„Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (II. Timótheus 4:2)

Az első lecke, amit a gyermeknek meg kell tanulnia: az engedelmesség. A gyermek már az önálló gondolkodási készség kialakulása előtt tanítható az engedelmességre, amit szelíd és kitartó türelemmel kell megalapozni. Így jelentős mértékben megelőzhetők azok a konfliktushelyzetek, melyek a későbbi években a saját akarat és a külső tekintély összeütközéséből támadnak. Az ilyen összeütközések keserűséget, a szülőktől, nevelőktől való eltávolodást váltanak ki a gyermekből, és nemritkán ellenállást minden – emberi és isteni – tekintélylyel szemben.

A gyermek fegyelmezésének célja az önuralomra nevelés. A gyermeket meg kell tanítani az önfegyelemre és az önbizalom megszerzésére. Ahogy nyílik az értelme, meg kell őt nyernünk, hogy tudatosan engedelmeskedjék. Úgy foglalkozzunk vele, hogy maga is belássa: az engedelmesség jogos és ésszerű követelmény. Vezessük rá, hogy a világban mindent törvények uralnak; hogy az oktalan szembeszegülés vége romlás és szenvedés. Amikor azt mondja Isten: „ne tedd”, akkor szeretetével figyelmeztet bennünket engedetlenségünk következményeire. Azért, hogy veszteségektől, kártól mentsen meg.

Segítsünk a gyermeknek megérteni, hogy a szülők, a nevelők Isten képviselői. Ha együtt munkálkodnak Istennel, az otthon és az iskola törvényei – egyúttal Isten törvényei. Ahogy a gyermek engedelmességgel tartozik szüleinek és nevelőinek, ők éppúgy engedelmességgel tartoznak Istennek.

A szülőknek és a nevelőknek arra kell törekedniük, hogy a gyermek fejlődését ne akadályozzák felesleges korlátozásokkal. A túl sok rendszabály éppoly káros, mint a túl kevés. A gyermek akaratának megtörésére irányuló törekvés nagyon súlyos hiba. Minden emberi lény önálló személyiség. Erővel ki lehet ugyan kényszeríteni a külső engedelmességet, de sok gyermeknél ezáltal csak növekszik a szív belső ellenállása. Még ha a szülőnek vagy nevelőnek sikerül is a gyermek feletti uralmat biztosítani, az eredmény káros lesz a gyermek számára. Az értelem megfelelő fokára jutott emberi lény fegyelmezése nem azonos az oktalan állat idomításával. Az állat csak arra tanítható, hogy gazdájának engedelmeskedjék. Az állat számára ugyanis gazdája jelenti az értelmet, akaratot, döntést. Ez a módszer tulajdonképpen gépekké fokozza le a gyermekeket, akiknek így az értelme, az akarata, a lelkiismerete mások irányítása alatt áll. Isten nem akarja, hogy a tudatot így kisajátítsák. Akik rombolják vagy gyengítik a személyiséget, bűnös felelősséget vesznek magukra. A külső kényszer alatt a gyermek esetleg olyan lesz, mint egy jól fegyelmezett katona. Amikor azonban az irányító erő megszűnik, megmarad az akaratgyenge, erőtlen jellem. Mivel nem tanulta meg az önuralmat, szülei vagy nevelői akaratán kívül nem ismer más korlátozást. Ha ez megszűnik, nem tud mit kezdeni szabadságával: mindent megenged magának, és így a vesztébe rohan.

Vannak gyermekek, akik nehezebben rendelik alá akaratukat másokénak. A nevelőknek arra kell törekedniük, hogy az ilyenek számára minél inkább megkönynyítsék a követelmények elfogadását. Az akaratot alakítani kell, helyes irányba terelni, de semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy letörni. Ügyeljünk arra, hogy az akaraterő ép maradjon, mert az élet küzdelmeiben nagy szükség lesz rá.

A gyermeknek tisztában kell lennie az akaraterő jelentőségével. Rá kell vezetni, hogy megértse: milyen felelősen kell élnie ezzel az adománnyal. Az akarat – a döntés vagy választás képessége – irányítja a belső embert. Minden értelmes ember birtokában van annak a képességnek, hogy helyesen válasszon. Minden élethelyzetben eligazít Isten szava: „válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok”. (Józsué 24:15) Mindenki alárendelheti akaratát Isten akaratának, mindenki választhatja az Isten iránti engedelmességet. Így Istenhez kötődve már senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy vétkezzék. Minden ifjúban, minden gyermekben megvan az erő, hogy Isten segítségével tiszta jellemet fejlesszen ki és mások számára is hasznos életet éljen.

Ha a szülő vagy a nevelő a fenti elvek alapján tanítja a gyermeket önfegyelemre, bizonyos, hogy a leghasznosabb szolgálatot végzi és maradandó eredményeket ér el. Első látásra talán nem elég hatékony ez az eljárás. Lehet, hogy nagyobb eredménynek tűnik, ha a nevelőnek sikerül a gyermek akaratát, értelmét teljesen a saját tekintélye alá rendelni. Évek múltán azonban az eredmény meg fogja mutatni a két módszer közötti különbséget.

A bölcs pedagógus arra törekszik, hogy növelje tanítványaiban a bizalmat, erősítse a becsületességre való hajlamot. A gyerekeknek és a fiataloknak is áldást jelent, ha bíznak bennük. Sokuknak, még a kisgyermekeknek is, fejlett az igazságérzetük. Arra vágynak, hogy velük is bizalommal, tisztelettel bánjanak. Ehhez joguk is van. Nem szabad azt érezniük, hogy egy lépést sem tehetnek önállóan, mert állandóan figyelik őket. A bizalmatlanság rosszra sarkall: csak azt érjük el vele, hogy el is követik azt, amivel gyanúsítjuk őket. A rossz feltételezése, az állandó gyanakvás helyett a tanítványaival szoros kapcsolatot tartó nevelő figyelemmel kíséri, hogy mi foglalkoztatja a lázas elmét, és igyekszik, hogy helyes befolyásolással jó irányba terelje a gondolatokat. Ha a fiatalok megérzik, hogy bíznak bennük, keresni fogják az alkalmat, hogy bebizonyítsák: méltók a bizalomra.

Ugyanez elv alapján mondhatjuk, hogy jobb kérni, mint parancsolni. Akitől ugyanis kérnek, bizonyítja: tartja magát a helyes elvekhez. Engedelmessége szabad választásnak és nem kényszernek az eredménye.

Amennyire csak lehet, az osztályokban folyó munka valósítsa meg az iskola törekvéseit. A szabályokban megtestesülő elveket úgy képviseljék a tanulók előtt, hogy helyességükről azok is meggyőződhessenek. Így a tanulók is felelősen fognak engedelmeskedni a közösen elfogadott szabályoknak.

Kevés, de jól átgondolt szabályt kell hoznunk. Ám, ha egyszer ezeket a szabályokat meghoztuk, betartásukat meg kell követelni. Ha a gyerekek tudják azt, hogy ezek változtathatatlanok, értelemszerűen megtanulnak alkalmazkodni hozzájuk, ha azonban engedékenységet tapasztalnak, akkor megszegésükre kedvet kapnak, felbátorodnak vagy éppen a tisztázatlan helyzet megzavarja őket; ennek következménye pedig nyugtalanság, ingerlékenység, engedetlenség.

Világossá kell tenni, hogy Isten uralma nem ismer megalkuvást a gonosszal. Sem otthon, sem az iskolában nem szabad megtűrni az engedetlenséget. A szülő vagy a nevelő, aki szívén viseli a gondjaira bízott gyermekek sorsát, nem fog megalkudni azzal a makacs önfejűséggel, amely szembeszáll a jogos nevelői tekintéllyel vagy amely kibúvókat keres, hogy ne kelljen engedelmeskednie. Nem szeretet az, legfeljebb érzelgősség, ha elnézik a rossz cselekvését, ha hízelgéssel, hamis jutalmazással akarják megvásárolni az engedelmességet, és helyette végül kevesebbel is beérik.

„A bolondokat megcsúfolja a bűnért való áldozat.” (Példabeszédek 14:9) Ne vegyük könnyelműen a bűnt. Nagy rombolást végez elkövetőjén. „A maga álnokságai fogják meg az istentelent, és a saját bűnének köteleivel kötöztetik meg.” (Példabeszédek 5:22) A gyermeknek vagy a fiatalnak azzal ártanak a legtöbbet, ha hagyják, hogy rabjává váljék bűnös szokásainak.

Az ifjúság természeténél fogva szereti a szabadságot, vágyik is rá. Ezért fontos, hogy megértse: ezt a felbecsülhetetlen áldást valójában csak az Isten törvényének engedelmeskedve nyerheti el. Az igazi felszabadultságnak, a valódi szabadságnak Isten törvénye a biztosítéka. Feltárja és egyben meg is tiltja azokat a dolgokat, amelyek lealacsonyítanak, amelyek rabszolgaként kötözik meg az embert. Ezzel azonban védelmet is nyújt a gonosz erői ellen azoknak, akik a törvénynek engedelmeskednek.

A zsoltáríró ezt mondja: „A Te bizonyságaid az én gyönyörűségem és tanácsadóm.” „És tágas téren járok, mert a Te határozataidat keresem.” (Zsoltárok 119:24, 45)

Miközben harcot folytatunk a rossz ellen, vigyáznunk kell, nehogy barátságtalan bírálgatók legyünk, vagy mindenben a hibát keressük. Az örökös rosszallás megzavar, de nem ér el eredményt. Sokan, különösen a legérzékenyebbek, cselekvésképtelenné válnak a részvétlen bírálgatás légkörétől. A virág sem tud kinyílni a pusztító, ártalmas szélben.

Ha egy gyermeket gyakran marasztalnak el ugyanazon hibáért, kezdi úgy tekinteni, mintha ez a hiba hozzá tartoznék, amely ellen úgyis hiábavaló a küzdelem. Így keletkezik a csüggedés, a reménytelenség érzése, amely gyakran a közönyösség vagy éppen a dacos ellenállás formájában jelenik meg.

A feddés csak akkor éri el célját, ha az elkövető belátja hibáját és maga is akarja javítását. Ha ez teljesült, akkor irányítsuk figyelmét Isten megbocsátó és igazzá tevő hatalmára. Ne romboljuk le önbecsülését, öntsünk bátorságot és reményt szívébe.

Ez az ember legszebb, egyben legnehezebb feladata, mely különleges tapintatot és érzékenységet igényel; emberismeretet, mennyei hitet, türelmet, a tenni, a figyelni, a kivárni tudás fontos készségét.

Akiknek az a hivatásuk, hogy másokat irányítsanak, először magukat kell tudniuk irányítani. Az indulatos bánásmódra csak neheztelés lehet a válasz. Ha a szülő vagy a nevelő türelmetlen és fennáll a veszélye, hogy nem tud okosan szólni a gyermekhez, jobb, ha nem szólal meg. A hallgatásban csodálatos erő rejlik.

A nevelőnek számítania kell arra, hogy munkája során önfejű, makacs szívű gyermekekkel is találkozik. Ilyenkor sohasem szabad elfelejtenie, hogy valamikor ő is volt gyermek és neki is szüksége volt a fegyelmezésre. Sőt felnőttként is, az idősebb kor tapasztalataival felvértezve, ismeretek birtokában is gyakran követ el hibákat és neki is szüksége van elnézésre, bocsánatra. Számot kell vetnie azzal, hogy a nevelői munka során olyanokkal foglalkozik, akiknek ugyanúgy hajlamuk van a rossz elkövetésére, mint neki magának. Neveltjeinek még ezután kell szinte mindent megtanulniuk, és vannak, akiknek ez sokkal nehezebben megy, mint társaiknak. A kevésbé jó felfogású tanulókkal is türelemmel kell bánni. Lemaradásukért nem szabad őket elmarasztalni, sőt inkább minden lehetőséget meg kell ragadni bátorításukra. Az érzékeny, izgulós tanulókhoz gyengéden kell közelíteni. Saját gyengeségeinek tudatában a nevelőnek állandóan ki kell mutatnia, hogy megértéssel, türelemmel van azok iránt, akik nehézségekkel küzdenek.

Megváltónk ezt mondja: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” (Lukács 6:31) Mindenki ezt a szabályt kövesse, aki a gyermekek és az ifjúság nevelésével foglalkozik. Ők Isten családjának a fiatalabb tagjai és velünk együtt az üdvösség örökösei. Krisztus törvényét szent komolysággal kell alkalmazni a legnehezebb felfogásúak, a legfiatalabbak, a legügyetlenebbek, sőt a tévelygők és a lázadó lelkületűek esetében is.

Ezt a szabályt tartva szem előtt, a nevelő gondoskodik róla, hogy – amennyire csak lehetséges – az elkövetett hibák, tévedések ne kerüljenek nyilvánosságra; hogy ne mások jelenlétében intse meg a tanulót; hogy ne tanácsolja el az iskolából addig, amíg mindent meg nem tett megváltoztatásáért. Ha azonban nyilvánvaló lesz, hogy a tanulónak ez mit sem használ, miközben a nevelői tekintéllyel való dacos szembeszegülése az iskola irányíthatóságát veszélyezteti és másokat is fertőz, elbocsátása nem tűrhet halasztást. Ugyanakkor sok tanulóban a nyilvános kizárás szégyene végleges törést okozhat. A legtöbb esetben – ha az eltávolítás elkerülhetetlen is – nem kell nyilvánosságra hozni. A szülőkkel való együttműködéssel a nevelő bizalmasan intézze a tanuló távozását.

Ezekben az ifjúságot különösen veszélyeztető időkben, amikor minden oldalról kísértéseknek vannak kitéve és könnyen elsodródhatnak, komoly erőfeszítéseket kell tenniük, hogy az ár el ne vigye őket. A megkísértett ifjúság számára minden iskolának egy-egy „menedékvárosnak” kell lennie. Olyan helynek, ahol könnyelműségeiket, bolondságaikat türelemmel és okosan kezelik. Ha a nevelők tudatában vannak felelősségüknek, akkor igyekeznek saját szívükből és életükből is mindent eltávolítani, ami csökkentené munkájuk hatékonyságát.

A nevelők beszédét mindenkor szeretet, szelídség, türelem, önuralom jellemezze. Az igazságot együttérzéssel és megértéssel gyakorolják. Ha szükség van a feddésre, mértéktartók, visszafogottak legyenek. Kedvesen mutassanak rá az elkövetett hibára és segítsenek a helyrehozásában, a lélek gyógyulásában. A jó nevelőnek tudnia kell, hogy ha már téved, akkor inkább legyen engedékeny, mint szigorú.

Sok fiatalról lehet azt gondolni, hogy javíthatatlan, holott nem is olyan keményszívű, mint amilyennek mutatja magát. Bölcs irányítással sok eredménytelennek látszó eseten lehet segíteni. Vannak, akik készséggel engednek, ha jóindulatúan közelítenek hozzájuk. A nevelő nyerje el az esendő lélek bizalmát. Sokszor azáltal, hogy felismeri és fejleszti a jellemben meglévő jó tulajdonságokat, már sikerül is kijavítani a rosszat.

A mi igazi nevelőnk, Isten a vétkező embert gyarlóságaival együtt hordozza. Szeretete nem hidegül meg, nem szűnik meg munkálkodni megmentéséért. Kitárt karral vár, hogy a vétkező, lázadó, hitehagyó embert újra és újra visszafogadja. Mélyen érinti gyermekeinek kiszolgáltatott, méltatlanul kezelt sorsa. Az emberi szenvedés kiáltó hangja Istennél mindig meghallgatásra talál. Bár mindenki becses a szemében, az érdes, mogorva, önfejű ember iránt különleges szeretetet és együttérzést táplál. Tudja ugyanis, hogy mindez csak következménye a bűnnek. A legkönnyebben megkísérthető, a bűnre leginkább hajlamos teremtmények iránt különös gonddal viseltetik.

Minden szülőnek, minden nevelőnek Krisztushoz kell hasonlítani, aki magáénak tekinti a meggyötört, a szenvedő, a megkísértett ember ügyét; „aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal”. (Zsidókhoz 5:2) Krisztus nem úgy bánik velünk, mint ahogy megérdemelnénk, ezért nekünk is e szerint kell bánnunk másokkal. A szülő vagy a nevelő eljárása csak akkor igazolható, ha az egyezik Megváltónk példájával.

Az otthoni és az iskolai fegyelmezésen kívül maga az élet is keményen fegyelmezi az embert. Minden gyermeket, minden fiatalt alaposan fel kell készíteni, hogy okosan elfogadja ezt és tanuljon belőle. Igaz, hogy Isten szeret bennünket és állandóan a mi javunkért munkálkodik. Ha az ember kezdettől fogva engedelmeskedett volna törvényeinek, soha nem ismert volna szenvedést; de ebben a világban a bűn miatt szenvedéssel, bajjal terhes minden élet. A gyerekeknek, az ifjúságnak egész életükre szóló segítséget adunk, ha megtanítjuk őket, hogyan kell bátran megbirkózni ezekkel a nehézségekkel; szükségük van együttérzésünkre, de nem szabad bennük az önsajnálat érzését táplálni. Biztatni, erősíteni kell őket, nem pedig gyengíteni.

Meg kell tanulniuk, hogy ez a világ nem felhőtlen örömök helye, hanem küzdőtér. A jó katonához hasonlóan nekik is minden nehézséget el kell tudniuk viselni. Meg kell tanulniuk, hogy a jellem igazi próbája: mennyire készek terheiket viselni, helytállni a nehéz helyzetekben vagy elvégezni a rájuk bízott feladatokat, noha ezért nem remélhetnek földi elismerést vagy jutalmat.

A próbák elől ne meneküljünk el, hanem fordítsuk javunkra őket. A fegyelmezéssel kapcsolatban általános igazság ez, vagyis minden életkorra vonatkozik. Ha a gyermek nevelését már egészen kicsi korától kezdve elmulasztják s ennek következtében rossz hajlamai felerősödnek, a későbbiekben nagyon nehéz hatásukat ellensúlyozni. A fegyelmezés ilyenkor már fájdalmas folyamat, mert ütközik az ember természetes vágyaival, rossz hajlamaival. Ennek a munkának a gyötrelme azonban egy magasabbrendű öröm fényében elviselhető.

Tanulják meg a gyermekek és az ifjak, hogy minden legyőzött nehézség, minden kijavított hiba vagy tévedés egy-egy lépcsőfok a magasabb minőségű élet eléréséhez. Akiknek életében ez valósággá vált, kivétel nélkül az így szerzett tapasztalatok alapján tudták elérni. Pál apostol ezt mondja: „Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (II. Korintus 4:18)

Ha sikerül megtagadnunk önző vágyainkat, ha rossz hajlamainkban változás áll be, akkor az értéktelent és mulandót maradandó értékekre cseréljük fel. Ez pedig nem áldozat, hanem kifejezhetetlen nyereség.

A helyes nevelés, az igaz élet titka: a jobbra törekvés. Amikor Jézus lemondást kér tőlünk valamiről, akkor helyébe mindig valami jobbat kínál fel. A fiatalok gyakran ápolnak olyan célkitűzéseket, örömöket, amelyek nem tűnnek rossznak, mégsem jók, mert eltérítenek az élet legnemesebb céljaitól, a legjobb elérésétől. Az nem segít, ha ezek ellen önkényesen fellépünk vagy szemrehányásokat teszünk. Ezek a fiatalok ettől még nem fognak lemondani arról, amit olyan sokra tartanak. A becsvágynál, a külsőségeknél, az önszeretetnél valami jobbat kell eléjük tárni. Ismertessük meg őket magasabbrendű elvekkel, igazabb szépséggel, nemesebb jellemű életekkel. Neveljük őket Krisztus szemlélésére, aki „mindenestől fogva kívánatos”. (Énekek éneke 5:16) Így rá fognak jönni, hogy az Ő követésében rejlik az élet igazi célja, hogy lelkesedésük, önzetlen odaadásuk, lendületük itt nyer igaz értelmet. A kötelességteljesítés, az áldozathozatal öröm lesz számukra. Életük leghőbb vágya és legnagyobb öröme az lesz, hogy Jézust dicsőíthetik, érte dolgozhatnak és hozzá hasonlók lehetnek. Ahogy az Írás is mondja: „a Krisztusnak szerelme szorongat minket”. (II. Korintus 5:14)