"De egyet cselekszem..." (Fil 3:14).

A siker minden téren határozott célkitűzést követel. Aki igazi sikert akar elérni az életben, annak állandóan szem előtt kell tartania azt a célt, amely méltó törekvéseire. Ilyen célkitűzés előtt áll mai ifjúságunk. A mennyben számunkra kijelölt cél az, hogy ebben a nemzedékben elvigyük az evangéliumot a világnak. Ez a legnemesebb feladat, amelynek végrehajtására minden ember meghívást kaphat. Itt mindenki számára van munkaterület, akinek szívét Krisztus érintette.

Isten szándéka a közöttünk felnövő gyermekekkel sokkal magasztosabb, semhogy azt korlátolt látókörünk befogadhatná. A múltban Isten a legszerényebb sorból hívta el azokat, akiket hűségesnek látott, hogy bizonyságot tegyenek Róla a világ legmagasabb helyein. Mai gyermekek, akik úgy növekednek fel, mint Dániel júdeai otthonában - tanulmányozva Isten Igéjét és műveit, megtanulva a hűséges szolgálat leckéit - még törvényhozói testületek előtt, törvényszéki teremben vagy királyi udvarokban fognak állni, mint a királyok Királyának tanúi. Sokaságokat fognak elhívni a magasabb szolgálatra. Az egész világ megnyílik az evangélium előtt. Etiópia kinyújtja kezét Isten felé. Japánból, Kínából és Indiából, saját földrészünk sötét országaiból és világunk minden részéből hallatszik a bűntől lesújtott szívek kiáltása a szeretet Istenének ismerete után. Milliók és milliók sohasem hallottak Istenről és szeretetéről úgy, amint Krisztusban megnyilatkozott, holott joguk van ezeknek az ismereteknek az elnyeréséhez. Velünk egyenlő részük van a Megváltó kegyelméből. Rajtunk áll - akik elnyertük ezeket az ismereteket gyermekeinkkel együtt - hogy kiáltásukra felelünk-e vagy sem. Minden otthonhoz, minden iskolához, minden szülőhöz, minden tanítóhoz és gyermekhez - akire ráragyogott az evangélium világossága -, ma hangzik az a kérdés, amelyet Eszter királynéhoz is intéztek Izrael történelmének a maihoz hasonló válsága idején: "... ki tudja, talán a mostani időért jutottál királyságra?" (Eszter 4:14).

Azok a lelkek, akik az evangélium hirdetésének siettetését vagy akadályoztatását mérlegelik, általában saját álláspontjukat a világhoz viszonyítva alakítják, nem pedig Isten és a világ viszonyában. Kevesen gondolnak arra a szenvedésre, amelyet a bűn okozott Teremtőnknek. Az egész menny együtt szenvedett Krisztussal haláltusájában. Ez a szenvedés azonban nem Krisztus emberré létekor kezdődött el, és nem is fejeződött be akkor. A kereszt kinyilvánítja tompult érzékeink számára azt a fájdalmat, amit a bűn kezdettől fogva okozott Isten szívének. Az igazságtól való minden eltérés, minden kegyetlen cselekedet, az emberiség minden kudarca a mennyei eszmény felé törekvésben, bánatot okoz Neki. Amikor Izraelt egymás után érték azok a szerencsétlenségek, amelyek Istentől való eltérésének következményei voltak - az ellenségtől való leigázás, a kegyetlenkedések és a halál - azt mondja a Szentírás Istenről, hogy "... megesett az ő szíve az Izrael nyomorúságán" (Bir 10:16). "Minden szenvedésöket Ő is szenvedte... fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban" (Ésa 63:9).

Maga Isten Lelke is "esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodással" Amint "a teremtett világ... fohászkodik és nyög", úgy fáj az Örökkévaló Atya együttérző szíve (Róm 8:26.22). Világunk egy nagy kórház, telve a nyomor tragédiáival, amelyeknél még gondolatban sem szívesen időzünk. Ha felismernénk úgy amint van, elviselhetetlen lenne számunkra. Isten azonban mindezt átérzi, ezért a bűn és következményeinek eltörlése érdekében szeretett Fiát adta, és a Vele való együttműködés által hatalmat adott nekünk arra, hogy a nyomorúság jeleneteit a befejezéshez vigyük. "És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:14).

"Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15) - ez Krisztus parancsa követőinek. Nem mindenkit hívott el az Úr lelkésznek vagy misszionáriusnak a szó valódi értelmében, de mindenki az Ő munkása lehet, amikor elviszi az evangélium örömhírét embertársainak. A parancs mindenkinek szól, kicsinek, nagynak, tanultnak, tanulatlannak, öregnek, fiatalnak egyaránt.

E parancsra gondolva nevelhetjük-e fiainkat és leányainkat a tiszteletre méltó szokások szerinti életre, egy olyan hitvalló keresztényi életre, amelyből azonban hiányzik Krisztus önfeláldozása? Nevelhetjük-e őket olyan életre, amelyről az Ő ítélete - aki az Igazság - így fog hangzani: "Nem ismerlek titeket!?"

Ezrek cselekszik ezt. Azt gondolják, hogy biztosítják gyermekeik számára az evangélium áldásait, miközben tagadják a Lelket. Ez nem vezethet eredményhez! Azok, akik visszautasítják a Krisztussal való közösség kiváltságait a szolgálatban, elvetik az egyetlen utat, amely alkalmassá teszi őket az Ő dicsőségében való részvételre. Ezzel visszautasítják azt a kiképzést is, amely ebben az életben erőt és nemes vonást adna jellemünknek. Sok apa és anya, aki nem vezette gyermekeit Krisztus keresztjéhez, későn látta be, hogy ezáltal átadták őket az Isten és ember ellenségének. Így megpecsételték vesztüket nemcsak az eljövendő életre, hanem a jelenre is. A kísértés legyőzte őket. A világ átkaként nőttek fel, hogy bánatot és szégyent hozzanak azokra, akik életet adtak nekik.

Sokan még az Isten szolgálatára való előkészületükben is hibát követnek el helytelen nevelési módszereik által. Az életet túl általánosan fogják fel, mintha az csak különböző időszakokból állna: a tanulás idejéből, a cselekvés időszakából és a teljesítményből. A szolgáló élet előkészítése érdekében az ifjúságot iskolába küldik, hogy ismeretet szerezzenek a könyvekből. A mindennapi élet felelősségeitől elvágva belemerülnek elméleti tanulmányaikba, és gyakran elvesztik szemük elől annak célját. Kezdeti odaszentelődésük buzgalma kihal, és gyakran személyes, önző becsvágyat kezdenek táplálni. Tanulmányaik befejezésekor ezrek tapasztalhatják, hogy elvesztették a valóságos élettel való kapcsolatukat. Oly sokáig foglalkoztak elvont, elméleti dolgokkal, hogy amikor egész lényüknek szembe kellene szállni az élet heves küzdelmeivel, készületlenek a harcra. A nemes hivatás helyett, amelyet végezni akartak, erejüket a puszta megélhetésért való munka köti le. Ismételt csalódások után, kétségbeesett küzdelmükben, hogy megkeressék tisztességes megélhetésüket, sokan kifogásolható, bűnös szokásokba merülnek. A világot megrabolják attól a szolgálattól, amelyet nyerhetett volna tőlük, Istent pedig megtagadják azoktól a lelkektől, akiket szeretne felemelni, nemesíteni és tisztelni, mint az Ő képviselőit.

Sok szülő hibát követ el, amikor különbséget tesz gyermekei között a nevelés dolgában. Alig hoznak valami áldozatot, hogy biztosítsák a legjobb előnyöket annak számára, aki eszes és ügyes, és ugyanezt nem tartják szükségesnek a kevesebbet ígérő gyermek esetében sem, mert azt gondolják, hogy az élet közönséges kötelességeinek elvégzéséhez nem sok tanulás kell.

Ki képes kiválasztani egy többgyermekes családból azokat, akiken a legfontosabb felelősségek fognak nyugodni? Az ember ítélőképessége milyen gyakran bizonyul itt is hibásnak! Emlékezz Sámuel tapasztalatára, amikor elküldte az Úr, hogy Jesse fiai közül kenje fel az egyiket Izrael királyává! Hét nemes tekintetű ifjú vonult el előtte. Amikor az elsőre tekintett, aki kellemes arcú, fejlett testalkatú, fejedelmi tartású volt, a próféta felkiáltott: "Bizony az Úr előtt van az Ő felkentje!" Azonban Isten így szólt: "Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van". Így mind a hétről ezt a bizonyságot tette: "Nem ezek közül választott az Úr" (1 Sám 16:6-7.10). Amíg Dávidot haza nem hívták a nyájtól, addig a próféta nem kapott engedélyt, hogy teljesítse küldetését.

Az idősebb testvérek, akik közül Sámuel választani akart, nem rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyeket Isten szükségesnek látott népe uralkodójában. Büszkék, önzők és önhittek voltak azzal szemben, akit ők kevésnek tekintettek, aki megőrizte ifjúsága egyszerűségét és őszinteségét, és akit Isten rá tudott nevelni országa feladatainak elvégzésére. Így ma is sok gyermekben - akiket a szülők mellőznek - Isten olyan képességeket lát, amelyek messze felülmúlják azokét, akiket ők oly sokat ígérőnek gondoltak.

Az élet felelősségeit tekintve ki képes eldönteni, hogy mi a kicsi és mi a nagy? Az élet egyszerű területein milyen sok munkás szolgál a világ áldására és ért el olyan eredményeket, amelyeket egy király is megirigyelhetne.

Kapjon minden gyermek helyes nevelést a legmagasabbrendű szolgálatra! "Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet; mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz..." (Préd 11:6).

Képességeink határozzák meg a számunkra kijelölt különleges helyet. Nem mindenki éri el ugyanazt a magaslatot, vagy végzi el egyenlő hatásfokkal ugyanazt a munkát. Isten nem várja el az izsóptól, hogy elérje a cédrusfa méreteit, sem az olajfától a méltóságteljes pálmafa magasságát. Azonban mindenki törekedjék olyan magas cél elérésére, amilyent az emberinek az istenivel való egyesülése lehetővé tesz számára.

Sokan nem lesznek azzá, amivé lehetnének, mivel nem fejtik ki azt az erőt, ami bennük van. Nem ragadják meg annyira az isteni kezet, amennyire tehetnék. Sokan eltérnek attól az irányvonaltól, amelyen elérhetnék az igazi sikert. Nagyobb tiszteletet, kedvezőbb munkát keresve olyan dolgot kísérelnek meg, amire nem alkalmasak. Sok ember - akit képességei más munkára ösztönöznének - igyekszik nagyobb tisztségre. Így, aki sikeres földműves, kézműves vagy ápolónő lehetett volna, elégtelenül fogja betölteni egy lelkész, ügyvéd vagy orvos hivatását. Ismét mások, akik felelős tisztséget tölthettek volna be, erő, odaadás és kitartás hiányában megelégszenek egy "könnyebb" hellyel is.

Hűségesebben, odaadóbban kell követnünk Isten élettervét! Tegyük meg munkánkban a tőlünk telhető legjobbat! Hagyjuk útainkat Istenre, és ügyeljünk a gondviselésének megnyilvánulásaira! Ezek olyan szabályok, amelyek biztos vezetést nyújtanak foglalkozásunk megválasztásában.

Megváltónk, aki eljött a mennyből, hogy példaképünk legyen, életéből majdnem harminc évet töltött el közönséges fizikai munkával. Ezalatt azonban tanulmányozta Isten Igéjét és műveit. Segített, tanított mindenkit, akit befolyása által elérhetett. Mikor nyilvános szolgálatát megkezdte, körüljárt, hogy meggyógyítsa a betegeket, vigasztalja a megszomorodottakat, és hirdesse az evangéliumot a szegényeknek. Minden követőjére ugyanez a munka vár.

Jézus így szólt: "... aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál. Mert... én tiköztetek vagyok, mint aki szolgál" (Lk 22:26-27).

A Krisztus iránti szeretet és hűség a forrása minden igazi szolgálatnak. Az Ő szeretete által érintett szívben felébred a vágy, hogy munkálkodjék Érette. E vágyat erősítenünk kell és helyesen irányítani! Sem otthon vagy a szomszédban, sem az iskolában nem kell szerencsétlennek tekintenünk a szegények, szenvedők és tudatlanok jelenlétét, hanem inkább a szolgálatra kínálkozó drága alkalomnak!

Ebben, mint minden más munkában, az ügyességet csak magában a gyakorlatban sajátíthatjuk el. Így az élet mindenapi kötelességeihez, a szenvedők és nélkülözők szolgálatához megnyerjük az erőt. Nélküle a legjobban átgondolt erőfeszítések is hatástalanok, sőt gyakran károsak. Az emberek nem a szárazföldön, hanem a vízben tanulnak meg úszni.

A gyülekezeteknek sok fontos kötelezettségük van. Egyik kimagasló ezek közül, hogy az ifjúságot ösztönözzék Krisztus akaratának teljesítésére!

Krisztus és gyülekezete között a viszony nagyon szoros, mély és szent. Ő a Vőlegény, a gyülekezet a mennyasszony. Ő a Fej, a gyülekezet a test. Ebből következik, hogy a Krisztussal való kapcsolat magában foglalja az Ő gyülekezetével való kapcsolatot is.

A gyülekezet szolgálatára van megszervezve, és a Krisztusért való szolgálatban a gyülekezettel való kapcsolat az első lépés. A Krisztus iránti hűség megköveteli a gyülekezeti kötelességek hűséges teljesítését. Ez egy fontos része a helyes kiképzésnek. Az a gyülekezet, amelyet a Mester jelenléte hat át, közvetlen erőfeszítéseket fog tenni a külvilágért.

A munkának sok olyan ága van, amelyben ifjúságunk alkalmat találhat a hasznos munkára. Szervezzék őket csoportokba a szolgálatra, és az együttműködés segítségnek és bátorításnak fog bizonyulni számukra! A szülők és tanítók azáltal, hogy érdeklődést tanúsítanak az ifjúság munkája iránt, nagyobb tapasztalataikkal áldásukra szolgálhatnak, és erőfeszítéseiket hatásosabbá tehetik a jóra.

Az ismeretség felébreszti a rokonszenvet, a rokonszenv pedig a tevékeny szolgálat forrása. Abból a célból, hogy felébresszük a gyermekben és ifjakban a rokonszenv és áldozatkészség lelkületét a távoli területeken élő milliók iránt, ismertessük meg velük ezeket az országokat és népeiket! Ezen a téren sokat tehetnének iskoláinkban. Ahelyett, hogy a történelem nagy embereinél: Nagy Sándornál, Napóleonnál stb. időznének, tanulmányozzák a tanulók olyan férfiak életét, mint Pál apostol, Luther Márton, Moffatt, Livingston és Carey, valamint a jelen missziótörekvések feltáratlan történelmét. Ahelyett, hogy megterhelnék agyukat a nevek sorával és olyan elméletekkel, amelyeknek életünkben nincs komoly jelentősége, és amelyekre az iskolán kívül alig gondolnak, tanulmányozzanak minden országot a missziós feladatok fényében, és ismerkedjenek meg a népekkel és szükségleteikkel!

Az evangéliumnak befejező munkájában hatalmas területet kell elfoglalnia, ezért a munka elvégzése érdekében nagy segítségre van szükség a nép köreiből, jobban mint valaha. A Mester elhívja az ifjabbakat és idősebbeket is a mezőről, a szőlőskertből, a műhelyekből, és elküldi őket, hogy közöljék üzenetét. Sokan közülük csak kevés nevelést kaptak, azonban Krisztus olyan képességeket lát bennük, amelyek érdemesítik őket szándékának végrehajtására. Ha szívüket adják munkájukba és továbbra is tanulók maradnak, akkor alkalmassá teszi őket az Érette való munkálkodásra.

Megváltónk, aki ismeri a világ nyomorának és kétségbeesésének mélységeit, tudja milyen eszközök által hozhat enyhülést számukra. Mindenütt sötétségben lévő lelket lát, akiket meggörnyesztett a bűn, a szomorúság és fájdalom; azonban látja lehetőségeiket is. Látja a magasságokat, ahová eljuthatnak. Habár az emberek rosszra használják és eltékozolják talentumaikat, elvesztették kegyes férfiasságuk és nőiességük méltóságát, Megváltónknak meg kell dicsőülnie szabadításukban és megváltásukban.

A föld zord helyein élő szűkölködőkért végzett munka terhét Krisztus azokra helyezi, akik együtt éreznek a tudatlanokkal és azokkal, akik távol esnek az úttól. Jelenléte által fogja segíteni azokat, akik együttérző, részvétteljes szívvel vannak irántuk, habár kezük durva és ügyetlen. Megváltónk azok által fog munkálkodni, akik kegyelmet látnak a nyomorúságban és nyereséget a veszteségben. Amikor a világ Világossága elvonul előttünk, akkor a viszontagságokban kiváltságot látnak, a zűrzavarban rendet, és a látszólagos kudarcban sikert. A szerencsétlenségeket álruhába öltözött áldásoknak, a szenvedéseket kegyelmi ajándékoknak tekintik. A nép közül származó munkások - osztozva embertársaik szomorúságában, amiképpen a Mester is osztozott az egész emberiség szomorúságaiban - hit által szemlélik Őt, amint együttmunkálkodik velük.

"Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet..." (Sof 1:14). A világot figyelmeztetnünk kell erre!

Azzal a felkészüléssel, amelyet elnyerhetnek, az ifjak és idősebbek ezreinek át kell adniuk magukat erre a munkára! Már sok szív felelt a Mester hívására, és számuk még növekedni fog. Minden keresztény nevelő működjön együtt rokonszenvvel ezekkel a munkásokkal! Bátorítsák és segítsék a gondjaikra bízott ifjúságot, hogy készek legyenek csatlakozni soraikhoz!

Nincs a munkának olyan ága, amelyben ifjúságunk még nagyobb áldást ne nyerhetne. Akik a lelkészi szolgálatba lépnek, Isten jobb kezévé lesznek; az angyalok munkatársai, olyan eszközökké válnak, akik által az angyalok elvégzik küldetésüket. Az emberi munkások, amikor együttműködnek a mennyei lényekkel, részesülnek neveltetésük és tapasztalataik áldásában is. Melyik egyetem versenyezhet ilyen nevelőeszközökkel?!

A munkások helyesen kiképzett és jól felszerelt serege milyen hamar elvihetné a megfeszített, a feltámadott és a nemsokára eljövendő Megváltó üzenetét az egész világra! Milyen hamar eljöhetne a vég! A szenvedés, a nyomorúság és a bűn vége! Itteni tulajdonaink helyett, ahol minden magán viseli a bűn és szenvedés nyomait, milyen hamar elnyerhetnék gyermekeink örökségüket ott, ahol: "Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak" (Zsolt 37:29), ahol "... nem mondja a lakos: beteg vagyok..." (Ésa 33:24), "... és nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava" (Ésa 65:19).