárgó, elmélyült hallgató követte. Azonban János mégsem volt hibátlan jellemű, nem volt szelíd, álmodozó rajongó. Őt és testvérét, Jakabot a mennydörgés fiainak hívták (Mt 3:17). János büszke, becsvágyó és harcias volt, azonban ezeknek a tulajdonságoknak a mélyén a Megváltó felismerte buzgó, őszinte, szerető szívét. Jézus megdorgálta önzését, meghiúsította becsvágyát és megpróbálta hitét; kijelentette neki azt, ami után lelke oly mélyen vágyódott; a szentség szépségét, az Ő átformáló szeretetét. Jézus így szólt az Atyához: "Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál..." (Ján 17:6).

János szeretetre, részvétre és társaságra vágyott. Jézus közelébe húzódott, leült melléje és keblére hajolt. Amiképpen a virág a napot és harmatot, úgy kívánta lelke az isteni fényt, és életet. Imádattal és szeretettel szemlélte a Megváltót, míg végül a Krisztushoz való hasonlóság és a Vele való közösség lett egyetlen vágya, és jellemében visszatükröződött Mesterének jelleme.

Így szólt: "Lássátok, mily nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha Ő megjelenik, hasonlóvá leszünk Ő hozzá és meg fogjuk Őt látni úgy, amint van. És akiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta" (1 Ján 3:1-3 angolból fordítva).

A tanítványok közül senkinek a története sem szemlélteti jobban Krisztus nevelési módszerét, mint Péter története. Péter merész és magabízó, gyors felfogású és azonnal cselekvő, bosszúálló természetű volt, de nagylelkű tudott lenni a megbocsátásban. Gyakran tévedett, ezért részesült sok dorgálásban. De Krisztus iránti odaadó hűsége, meleg ragaszkodása sem részesült kevesebb elismerésben. A megváltó türelmesen és megkülönböztetett szeretettel bánt lobbanékony tanítványával, és igyekezett megszüntetni önhittségét, hogy megtaníthassa őt az engedelmességre, alázatra és bizalomra.

Azonban Péter a leckét csak részben tanulta meg. Önbizalmától nem szabadult meg.

Amikor Jézus saját szívére is ránehezedett a teher, igyekezett a tanítványok elé tárni megpróbáltatásának és szenvedéseinek jeleneteit. Ők azonban behunyták szemeiket, mert nem szívesen néztek szembe a bekövetkező tényekkel. Az önsajnálat, - amely visszariadt a Krisztussal való szenvedés közösségétől - késztette Pétert erre az ellenvetésre: "Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled" (Mt 16:22). Szavai mind a tizenkettő gondolatát és érzelmét is kifejezték.

Ilyen lelkülettel haladtak előre a közeledő válság felé. Egymással kérkedően vetélkedve várták a királyi tisztelet elnyerését, és nem is álmodtak a keresztről.

Péter tapasztalata tanítás volt a többi tanítvány számára is, hogy önhittség vereséget szenved a próbákon. Krisztus nem tudta megakadályozni Péter vereségét, ha ő nem hagyta el a Gonoszt. Kezét kinyújtotta feléje, amikor a hullámok már-már összecsaptak feje felett. Krisztus szeretete nyúlt Péter megmentésére akkor is. Péter szavai a romlás szélén mindig közelebb sodorták a meredek szakadékhoz. Újra és újra ezt a figyelmeztetést kapta: Te ... megtagadod, hogy ismersz engem (Lk 23:34). A Megváltó, aki olvasott Péter szívében, oly üzenetet adott neki, amelyet akkor kevésre értékelt, de a gyorsan ráboruló sötétségben a reménység sugarait árasztotta feléje: "Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed" (Lk 22:31-32).

Péter a törvényszék csarnokában a tiltakozás szavait ejtette ki, de hűségét és szeretetét azonnal felébresztette a Megváltó szánakozó, szeretetteljes, szomorú tekintete, és ez a tekintet visszaküldte őt a kertbe, ahol Krisztus sírva imádkozott. Péter bűnbánatának könnyei hullottak arra a földre, amelyet Krisztus halálküzdelmének vércseppjei nedvesítettek meg. Akkor lelkében erős támaszt jelentettek a Megváltó szavai: "Én imádkoztam érted, ... idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed". Bár Krisztus előre látta Péter bűnét, mégsem hagyta el kétségbeesésében.

Ha Jézus tekintete kárhoztatást fejezett volna ki szánalom és részvét helyett, és amikor előre megmondta bűnét, nem szólta volna Péterhez a reménység szavait is, - milyen sűrű sötétség vette volna körül Péter! Milyen reménytelen kétségbeesés nehezedett volna a gyötrő lélekre! Lelki gyötrelmének és saját magától való megundorodásának abban az órájában mi tartotta volna vissza Pétert attól az ösvénytől, amelyen Júdás elindult végzete felé?

A Megváltó nem kímélhette meg tanítványát a lelki gyötrelemtől, de nem hagyta őt magára keserűségében. Az Ő szeretete nem múlik el és nem szűnik meg soha.

Emberi lények, akik átadják magukat a Gonosznak, hajlamosak arra, hogy szívtelenül, nyersen bánjanak megkísértett és tévedő embertársaikkal. Nem tudnak olvasni az emberek szívében, nem ismerik küzdelmeiket és fájdalmaikat. Tanulniuk kell a szeretetteljes feddésből és az olyan ütésből, amely azért sebez meg, hogy meggyógyítson.

Nemcsak János őrködött Jézussal a törvényszék csarnokában, nemcsak ő állt ott keresztje mellett, és ment először a tizenkettő közül az Ő sírjához. Jézus nem Jánost, hanem Pétert említi meg először feltámadása után. Az angyal így szólt: "...Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok Őt... (Mk 16:7).

Krisztus próbára tette Pétert a tanítványokkal történt utolsó találkozáskor a tengerparton háromszor feltett kérdésével: "Szeretsz-é engem?" Így helyezte vissza őt a tizenkettő között elfoglalt tisztségébe. Majd utolsó személyes utasítását közölte vele: "Te kövess engem!" (Ján 21:17. 22)

Péter most értékelni tudta ezeket a szavakat. Jobban megértette azt a tanítást, amelyet Jézus akkor adott, amikor egy kisgyermeket állított a tanítványok elé, és megparancsolta nekik, hogy váljanak olyanná, mint egy gyermek. Miután Péter jobban megismerte Krisztus gyengéd szeretetét és hatalmát, kész volt bízni benne és engedelmeskedni neki. Az Ő erejében követni tudta Mesterét.

Munkájának és áldozatának végén az a tanítvány, aki egykor oly nehezen ismerte fel a keresztet, örült, hogy leteheti életét az evangéliumért. Azt érezte, hogy számára, aki megtagadta Urát, túl nagy megtiszteltetés lenne úgy meghalni, mint Mestere.

Péter átalakulása az isteni szeretet csodája volt. Tanulság mindazok számára, akik a nagy Tanítómester lábnyomaiban akarnak járni.

Jézus megdorgálta tanítványait. Figyelmeztette és intette őket, azonban János, Péter és testvéreik mégsem hagyták el Őt. A dorgálások ellenére úgy döntöttek, hogy Jézussal maradnak; a Megváltó pedig nem húzódott vissza tőlük hibáik miatt. Ő úgy fogadja el az embereket, amint vannak, hibáikkal és gyengeségeikkel együtt, és kiképezi őket szolgálatára, ha megengedik, hogy fegyelmezze és tanítsa őket.

Volt egy a tizenkettő között, akihez Krisztus a közvetlen dorgálásnak egyetlen szavát sem intézte munkájának egészen közeli befejezéséig.

Júdással az ellenkezés lelkülete is bejött a tanítványok közé. Júdás kapcsolatba került Jézussal, mert engedett jelleme és szent élete vonzerejének. Őszintén vágyakozott arra, hogy megváltozzék és remélte, hogy a Jézussal való közösség által ezt el is fogja érni. Mégsem ez a vágy volt az uralkodó. A Jézus földi királyságában elérhető nyereség önző vágya uralta inkább. Felismerte Jézus szeretetének isteni erejét, mégsem engedett befolyásának. Tovább ápolgatta magában ítélgetéseit és nézeteit, a bírálgatásra és a kárhoztatásra való hajlamát. Krisztus indítékai és cselekedetei annyira felülmúlták felfogóképességét és rosszallását. Kétségeit és becsvágyát észrevétlenül átvették a tanítványok is. A felsőbbségért való versengésük és Krisztus munkamódszerei feletti elégedetlenkedésük nagy része Júdástól eredt.

Jézus látta, hogy az ellenállás csak megkeményítené Júdást, azért tartózkodott a közvetlen dorgálástól. Júdás szűkkeblű önzését Jézus azáltal akarta megszüntetni, hogy kapcsolatba hozta őt saját önfeláldozó szeretetével. Tanításaiban feltárta azokat az alapelveket, amelyek Júdás önző becsvágyát is érintették. Egyik tanítást a másik után adta Jézus ily módon, és Júdás sokszor felismerte, hogy az ő jelleméről van most szó, és az ő bűneit tárta fel, de nem akart engedni az isteni befolyásnak.

Júdás ellenállt a kegyelem esedezéseinek, azért a gonosz befolyása végül is felülemelkedett benne. Júdás Jézusnak egy dorgálásáért megharagudva és becsvágyó álmainak szétfoszlása miatt kétségbeesve átadta magát a kapzsiság démonának és elhatározta, hogy elárulja Mesterét. A húsvéti vacsora terméből, Krisztus jelenlétének öröméből, az örök élet reménységének világosságából kiment gonosz munkájára, a külső sötétségbe, ahol már nem volt számára remény.

"... Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja őt" (Jn 6:64). Mégis mindent tudva sem tartotta vissza Júdástól a kegyelem esedezését és szeretetének ajándékait.

Júdás veszélyeztetettségét látva Jézus szoros kapcsolatba hozta őt önmagával, és választottainak, meghitt tanítványainak belső körébe fogadta. Amikor a terhek saját szívére is a legsúlyosabban ránehezedtek, ráadásként viselte Júdás makacs, gyanakvó, töprengő lelkületének gyötrelmét. Azon munkálkodott, hogy ellensúlyozza a tanítványok között állandóan működő titkos és alattomos ellenkezését. Júdás azonban mindig jobban ellenállt Jézus megmentő befolyásának.

"Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el... mert erős a szeretet, mint a halál..."

(Énekek 8:7,6).

Jézusnak Júdás érdekében végzett szeretetmunkája eredménytelen maradt; a többi tanítvány számára azonban egy élten át tartó áldott tanítás volt. Gyengédségének és türelmének példája segített nekik abban is, hogy tudjanak a megkísértettekkel és tévedőkkel bánni. A tizenkettő elhívásakor a tanítványok akarták, hogy Júdás közéjük tartozzon, mert az ő belépését nagy ígéretnek tekintették az apostoli csoport számára. Júdás szorosabb kapcsolatban állt a világgal, mint ők. Jó modorú, jó felismerő és végrehajtó képességgel bíró férfiú volt, aki nagyra értékelte saját képzettségét, és rábírta a tanítványokat, hogy hasonló tiszteletben tartsák őt. Azok a módszerek, amelyeket be akart vezetni Krisztus munkájába, világi elveken alapultak, és világias szellem uralta őket. A világi elismerés és tisztelet elnyerésére törekedett, e földi országlás birtoklására. E vágyak kibontakozására Júdás életében rávezette a tanítványokat arra, hogy megértsék az önfelmagasztalás elve és Krisztus alázatosságának és önfeláldozásának elve közötti ellentétet, - vagyis a lelki ország alapelveit. Júdás végzetében meglátták, milyen vége lesz az önfelmagasztalásnak.

A tanítványokban Krisztus küldetése végül elérte célját. Példája és az önmegtagadásra vonatkozó tanításai átformálták jellemüket. Krisztus halála megsemmisítette világi nagyságra irányuló reményeiket. Péter bukása, Júdás hitehagyása, saját hibáik, amikor elhagyták Krisztust gyötrelmében és veszedelmében, elsöpörték önelégültségüket, és kezdték felismerni a reájuk bízott munka nagyságát. Érezték, hogy minden lépésükben szükségük van Mesterük vezetésére.

Tudták, hogy többé nem örülhetnek személyes jelenlétének, és felismerték - úgy, mint soha azelőtt - elmúlt alkalmaikat és kiváltságaikat és azt, hogy Istennek küldöttével járhattak és beszélgethettek. Sok tanítását nem értékelték, vagy meg sem értették. Most vágyakoztak arra, hogy visszaidézzék emlékezetükbe ezeket a tanításokat, hogy újra hallják hangját. Mily nagy örömmel gondoltak Krisztus szavaira:

"... Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok" (Jn 16:7). "... mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek" (Jn 15:15). "Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek" (Jn 14:26).

"Mindaz, ami az Atyáé, az enyém... (Jn 16:15). "De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra... az enyémből vesz, és megjelenik néktek" (Jn 16:13.14).

A tanítványok látták, amint Jézus felszállt közülük az Olajfák hegyéről a mennybe. Az egek magukba zárták Őt, és visszatért hozzájuk búcsúígérete: "... ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).

A tanítványok tudták, hogy Megváltójuk együttérző rokonszenve még mindig velük van. Tudták, hogy van egy képviselőjük, ügyvédjük Isten trónjánál. Jézus nevében tárták fel kéréseiket, és megismételték ígéretét: "...amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek" (Jn 16:23).

Mindig magasabbra emelték hitük karjait ezzel a hatalmas érveléssel: "... Krisztus az, aki meghalt, sőt fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk" (Róm 8:34).

Az isteni Megváltó a mennyei udvarokban való felmagasztaltatása után ígéretéhez híven az Ő teljességéből adott földi tanítványainak. Lelkének kitöltése tanítványaira jelezte azt, hogy elfoglalta trónját az Isten jobbján.

Krisztus meggyőzte tanítványait arról, hogy szükségük van az Ő Lelkére. A Lélek tanítása által elnyerték a végső előkészítést, és kimentek küldetésük betöltésére.

Többé nem voltak tudatlanok és műveletlenek. Már nem különálló egyedek és egyenetlenkedő, viszálykodó elemek gyülekezeteként éltek. Többé nem reménykedtek a világi nagyságban. Egy akarattal, egy szívvel, egy lélekkel voltak. Gondolataikat Krisztus töltötte be. Céljuk az Ő országának előrevitele volt. Lelkületükben és jellemükben hasonlókká váltak Mesterükhöz, és az emberek "... meg is ismerték őket, hogy a Jézussal voltak vala" (Acs 4:13).

Akkor oly nagy mértékben nyilatkozott meg Krisztus dicsősége, amelyet azelőtt még sohasem tapasztalt halandó ember. Tömegek, akik gyalázták az Ő nevét és hatalmát megvetették, a megfeszített Krisztus tanítványainak vallották magukat. A Krisztus által kiválasztott egyszerű emberek munkája az isteni Lélek együttműködésével felrázta a világot. Egyetlen nemzedék alatt minden néphez elvitték az evangéliumot.

Krisztus úgy rendelte, hogy ugyanaz a Lélek, amelyet ő elküldött első tanítványai tanítójaként, mai munkatársainak is tanítója legyen. Ígérete így hangzott: "... ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).

Ugyanennek az isteni Vezetőnek jelenléte a nevelés munkájában ma is hasonló eredményeket tud felmutatni, mint régen. Ez az igazi nevelés célja. Isten akarata szerint ezt a munkát kell végeznünk.