„Együgyűeknek eszesség, gyermeknek tudomány és meggondolás.” (Példabeszédek 1:4)

Az oktatás hagyományosan a memória fejlesztésére irányul. Ezt a készséget a végletekig terhelik, míg más képességek kiművelését viszont elhanyagolják. A tanulók idejük nagy részében azon fáradoznak, hogy használhatatlan ismeretekkel zsúfolják tele a fejüket. Mivel az agy nem képes ezeket feldolgozni, teljesítménye csökken. Tulajdonosa nem lesz képes önálló szellemi munkára, így mások felfogóképességére, ítéletalkotására hagyatkozik.

Látva ennek a módszernek az ártalmas következményeit, mások az ellenkező végletbe esnek. Nézetük szerint csak az ember azon képességeit kell fejleszteni, melyek amúgy is birtokában vannak. Ez viszont önelégültté teszi a tanulót: elzárja az igazi tudás és erő forrásától.

A kizárólag emlékezetfejlesztésre összpontosító módszer leszoktat az önálló gondolkodásról, melynek erkölcsi következményeit a nevelők hajlamosak alábecsülni. Ha a tanuló lemond az okszerű gondolkodás és az önálló ítéletalkotás kiváltságáról, képtelen lesz különbséget tenni az igazság és a hamisság között és könnyen a hitetés prédájává, a rossz hagyományok és szokások szolgai követőjévé válik.

Az emberek figyelmét általában elkerüli az a tény, hogy a tévedés – mivel igazságelemekkel keveredik – nem annak mutatkozik, ami valójában, és ezért terjedhet széles körben. Ősszüleink ettek a jó és gonosz tudásának fájáról, és ez vesztüket okozta. Az igazság és a hamisság keverékének elfogadása ma is romlást hoz az emberre. Aki mások ítéletétől függ, előbb-utóbb tévútra kerül.

A jó és a gonosz között csak az tud különbséget tenni, aki Istenre hagyatkozik. Mindenkinek magának kell Isten Igéjéből tanulnia. Isten azért adta az egyes embernek a gondolkodás képességét, hogy használja és fejlessze azt. „Jertek, törvénykezzünk” – hív bennünket. (Ésaiás 1:18) Ha Istentől kérjük, megadatik nekünk a bölcsesség és „a gonoszt megvetni és a jót választani”. (Jakab 1:5; Ésaiás 7:15)

A tanítás lényeges eleme a személyes kapcsolat. Jézus maga is az egyes emberhez szólt, amikor tanított. A tizenkét tanítvánnyal is személyesen foglalkozott. Legértékesebb tanításai nemritkán négyszemközt hangzottak el. Nikodémusnak, a köztiszteletnek örvendő rabbinak éjszaka az Olajfák hegyén, a megvetett parázna nőnek Sikár kútjánál tárta fel mélységes igazságait. Észrevette bennük az érzékeny szívet, a nyílt elmét, a fogékony lelkületet. De az Őt követő sokaságot sem kezelte arctalan tömegként. Minden lélekhez külön-külön szólt, minden szívet külön-külön érintett. Figyelte hallgatóit. Észrevette, ha egy arc felderül, olvasott a gyors, egyetértő pillantásokból, melyek azt mutatták, hogy az igazság célba ért a lélekben. Ilyenkor felzengett szívében az együttérzés áldott öröme.

Krisztus minden emberi lényben meglátta a lehetőségeket. Külsőségek, előítéletek nem befolyásolták. Mátét a vámszedők asztalától, Pétert és testvéreit a halászcsónak mellől hívta el tanítványainak.

A neveléshez ma is ugyanez a személyes érdeklődés, az egyéni előmenetel iránt tanúsított figyelem szükséges. Jó pár, látszólag kevésbé ígéretes fiatalnak kiváló adottságai vannak, melyek azért maradnak rejtve, mert a nevelők nem fedezték fel bennük. Sok fiatal olyan, mint a megmunkálatlan kő: hőséget, vihart, megpróbáltatást egyaránt jól tűrő drága anyagot takar. Az igazi nevelő, aki azt nézi, mire képesek tanítványai, felismeri a rá bízottak valódi értékeit. Minden tanulóval személyesen foglalkozik és mindent megtesz fejlődésükért. Jóra irányuló erőfeszítéseiket, bármilyen fogyatékosak, bátorítani fogja.

Minden fiatalt meg kell tanítani a célirányos munkavégzés fontosságára. A siker elsősorban ezen múlik, nem a puszta képességeken vagy kivételes adottságokon. Célirányos munka nélkül a legragyogóbb tehetséggel sem lehet messzire jutni. Helyesen alkalmazott munkával viszont az átlagos készségek mellett is csodát lehet művelni. Azok a kimagasló képességű emberek, akiknek a teljesítményét csodálattal nézzük, a célra összpontosítás fáradhatatlan munkájával érték el eredményeiket.

A fiatalokat arra kell ösztönözni, hogy minden képességüket fejlesszék: a gyengébbeket és az erősebbeket egyaránt. Sokan csak bizonyos dolgokat hajlandók megtanulni, amihez természetüknél fogva vonzódnak. Ezt a hibát el kell kerülni. A természetes képességek irányt szabnak az élethivatásnak, és amennyiben helyesek, gondosan ápolni és fejleszteni kell őket. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartani, hogy a kiegyensúlyozott jellem és a hatékony munkavégzés bármely területen készségek arányos fejlesztését tételezik, amely sokirányú, alapos képzés eredménye.

A tanár törekedjék a jelenségek egyszerű, érthető magyarázatára. A tananyagot példákon szemléltesse a felső osztályokban is, mert sok tanuló felfogóképessége messze elmarad életkora mögött.

Egy másik fontos eleme a nevelőmunkának a lelkesedés. Ezzel kapcsolatban egy ünnepelt színész az alábbi figyelemre méltó megjegyzést tette. A canterburyi érsek kérdésére – miért van az, hogy a színész, aki képzeletbeli dolgokat jelenít meg, olyan nagy hatással van a közönségre, miközben az evangélium szolgája, bár valóságos dolgokról beszél, mégis olyan kevéssé hatja meg a hallgatóságot? – így válaszolt: „Szentséged engedelmével a magyarázat egészen egyszerű: a lelkesedésen múlik minden. Mi a színpadon úgy beszélünk az elképzelt dolgokról, mintha az valóság lenne. Önök a szószéken viszont úgy beszélnek a valóságról is, mintha képzeletbeliek lennének.”

Tanítás közben a tanár létező dolgokról beszél. Ezt azzal a lelkes erővel kell tennie, amelyre a valóságból merített tudás és az annak fontosságáról való meggyőződés ihleti.

A tanár határozott célokat tűzzön maga elé. Mielőtt hozzáfogna egy tárgy oktatásához, tervezze meg, mit akar elérni. Ha leadta is az anyagot, addig nem pihenhet meg, amíg a tanuló meg nem értette az abban rejlő törvényszerűséget, el nem fogadta igaz voltát és világosan össze nem tudja foglalni a tanultakat.

Ha az oktatás nemes célját a szemünk előtt tartjuk, bátorítanunk kell a fiatalokat, hogy tanuljanak tovább, ameddig csak képességeik engedik. De ügyeljünk rá, hogy mindenekelőtt azokban a tantárgyakban igazodjanak el biztonsággal, amelyekre a magasabb ismereteknek épülniük kell. Ez gyakran elmarad. Még a főiskolai hallgatók között is lehet találkozni olyanokkal, akiknek feltűnő hiányosságaik vannak a közismereti tárgyakból. Sok diák lelkesen tanulja a magasabb matematikát, miközben a legegyszerűbb számolási műveletek elvégzésére is képtelen. Sokan ékesszólást tanulnak, hogy elsajátítsák a prédikálás mesterfogásait, ugyanakkor nem tudnak érthetően, kifejezően olvasni; túljutottak szónoklattani tanulmányaikon, de nem tudnak megfogalmazni egy közönséges levelet és rossz a helyesírásuk.

A lényeges dolgok alapos ismerete egyrészt legyen feltétele a felsőbb osztályba lépésnek, másrészt legyen az előmenetel mérésének állandó próbája is.

Az oktatás minden területén vannak lényegi ismeretek, melyek elsajátításához több kell a puszta technikánál. Vegyük például a nyelveket. Egy idegen – élő vagy holt – nyelv elsajátításánál fontosabb, hogy könynyen és pontosan tudjunk saját anyanyelvünkön írni és beszélni. Ugyanakkor a nyelvtani szabályok ismerete nem hasonlítható össze a nyelvnek egy magasabb szempontú tanulmányozásával. Az ilyen nyelvtanulásban maga az élet van jelen, örömeivel és bánatával.

A beszéd legyen tiszta, kedves és igaz: a belső szépség külső kifejeződése. „Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Filippi 4:8) Ha ilyenek gondolataink, ilyen lesz beszédünk is.

A helyes beszédszokások kialakításának legjobb iskolája maga az otthon. A szülők mulasztása miatt azonban ez a feladat gyakran a tanárra marad.

A tanár sokat tehet azért, hogy a fiatalok ne vegyék át a kibeszélés, a pletykálkodás, a szűkkeblű bírálgatás gonosz szokását, mely a társadalom kis és nagyobb közösségeit egyaránt mérgezi. Fáradságot nem kímélve küzdjünk ez ellen az átok ellen. Érzékeltessük, hogy ez a szokás a kulturáltság, a tapintat, a szívjóság hiányát bizonyítja, mely egyformán kizár a művelt emberek közösségéből, de a mennyei lények társaságából is.

Elborzadva gondolunk a kannibálokra, akik kedvtelve lakmároznak áldozatuk még ki sem hűlt teteméből. De vajon nem ugyanilyen kegyetlenség, ha félremagyarázzuk a másik ember indítékait, befeketítjük hírnevét, ízekre szedjük jellemét? Tanítsuk meg a fiataloknak, mit mond Isten ezekről a dolgokról.

„Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van.” (Példabeszédek 18:21)

A másokat hátuk mögött ócsárlókról azt mondja a Szentírás:

„Súsárlók, rágalmazók, istengyűlölők, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők.” (Róma 1:30) „Összeférhetetlenek, szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok.” (Róma 1:31) Isten ítélete szerint „akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra”. (Róma 1:32) Akiket viszont Sion polgárai közé fog számlálni, azokról ezt mondja: „igazat szól az ő szívében... nem rágalmaz nyelvével... nem tesz rosszat felebarátjának.” (Zsoltárok 15:2–3)

Isten Igéje elítéli a szitkozódást, a káromkodást, a kiszólásszerű beszédfordulatokat; elítéli a hízelgést, az igazság megkerülését, a túlzást, a megtévesztést, melyek ma mindennaposak a közéletben és a gazdasági életben. „Legyen a ti beszédetek: igen-igen, nem-nem; ami pedig ezeken felül van, a gonosztól van.” (Máté 5:37)

„Mint a balga, aki tüzet, nyilakat és halálos szerszámokat lövöldöz, olyan az, aki megcsalja az ő felebarátját és azt mondja: csak tréfáltam!” (Példabeszédek 26:18–19)

A pletykálkodás édestestvére a burkolt gyanúsítgatás, az alattomos célozgatás. A tisztátalan szívű ember így igyekszik sejtetni azt, amit nyíltan nem mer kimondani. A fiatalokat tanítsuk meg, hogy az ilyen gonoszságokat kerüljék, mint a leprát.

A nyelv bűnei közül talán a leggyakoribb, amely fölött fiatal, idős olyan könnyedén átsiklik, a meggondolatlan, hirtelen, türelmetlen beszéd. Azt gondolják, elég mentséget jelent, ha utólag hozzáteszik: „Elvesztettem önuralmamat, nem ezt akartam mondani”. Isten Igéje azonban ezt nem veszi olyan könnyen.

„Láttál-e beszédeiben hirtelenkedő embert? A bolond felől több reménység van, hogynem afelől.” (Példabeszédek 29:20)

„Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincsen birodalma az ő lelkén.” (Példabeszédek 25:28)

Az elsietett, szenvedélyes, meggondolatlan beszéddel annyit árthatunk, hogy egy élet bűnbánata sem tudja helyrehozni. Mennyi megtört szív, mennyi elhidegült barátság, mennyi tönkrement élet okozója volt már a segítő, gyógyulást hozó jó szó helyett elhangzó meggondolatlan, durva beszéd!

„Van olyan, aki beszél hasonlókat a tőrszúrásokhoz, de a bölcseknek nyelve orvosság.” (Példabeszédek 12:17)

A gyermekben mindenekelőtt az önzetlenséget kell ápolnunk, mely a természetes báj ritka forrása. Ez az egyik legszebb jellemvonás, az igaz élet egyik leglényegesebb ismérve.

A gyermekeknek elismerésre, együttérzésre, bátorításra van szükségük. Azonban vigyázzunk, hogy ne tegye őket önhitté a sok dicséret. Nem okos dolog, ha kitüntető figyelmünkben részesítjük őket, vagy állandóan jó mondásaikat ismételgetjük előttük. Az a szülő vagy tanár, aki az igaz jellem kialakítását tartja szem előtt, nem táplálhatja neveltjeiben az önelégültséget, nem biztathatja őket arra, hogy képességeiket fitogtassák. Aki önmagánál magasabbra tekint, az szerény és alázatos; ugyanakkor azzal a méltósággal rendelkezik, amely nem alacsonyodik le a magamutogatásig vagy a kívülről jövő elismerés kereséséig.

A jellemfejlődés csodáját nem önkényesen megválasztott törvények vagy szabályok követésével lehet elérni. Az kell hozzá, hogy az ember a tiszta, a nemes, az igaz környezetében tartózkodjék. Ahol tiszta a szív, nemes a jellem, ott a cselekedetek, a beszéd is tiszta és nemes lesz.

„Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király.” (Példabeszédek 22:11)

Ugyanaz áll a többi tanulmányra, amit a beszédről mondtunk. Azokat is lehet úgy alkalmazni, hogy a jellem erősítését, építését szolgálják.

Különösen vonatkozik ez a történelemre, amelyet Isten nézőpontjából kell tárgyalnunk.

A történelmet gyakran úgy tanítják, mintha az csupán királyok uralomra jutásának és bukásának, udvarok cselszövéseinek, seregek győzelmeinek és elestének története volna: hatalmi harc, viszálykodás, kegyetlenkedés, vérontás hosszú sora. A történelem ilyen szemléletű oktatása káros. A szíveket megrettentő szörnyűségek és rémtettek ismételgetése, az elkövetett gazságok ecsetelése olyan magvetés a lélek számára, amelynek aratása is csak gonoszság lehet.

Sokkal jobb, ha Isten Igéjének fényében azt tanulmányozzuk, hogy mi okozta a történelemben a birodalmak születését és bukását. Az ifjúságnak meg kell ismernie az erre vonatkozó feljegyzéseket, hogy lássa: a nemzetek igazi előrejutása mindenkor az isteni alapelvek elfogadásán és gyakorlásán múlott. Legyen tananyag a reformációs mozgalmak története, melyből kiderül, hogy ezek az isteni alapelvek – bár gyűlölték, megvetették őket, követőiket pedig üldözték és irtották – éppen az említett áldozatokon keresztül győzedelmeskedtek.

Az ilyen tanulmányok széles és átfogó életszemléletet adnak a fiataloknak. Segítenek megérteni azt a magasrendű, érzékeny összefüggésrendszert, melyben a közösség egyetlen tagjának megnyomorítása a társadalmak, népek romlását idézi elő.

A matematika oktatása legyen gyakorlatias. Ne csak kitalált problémák megoldására tanítson, hanem a jövedelmek és kiadások pontos könyvelésére is. A pénz értékét a használata során lehet legjobban megtanulni. Akár a szülő tartja el a tanulót, akár neki magának van saját jövedelme, hagyjuk, hogy ruháit, könyveit, egyéb szükségleteit maga válassza ki és vásárolja meg. Ha a kiadásairól maga vezet kimutatást, alaposan tisztában lesz a pénz hasznával és értékével. Egyúttal megtanulja, hogy mi a különbség a takarékos gazdálkodás és a fösvénység, illetve a pazarlás között. Helyes irányítás mellett önzetlen adakozókészsége is növekedni fog. Megtanul adakozni, éspedig nem pillanatnyi érzelmi fellángolásból, hanem tudatos rendszerességgel.

Ily módon minden tudomány haszonnal alkalmazható a fiatalok nevelésében, ha a legfontosabb célt szolgálja: felkészít az élet feladatainak mind tökéletesebb ellátására.