"... oda szegődnek, a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet" (5 Móz 33:3).

Mindenütt, ahol keresztül vitték Isten nevelési elgondolásait, eredményei tanúskodtak annak Szerzőjéről. Sajnos a mennyei tanítást csak kevés helyen valósították meg, így az általa kifejlődött jellem is nagyon ritka volt. Isten terve csak részlegesen és tökéletlenül teljesedett. Hitetlenség és az Úr parancsolatainak megvetése által az izraeliták olyan kísértéseknek tették ki magukat, amelyeknek leküzdésére csak keveseknek volt erejük. A Kánaánban való letelepedésük alkalmával "Nem irtották ki a népeket sem, amint utasította őket az Úr. Sőt összeelegyedtek a pogányokkal, és eltanulták cselekedeteiket. És tisztelték azoknak bálványait, és tőrré levének azok reájok" (Zsolt 106:34-36). "De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisíti meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:37-39). Az izraelita szülők közönyössé váltak Isten és gyermekeik iránti kötelességeikkel szemben. Az otthonokban tanúsított hűtlenség és a külső bálványimádó befolyás által sok héber ifjú nem olyan nevelést nyert, amelyet Isten tervezett részükre. Eltanulták a pogányok útjait.

Hogy a növekvő gonosszal szembeszálljanak, Isten új eszközökről gondoskodott a szülők számára a nevelés munkájában. A prófétákat a legrégibb időktől fogva Istentől kijelölt tanítóknak ismerték el. A legmagasabb értelemben vett próféta az volt, aki közvetlen sugallatra beszélt, és közölte a néppel az Istentől kapott üzeneteket. Prófétáknak nevezték azokat is, akiket bár nem közvetlenül ihletve, de mégis Isten hívott el, hogy tanítsák a népet az Ő útaira és munkáira. Ezeknek a tanítóknak a kiképzésére alapította Sámuel az Úr utasítására a próféta iskolákat.

Ezek az iskolák védőbástyák voltak a széles körben elterjedt romlás ellen, hogy az ifjúság szellemi és lelki jólétét szolgálják, és előmozdítsák a nemzet felvirágzását olyan férfiak által, akik képesek az Úrnak félelmében cselekedni mint vezetők és tanácsadók. Sámuel ebből a célból összegyűjtötte az ifjak kegyes, értelmes és tanulékony csoportját. Ezeket a próféták fiainak nevezték. Isten Igéjét és műveit tanulmányozva az Ő életadó hatalma megerősítette szellemi és lelki képességeiket, és a tanulók mennyei bölcsességet nyertek. A tanítók nemcsak az isteni igazságokban voltak jártasak, hanem maguk is közösségben voltak Istennel, és elnyerték a Lélek különleges adományait. A nép tiszteletével és bizalmával övezte őket kegyes életükért és tanításaikért. Sámuel idejében két ilyen próféta-iskola működött egy Rámában, a próféta otthonában, és a másik Kirjáth Jearimban. Később még többet is alapítottak.

A próféta-iskolák tanulói saját kezük munkájával tartották fenn magukat; földműveléssel és kézműiparral. Izraelben ezt tekintették lealacsonyítónak, sőt inkább azt tartották bűnnek, ha gyermekeik a hasznos munka iránti tudatlanságban nőttek fel. Minden ifjút megtanítottak valamilyen mesterségre, akár szegények voltak a szülei, akár gazdagok. Még ha a szent tisztségre is nevelték őket, a legnagyobb hasznosság érdekében lényegesnek tekintették a gyakorlati élet ismeretét. A tanítók közül is sokan kezük munkájával tartották fenn önmagukat.

Az iskolában és az otthonban élőszóval folyt a tanítás nagy része, de az ifjak megtanulták a héber írások olvasását és az Ószövetség pergamen tekercseit is tanulmányozták. A tananyag fő témája Isten törvénye volt a Mózesnek adott utasításokkal, valamint a szent történelem, a szent zene és a költészet. A szent történelem feljegyzéseiben nyomon követték Jahve lábnyomait. A szentély szolgálatában eléjük tárták a jelképek által bemutatott magasztos igazságokat, és hitük megragadta az egész rendszer központi tárgyát: Istennek Bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Ápolták az állhatatos lelkületet. Nemcsak az ima kötelességére tanították meg a tanulókat, hanem arra is megtanították őket, hogyan imádkozzanak, hogyan közeledjenek Teremtőjükhöz, hogyan gyakorolják hitüket Őbenne, hogyan értsék meg és engedelmeskedjenek a Szentlélek tanításainak. A megszentelt értelem régit és újat hozott elő Istennek kincstárából, és Istennek Lelke jövendőmondásban és szent énekek éneklésében nyilatkozott meg közöttük.

Az iskolák a leghatásosabb eszközök voltak az igazság előre vitelében, amely "felmagasztalja a nemzetet" (Péld 14:34). Nem kis mértékben segítették megalapozni azt a csodálatos fellendülést és felvirágzást, amely jellemezte Dávid és Salamon uralkodását.

A próféta-iskolákban tanított alapelvek formálták Dávid jellemét, és alakították életét. Isten Igéje volt tanítómestere. Így szólt: "A Te határozataidból leszek értelmes... Az én szívem hajlik a Te rendeléseid teljesítésére" (Zsolt 119:104.112). Ez késztette az Urat, hogy kijelentse Dávidról, amikor ifjúságában elhívta őt a trónra: "Találtam szívem szerint való férfiút..." (Acs 13:22).

Salamon ifjúkori életében is megláthatjuk Isten nevelési módszerének eredményeit. Salamon az ő ifjúságában magáévá tette atyjának, Dávidnak választását. Minden földi javak felett arra kérte Istent, hogy adjon neki bölcs és értelmes szívet. Az Úr nemcsak azt adta meg neki, amit kért, hanem gazdagságot és a tiszteletet is megadta neki hozzá, pedig nem is kérte. Értelmi képességei, széleskörű ismeretei a világ csodájává váltak.

Dávid és Salamon uralkodása alatt Izrael elérte nagyságának tetőfokát. Az Ábrahámnak adott és Mózes által megismételt ígéret beteljesedett: "Mert ha szorosan megtartjátok mind e parancsolatot, amelyeket én parancsolok néktek, hogy a szerint cselekedjetek; ha szeretitek az Urat, a ti Isteneteket, ha minden ő útain jártok, és ő hozzá ragaszkodtok: Akkor kiűzi az Úr mindazokat a nemzeteket ti előletek, és úrrá lesztek nálatoknál nagyobb és erősebb nemzeteken. Minden hely, amelyet lábatok talpa megnyom, tiétek lesz, a pusztától a Libanonig, és a folyóvíztől, az Eufrátesz folyóvízétől a nyugati tengerig lesz a ti határotok. Nem állhat senki előttetek; azt míveli az Úr, a ti Istenetek, hogy féljenek és rettegjenek titeket az egész föld színén, amelyre rátapostok, amint megmondotta néktek" (5 Móz 11:22-25).

A siker veszélyeket rejtett. Dávid későbbi életének bűne, habár őszintén megbánta és fájdalmasan megbűnhődött érte, mégis felbátorította a népet Isten parancsainak megrontására. Salamon életét pedig oly nagy ígéret hajnala után elsötétítette a hitehagyás. A politikai hatalom és az önfelmagasztalás vágya arra bírták, hogy szövetséget kössön a pogány nemzetekkel. Tarsis ezüstjét és Ofir aranyát feddhetetlenségének feláldozása és a szent igazságok elárulása által szerezte meg. A pogányokkal való érintkezése, a pogány nőkkel kötött házasságai megrontották hitét. Így rontotta le Salamon azokat a védőbástyákat, amelyeket Isten emelt népének biztonsága érdekében, és átadta magát a hamis istenek imádásának. Az Olajfák hegyének csúcsán, Jahve templomával szemben hatalmas szobrokat és oltárokat állíttatott fel a pogány istenségek szolgálatára. Salamon feladta Isten iránti hűségét, és elvesztette önmaga feletti uralmát is. Finom fogékonysága megbénult. Korai uralkodásának lelkiismeretes, megfontolt jellege megváltozott. Büszkeség, becsvágy, tékozlás és mértéktelenség uralta életét, amely megteremte gyümölcseit: a kegyetlenséget és a zsarnokságot. Az addig igazságos, részvétteljes, istenfélő uralkodó zsarnokká és elnyomóvá lett. Salamon, aki a templom felszentelésénél úgy imádkozott népéért, hogy szívüket osztatlanul adják át az Úrnak, félrevezette őket. Ezzel meggyalázta önmagát, Izraelt és Istent.

A nemzet, amelynek ő büszkesége volt, követte vezetését. Bár később megbánta bűnét, azonban bűnbánata nem akadályozta meg annak a gonosznak megvalósulását, amelyet elvetett. Az Isten által Izrael számára kijelölt fegyelmezés és nevelés arra irányult, hogy különbözzenek a többi országok népétől. Ezt a sajátosságot, amelyet különleges áldásnak és kiváltságnak kellett volna tekinteniük, nem üdvözölték szívesen. Az egyszerűséget és önuralmat, amely oly lényeges a legmagasabb fejlődés érdekében, igyekeztek felcserélni a pogány népek fényűzésével és mértéktelenségével. Becsvágyuk az volt, hogy olyanok legyenek, mint a többi nemzetek (1 Sám 8:5). Isten nevelési tervét félretették és tekintélyét megvetették.

Az Úr útait visszautasították az emberek útaiért, és Izrael bukása megkezdődött és folytatódott, amíg a zsidó nép azoknak a nemzeteknek zsákmányává nem lett, akiknek szokásait átvette.

Izrael gyermekei mint nép nem fogadták el azokat az áldozatokat, amelyeket Isten adni akart nekik. Nem értékelték szándékát és annak keresztülvitelében nem működtek együtt vele. Bár az egyének és népek így különváltak tőle, Isten szándéka mégis változatlan a Benne bízók iránt: " ...valamit Isten cselekszik, az lesz örökké... " (Préd 3:14).

Az emberek szükségleteivel a fejlődésnek különböző fokozatai és az Ő hatalmának különböző megnyilvánulásai állnak szemben az egymást követő korszakokban, Isten munkája azonban minden időben ugyanaz. A Tanító ugyanaz. Isten jelleme és terve is ugyanaz. Nála " ... nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

Izrael tapasztalatait a mi tanulságunkra jegyezték fel. "Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett" (1 Kor 10:11). A nevelés sikere nálunk is, mint a régi Izraelnél a Teremtő tervének hűséges keresztülvitelétől függ. A Szentíráshoz való ragaszkodás éppen olyan nagy áldásokat hoz a mi számunkra is, mint hozott a zsidó nép számára.