Krisztus első eljövetelekor a világ már nagyon eltávolodott Istentől. Az embereket jobban érdekelte a mulandó, mint az örökkévaló, és fontosabbnak tartották a jelen dolgait, mint a jövőt. Az ábrándképeket valóságnak, a valóságot pedig ábrándképeknek látták. Nem fogták fel hitben a láthatatlan világot. Sátán az élet dolgait nagyon érdekesnek és vonzónak mutatta be, és kísértéseivel rabul ejtette az embert.

Krisztus azért jött, hogy ezt az értékrendet megváltoztassa. Meg akarta törni az embereket elvakító és behálózó varázst. Tanításában igyekezett hidat verni a menny és a föld követelményei között, hogy az emberek figyelmét a jelenből a jövőbe irányítsa. Arra szólította őket, hogy a mulandó dolgok hajszolása helyett készüljenek az örökkévalóságra.

"Vala egy gazdag ember - mondta -, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja." A gazdag ember minden vagyonát e szolgájára bízta. De a szolga nem volt becsületes, és ura rájött arra, hogy rendszeresen meglopja. A gazdag ember elhatározta, hogy elbocsátja szolgáját, és maga elé rendelte, hogy elszámoltassa. "Mit hallok felőled? - kérdezte. - Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár."

A sáfárnak - tudva, hogy elbocsátják - három választása volt: dolgozik, koldul vagy éhezik. És ezt mondta magában: "Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! Tudom mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba. És magához hívatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az pedig monda: Száz bátus [Folyadék mérésére szolgáló űrmérték. A "bát" űrtartalma azonos az efával: 36,9 liter] olajjal. És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén hamar írj ötvenet. Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus [Folyadék mérésére szolgáló űrmérték. A "kor" a "bát" tízszerese: 369 liter] búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolcvanat."

A hűtlen szolga másokat is becstelenségbe vitt. Az ő javukra megkárosította urát, és az adósok ennek elfogadásával elkötelezték magukat arra, hogy barátjukként befogadják otthonukba.

"És dicséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett." E földies ember megdicsérte megkárosítója éleseszűségét. A gazdag ember dicsérete azonban nem Isten dicsérete volt.

Krisztus nem dicsérte meg a hűtlen sáfárt, csak e jól ismert esetet kihasználva szemléltette azt a leckét, amelyre meg akarta tanítani hallgatóit. "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból [A "mammon" szó jelentése: vagyon, gazdagság] - mondta -, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba."

A farizeusok kifogásolták, hogy a Megváltó a vámszedők és bűnösök közé vegyül. Krisztusnak azonban nem csökkent e bűnösök iránti érdeklődése. Továbbra is munkálkodott értük. Látta, hogy foglalkozásuk sodorta őket kísértések közé. Körülvették őket a bűn csábításai. Az első rossz lépést könnyű volt megtenni. A nagyobb becstelenségekhez és bűncselekményekhez vezető út pedig meredek lejtő volt. Krisztus minden eszközzel igyekezett megnyerni őket a magasabb céloknak és nemesebb elveknek. Ez a szándék vezette, amikor elmondta a hűtlen sáfárról szóló történetet. A példázatban bemutatott eset megtörtént a vámszedők között, és a vámszedők magukra ismertek a példázatban. Megragadta figyelmüket, és saját becstelen életük rajzából tanulva, sokan megértették a példázatban rejlő igazságot.

Krisztus tulajdonképpen a tanítványoknak mondta el a példázatot. Elsőként ők kapták az igazság kovászát, és nekik kellett megismertetni másokkal. Krisztusnak sok olyan tanítása volt, amelyet a tanítványok először nem értettek, és sokszor úgy tűnt, hogy ezek a tanítások már-már feledésbe merülnek. A Szentlélek befolyására azonban a tanítványok később tisztán visszaemlékeztek ezekre az igazságokra, és eleven erővel tolmácsolták őket a gyülekezethez csatlakozó új hivőknek.

A Megváltó a farizeusokhoz is szólt. Nem adta fel a reményt, hogy rájuk is hatni tud szavaival. Sok farizeus szívében már ott élt a mélységes meggyőződés, és amikor az igazság hallása közben a Szentlélek érintette szívüket, sokan közülük Krisztus hívei lettek.

A farizeusok megpróbálták Krisztust rossz hírbe hozni azzal a váddal, hogy a vámszedők és bűnösök közé vegyül. E példázatban Krisztus a dorgálást visszafordította a vádolókra. A jelenetet, amelyről közismert volt, hogy a vámszedők között játszódott le, a farizeusok elé tárta egyrészt, hogy rávilágítson eljárásukra, másrészt, hogy megmutassa hibáik helyrehozásának egyetlen útját.

A hűtlen szolgára ura azért bízta vagyonát, hogy jótékony célra fordítsa. Ő azonban saját magára költötte. Ez a vád Izraelnek szólt. Isten kiválasztotta Ábrahám magvát. Erős karral kiszabadította az egyiptomi szolgaságból, és szent igazságok őrzőjévé tette a világ áldására. Reá bízta az élő kinyilatkoztatásokat, hogy tolmácsolja a világosságot másoknak. De Isten sáfárai ezeket az ajándékokat a maguk gazdagítására és dicsőségére használták.

Az öntelt, önigazult farizeusok hűtlenül kezelték a javakat, amelyeket Isten azért adott nekik, hogy az Ő dicsőségére használják.

A példázatbeli szolga nem gondoskodott jövőjéről. A javakat, amelyekkel másoknak kellett volna szolgálnia, csak ő élvezte. Csak a jelenre gondolt. A sáfárság elvesztése esetén semmit sem mondhat magáénak. De gazdája vagyona még kezében volt. Elhatározta, hogy e vagyonnal bebiztosítja magát a jövő nélkülözései ellen. Ezért más program szerint kellett cselekednie. Ha másoknak ad ahelyett, hogy magának gyűjtene, barátokat szerezhet, akik befogadják, amikor gazdája kidobja. Ez vonatkozott a farizeusokra is: várható volt, hogy megfosztják őket a sáfárságtól, és előre kellett gondoskodniuk jövőjükről. Csak mások javának keresésével használhattak önmaguknak. Csak Isten ajándékainak osztogatásával gondoskodhattak örök sorsukról.

A példázat elmondása után Krisztus így szólt: "E világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében." Azaz a világ dolgaiban jártas emberek bölcsebben és megfontoltabban szolgálják saját érdekeiket, mint a magukat Isten gyermekeinek vallók Isten művét. Így volt ez Krisztus korában, és így van ez ma is. Megfigyelhetjük ezt sok olyan ember életében, aki magát kereszténynek mondja. Az Úr képességekkel áldotta meg őket. Hatalmat és hatáskört adott nekik. Pénzt bízott rájuk, hogy munkatársai legyenek a megváltás szent munkájában. Isten minden ajándékát az emberiség áldására, a szenvedés és nyomor enyhítésére kell felhasználni. Táplálnunk kell az éhezőt, felruháznunk a mezítelent, gondoskodnunk az özvegyekről és árvákról, segítenünk a lesújtottakon és elnyomottakon. Isten nem akarta, hogy a világot elárassza a nyomor. Nem akarta, hogy az egyik ember bőségben és fényűzésben éljen, miközben mások kenyérért sírnak. Az életszükségleteket meghaladó javakat Isten azért bízta az emberre, hogy jót tegyen, és az emberiség áldására éljen. Az Úr ezt mondja: "Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát." Legyetek "szíves adakozók, közlők". "Mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat" (Lk 12:33; 1 Tim 6:18; Lk 14:13). "Megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat"... és ... minden igát széttépjetek ... , az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosót házadba bevigyed, ha meztelent látsz felruházzad ... és az elepedt lelkűt" elégítsd ki. "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Ésa 58:6-7. 10; Mk 16:15). Ezeket az Úr parancsolja. Vajon végzik-e ezt a munkát a magukat kereszténynek vallók széles tömegei?

Ó jaj! Hányan használják Isten ajándékait saját céljaikra! Hányan halmoznak házat házra és telket telekre! Hányan költik pénzüket élvezetekre, vágyaik kielégítésére, mértéktelenül drága házakra, bútorokra, ruhákra! Embertársaik pedig nyomorral, bűnnel, betegséggel és halállal viaskodnak. Tömegek pusztulnak el úgy, hogy bárki is szánakozna rajtuk, vagy részvéttel hajolna feléjük.

Az emberek meglopják Istent. Javaik önző felhasználásával megfosztják az Urat attól a dicsőségtől, amely az emberi szenvedés enyhítésekor és lelkek megmentésekor visszasugározna reá. Hűtlenül kezelik az Isten által rájuk bízott javakat. Az Úr kijelenti: "Ítéletre indulok hozzátok, és gyors tanú leszek... azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak bérét, az özvegyet és árvát, és akik nyomorgatják az idegent." "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem: a nép egészben!" "Nosza immár ti gazdagok,... gazdagságotok megrothadt, és ruháitokat moly ette meg; aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg, és azok rozsdája bizonyság ellenetek... Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban!" "Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok." "Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, amit elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez" (Mal 3 : 5.8.9; Jak 5 :1-3. 5.4).

Mindenkinek vissza kell adnia a reá bízott javakat. A felhalmozott vagyon semmit sem ér a végítélet napján. Nem lesz semmi, amit az ember magáénak mondhat.

Aki életét földi kincsek gyűjtésével tölti, nem olyan bölcs és gondos, mint a hűtlen sáfár, és kevésbé törődik örökkévaló sorsával, mint a hűtlen sáfár földi érdekeivel. A világosságnak ezek az állítólagos követői nem olyan bölcsek, mint e világ fiai. Róluk mondta a próféta, amikor látomást látott az ítélet napjáról: "Odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, miket magának csinált, hogy azok előtt meghajoljon, a vakondokoknak és denevéreknek, hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékaiba, az Úr félelme elől és az Ő nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy megrettentse a földet" (Ésa 2:20-21).

"Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból - mondja Krisztus -, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba." Isten, Krisztus és az angyalok mind szolgálnak a lesújtott, szenvedő, bűnös embernek. Szenteljétek ti is magatokat erre a munkára! Használjátok Isten ajándékait erre a célra! Akkor mennyei lények lesznek társaitok. Szívetek együtt dobban az ő szívükkel. Jellemetek hasonló lesz az ő jellemükhöz. Az örök hajlékok e lakói nem lesznek idegenek nektek. Amikor a földi dolgok elmúlnak, a menny kapuinak őrei szívesen fogadnak titeket.

A mások áldására fordított javak visszatérülnek. Sok jót lehet tenni a gazdagsággal, ha helyesen használjuk. Lelkeket menthetünk vele Krisztusnak. Aki Krisztus életprogramját követi, látni fogja Isten országában azokat, akikért a földön dolgozott és áldozott. A megváltottak hálásan emlékeznek azokra, akik megmentésükben közreműködtek. A menny különösképpen értékes lesz azoknak, akik híven végezték a lélekmentés munkáját.

A példázat tanítása mindenkinek szól. Mindenki felelősséggel tartozik a Krisztus által kapott ajándékokért. Az élet túl komoly és ünnepélyes ahhoz, hogy csupán múló földi dolgokkal töltsük. Az Úr azt akarja, hogy tolmácsoljuk másoknak azt, amit az örök és láthatatlan lények közölnek velünk.

Évről évre milliók és milliók távoznak az élők sorából anélkül, hogy bárki is figyelmeztette és megmentette volna őket. Tarka életünk minden órájában alkalom kínálkozik emberek figyelmeztetésére és mentésérc. Ezek az alkalmak jönnek és elmúlnak. Isten azt akarja, hogy a legjobban gyümölcsöztessük őket. Múlnak a napok, a hetek, a hónapok, és újra egy nappal, egy héttel, egy hónappal kevesebb időnk marad munkánk végzéséhez. Még legfeljebb néhány év, és a hang, amely elől nem térhetünk ki, így szól: "Adj számot a te sáfárságodról!"

Krisztus azt akarja, hogy mindenki mérlegre tegye lehetőségeit, és végezzen becsületes számvetést. A mérleg egyik serpenyőjébe tegyük az örök kincseket, az életet, igazságot, mennyet és a lelkek megváltásán érzett krisztusi örömet, a másik serpenyőbe pedig a világ minden varázsát. Az egyik serpenyőbe tegyük saját magunk kárhozatát és azokét, akiknek megmentésében közreműködhettünk volna; a másik serpenyőbe pedig azt az életet - a magunkét és másokét -, amely örökké tart. Tegyük mérlegre az ideig valót és az. örökkévalót. És miközben mérlegelünk, Krisztus így szól: "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mk 8: 36).

Isten azt szeretné, ha a mennyeit választanánk, és nem a földit. Lehetőséget nyújt arra, hogy értékeinket mennyei kincsekbe fektessük. Legnemesebb céljaink elérésére, legdrágább kincsünk megőrzésére bátorít. Ezt mondja: "Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál" (Ésa 13:12). Amikor a molyette és rozsdamarta gazdagság semmivé lesz, Krisztus követői élvezhetik a mennyei kincseket, a romolhatatlan gazdagságot.

Az egész világ barátságánál többet ér Krisztus megváltottainak barátsága. A legpompásabb földi palotához való jogcímnél többet ér, hogy' jogunk lehet a mennyei hajlékokhoz, amelyeket Urunk készít. Ezért távozott a földről. Minden földi dicsőítésnél többet érnek azok a szavak, amelyeket Megváltónk intéz hűséges szolgáihoz: "Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta" (Mt 25: 34).

A javaikat tékozlóknak Krisztus még most alkalmat ad a maradandó gazdagság megszerzésére. Ezt mondja: "Adjatok, néktek is adatik." "Szerezzetek magatoknak oly erszényeket, melyek meg nem avulnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti." "Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg ... hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet" (Lk 6:38; 12:33; 1 Tim 6:17-19).

Hadd menjen vagyonod előtted a mennybe! Halmozd fel kincseid Isten trónjánál! Szerezz jogot Krisztus kimeríthetetlen gazdagságához! "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba."