Az a csodálatos eredmény, amely az evangéliumnak az apostolok és munkatársaik által való hirdetését koronázta, csak növelte Krisztus ellenségeinek gyűlöletét. Mindent megkíséreltek, hogy a munkának továbbfejlődését hátráltassák, míg végre sikerült nekik a római császárt is ellenük hangolni. Rettenetes üldözés kezdődött, amelyben számos keresztény életét veszítette. János apostol ekkor már agg ember volt, de azért nem szűnt meg az igazság tanát folytonosan hirdetni. A legnagyobb erővel és örömmel tett bizonyságot, amit ellenségei nem tudtak megcáfolni, ami hittestvéreit bátorította.

Midőn a keresztények hite az üldözések következtében ingadozni látszott, az apostol méltósággal és erővel hangsúlyozta: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről... Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”

János iránt a legelkeseredettebb gyűlölet izzott, mivel oly önfeláldozó hűséggel viseltetett Krisztus ügye iránt. Ő volt az egyedüli életben lévő tanítvány, azok közül, akik a lehető legszorosabb összeköttetésben állottak Krisztussal és Isten országának ellenségei elhatározták, hogy ezt a hű tanúbizonyságot elnémítják. Azt hitték, hogy ha ez sikerül nekik, Krisztus tanai nem terjednek tovább s ha az ügyet erélyesen elnyomják, az csakhamar teljesen a feledésbe merül. Jánost tehát a római ítélőszék elé állították. Tanait teljesen elferdítették. Hamis tanuk azzal vádolták, hogy nyilvánosan oly tanokat hirdet, amelyek a nemzet jólétét és hatalmát aláássák.

Az apostol oly nemes egyszerűséggel számolt be hitéről, hogy szavai hatalmas benyomást gyakoroltak a jelenlévőkre. A hallgatók csodálkoztak bölcsességén és szónoki képességén. De minél meggyőzőbb módon tett bizonyságot az igazságról, annál inkább gyűlölték az Úr ügyének ellenfelei. A császár haragra lobbant és káromolta Istennek és Krisztusnak nevét. Az apostol védekezését és érvelését, sem az elhangzott igazságokat nem cáfolhatta meg, tehát elhatározta, hogy a hű tanúbizonyságot elhallgattatja.

Láthatjuk, hogy mily keménnyé lehet az emberi szív, ha Isten szándékával erőszakkal szembehelyezkedik. Isten gyülekezetének ellenségei elhatározták, hogy a nép előtt büszkeségüket és hatalmukat továbbra is fenntartják. A császári rendelet értelmében az apostol Patmos szigetére száműzetett. Ahogy saját maga mondja írásában: „Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” volt száműzve. Ám Krisztus ellenségei teljesen célt tévesztettek, midőn a hű bizonyságot hallgatásra akarták kárhoztatni. A száműzetés magányából is felhangzik az apostol szava, sőt elhat az idők végezetéig és a legünnepélyesebb igazságokat közli az emberiséggel, aminőket halandó megismerhet.

Az Egei-tengeren levő kis sziklás Patmos szigetet a római uralom jelölte ki, hogy oda a súlyos gonosztevőket száműzze. Ám Isten szolgájára nézve a szomorú magány az ég kapujának bizonyult. Eddigi munkateréről eltávolították ugyan, de Isten színe elől elzárni nem tudták. Magányos otthonában összeköttetésbe léphetett a királyok Királyával és az isteni hatalom kinyilatkoztatásait behatóbban szemlélhette. Bőséges alkalma nyílt, hogy a teremtés munkáin elmélkedjen és az isteni építőmester hatalmát csodálja. Korábbi éveiben az erdős halmoknak, a zöldelő völgyeknek és a termékeny lapályoknak Örvendhetett és bennük csodálhatta a Teremtő bölcsességét és művészetét. Most oly vidék környezte, amely másoknak kopárnak és kietlennek tetszett volna. Ám ő ellenkezően vélekedett efelől. A vad, kopáron emelkedő sziklákban és az éjjelenként ráboruló csillagos égboltban ő Isten mindenhatóságának megnyilatkozásait szemlélte. Számára minden Isten dicsőségének bélyegét hordta és hatalmát hirdette.

Az apostol maga előtt látta a vízözön bizonyságait, amely a föld színét elpusztította, mivel a rajta lakók nem engedelmeskedtek Isten parancsolatainak. A hatalmas sziklák, amelyek a föld mélységéből vetődtek a felszínre, hogy utat engedjenek az egész földet elárasztó vízözönnek, mind élénken tárták szemei elé Isten haragja kitörésének rettenetességét.

De míg az egész környezet kopár és kietlen volt, a kék égbolt oly ragyogó pompával borult az apostolra, mint akár az általa olyan nagyon szeretett Jeruzsálemben. Hadd szemlélje az ember csendes éjszakán a mennyek dicsőségét, hadd csodálja Isten hatalmas műveit s az ég megszámlálhatatlan seregeit s hadd következtessen belőlük a Teremtő mindenhatóságára, amely ily éles ellentét által juttatja eszébe parányi, semmis voltát. Ha valaki büszke és beképzelt, lépjen ki csendes éjszakán a szabad ég alá, vessen egy pillantást a csillagos égboltra s ha még oly gazdag, tehetséges, vagy vonzó egyéniség is, a Végtelen jelenlétében meg kell aláznia magát.

A hatalmas vizek zúgásában, ahol mélység mélységhez kiált, a látnok szintén a Teremtő szavát hallotta. A tengernek vihartól korbácsolt árjai a megbántott Isten haragjának kitörését jelképezték. A torony- magasságú, veszedelmesen tovarohanó hullámok, amelyeket egy láthatatlan kéz mégis korlátok közé szorított, ama végtelen hatalomról beszélt néki, amely a tengert is uralja. Ezzel szemben sajnálattal gondolt a törékeny, halandó férgekre, akik saját bölcsességükben és erejükben bízva, szívükben felfuvalkodnak és úgy vélik, hogy egyenlők Istennel. Mily vak és értelmetlen is az emberi büszkeség! Ha Isten egyetlen óra alatt, akár napsütésben, akár pedig esőben árasztja áldását a földre, ezáltal a természet képét sokkal jobban átalakítja, mint a tudományával és erejével dicsekvő ember egy egész életen át.

A kietlen szigeten lévő magányában a száműzött próféta Isten hatalmának megnyilatkozását látta. Úgy érezte, hogy a természet művei és tüneményei őt is Istenhez vonzzák és vele egyesítik. A léleknek Isten utáni bensőséges vágya és az áhítatos imák a sziklás Patmosról a mennybe szálltak. Miközben János a sziklákat szemlélte, Krisztusra gondolt, az ő erősségének szirtjére, akinek oltalmába félelem nélkül rejtőzhetett.

Az Úrnak János által megemlített napja a szombat, amelyen Isten a teremtés művétől megpihent és amelyet megáldott és megszentelt, mivel azon nyugodott meg. A magányos szigeten épp oly szentül megünnepelte János a szombatot, mintha csak népe között tanított és a gyülekezetben az igét hirdette volna. A kopár sziklák, amelyekkel János lépten-nyomon találkozott, Horeb sziklás hegyére emlékeztették, amelyen Isten a Tízparancsolatot közölte népével s amelyen így szólott: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.”

Ama hegy ormáról Isten Fia szólott Mózeshez. Isten a sziklákat szentélyévé avatta. Az örök halmok képezték templomát. Az isteni törvényhozó alá jött a sziklás hegy ormára, hogy törvényét oly ünnepélyes módon hirdesse ki, hogy az maradandó benyomást gyakoroljon az emberre s hogy az, látva annak dicsőségét és hatalmát, féljen a törvények megszegésétől. Isten mennydörgés és villámlások között nyilatkoztatta ki törvényét, sűrű felhő borult a hegyekre és Isten szava, hatalmas hangú harsonához hasonlóan csendült meg. Isten törvénye megváltozhatatlan és a táblák, melyekre azokat írta, kőből voltak, hogy azáltal is jelezze előírásainak örök érvényét. Horeb sziklás ormai szent helyeivé lettek mindazoknak, akik Istent szerették és parancsolatait megőrizték.

Miközben János a Horeb hegyén végbement események felett elmélkedett, reászállott annak Lelke, aki a hetedik napot megszentelte. Az apostol Ádámra gondolt, aki az isteni parancsot megszegte s bűnének rettenetes következményei elvonultak lelki szemei előtt. Ügy vélte, hogy Isten végtelen szeretete, amely az ő egyszülött Fiát küldte, hogy az elveszett emberiséget megváltsa, sokkal fenségesebb, mintsem hogy emberi szavakkal azt kifejezhetnők. Midőn ezt levelében megemlíti, Isten gyülekezetéhez és a világhoz fordulva, a következő ünnepélyes szavakkal kiált fel: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt." János előtt csodás rejtély volt, hogy Isten miképpen áldozhatta fel egyszülött Fiát a lázadó emberiség megváltásáért. Nem bírta eléggé csodálni Isten szeretetét és a megváltás tervét, mely által a menny ily végtelen áldozatot hozott, s hogy azt emberek, kiknek érdekében történt, még vissza is utasíthatják.

János teljesen el volt zárva a világtól. Midőn a teremtés művei által mindig több és több fogalmat alkotott magának a Teremtő isteni lényéről, istenfélelemben állandóan növekedett. Sokszor kérdezte Önmagától: Vájjon az emberek, akik teljesen Istenre vannak utalva, miért nem igyekeznek vele békességben élni, a lehető legteljesebb engedelmességet tanúsítva? Az Úr bölcsessége végtelen és hatalma nem ismer határt. Ö uralja az eget s annak megszámlálhatatlan csillagseregét, ö tartja fenn a legteljesebb Összhangban az összes teremtett dolgok fenségét és szépségét. A bűn nem más, mint Isten törvényeinek áthágása és a bűn zsoldja a halál. Soha sem lehetett volna félreértés égen vagy földön, ha a bűn nem lopódzott volna be. Isten parancsolatának megszegése okozta és okozza mindazt a nyomort, amely a teremtményekre nehezedik. Miért nem akar az ember Istenével megbékülni?

Nem csekély dolog Isten ellen vétkezni s a visszás emberi akaratot szembehelyezni a Teremtő akaratával. Még ebben a világban is előnyére válik az embernek, ha Isten parancsainak engedelmeskedik. És bizonyára az embernek legfőbb érdeke, hogy Istennek engedelmeskedjen és békességben éljen vele. A mező állatai a bennük lévő ösztön folytán engedelmeskednek Isten akaratának. így szól a nagy, büszke tengernek: „Idáig jöjj és ne tovább!” és a hullámok azonnal engedelmeskednek szavának. Az égi testek Isten rendelete alapján a legnagyobb rendben keringenek pályájukon. Az összes földi teremtmények közül egyedül az ember engedetlen, lázadó! Pedig egyedül az ember bír olyan képességekkel, értelemmel, hogy Istenhez való viszonyát és az isteni szent törvények követelményeit megérthesse; egyedül néki van lelkiismerete, hogy a törvényszegés bűnét átérezze és amely békével és örömmel tölti el, ha engedelmes volt. Isten az embert szabad, erkölcsös lénynek teremtette, és választására bízza, hogy neki engedelmeskedjen vagy engedetlenkedjék. Az örökélet ígérete — a dicsőség örök élvezete — képezi azok jutalmát, akik Isten akaratát teljesítik, de Isten haragja fenyegeti azokat, akik parancsolatait megvetik.

Midőn János, Isten műveiben megnyilvánuló dicsősége felett elmélkedett, a Teremtő nagyságának és fenségének érzete hatotta át. Úgy gondolta, hogy Isten dicsőségéből semmit sem vonna le, ha ezen kicsiny világ minden lakója megtagadná az iránta való engedelmességet. Hisz Istennek hatalmában állana a föld színéről minden halandót eltörölni és helyette újabb nemzetséget teremteni, amely nevét magasztalja. Hiszen Isten a legkevésbé sem függ az emberektől. Felszólíthatná a menny csillagseregeit is, hogy dicsérő himnuszokat zengjenek a teremtő nevének. „Az egek dicsérik a te csodadolgaidat Uram: a te hűséges voltodat is a szentek gyülekezetében. Mert a felhőkben kicsoda hasonlatos az Úrhoz, s ki olyan, mint az Úr a szentek fiai közül? Igen rettenetes Isten ő a szentek gyűlésében és félelmetes mindazokra, akik körülte vannak.”

János visszaemlékezett azokra a csodálatos eseményekre, amelyeknek Jézus életében volt tanúja. Gondolatban mégegyszer átéli azokat a drága alkalmakat, melyekben részesülhetett és ez az emlékezés felemeli és boldoggá teszi. Azonban egyszerre feleszmél gondolataiból; világosan hallható hang szól hozzá. Megfordul, hogy lássa honnan ered a hang és íme legnagyobb csodálatára az Urat pillantja meg, akivel együtt járt, akit szeretett és szenvedéseinek tanúja volt. De milyen más volt a Megváltó megjelenése. Többé már nem a „legmegvetettebb és legalázatosabb.” Megaláztatásának egyetlen jelét sem hordja többé. Szemei olyanok, mint a tűzláng és lábai, mint az izzó érc. Szava oly ünnepélyesen zeng, mint hatalmas vizeknek zúgása. Arca ragyog, mint a déli nap legteljesebb pompájában. Kezében hét csillagot tart, amelyek a gyülekezetek angyalait ábrázolják. Szájából éles kétélű kard jő ki, amely igéjének hatalmát jelzi.

János, aki Urát oly végtelenül szerette, aki, hűségesen kitartott mellette minden szenvedésen át és aki az igazsághoz hű maradt, sem tudja elszenvedni Krisztus dicsőségének színét, hanem mint halott terül el a földön. Ámde Jézus kinyújtja kezét szolgájára és így szól hozzá: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó és az élő, pedig halott valék és íme élek örökkön-örökké.” János erőt nyert, hogy elviselhesse megdicsőült Urának jelenlétét. És ekkor fenséges jelenetekben mutatta meg előtte Isten az eljövendő századokkal való tervét. A mennyei hazának dicsőségét szemlélhette. Megláthatta Istennek trónját és a megváltottaknak fehérbe öltözött tömegét. Hallotta a mennyei seregek zenéjét és azok győzelmi énekét, akik a Bárány vére és bizonyságának beszéde által diadalmaskodtak.

A szeretett tanítvány oly magasztos kiváltságokban részesült, aminőket halandó csak a legritkább esetben nyerhetett. De ő annyira hozzáhasonult Üdvözítőjéhez, hogy nem fuvalkodott fel. Alázatossága nem csupán vallomásokból állott; lényének oly erénye volt, mely úgy fedte őt, mint testén a ruhája. Jócselekedeteit igyekezett elrejteni, és mindent került, ami által mások figyelmét magára irányíthatta volna. Az Evangéliumban többször beszél János arról a tanítványról, akit az Úr szeretett, de elhallgatja azt a tényt, hogy a szeretett tanítvány: ő maga volt. Teljesen önzetlen életet folytatott. Mindennapi életében a szó legszorosabb értelmében tanította és gyakorolta a keresztényi szeretetet és irgalmasságot. A legmagasabb fogalmai voltak arról a szeretetről, amelynek a keresztények között uralkodni kell. Ezt a szeretetet oly jellemvonás gyanánt ábrázolja, amely Krisztus minden egyes követőjének ékességét kell hogy képezze. Enélkül a keresztényi névre emelt mindennemű igény: jogtalan!

János apostol a gyakorlati jámborságot tanította. Csalhatatlan szabályokban tárja fel a keresztényi magaviselet kellékeit. Tiszta szívűeknek és becsületeseknek kell lenniök eljárásukban, modorukban. Az üres hitvallomásokkal semmiesetre se érjék be. Félreérthetetlen módon tanította azt az igazságot, hogy igazi keresztények csak úgy lehetünk, ha Krisztushoz igyekszünk hasonlókká lenni!

Jánost állandóan az a vágy hevítette, hogy alkalmazkodjon Isten akaratához. Az apostol oly buzgón követte minden tekintetben Mesterét és Krisztus tisztaságáról és szentségéről oly magasztos fogalmai voltak, hogy Mesteréhez hasonlítva, saját jelleme rendkívül hiányosnak tűnt fel előtte. És midőn Jézus megdicsőült testtel lépett János elé, egyetlen pillanat elég volt, hogy élettelenül terüljön el a földön. Hasonló érzelmek uralják mindazokat, akik az ő Urukat és Mesterüket a legjobban ismerik. Minél behatóbban tanulmányozzák Jézus életét és jellemét, annál inkább tudatára ébrednek saját bűnös voltuknak, annál kevésbé állítják, hogy megszentelt életűek s még kevésbé fognak azzal dicsekedni.