Sokan, akik törekszenek, hogy szivük tiszta és életük megszentelt legyen, gyakran elcsüggednek. Állandóan önmagukat szemlélik s a hit hiányát panaszolják; mivel hiányát oly élénken átérzik, úgy vélik, hogy nem tarthatnak igényt Isten áldására. Ezek az emberek az érzelmet a hittel tévesztik össze. Nem látják meg az igaz hit egyszerűségét és ezért lelki világukra homály borul. Ne foglalkozzanak oly sokat önmagukkal, gondoljanak inkább Isten irgalmára és jóságára, hogy az Úr, adott szavát bizonnyal beteljesíti. Ne saját hitünkben, hanem Isten ígéreteiben bízzunk. Ha megbánjuk, hogy Isten törvényét a múltban áthágtuk, és erősen elhatározzuk, hogy a jövőben engedelmességgel adózunk neki, akkor bízvást hihetjük, hogy Isten, Krisztus érdeméért, elfogad bennünket és megbocsátja bűneinket.

Lelkünkre gyakran fog még borulni homály és csüggedés és már- már uralmába kerít bennünket, de bizalmunkat sohasem szabad elveszítenünk. Szemeinket Jézusra kell irányítanunk, érzelmeinktől függetlenül. Igyekezzünk összes felismert kötelezettségeinket a lehető leghűségesebben teljesíteni és nyugodjunk meg Istennek ígéreteiben.

Méltatlanságunk érzete sokszor fogja lelkünket megrettenteni, de ez nem bizonyítja azt, hogy akár Isten velünk szemben, avagy mi Vele szemben megváltoztunk volna. Ne akarjuk érzelmeinket bizonyos fokra felcsigázni. Ma már talán nem tudunk a tegnap békességének és örömének örvendeni, de hittel ragadjuk meg Krisztus kezét és a homályban épp oly tökéletesen bízzunk benne, mint a világosságban.

Sátán gyakran fülünkbe súghatja: „Te sokkal nagyobb bűnös vagy, semhogy Krisztus megmenthetne.” Bár beismerjük, hogy tényleg bűnösök és méltatlanok vagyunk, de feleljünk a kisértőnek a következőképpen: „A kiengesztelés által Krisztust az én Megváltómnak tekintem. Nem a saját érdemeimben, hanem Jézus drága vérében bízom, amely megtisztít engem. A jelen pillanatban is Krisztuson csüng gyenge lelkem!” Legyen a keresztényi élet az állandó, élő hit élete! A megingathatatlan bizalom és reménység az Úrban, nyújthat nyugalmat és békességet a léleknek.

Ne csüggedjetek el, még ha éreznétek is szívetek keménységéi Minden akadály, minden egyes benső ellenség, csak növeli Krisztusra való utaltságtokat. Azért jött, hogy a kőszívet eltávolítsa és hússzívet adjon nektek. Tekintsetek reája és kérjétek különös kegyelmét, hogy sajátos hibáitokat legyőzhessétek. Ha a kísértés közeledik felétek, álljatok ellene a gonosz unszolásának és szóljatok lelketekhez így: „Hogyan is hozhatnék ilyen szégyent Megváltómra? Én Krisztusnak adtam át magam, többé nem végezhetem Sátán munkáját.” Hívjátok a Megváltót segítségül, hogy minden bálványtokat feláldozhassátok, és hogy kedvenc bűneitektől megszabadulhassatok. Irányítsátok hitetek szemeit Jézusra, amint az Atya trónja előtt áll, átszegezett kezeit mutatja és érettetek könyörög. Higyjétek, hogy dicsőséges Megváltótok megadja néktek a szükséges erőt.

Tekintsetek hittel azokra a koronákra, amelyek a győzőkre várnak és halljátok a megváltottak dicsénekét: „Méltó a Bárány, aki megöletett és megváltott bennünket!” Nézd e jeleneteket, mint élő valóságokat. Midőn István, az első keresztény vértanú, rettenetes küzdelmét vívta a sötétség hatalmasságaival, fejedelmeivel és az ég alatt levő rossz lelkekkel, így kiáltott fel: „íme az egek megnyíltak és látom Isten Fiát Isten jobbján állani!” A világ Megváltója megnyilatkozott néki, amint a mennyből mély részvéttel tekintett le rája; és Krisztus színének dicső világossága oly fénnyel verődött Istvánra, hogy még ellenségei is olyannak látták arcát, mint egy angyalét.

Ha többet foglalkoznánk Krisztussal és a mennyei világgal, hatalmas indítékot, buzdítást nyernénk a kitartásra és segítséget az Úr harcainak megküzdésére. Büszkeség és a világ szeretete kivesz belőlünk, ha elmélkedünk annak a jobb földnek dicsőségén, mely nemsokára otthonunk leend. Krisztus szeretetéhez hasonlítva, minden földi öröm jelentéktelenné válik.

Senki se képzelje, vagy vélje, hogy minden komolyabb törekvés nélkül is birtokába juthat Isten szeretete biztosítékainak. Ha hosszú ideig foglalkoztunk földi dolgokkal, úgy nehezünkre esik a megszokott gondolatmenetet megváltoztatni. A leggyakrabban az érdekli az embert s az veszi figyelmét igénybe, amit szeme közvetlenül lát és füle hall. De ha Isten városába akarunk bejutni és Krisztus dicsőségét akarjuk látni, akkor meg kell szoknunk, hogy Őt a hit szemével szemléljük. Krisztus szavai és lénye képezzék gondolataink és beszélgetéseink tárgyát s naponként legalább kis időt szakítsunk szent dolgok feletti áhitatos elmélkedésre.

A megszentelődést naponkint kell munkálnunk. Senki se áltassa magát azzal, hogy Isten megbocsátja bűneit és megáldja, miközben valamely rendeletét, követelményét lábbal tapossa. Valamely ismert bűnnek szándékos elkövetése elnyomja a lelkiismeret szavát és elszakítja lelkünket Istentől. Ha még oly áhitatos érzelmek hatnak is át, Jézus nem lakozhat oly szívben, mely Isten törvényét megveti. Isten csak azokat tiszteli, akik Őt is tisztelik.

„Annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek.” Ha a haragnak, az élvezetnek, a kapzsiságnak, a gyűlöletnek, az önzésnek, vagy bármely más bűnös indulatnak adjuk át magunkat, annak a bűnnek szolgái leszünk. „Senki sem szolgálhat két urat.” Amíg a bűnt szolgáljuk, addig nem szolgálhatjuk Krisztust. A keresztény érezheti a bűn unszolását, mert a test ellenségeskedik a lélekkel és a lélek a testtel, és köztük állandóan folyik a harc. És épp itt van szükségünk Krisztus segítségére. Az emberi gyengeség egyesül az isteni erővel és a hit így kiált fel: „Hála legyen az Úrnak, aki nékünk a diadalmat adja az Úr Jézus Krisztus által.”

Ha Istennek tetsző jellemet akarunk fejleszteni, akkor szokásainkat Isten igéjéhez kell alkalmaznunk. A mindennapi ima oly szükséges a kegyelemben való növekedéshez, a lelki élethez, mint a táplálék a testi egészség fenntartására. Emelkedjünk fel gyakran imában Istenhez. Ha gondolataink elterelődnének, uralnunk kell azokat; kitartó törekvés végül is eredményre vezet és később élvezetünkké válik az ima. Krisztustól távol egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Jelenlétét minden egyes lépésünknél biztosíthatjuk, de csak úgy, ha az általa kitűzött feltételeknek eleget teszünk.

Legyen a hit a legfőbb dolog életünkben. Minden egyéb ügy ennek legyen alárendelve. Minden testi, lelki és szellemi erőnket a keresztényi küzdelembe kell beállítanunk. Ha erőt és kegyelmet kérve Krisztusra tekintünk, akkor oly bizonyos lesz győzelmünk, mint amily bizonyos, hogy Krisztus érettünk meghalt.

Mindig közelebb kell jutnunk a kereszthez. A magunkbaszállás a kereszt lábánál, az első leckéje a békességnek, amelyet meg kell tanulnunk. Jézus szeretetét ki foghatja fel?! Végtelenül gyengédebb és önzetlenebb, mint az anyai szeretet. Ha az emberi léleknek értékét akarjuk megismerni, akkor élő hittel kell a keresztre tekintenünk és már itt tanulmányoznunk kell azt, meg kell ismerkednünk azzal, ami a megváltottak éneke és tudománya lesz az örökkévalóságon át. Időnket és szellemi képességeinket csak úgy tudjuk eléggé értékelni, ha a megváltásunkért fizetett ár nagyságát tekintjük. Mily háládatlanok vagyunk Isten iránt, ha szeretetünket, szolgálatunkat és ragaszkodásunkat tőle megvonva, őt jogos tulajdonától megraboljuk. Vajjon túlnagy áldozatot hozunk-e, ha magunkat annak ajánljuk, Aki érettünk mindent feláldozott? Vajjon előnyben részesítsük-e a világ barátságát, azon halhatatlan dicsőséggel szemben, amelyet Krisztus ajánl fel nékünk? „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámnak királyi székében.”

A megszentelődésben állandóan felfelé kell haladnunk. Péter apostol nagyszerűen elénktárja fokozatait: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetei fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok, jócselekedetet, a jócselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztusnak megismerésére nézve.” „Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztásokat erőssé tenni, mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. Mert akképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunk és Megtartónknak, a Jézus Krisztus örök országába való bemenetel.”

Ezek a szavak elég világosan vázolják az igaz ösvényt, amelyen ha haladunk, bizonnyal nem fogunk megbotlani. Akik e keresztényi kegyelmi ajándékok elnyerése után vágyakoznak, és a gyarapítás terve szerint munkálkodnak, azoknak megígérte az Űr, hogy lelki adományaikat megsokszorozza. Péter apostol így szól azokhoz, akik ezt a hitet elnyerték: „Az Isten adjon néktek sok kegyelmet és bölcsességet Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztusnak megismerése által.” Az isteni kegyelem lehetővé teszi mindazoknak, akik erre vágyakoznak, hogy a földről a mennybe vezető fénylő létra fokain át végül „ujjongással és örökkévaló örömmel” vonuljanak be az Isten városának kapuin.

Megváltónk igényt tart egész lényünkre; legelső és legszentebb gondolatainkat és legtisztább, legbensőségesebb érzelmeinket kéri tőlünk. Ha tényleg részeseivé lettünk az isteni természetnek, akkor az Úr dicsérete tölti be szívünket és árad szét ajkunkról. Biztonságunk egyedül az, ha magunkat teljesen alárendeljük Istennek és a kegyelemben és az igazság ismeretében állandóan növekszünk.

Pál apostolt Isten annyira kitüntette, hogy elragadtatott a harmadik égig, ahol az apostol oly kimondhatatlan mennyei dicsőséget szemlélt, amelyet le nem írhatott. De ez nem tette dicsekvővé, vagy önhitté. Megértette a folytonos éberségnek és az önmegtagadásnak fontosságát és határozottan kijelentette: „Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Pál apostol sokat szenvedett az igazságért, de panasz mégsem hagyta el ajkait. Miközben munkával, gonddal és önfeláldozással teljes életére visszatekint, így szól: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely nékünk megjelentetik.” Isten hű szolgájának győzelmi kiáltása elhat hozzánk is: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é?” De mindezekben felettébb diadalmaskodunk azáltal, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény sem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, amely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Jóllehet, Pál apostol végül római börtönéhez volt kötve, el volt zárva a világosságtól és a levegőtől, eltiltva az evangélium hirdetésének munkájától s minden pillanatban halálos ítéletét várhatta, de mégsem engedett a kételynek, nem esett kétségbe. Homályos börtönéből is kihat lélekemelő hitének és bátorságának bizonyságtétele, amely a későbbi századokban az összes szenteknek és mártíroknak buzdítására szolgált. Szavai találó módon jellemzik a valóban megszentelt életnek gyümölcseit, amelyet mi e kis könyvecske keretében kívántunk megvilágítani. „Mert én immáron megáldoztatom és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”