János apostol volt „ama tanítvány, akit Jézus szeretett.” Jóllehet, egyáltalán nem volt gyenge avagy ingatag jellemű, lénye melegszívű, szeretetreméltó volt. Minden látszat arra vall, hogy Krisztus különös barátságának örvendhetett és az Üdvözítő tényleg elhalmozta bizalmának és szeretetének jeleivel. Ama három tanítvány közül való volt, akik a hegyen Krisztus megdicsőülésének s Getsemáné kertjében halálküzdelmének tanúi lehettek. Ugyancsak János gondjaira bízta édesanyját az Üdvözítő, haláltusája utolsó órájában.

A szeretett tanítvány teljes mértékben viszonozta Jézus vonzalmát. János úgy csüngött Jézuson, mint a szőlőinda az erős oszlopon. Mestere iránti szeretetből, minden veszedelemnek kitéve magát, jelen volt a kihallgató teremben, mellette állott a keresztnél s midőn meghallotta, hogy az Úr feltámadt, oly nagy sietséggel rohant a sírhoz, hogy még a heves Pétert is megelőzte.

János apostolnak Mestere iránti szeretete nem közönséges emberi barátság, hanem egy megértő bűnös szeretete, aki átérezte, hogy Jézus Krisztus drága vére váltotta meg bűneitől. Legnagyobb dicsőségnek tartotta, hogy az Úr szolgálatában tevékenykedhet és szenvedhet Jézus iránti szeretete arra késztette, hogy mindazokat szeresse, akikért Krisztus meghalt. Hite gyakorlati volt. Ügy érvelt, hogy az Isten iránti szeretet, gyermekei iránti szeretetben mutatkozik meg. Aki Istent szereti, az Isten gyermekeit is szereti. Gyakran hallhatták tőle: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást.” „Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket! Ha azt mondja valaki: Szeretem az Istent és gyűlöli az ő atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti az Ő atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát” Az apostol élete a legteljesebb összhangban állott tanaival. A Krisztus iránti szeretet, amely szívében izzott, arra kényszerítette, hogy a legnagyobb buzgalommal fáradozzék embertársainak a megmentésén, különösen pedig azokért, akik mint testvérei, az Úr gyülekezetének tagjai voltak. Hatalmas szónok volt, akinek bensőséges szavai a legmélyebb meggyőződéstől voltak áthatva.

Az a bizalmas szeretet és önzetlen odaadás, amely János életében és jellemében tükröződik vissza, felbecsülhetetlen tanulság a keresztény gyülekezet számára. Sokan azt mondhatják, hogy János teljesen függetlenül az isteni kegyelemtől önmagában bírt ily szeretetreméltó jellemvonásokkal, ám eredetileg számos jellemhibája volt; büszke, becsvágyó és izgulékony, aki hamar kész volt, hogy a sértéseket megtorolja.

Jánosnak Mesteréhez való mélységes vonzalma nem az oka, hanem következménye volt Krisztus János iránti szeretetének. János Krisztushoz hasonlóvá akart lenni és Jézus szeretetének átalakító befolyására alázatos és szelíd lett. Saját egyénisége Krisztusban volt elrejtve. Teljesen egyesült az isteni szőlőtővel s ezáltal részesévé lett az isteni természetnek. A Krisztussal való közösségnek mindig ez lesz az eredménye. És ez az igazi megszentelt élet, az: életszentség.

Ha még oly fogyatkozások mutatkoznak is emberek jellemében, ha Jézus hűséges tanítványai lesznek, az isteni kegyelem hatalma új teremtményeket alkot belőlük. Krisztus szeretete átalakítja és megszenteli őket. Ha egyesek keresztényeknek adják ki magukat, de vallásuk semmiféle tekintetben sem teszi őket jobb férfiakká vagy jobb asszonyokká az élet minden vonatkozásában, Krisztus képviselőivé jellemben és lelkületben, — nem igaz, hogy keresztények, hogy Krisztuséi!

Egy alkalommal János, testvéreivel vitába keveredett, hogy közülük vajjon ki a legnagyobb? Nem akarták, hogy szavaik a Mester fülébe jussanak, ám Krisztus, szíveikben olvasva, felhasználta az alkalmat, hogy őket az igazi alázatosságra oktassa. Utasításai nem csupán ama kisded seregnek szólották, mely figyelt tanításaira, hanem örök értékkel bírnak minden követőjére, az idők végezetéig. „És leülvén odaszólítá a tizenkettőt és monda nékik: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között az utolsó és mindeneknek szolgája.”

Akiket Krisztus Lelke hatja át, azokat nem késztetheti a becsvágy arra, hogy testvéreik felett uralkodni akarjanak. Akik saját szemeikben csekélyek, csak azok tekintetni nagyoknak Isten színe előtt. „És előfogván egy gyereket, közéjük állítá azt; és ölébe vévén azt, monda nékik: Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott.”

Mily drága tanítás ez Krisztus minden egyes követője számára. Akik azokat a kötelezettségeket, amelyek közvetlenül adódnak életük útján, elhanyagolják s elmulasztják az udvariasság, nyájasság, szeretet és irgalmasság gyakorlását, akárcsak egyetlen kis gyermekkel szemben is, azok Krisztus iránti kötelezettségeiket hanyagolják el. János átérezte e tan fontosságát és igyekezett azt hasznosan megvalósítani.

Más alkalommal, testvérével Jakabbal egy embert látott, aki Jézus nevében ördögöt űzött. Mivel az illető nem volt hajlandó azonnal hozzájuk csatlakozni, úgy vélte, hogy ehhez nincs joga s a jövőre nézve azonnal meg is tiltotta neki. Midőn Mesterével találkozott, őszintén elmondta neki az esetet. Ám Jézus így felelt: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem. Mert aki nincs ellenünk, mellettünk van.”

Megint másik alkalommal anyjuk által azt kérték az Úrtól, hogy országában a két legkiválóbb helyet tölthessék be. A Megváltó így felelt: „Nem tudjátok mit kértek.” Tényleg közülünk is mily kevesen értik az ima jelentőségét. Jézus, aki „az előtte levő Öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett”, jól tudta, hogy mily áldozat árán nyerhetik el ezt a dicsőséget. Az ő öröme abban állott, hogy saját megaláztatása, halálküzdelme és vérének ontása által lelkeket igyekezett megmenteni.

Ez volt Krisztus dicsősége és ebben akart a két tanítvány vele együtt részesedni. Jézus így szólt hozzájuk: „Megihatjátok-e azt a pohárt, amelyet én megiszom és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? És mondának: Meg.”

Mily kevés sejtelmük volt arról, hogy mit is jelent ez a keresztség. „És monda nékik: Az én poharamat megisszátok ugyan és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek, de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz, akiknek az én Atyám elkészítette.”

Jézus jól ismerte kérelmük indítóokait, s azért így kárhoztatta büszkeségüket és becsvágyukat: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok és aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.”

Egy alkalommal a samaritánusok egy falujába követeket küldött az Üdvözítő és arra kérte Őket, hogy saját és tanítványai részére frissítőket készítsenek; de midőn az Üdvözítő a helységhez közeledett, a lakók azt hitték, hogy Jeruzsálembe akar zarándokolni. Ez felébresztette a samaritánusok gyűlöletét és ahelyett, hogy szívesen fogadták volna, a vendégszeretet legelemibb kötelezettségeiről is megfeledkeztek. Jézus senkire sem erőszakolja magát és a samaritánusok elveszítették azt az áldást, amely Jézus jelenlétéből áradt volna rájuk.

Talán csodálkozunk, hogy a mennyei Fenség irányában ilyen udvariatlanok tudtak lenni az emberek, azonban hányszor követünk el mi is hasonló bűnt, akik pedig Krisztus követőinek tartjuk magunkat. Vajjon meghívjuk-e Jézust, hogy szívünkben és házunkban lakozzék? Az Úr tele van szeretettel, kegyelemmel és áldással és kész bennünket is adományokban részesíteni; azonban nagyon gyakran, a samaritánusokhoz hasonlóan, nélkülük is teljesen meg vagyunk elégedve.

A tanítványok tudták, hogy Krisztus jelenlétével meg akarja áldani a samaritánusokat és midőn látták a megvetést, amellyel Mesterük irányában viselkedtek, nagyon elkeseredtek. Jakab és János különösen nagy haragra gerjedt. Mesterüknek, akit Ők olyan nagyon tiszteltek, ily módon való megbántása oly bűnnek tetszett előttük, amely azonnali megtorlást érdemel. Buzgalmukban így szóltak: „Uram, akarod-e, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből és eméssze meg ezeket, mint Illés is tette?” Illés próféta eljárására hivatkoztak, aki tűz által semmisítette meg a siriai főembereket, akik megöletésére küldettek ki.

De Jézus megdorgálta tanítványait és így szólt: „Nem tudjátok, minémű lélek van tibennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem, hogy megtartsa." János és a többi apostolok oly iskolában voltak, melynek Mestere Jézus volt. Akik köztük készek voltak hibáikat belátni és jellemüket javítani, ehhez bőséges alkalmuk volt. János mindig megszívlelte a tanításokat és életét a legteljesebb Összhangba akarta hozni isteni példaképével. Jézus tanait, amelyek a szelídséget, alázatosságot és szeretetet a kegyelemben és Isten országában való növekedés legfőbb feltételeinek tekintették, János a legértékesebbnek tartotta. Hozzánk, az ő testének tagjaihoz épp oly személyesen intézi Jézus ezeket a tanokat, mint annak idején az első tanítványokhoz.

A János és Júdás jelleme közötti éles ellentétből nagyon hasznos tanulságot vonhatunk le. János az igazi megszentelődés élő valósága volt. Ellenben Júdás, külsőleg ugyan jámbornak látszott, jellemileg inkább sátáni, mint isteni volt. Jóllehet az Úr Jézus tanítványának adta ki magát, a Mestert mind szavaival, mind cselekedeteivel megtagadta.

Júdásnak ugyanolyan alkalma volt, mint Jánosnak, hogy Jézust vegye mintaképének és hogy mindenben az ő példáját kövesse. Ő is hallotta az Úr tanításait és az isteni kegyelem kész volt jellemét átalakítani. De mialatt János komolyan harcolt saját hibái ellen és minden igyekezetével azon volt, hogy jellemét Krisztus képmására alakítsa át, Júdás saját lelkiismerete ellen cselekedett, engedett a kísértéseknek, becstelen szokásokat vett fel, amelyek őt Sátán képmására alakították át

Ez a két tanítvány az egész kereszténységet ábrázolja. Miközben mindketten Krisztus követőinek adják ki magukat, csak az egyik osztály jár szelídségben és alázatosságban és igyekszik mindenben Krisztushoz hasonlóan cselekedni, holott a másik osztály egész életével bizonyságát adja annak, hogy az Üdvözítő szavát csak hallgatja, de nem tartja meg. Az egyik osztályt megszenteli az igazság, a másik mit sem tud az isteni kegyelem átalakító erejéről. Az egyik osztály mindennap meghal saját énjének és igyekszik a bűn felett győzelmet aratni, mialatt a másik kényelmesen átadja magát saját élvezeteinek és ezzel Sátán szolgálatába áll.