Abban az évben, midőn Dániel és társai Bábel királyának szolgálatába léptek, oly dolgok történtek, amelyek a héber ifjakat komoly próbára tették s amelyek Izráel Istenének hatalmát és hűségét a bálványimádó nép előtt bebizonyították.

Miközben Nabukodonozor király sötét sejtelmekkel telve tekintett a jövőbe, egy alkalommal olyan különös álmot látott, amelytől „úgy megijedt, hogy azonnal felébredt” Jóllehet az éjjeli látomás nagyon mély benyomást gyakorolt rája, másnap még sem tudott a részletekre visszaemlékezni. Egybehívta tehát csillagvizsgálóit és varázslóit és nagy gazdagságot, kincseket ígért nékik, ha az álmot és értelmét megmondják. Ám ők így feleltek: „Mondd meg az álmot szolgáidnak és megjelentjük az értelmét”

A király jól tudta, hogy ha igazán megtudnák fejteni az álmot, úgy magát az álmot is tudnák. Az Úr gondviselése adta a hatalmas uralkodónak az álmot és az Ő akarata volt, hogy Nabukodonozor annak részleteit elfelejtse, — de kedélyére gyakorolt nyomasztó hatása megmaradjon, azért, hogy Bábel bölcseinek elbizakodottságát és csalását leleplezze. Az uralkodó nagyon haragudott és megfenyegette Őket, hogy amennyiben az álmot egy bizonyos határideig elmondani és megfejteni nem tudják, mindnyájukat megöleti. Dániel és társai is halálra voltak kárhoztatva a hamis prófétákkal együtt; azonban Dániel Istenben bízva, a király elé lépett és haladékot kért, hogy az álmot, valamint annak megfejtését közölhesse.

Az uralkodó engedett Dániel kérésének, mire ő három társát magához véve, ügyüket Isten elé tárta, bölcsességet és értelmet kérve a világosság forrásától. Jóllehet a király udvarában ezek az ifjak folytonos kísértéseknek voltak kitéve, Isten iránti felelősségükről mégsem feledkeztek meg soha. Szilárdan meg voltak arról győződve, hogy Isten gondviselése helyezte Őket felelős állásaikba s el voltak tökélve, hogy igazságát hűségesen kinyilvánítják s művét elvégzik. Istenben bíztak. A veszedelem idején hozzá folyamodtak segedelemért és az Úr készséggel sietett segítségükre.

Isten szolgái nem hiába fohászkodtak. Mivel mindig Istent tisztelték, Isten is megtisztelte őket a szükség idején. A titkot Isten kinyilatkoztatta Dánielnek, aki azonnal sietett, hogy a király elé juthasson.

A zsidó fogoly a világ leghatalmasabb uralkodója előtt állott. A királyt, végtelen gazdagsága ellenére is súlyos gondok terhelték, míg az ifjú fogoly vidám volt s Isten békessége hatotta át. Most kínálkozott a legjobb alkalom Dániel számára, hogy személyes előnyeit és bölcsességét a király előtt kiemelje. Ám első dolga az volt, hogy minden dicsőséget magáról elhárítson, egyedül Istent magasztalja, mint minden bölcsesség forrását:

„A titkot, amelyről a király tudakozódék a bölcsek, varázslók, írástudók, jövendőmondók meg nem jelenthetik a királynak; de van Isten az égben, aki a titkokat megjelenti; és ő tudtára adta Nabukodonozor királynak: mi lészen az utolsó napokban.” A király a legnagyobb figyelemmel hallgatta végig az ifjút, aki az álom legapróbb részleteit ismét közölte vele s miután mindent részletesen megmagyarázott, a király arra a meggyőződésre jutott, hogy nyugodtan megbízhat az isteni kinyilatkoztatásokban.

A látomás magyarázataként feltárt ünnepélyes igazságok mély benyomást tettek az uralkodóra, alázatosan, tisztelettel borult arcra s így imádkozott: „Bizonnyal a ti Istenetek, Ő az isteneknek Istene és a királyoknak ura és a titkok megjelentője.”

Nabukodonozornak Isten kegyelmesen mennyei világosságot adott, s rövid ideig istenfélelem hatotta át. Azonban néhány évi jólét következtében gőgössé lett s elfeledkezett arról, hogy egykor elismerte az élő Istent. Ismét, sőt még buzgóbban, bálványozásba merült.

A háborúban zsákmányolt kincsből nagy „állóképet” készíttetett, hasonlót ahhoz, amelyet álmában látott, azt Dura mezején felállíttatta és halálbüntetés terhe alatt megparancsolta az Összes fejedelmeknek, kormányzóknak, helytartóknak és az egész népnek, hogy a szobrot imádják. Vagy harminc méter magas és három méter széles volt a szobor, amely már méreteinél fogva is nagyon mély benyomást gyakorolt a bálványimádó népre. A rendelet kiadatott, hogy a szobor felavatására a birodalom minden tisztviselője megjelenni köteles s a hangszerek megszólalásakor leborulni és a képet imádni is tartozik. Aki a rendeletnek ellenszegül, azonnal tüzes kemencébe vettetik.

A kitűzött nap elérkezett s óriási néptömeg gyűlt egybe, midőn a királynak jelentették, hogy a három héber férfiú, akiket az összes bábeli tisztviselők fölé helyezett, vonakodik a képet imádni. Dániel három társa volt, akiket a király Sidrák, Misák és Abednegónak nevezett el. A király megharagudott s megparancsolta, hogy a három embert eléje vezessék és megfenyegette őket, hogy ha az engedelmességet megtagadják, akkor tüzes kemencébe vetteti őket.

A király minden fenyegetése hiábavaló volt E nemes férfiakat semmi áron sem tudta arra rábírni, hogy a mindenség Urához hűtlenek legyenek. Atyáik történetéből eléggé megtanulták, hogy az Isten iránti engedetlenség szégyent, szerencsétlenséget és bukást von maga után; s hogy az istenfélelem nemcsak a bölcsesség kezdete, hanem az igazi jólétnek és boldogságnak alapját képezi. Nyugodtan néztek az izzó kemencére és a bálványimádó néptömegre. Istenben bíztak s tudták, hogy az most sem fogja őket cserbenhagyni. Tehát tiszteletteljesen, de határozottan felelték: „Legyen tudtodra, óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk.”

A büszke uralkodót birodalmának legfőbb emberei környékezték és hadserege, mely az összes népeket uralma alá hajtotta. Benne oly lényt tiszteltek, mint aki az istenek bölcsességével és hatalmával bír. Közöttük állott a három héber ifjú, kik állhatatosan vonakodtak a király rendeletének engedelmeskedni. Bábel törvényeinek mindaddig készséggel engedelmeskedtek, amíg azok Isten követelményeivel nem ütköztek, de Alkotójuk iránti kötelességüktől egy hajszálnyira sem akartak eltérni.

A király haragja nem ismert határt. Hatalmának és dicsőségének tetőpontján elviselhetetlen volt ránézve, hogy egy általa fogságba ejtett és megvetett nép képviselői dacoljanak akaratával. A tüzes kemencét hétszerte jobban befűtötték, mint különben szokták és a három héber száműzöttet belevetették. A lángok oly messzire kicsaptak a kemencéből, hogy még azok az emberek is elégtek, akik az elítélteket belevetették.

Ám hirtelen rettegés fogta el a királyt. Tekintete a lángokra tapadt s tanácsosaihoz fordulva kérdezte: „Nem három férfiút veténk-e a tűz közepébe megkötözve? Feleiének és mondának a királynak: Bizonyára, óh király! Felele és monda: ime négy férfiút látok a tűz közepén szabadon járni és semmi sérelem sincs bennük és a negyediknek ábrázatja olyan, mint valamely Istennek fiáé.”

Ha Krisztus az embereknek megnyilatkozik, mintha láthatatlan hatalom szólna lelkükhöz. Ekkor az örökkévaló jelenlétében érzik magukat. Fensége előtt megremegnek a királyok és a föld nagyjai s elismerik, hogy az élő Isten végtelenül felette áll minden földi hatalomnak.

A bűnbánat és a szégyen érzetével kiáltott fel a király: „A felséges Istennek szolgái, jertek ki és jöjjetek ide.” S ők a király szavának engedelmeskedve kijöttek és megmutatták a tömegnek, hogy teljesen sértetlenek maradtak, sőt még ruhájukon sem lehetett a tűz szagát érezni. Ez a csoda a nép között nagy változást idézett elő. A hatalmas szoborképet, amelyet oly dúsan feldíszítettek, azonnal elfeledték. A rendelet kiadatott, hogy az az ember, aki ezen férfiak Istene ellen szól, halállal bűnhődjék: „Mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson.”

Ez a három héber férfiú igazán megszentelt életű volt. Akit valóban áthatnak a keresztényi alapelvek igazságai, nem mérlegeli az esetleges következményeket, midőn Isten szavának engedelmeskedik. Nem kérdezi: „Vajjon mit mondanak rólam az emberek, ha Isten akaratának engedelmeskedem?” Avagy: „Mily befolyással lesz érdekeimre, világi terveimre, ha ezt cselekszem?” Isten gyermekei vágyódva kutatják Isten akaratát, hogy tetteik Őt dicsőítsék. Az Úr bőségesen gondoskodott arról, hogy követői szívét és életét az isteni kegyelem vezesse, hogy a világban égő és világító fényforrásokká legyenek.

Ezek a hithű héberek óriási képességekkel bírtak, kiváló nevelésben részesültek s magasrangú hivatalokat töltöttek be, de Istenükről még sem feledkeztek meg. Szellemi képességeik az isteni kegyelemnek megszentelő befolyása alatt állottak. Állhatatos becsületességük által annak dicsőségét hirdették, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára vezette őket. Csodálatos megmenekülésük megmutatta a tömegnek Isten hatalmát és fenségét. A tüzes kemencében Jézus társult hozzájuk s jelenlétének fensége által meggyőzte a királyt, hogy az oltalmazó nem más, mint Isten Fia. A menny világossága áradt szét Dániel és társairól mindazokra, akikkel csak érintkeztek, miáltal megértették azt a hitet, amely e férfiak életét megnemesítette, jellemüket széppé tette. Hűséges szolgái megmentése által kijelentette az Úr, hogy az elnyomottakat védelmezi s hogy minden oly földi uralmat megsemmisít, amely a mindenható Isten felsőbbségét lábbal tapossa.

Mily fenséges tanulságot vonhatnak le ebből mindazok, akik gyenge szívvel s ingatag, gyáva módon végzik az Úr munkáját. S mily buzdítás és bátorítás ez azok számára, akik a fenyegetések és veszedelmek ellenére sem hagyják magukat kötelességeiktől eltéríteni. Ezek a hiterős, szilárd jellemek a megszentelt élet példáját nyújtják, bár eszükbe sem jut, hogy vele kérkedjenek. Az a sok jó, amelyet viszonylag ismeretlen, buzgó keresztények végeznek, csak akkor lesz értékelhető, midőn minden ember cselekedete nyilvánossá válik s a nagy ítélet alkalmával a könyvek megnyittatnak.

Krisztus a legbensőségesebb összeköttetésben áll az ilyen lelkekkel; nem szégyenli őket testvérének nevezni. Ahol ma csak egyetlen egy ily buzgó lelket találhatunk, ott száznak és száznak kellene lennie, akik az ö akaratával tökéletes összhangban élve, világító fáklyákul szolgálnak, akik testben, lélekben s szellemben egyaránt megszentelődtek.

A világosság és sötétség fiai között folyó küzdelem mindvégig tart. Jézus nevének vallói rázzanak le magukról mindennemű restséget, amely törekvéseiket gyengíti s vállalják örömmel mindama súlyos felelősséget, mely rájuk bízatott. Akik így cselekszenek, elvárhatják, hogy Isten ereje általuk megnyilatkozzék. Szavaik és tetteik hozzájárulnak a világ Megváltójának és Isten nevének megdicsőítéséhez.

* * * * *

„Mint Sidrák Misák és Abednego napjaiban, úgy e föld történelmének záró korszakában, az Úr csodálatosan munkálkodik azok érdekében, kik állhatatosan síkraszállnak az igazságért. O, aki a héber Újakkal együtt volt a tüzes kemencében, együtt lesz követőivel mindenütt. Állandó jelenléte fogja vigasztalni s megtartani őket A nyomorúság ideje alatt, — midőn oly nyomorúság lesz, amilyen nem volt még soha, mióta nép van e földön — választottal sziklaszilárdan kitartanak. Sátán, a gonoszok egész seregével sem képes Isten leggyengébb gyermekét elpusztítani. Nagyerejű angyalok védelmezik meg őket, és érettük Isten, mint „az istenek Istene” fog megnyilatkozni, „mert mindenképpen üdvözítheti azokat, kik Benne bíznak.”