A Szentírás szerint a megszentelődés az ember egész lényére, értelmére, lelkére és testére kihat. Az Istennek átadott életnek ez a helyes értelmezése. Pál apostol arra kéri az Urat, hogy a thessalonikai gyülekezetét ezzel a nagy áldással Örvendeztesse meg: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére"

Vallásos körökben a jámborságról általában oly felfogás uralkodik, amely alapjában véve téves. Befolyása káros. Akik magukat jámboroknak adják ki, sok esetben fogalmuk sincs az igazi életszentségről. Vallásosságuk hiú beszéd és Önkényes, maguk választotta istentisztelet. Akik őszintén vágyakoznak krisztusi jellemvonások elérésére, azok sohasem gondolnak arra, hogy bűntelenek. Lehet, hogy kifogástalan életet folytatnak; lehet, hogy élő képviselői annak az igazságnak, melyet elfogadtak, azonban minél inkább igyekeznek gondolataikat Krisztus jellemére irányítani és az ő isteni képmására átalakulni, annál határozottabban felismerik annak tökéletességét s annál mélyebben érzik hiányos és tökéletlen voltukat.

Ha egyesek önmagukról állapítják meg, hogy életük megszentelt, ez már önmagában elegendő bizonyítéka annak, hogy a lehető legtávolabb vannak attól. Saját hibáikat és gyengeségeiket nem látják. Miután az Üdvözítőről helytelen fogalmaik vannak, úgy vélik, hogy az ö fényét árasztják szét. Minél nagyobb a távolság köztük és a Megváltó között, annál tökéletesebbeknek képzelik magukat.

Mialatt bűnbánólag és alázatos bizalommal foglalkozunk Jézussal, aki bűneinkért életét áldozta, és aki terheinket hordozta, megtanulhatunk nyomdokain járni. Miközben öt szemléljük, átváltozunk isteni képmására. Ha lelki életünkben e folyamat végbemegy, többé nem kérkedünk saját igazságunkkal, hanem egyedül Jézus Krisztust magasztaljuk, s gyámoltalanságunkban lelkünk az Ő érdemein csügg.

Megváltónk mindig elítélte az önigazult jámborságot. Tanítványait arra tanította, hogy az eszményi vallásosság mindig nyájas, igénytelen módon jut kifejezésre. Figyelmeztette őket, hogy az irgalmasság cselekedeteit csendben és titokban gyakorolják; ne a nyilvánosság előtt végezzék, azért, hogy az emberek magasztalják és tiszteljék őket, hanem egyedül Isten dicsőségére, csak az eljövendő életben várván jutalmukat. Mert ha csak azért jótékonykodnak, hogy az emberek őket magasztalják, úgy a mennyei Atyának jutalmában nem részesülhetnek.

Krisztus tanítványai ne azért imádkozzanak, hogy az emberek lássák és hallják őket. „Te pedig mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Krisztus ajkáról elhangzott hasonló intelmek eléggé bizonyítják, hogy a Mester a farizeusok között uralkodó álszenteskedést elítélte. Hegyi beszéde eléggé mutatja, hogy az irgalmasság cselekedetei csak akkor Öltenek nemesebb alakot s istentiszteletünk csak akkor jóillatú áldozat, ha az igénytelen módon, bűnbánat és alázatban megy végbe. A tiszta indok szentesíti tetteinket.

Mi az életszentség? Tökéletes összhang Isten akaratával. Az ellentétes gondolatokat és érzelmeket le kell győznünk és Jézus szava új életet ébreszt bennünk, amely egész lényünket áthatja. Akik igazán jámborak, nem igyekeznek saját véleményüket érvényre juttatni, mint az igazság és jog zsinórmértékét. Nem vakbuzgók és nem álszenteskedők. Inkább állandóan komolyan buzgólkodnak, hogy az isteni ígéretek feltételeit teljesíthessék.

Akik saját jámborságukról teljesen meg vannak győződve, azok előtt sokszor egészen ismeretlen a Léleknek az emberi szívben végzett kegyelmi munkája. Ha próbák és kísértések érik Őket, kitör belőlük az önigazult farizeus. Ellentmondást egyáltalán nem tűrhetnek. Az értelmet és a józan ítéletet elvetve, teljesen bizonyos érzelmekre bízzák magukat Ezen érzelmekre alapítják igényüket, hogy „szent életűek.” Csökönyös makacssággal, bőbeszédűen bizonyítják, hogy megszentelődtek, de életükben nem láthatók az életszentség drága gyümölcsei. A magukat jámboroknak tekintő egyének beképzeltségük által nem csupán önmagukat csalják meg, hanem azokat is megtévesztik, akik őszintén vágyakoznak Isten akaratát cselekedni. Gyakran hallhatunk tőlük ilyen kijelentéseket: „Engem Isten vezet! Engem Isten tanít! Életem bűntelen!” Akik ilyen lelkülettel találkoznak, homályos titokzatosságba ütköznek, amit megmagyarázni nem tudnak, de ami Jézus Krisztus egyedül igaz példaképével merő ellentétben van.

Az életszentség nem rajongás, nem kedélyhullámzás. E tekintetben nagyon sokan tévednek. Érzelmeik alapján bírálják el jámborságukat. A meghatottságnak vagy áhítatnak érzelmét összetévesztik a megszentelődéssel. Boldog érzület, vagy az örömérzet hiánya még nem jelent sem szentséget, sem az ellenkezőjét Pillanatnyi életszentség nincs. Az igazi jámborság életfogytiglan tartó, mindennapi munka. Azok, akik mindennap újból felveszik a küzdelmet a kísértésekkel, akik saját bűnös indulataikat legyőzik, akik a szívnek és életnek szentségére törekszenek; nem dicsekszenek szentségükkel. Éhezik és szomjúhozzák az igazságot. A bűnt bűnnek látják.

Vannak emberek, akik jámbornak, őszinte testvéreikhez hasonlóan az igazság híveinek tartják magukat s vajmi nehéz köztük különbséget tenni; ám a különbség mégis létezik. Azoknak a bizonyságtétele, akik csupán állítják, hogy magasztos hittapasztalatokat tettek, arra készteti Krisztus Lelkét, hogy ilyen gyülekezetből visszavonuljon, — a jelenlevőkre pedig elhidegítően hat. Ha az ily egyének tényleg bűntelen életet folytatnának, úgy jelenlétük a szent angyalokat vonzaná a gyülekezetbe s beszédük tényleg olyan lenne, mint „arany alma ezüst tálon.”

Ha nyári hónapokban a távolban zöldelő erdő fáit szemléljük, melyek mindannyian pompás üde mezbe öltöztek, lehetetlen különbséget tennünk az örökzöld fenyő és a lombos fák között. De ha beköszönt a tél, fagyos lehelletével végigvonul a fák koronáin és elrabolja ékességüket, akkor könnyen felismerhetjük az örökzöld fenyőt. Így lesz mindazokkal, akik alázatban járnak, nem a saját erejükben bíznak, hanem remegve ragadják meg Krisztus vezető kezét. Akik hiú önbizalomban ringatódznak s akik saját tökéletességükre építenek, az igazságnak álruháját azonnal elvesztik, mihelyt rájuk tör a kísértések vihara. Ellenben, akik Őszintén szeretik és félik Istent, azok Jézus Krisztus igazságának ruháját mindenkor, örömben és bánatban egyaránt hordani fogják.

Az önmegtagadás, önfeláldozás, jótékonyság, szívélyesség, türelem, nagylelkűség és keresztényi bizalom, azok a mindennapi gyümölcsök, amelyeket azok teremnek, akik igaz összeköttetésben élnek Istennel. Cselekedeteik talán rejtve maradnak a külvilág előtt, de naponként a gonosszal küzdve, fenséges diadalokat aratnak a bűn és kísértés felett. Ünnepélyes fogadalmaikat megújítják és megtartására is képesek lesznek azzal az erővel, amelyet ima és a folytonos éberség által merítenek. A tüzes rajongó mit sem sejt a csendes munkás küzdelmeiről; ám az, aki a szívek mélységét vizsgálja, jóakaratú tetszéssel szemléli az alázatos és szelíd törekvést. A megpróbáltatás idején lesz nyilvánvalóvá a hitnek és szeretetnek szívünkben, jellemünkben Őrzött tiszta aranya. Ha megpróbáltatások és viszontagságok zúdulnak az Úr gyülekezetére. Krisztus igazi tanítványainak megingathatatlan buzgalma és meleg ragaszkodása nagyszerűen fog kibontakozni.

Szomorúság fog el, ha azt látjuk, hogy hitvalló keresztényeket félrevezetnek téves és kábító elméletek, hogy ők tökéletesek; mert hisz oly nehéz feladat őket elvakultságukból az egyenes ösvényre vezetni. Megszokták, hogy külsőleg szelídséget és nyájasságot mutassanak, pedig az alázatosságnak és szelídségnek belső ékességét nélkülözik. A kísértés ideje mindenkire elkövetkezik, sokan, akik évek óta biztonságban képzelték magukat, ingatag jelleműeknek bizonyulnak. Akik látszólag Isten házának pillérei voltak, újabb helyzetek és nem várt körülmények között, szépen átfestett, de korhadt fáknak bizonyulnak. Ellenben azok, akik alázatos szívvel napról-napra szükségét érezték, hogy lelkükkel az örök Sziklához tapadjanak, megingathatatlan szilárdsággal állnak meg a megpróbáltatás viharában, mivel nem saját erejükre támaszkodtak. „De megáll Istennek erős fundamentuma, melynek pecsété ez: Ismeri az Úr az övéit”

Azok, akik mások figyelmét saját jócselekedeteikre akarják irányítani, akik folyton ártatlanságukról beszélnek, a lelki életben elért eredményeiket hangoztatják, csak saját lelküket csalják meg. Az egészséges ember, akinek elegendő képessége van hivatása teljesítésére s napról-napra megfelel kötelességének, aki állandóan jókedvű s akinek arca viruló színben van, nem igyekszik mindazok figyelmét testi erejére és egészségére felhívni, akikkel találkozik. Egészség és testi erő, életének oly természetes tartozéka, hogy azok áldásainak alig van tudatában.

Ez áll az igazán jámbor emberre is. Jóságának és életszentségének nincsen tudatában. Az igaz hit alapelvei életforrásává és szokásává lettek, úgy hogy részére épp oly természetes dolog a lélek gyümölcseit teremni, mint amily természetes, hogy a fügefa fügét és a rózsabokor rózsát terem. Természetét oly tökéletesen áthatja Isten és embertársai iránti szeretet, hogy készséges szívvel végzi Krisztus munkáját.

Aki befolyása alá kerül, azonnal meggyőződik keresztényi életének szépségéről, tisztaságáról, s bár ő maga nincs is tudatában; mert tökéletes összhangban van szokásaival és hajlamaival. Isteni világosságért könyörög és örömmel jár világosságban. Étele és itala: hogy mennyei Atyja akaratát teljesítse. Élete Istenben van elrejtve Krisztussal. Ezzel nem dicsekszik, s látszólag még tudatában sincs erényének. Isten az alázatosakban és szelídekben gyönyörködik, akik híven követik a Mester lábnyomát Az angyalok vonzódnak hozzájuk és szívesen szolgálnak nekik. Az ilyen keresztényeket lebecsülhetik azok, akik magasztosabb tulajdonságokra tartanak igényt és jócselekedeteikkel kérkednek; de a mennyei angyalok szeretettel veszik körül őket, — tűzfal gyanánt.

Megváltónk volt a világ világossága, de a világ nem ismerte fel. Állandóan irgalmasságot gyakorolt és fényt árasztott mindenki ösvényére. Mindamellett társaságát nem kényszerítette rá senkire, hogy erényeit, önmegtagadását, Önfeláldozását és jótékonyságát szemléltesse. Kortársai az ilyen életet nem csodálták meg. Hitéletét értéktelennek tartották, mert nem tudták azt a jámborságról alkotott saját fogalmaikkal összhangba hozni. Az ő felfogásuk szerint Krisztus jelleme, lelkisége egyáltalán nem volt vallásos, mert ők hitüket a nyilvánosság színpadára vitték, az utcasarkokon imádkoztak és úgy jótékonykodtak, hogy az emberek magasztalják őket. Kikürtölték jócselekedeteiket, csak úgy, mint manapság nagyon sokan jámborságukat. Mindenkinek tudtára akarták adni, hogy bűntelen életet folytatnak. Ám Krisztus egész élete merő ellentétét képezte az ily eljárásnak Hírnevet és dicsőséget nem keresett. Csodálatos gyógyításait a legnagyobb csendben végezte, még ha azoknak a lelkesedését nem is tarthatta vissza, akik oly végtelen áldásában részesülhettek. Alázatosság és szelídség jellemezték életét. S épp ezen alázatos és igénytelen életmódja következtében, mely az ő magatartásuktól annyira különbözött, vetették el őt a farizeusok.

Az életszentség legbecsesebb gyümölcse: a szelídség. Ha ez a kegyelem szívünkben egyszer gyökeret vert, minden hajlamunk hozzá alkalmazkodik. Csendes örömmel hajolunk meg Isten akarata előtt. Örömmel ragadunk meg minden egyes isteni igazságot és akaratunkat kételkedés és zúgolódás nélkül vetjük alá minden egyes isteni előírásnak. Igazi szelídség meglágyítja a szívet és alkalmassá teszi Isten szavának befogadására. Foglyul ejti egész gondolatvilágunkat Krisztus iránti engedelmességre. Megnyitja az emberi szívet Isten szavának befogadására s Máriához hasonlóan Jézus lábaihoz vezet bennünket, hogy mint hű tanítványai hallgassuk igéit.

A szelídek beszéde sohasem fennhéjázó. A gyermek Sámuelhez hasonlóan könyörögnek: „Beszélj Uram, hallja a te szolgád.” Midőn Józsua a dicsőség legmagasabb polcára emelkedett, Izráel legfőbb parancsolójává választották meg, szívét teljesen áthatotta magasztos küldetésének gondolata. De ha mennyei üzenet szólt hozzá, mint kis gyermek követte az Úr szavát. „Mit mond az én Uram, szolgájának?”, volt legfőbb kérdése. Pál apostol első szava volt, midőn Krisztus neki megnyilatkozott: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Krisztus iskolájában a szelídség képezi a lélek legjellemzőbb gyümölcsét. Oly kegyelem, "amelyet Isten Szentlelke munkál bennünk s arra képesít, hogy viharzó, szenvedélyes természetünket legyőzhessük. Ha azok, akik természettől fogva hevesebb vérmérsékletűek, a szelídség lelkületét ápolják magukban, minden erejüket meg fogják feszíteni, hogy szerencsétlen indulatosságukat elnyomják. Mindennap mindinkább uralják magukat, míg végre minden szeretetlenségen győzedelmeskednek. Az isteni mintaképhez akkor lesznek egészen hasonlók, ha már engedelmeskedni tudnak az isteni szabálynak: „Minden ember legyen gyors a hallásra, késedelmes a beszédre és késedelmes a haragra.”

Ha valaki jámbornak állítja magát, ámde szavai és cselekedetei olyan forráshoz hasonlítanak, amely tisztátalan vizet ont magából, úgy bizonyosak lehetünk arról, hogy az illető lelki vakságban szenved. Előbb az igazi keresztény élet elemeit kell megtanulnia. Vannak olyanok is, akiket teljesen fogva tart a szeretetlenség démona, jóllehet Krisztus tanítványainak tekintik magukat s mégis ingerült, izgatott, sértő szavakat használnak. Az ilyeneknek előbb meg kell térni, s csak azután lehetnek Krisztus gyermekei.

A szelídség oly belső ékesség, amelyet Isten a legtöbbre becsül. Az apostol többre becsüli a szelídséget, mint a legpompásabb és értékesebb aranyat, drágagyöngyöt vagy ékszert. Míg a külső ékesség csak a halandó testet díszíti, a szelídség a lelket ékesíti s a múlandó embert az örökkévaló Istennel köti össze. Ez az Isten által választott ékszer. Ő, aki az eget a pompás csillagokkal díszíti, megígérte, hogy az „alázatosakat dicsőségesen segíti." Mennyei angyalok azokat tekintik a legékesebbeknek, akik az Urat és az Üdvözítőt öltözik fel s akik a „szív szelídségében és alázatosságában járnak Vele.”

Vannak a keresztényi küzdelmeknek és törekvéseknek magasztos céljai. A kereszténynek mind magasabb és magasabb cél felé kell törekednie. János apostolnak nagyszerű fogalmai voltak a keresztény kiváltságairól. így szólott: „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk.” Ennél nagyobb méltóságra az ember ez életben nem juthat. Az embernek oly magasztos kiváltság adatott, hogy Istennek örököse és Jézusnak örököstársa lehet. Isten gyermekei előtt feltárulnak Krisztus kimeríthetetlen kincsei, amelyek ezerszer többet érnek e világ minden gazdagságánál. Ily módon, Krisztus érdemei által a halandó ember Istennek és az Ő drága Fiának közösségébe emeltetik.