A csodálkozó tömegnek különös és újszerű volt ez a beszéd. Éppen az ellenkezője volt annak, amit eddig a papoktól és rabbiktól hallottak. Semmit sem találtak benne, ami büszkeségüknek hízelegne, vagy ami becsvágyó reményüket táplálná. Az új tanító mégis olyan hatalommal rendelkezett, amely lenyűgözte őket. Az isteni szeretet jó illata úgy áradt ki egyéniségéből, mint a virágok illata. Szavai úgy szálltak, „mint eső a rétre, mint zápor, amely megöntözi a földet” (Zsolt 72:6). Mindnyájan ösztönösen érezték, hogy olvas lelkük titkaiban, mégis gyengéd részvéttel közeledik feléjük. Szívük megnyílt, s miközben Őt hallgatták, Isten Lelke kinyilatkoztatta előttük azon tanítások értelmét, amelyekre az emberiségnek minden időben oly nagy szüksége van.

Krisztus korában a nép egyházi vezetői azt gondolták, hogy dúskálnak a lelki javakban. A farizeus imája — „Hálát adok néked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek...” (Lk 18:11) — az egész közösség, sőt az egész nép érzéseit fejezte ki. Az Urat körülvevő tömegben azonban mégis akadtak néhányan, akik lelki szegénységük tudatára ébredtek. Amikor a csodálatos halfogás alkalmával Krisztus isteni hatalma megnyilvánult, Péter a Megváltó lábaihoz borulva így kiáltott: „Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5:8). Hozzá hasonlóan, a hegyen össze-gyűlt emberek között is voltak olyanok, akik Jézus szent jelenlétében érezték, hogy „nyomorultak, nyavalyások, szegények, vakok és mezítelenek” (Jel 3:17), s akik Isten üdvözítő kegyelme után vágyakoztak. Bennük Krisztus szavai reményt keltettek; látták, hogy életükre Isten áldása árad.

Jézus azoknak is felajánlotta az áldások kelyhét, akik azt hitték, hogy gazdagok, és „semmire sincs szükségük” (Jel 3:17); de ők megvetéssel fordultak el ettől az értékes adománytól. Aki elég jónak tartja magát, és lelkiállapotával elégedett, az nem törekszik arra, hogy Krisztus kegyelmének és igazságának részesévé váljon. A büszke nem érzi szükségét, ezért elzárkózik Krisztus elől s a felmérhetetlen áldások elől, amelyek tőle jönnek. Az ilyen ember szívében nincs helye Krisztusnak. Akik gazdagok és tiszteletre méltóak a saját szemükben, nem tudnak hittel kérni, így nem is kaphatják meg Isten áldását. Akik úgy érzik, hogy jóllaktak, üresen távoznak; viszont akik érzik, hogy önmagukat meg nem menthetik, saját erejükből meg nem igazulhatnak, azok értékelni fogják a kegyelmet, amelyet Krisztus ajánl nekik. Ők azok a lelki szegények, akiket Jézus boldogoknak (angolban áldottnak mondja itt is és a többi helyen is — a szerk.) nevez.

Akiknek Krisztus megbocsát, azokat először bűnbánatra készteti; Isten Lelkének szolgálata, hogy meggyőz bűneinkről. Akiknek szívét Isten Lelke meggyőzi, azok rájönnek, hogy semmi jó nincs bennük. Belátják, hogy mindaz, amit eddig tettek, önzéssel és bűnnel vegyül. A szegény vámszedőhöz hasonlóan, távol állva, szemüket sem merik az égre emelni. Így szólnak: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” — és ők boldogok (angolban áldottak — a szerk.). A bűnbánók bocsánatot nyerhetnek Krisztustól, mert Ő „Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29). Isten ígérete így hangzik: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Ésa 1:18). „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek..., És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok... és lesztek nékem népem, s én leszek néktek Istenetek” (Ezék 36:26—28).

„Övék a mennyeknek országa” — mondja Krisztus a lelki szegényekről. Ez az ország nem földi, tehát nem is mulandó. Krisztus feltárta előttük szeretetének, kegyelmének és igazságának lelki birodalmát. Hogy Krisztus bennünket vezérel, annak egyedüli bizonyítéka, hogy hasonlítunk az Emberfiához. Az Ő alattvalói a lelki szegények, az alázatosak és az igazságért üldözöttek; övék a mennyeknek országa. Ha Krisztus műve még nem is egészen tökéletes bennük, a folyamat megkezdődött, és alkalmasakká teszi őket „a szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol 1:12).

Akik beismerik lelki szegénységüket, akik érzik, hogy semmi jó sincs bennük, azok Krisztusra tekintve erőt és igazságosságot nyerhetnek. Ő mondta: „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek” (Mt 11:28). Krisztus felajánlja, hogy szegénységünket kegyelmének gazdagságával cseréljük fel. Bár nem vagyunk méltók Isten szeretetére; azonban kezesünk, Krisztus, méltó rá, és teljesen üdvözítheti is mindazokat, akik hozzá közelednek. Lehet, hogy múltunk rendkívül szomorú, a jelenlegi helyzetünk pedig még csüggesztőbb, de ha úgy megyünk Krisztushoz, ahogy vagyunk — gyengén, elhagyottan és nyomorult állapotban —, a mi részvétteljes Megváltónk elénk jön, átölel bennünket, igazságának fehér ruháját adja ránk, és így vezet bennünket az Atyához. Istennél értünk könyörög: „Kérlek, ne erre a tévelygő gyermekre tekints, hanem énrám! Én vettem át a bűnös helyét.” Bárhogy harcol is Sátán lelkünk ellen, és ha bűneinkre mutatva igényt tart is ránk mint zsákmányra, Krisztus vére nagyobb hatalommal nyilatkozik meg.

„Csak az Úrban van igazság és erő... Az Úrban igazul meg és dicsekszik Izraelnek egész magva” (Ésa 45:24—25).

E mondat a bűnök feletti őszinte, szívből fakadó sírásról beszél. Jézus mondta: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok” (Jn 12:32). Aki a keresztre szegezett Üdvözítőre tekint, felismerheti minden ember bűnösségét. Látja, hogy a bűn korbácsolta meg és feszítette keresztre a dicsőség Urát; látja, hogy miközben a Megváltó a leggyengédebb szeretettel vette mindig körül, saját élete csak hálátlanság és lázadás volt mostanáig. Legjobb barátját taszította el, az ég legértékesebb adományát vetette meg; Isten Fiát újból keresztre szegezte, a megsebesített szívet újból átdöfte. A bűnnek mélységes, sötét árja választja el Istentől, és összetört szívvel sír.

Akik így sírnak, „azok megvigasztaltatnak”. Isten azért tárja fel előttünk vétkeinket, hogy azokkal Krisztushoz meneküljünk; ezáltal megszabadulunk a bűn béklyóitól, és Isten gyermekeinek szabadságában örvendezhetünk. Őszinte töredelemmel járuljunk a kereszthez, rakjuk le és hagyjuk ott valamennyi bűnünket!

A Megváltó szava vigasztaló üzenet a gyászolók és szenvedők számára. Tudjuk, hogy semmi bánat nem ér bennünket véletlenül, „Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg (Isten) az embernek fiát” (JSir 3:33). Ha Ő bocsát ránk szenvedést, azok javunkra vannak, hogy általuk megszentelődjünk (Zsid 12:10). Ha mégoly nehéznek és súlyosnak is látszik minden szenvedés, áldására szolgál annak, aki hittel hordozza. Épp az a súlyos csapás, amely látszólag boldogságunkat teszi tönkre, lehet Isten eszköze, hogy szemeinket a menny felé irányítsa. Hányan vannak, akik soha nem ismerték volna meg az Urat, ha a szenvedések nem kényszerítették volna őket arra, hogy nála keressenek vigaszt.

Az élet megpróbáltatásai Isten munkatársai; az a rendeltetésük, hogy jellemünkből minden tisztátalanságot és durvaságot eltávolítsanak. A faragás és csiszolás, simítás és fényezés mindig fájdalmas. Jellemünket is oly nehéz csiszolni, mint a durva követ; de ezzel válik alkalmassá arra, hogy helyét elfoglalja a mennyei templomban. Értéktelen anyagra nem fordít az Úr olyan nagy gondot, csak a legbecsesebb köveket csiszolja a hely fenségéhez méltóan.

Isten mindazokért fáradozik, akik benne bíznak. A hűségesek dicső győzelmeket aratnak, nagy dolgokat tanulnak meg, és fenséges tapasztalatokat szerezhetnek.

Mennyei Atyánk szemmel tartja a gondok alatt roskadozó gyermekeit. Mikor Dávid felment az Olajfákhegyére, „mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül” (2Sám 15:30), Isten részvéttel tekintett rá. Mélységesen bánkódott, lelkiismerete vádolta őt. Külseje is elárulta őszinte töredelmét. Megtört szívéből fakadó bánatkönnyek és kiáltások között tárta ügyét Isten elé, s az Úr nem hagyta el szolgáját. Dávid sohasem állt közelebb a végtelen Szeretet szívéhez, mint amikor menekült, hogy életét mentse ellenségeitől, akiket saját gyermeke lázított fel ellene. Az Úr azt ígérte: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg!” (Jel 3:19). Krisztus nyugalmat ad az aggódó szívnek, és nemesíti a szomorkodó lelket, hogy hajlékává váljon.

Ha baj és bánat tör reánk, gyakran mi is úgy cselekszünk, mint Jákób. Azt hisszük, hogy azokat az ellenség zúdítja ránk, és addig küzdünk ellenük a homályban, amíg ki nem merülünk; sem vigaszt, sem enyhülést nem találunk. Hajnalhasadáskor tárult fel Jákób előtt, hogy a szövetség Angyala érintette őt, aki ellen lélekszakadásig küzdött. Ekkor sírva és erőtlenül borult a végtelen Szeretet keblére, hogy a sóvárgott áldásért könyörögjön.

Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy a szenvedések jótétemények! Isten fenyítését ne vessük meg, s ne legyünk gyengék, ha büntetéssel sújt bennünket! „Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál; [...] Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged” (Jób 5:17—19). Jézus minden szorongatott lelket felkeres, hogy meggyógyítsa. Szomorúság, fájdalom és szenvedés: mind könnyűvé válnak, ha áldott jelenlétét érezzük.

Isten nem akarja, hogy néma fájdalommal, sebzett, megtört szívvel, görnyedten járjunk. Ellenkezőleg, hogy felé nézzünk, és szeretettől sugárzó tekintetét felismerjük. Az áldást hozó Üdvözítő ott áll azok előtt is, akiknek szemeit úgy elhomályosítják a könnyek, hogy nem képesek felismerni Őt. Szeretné megfogni a kezüket, szeretne vezetni bennünket, hogy gyermeki bizalommal tekintsünk reá. Szíve mindig tárva-nyitva áll aggodalmaink, fájdalmaink és gondjaink előtt. Örök szeretettel és jósággal vesz körül bennünket. Nyugalmat találhatunk nála; éjjel-nappal szeretetéről gondolkozhatunk. Lelkünket a mindennapi élet gondjai és bajai fölé emeli, s belső békét ad.

Gondoljatok erre, fájdalom és szomorúság gyermekei! Vigasztaljon benneteket ez a boldog remény: „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5:4).

Boldogok azok is, akik — Jézussal együtt — részvétteljesen siratják a bűnbe süllyedt és szenvedő emberiséget. Az ilyen szomorúsághoz nem tapad önzés. Jézus a fájdalmak embere volt: leírhatatlan a szívfájdalom, amit ki kellett állnia. Önfeláldozó buzgalommal igyekezett a nyomort és az élet terhét könnyíteni. Sírt, amikor a tömeget látta, amely vonakodott hozzá jönni, hogy örök életet nyerhessen. Krisztus minden igazi híve ugyanezt fogja tapasztalni. Amilyen mértékben élvezik szeretetét, olyan mértékben fáradoznak majd az elveszettek megmentésén. Részt vesznek Krisztus szenvedéseiben, de dicsőségében is, amely egykor feltárul majd nekik. Mivel részt vettek munkájában és vele együtt viselték a szenvedéseket, részesülni fognak örömében is.

Jézust az átélt szenvedések képesítették arra, hogy másokat vigasztaljon. „Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18). Ez a meghívás mindannyiunknak szól: „Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által” (2Kor 1:5). Isten különös kegyelmet tanúsít a szenvedők iránt, amely a szíveket meglágyítja és a lelkeket megnyeri. Szeretete utat tör a megsebzett és megtört szívhez, s gyógyító balzsam a gyászolóknak. „Az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket” (2Kor 1:3—4).

Ha a Hegyi Beszéd verseit sorban átvesszük, bizonyos előrehaladást láthatunk a keresztény tapasztalatokban. Akik megérezték, hogy Krisztusra van szükségük, bánkódtak bűneik miatt, és Krisztussal végigjárták a szenvedések iskoláját, azok szelídséget is tanultak a mennyei Tanítótól.

Sem a pogányok, sem pedig a zsidók nem értékelték azt a jellemet, amely türelmes és szelíd, mikor igazságtalanul szenved. Bár a Szentírás azt tanítja, hogy Mózes a legalázatosabb és legszelídebb ember volt a földön (4Móz 12:3), ez kortársaira mit sem hatott; sőt ellenkezőleg: sajnálták és megvetették miatta. Jézus pedig a szelídséget azon erények közé számítja, amelyek alkalmasakká tesznek bennünket Isten országára. Saját élete és jelleme által szemléltette e fenséges erény isteni szépségét.

Jézus, az Atya dicsőségének fénye, nem tekintette nyereségnek, hogy Ő Istenhez hasonló, „hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7). Leereszkedett a földi élet mélységeibe, és nem tiszteletet követelő királyként járt az emberek között, hanem úgy, mint aki hivatásának tekinti az embertársaiért végzett szolgálatot. Lényében semmi nyoma nem volt az álszenteskedésnek vagy a hideg szigorúságnak. A világ Megváltójának az angyalokénál is nemesebb jelleme volt, de isteni fensége oly szelídséggel és alázatossággal párosult, amely az embereket vonzotta.

Jézus „megüresíté önmagát”; cselekedeteiből sohasem ütközött ki az önző én, hanem mindent Atyja akaratának rendelt alá. Mikor földi műve a befejezéshez közeledett, elmondhatta: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17:4). Megparancsolta: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29). „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát” (Mt 16:24). Űzzétek ki szívetekből az önző ént, és ne engedjétek ott tovább uralkodni!

Ha Krisztust önmegtagadó szelídségében és alázatosságában szemléljük, a tapasztalat ki kell, hogy mondassa velünk, mint egykor Dániellel, amikor látomásában az Emberfiához hasonló lényt megpillantotta: „És semmi erő sem marada bennem, és orcám eltorzula” (Dán 10:8). Ekkor függetlenségünket és fennhéjázásunkat — amelyeket nagyra tartunk — igazi fényükben látjuk majd, mint Sátán hatalmának jeleit. A romlott emberi természet mindig elő akar törni belőlünk, készen a harcra, de aki Krisztustól tanul, az megszabadul önző énjétől, a büszkeségtől és az uralomvágytól; lelkében békesség honol, mert önmagát Isten Lelkének adta át. Többé nem igyekszünk magunknak a legjobb, a legfőbb helyeket biztosítani; nem igyekszünk mások figyelmét magunkra vonni, tudva, hogy számunkra a legmagasztosabb hely Üdvözítőnk lábánál van. Jézusra nézünk fel, várva, hogy kezünket megfogja, és vezessen; szavára figyelünk, hogy irányítsa életünket. Pál apostol mindezt átélte, és így szólt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2:20).

Ha Krisztus állandó vendég nálunk, akkor Istennek a minden emberi értelmet felülmúló békessége megőrzi szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. Bár Üdvözítőnk állandó küzdelmet folytatott, élete mégis békességes volt. A dühös ellenség állandóan üldözte, de Ő így szólt: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek” (Jn 8:29). Istennel való tökéletes közösségének békéjét sem emberi, sem sátáni harag nem bonthatta meg. Így szól hozzánk: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek” (Jn 14:27). „Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:29). Hordjátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőítésére és az emberiség felemelésére, és igámat gyönyörűségesnek, terhemet könnyűnek találjátok majd.

Csak az önszeretetünk, az önimádatunk rontja meg békénket. Amíg önző énünk él, folyton szükségét érezzük a kellemetlenségek és bántalmazások elleni védekezésnek. Ha azonban önző lényünk már halott, és életünk Krisztussal Istenben elrejtett élet, akkor a velünk szemben éreztetett lekicsinylés nem fáj többé. Süketek és vakok leszünk a gúnnyal és bántással szemben. „A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy; de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik” (1Kor 13:4—8).

A földi forrásokból reánk áradó szerencse éppoly változékony, mint a körülmények, amelyekből származik. Krisztus békéje ezzel szemben állandó, maradandó béke. Nem függ az élet körülményeitől, sem vagyonunk nagyságától, sem barátaink számától. Krisztus az élő víz forrása, s az általa nyújtott boldogság soha ki nem apad.

Ahol Krisztus szelídsége nyilvánul meg, annak a háznak lakói boldogságban élnek. A szelíd ember nem idéz elő viszálykodást, és nem válaszol gorombán, hanem megnyugtatja a felizgatott kedélyeket; olyan jóindulatot áraszt, amely a ház minden tagjára jó hatással van. A szelídlelkű család már itt a földön is Isten nagy mennyei családjának része.

A szelídek „öröklik a földet”. Az én felmagasztalásának hiú vágya hozta világunkba a bűnt, s emiatt vesztették el ősszüleink a szép föld feletti uralmat. Énjének feláldozása által váltotta meg Jézus az elveszetteket, és azt mondja, mi is győzzünk úgy, ahogy Ő győzedelmeskedett (Jel 3:21)! Örököstársaivá lehetünk az alázatosság és odaadás által, amikor az alázatosak öröklik a földet, és nagy békességnek örvendenek (Zsolt 37:11).

Az alázatosaknak ígért föld nem hasonlít a mostani, a halál és átok árnyékától elhomályosított földhöz. „De új eget és új földet várunk, az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13). „És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki” (Jel 22:3).

Ott többé nem lesz csalódás, gond és bűn; ott senki nem mondja majd, beteg vagyok. Ott nem lesz gyászmenet, halál, elválás, sem megtört szív; de Jézus ott lesz — s vele a békesség. „Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtuk könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásaihoz viszi” (Ésa 49:10).

Az életszentség: hasonlóság Istenhez, és „az Isten szeretet” (1Jn 4:16). Ez összhangban áll Isten törvényeivel, mert „minden parancsolatod igaz” (Zsolt 119:172), és a „törvénynek betöltése a szeretet” (Róm 13:10). Az igazság: szeretet, és a szeretet Isten világossága és élete. Az az igazság Krisztusban vált testté, és akkor nyerhetjük el, ha Őt elfogadjuk.

A szent élet nem nyerhető el rendkívüli erőfeszítés vagy fáradságos munka, sem adományok vagy áldozatok árán. Isten ingyen ajándéka ez, amelyet minden éhező és szomjazó léleknek megad. „Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet” (Ésa 55:1). „Az ő igazságuk tőlem van” (Ésa 54:17). „...és így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk” (Jer 33:16).

Semmiféle emberi erő nem nyújthatja azt, ami a lelki szomjúságot és éhséget kielégíthetné. De Jézus így szólt: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jel 3:20). „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha” (Jn 6:35).

A fáradt vándor a pusztában forrás után kutat, és mikor megtalálja, gyötrő szomját oltja vele. Így kell szomjazni a kereszténynek is az élet vizét, amelynek forrása: Krisztus. Ha az Ő jellembeli tökéletességét felismertük, bennünk is felébred a vágy, hogy teljesen megújuljunk, és tisztaságának képmására alakuljunk át.

Minél jobban megismerjük Istent, annál magasztosabb lesz jellembeli példaképünk, s annál komolyabban vágyunk hozzá hasonlóvá válni. Az Isteni rész keveredik az emberivel, amikor a lélek Isten után vágyakozik és áhítattal mondja: „Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem” (Zsolt 62:6).

Ha hiányt érzel lélekben, ha szomjazol és éhezel az igazság után, az annak bizonyítéka, hogy Krisztus a szívedben munkálkodik, hogy a Szentlélek ajándéka által a szívet annak elérésére segítse, amire saját erejéből nem képes. Nem kell sekély vizekből csillapítanunk szomjunkat, mikor előttünk ömlik a hatalmas forrás; amelynek özönéből bőven ihatunk, hogy a hit útján előre haladhassunk.

Isten szava az élet forrása. Aki ebből a forrásból merít, az a Szentlélek által Krisztussal fonódik egybe. Közismert igazságok új fényben bontakoznak ki előttünk, régi bibliai igék új értelmet nyernek. Látni fogjuk egyéb igazságoknak a megváltás munkájához való viszonyát. Felismerjük, hogy Krisztus vezet, s isteni Tanító áll mellettünk.

Jézus mondta: „A víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne” (Jn 4:14). Aki előtt Isten Lelke feltárja az igazságot, az fenséges tapasztalatokat szerez, vágyat érez arra, hogy másoknak is beszéljen azokról a vigasztaló dolgokról, amelyeket megismert. Mindig újabb gondolatokat közölhet másokkal Krisztus jelleméről és munkájáról. Ösztönzést érez, hogy Krisztus irgalmas szeretetéről beszéljen azoknak, akik Őt már szeretik, de azoknak is, akik még nem.

„Adjatok, néktek is adatik” (Lk 6:38), mert Istennek szava „kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról” (Én 4:15). A szív, amely Krisztus szeretetét megízlelte, mind többet akar abból felszívni, s amint másoknak is bemutatja azt, még inkább gyarapszik a mennyei kincsekben. A lelkünknek szóló minden egyes isteni kijelentés növeli ismereteinket és szeretetre való képességünket. Az ilyen szív állandó kívánsága: mindjobban megtelni Isten teljességével, hiszen a mi Istenünk örömét leli abban, hogy adjon, mert „végtelen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Ef 3:20). Krisztus az elveszett emberiség megváltásáért megüresítette és feláldozta magát, ezért mérték nélkül kapta a Szentlelket. Így aztán minden követője ugyanezt fogja tapasztalni, aki teljesen átadja magát neki, hogy szívében Krisztus lakozzon. Urunk megparancsolta nekünk: „Teljesedjetek be Szentlélekkel” (Ef 5:18); ez a parancsolat egyúttal olyan ígéret, amely önmagában hordja beteljesülését. Az Atyának úgy tetszett, hogy „benne lakozzék az istenségnek egész teljessége”, és „ti őbenne vagytok beteljesedve” (Kol 2:9—10).

Isten olyan bőségben árasztotta reánk szeretetét, „mint a záporesőt, mely felüdíti a földet”. Így szól: „Egek harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt” (Ésa 45:8). „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs; nyelvük a szomjúságban elepedt: én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá” (Ésa 41:17—18).

„És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért” (Jn 1:16).

Az emberi szív természeténél fogva rideg, sötét és szeretetlen. Amikor irgalmas és megbocsátó, ezt nem önmagától teszi, hanem Isten Lelkének befolyása, munkája nyomán. „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19).

Isten az irgalmasság forrása. Az Ő neve: „irgalmas és kegyelmes” (2Móz 34:6). Nem úgy bánik velünk, mint ahogy megérdemelnénk; nem kérdezi, méltók vagyunk-e szeretetére, hanem ránk árasztja jóságának gazdagságát. Nem bosszúálló, nem büntetni akar, hanem megváltani. Gondviselésében megnyilatkozó szigorúsága is az elesettek üdvére szolgál. Leghőbb vágya, hogy az emberiség szenvedéseit enyhítse, és sebeit gyógyítsa. Isten előtt egyetlen ember sem bűntelen, Ő azonban el akarja törölni vétkeinket.

Az irgalmas emberekben Isten részvétteljes szeretete nyilvánul meg, mert ők az isteni természet részesei. Szívük egy ütemre dobban a végtelen Szeretettel; menteni törekszenek, és nem kárhoztatni. Istennek bennük való lakozása kiapadhatatlan forrássá teszi őket. Akiben Krisztus lakozik, annak szíve túlárad a jóakarattól.

Ha a szerencsétlenek, a szűkölködők, a bűn és a hitetlenség áldozatai segítséget kérnek, a keresztény nem azt kérdezi: vajon megérdemlike? — hanem, hogyan segíthetek rajtuk? A legnyomorultabb és legmegvetettebb emberben is olyan lelket lát, akiért Jézus meghalt, s akik érdekében Isten megbízta gyermekeit, hogy a békéltetés szolgálatát végezzék.

Az irgalmasok azok, akik részvétet éreznek a szegények, a szenvedők és elnyomottak iránt. Jób önmagáról mondja: „Mert megmentém a kiáltozó szegényt és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém, és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék és a sántának lába. A szűkölködőnek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém” (Jób 29:12—16).

Sokan vannak, akik számára az élet csak kemény küzdelem. Érzik kiszolgáltatottságukat, nyomorultak, hitetlenek, és nem tudják, hogy kinek és miért is tartoznának hálával? Ezeket az embereket úgy felüdítené egy barátságos pillantás, egy részvétteljes szó, az együttérzés kifejezése, miként a friss víz a szomjazót. A baráti segítségnyújtás megkönnyítené a terhet, amely oly nagy súllyal nehezedik fáradt vállaikra. Az önzetlen szeretet minden egyes szava és megnyilvánulása Krisztus szeretetének kifejezésre juttatása az elveszett emberiség iránt.

Az irgalmasok „irgalmasságot nyernek”. „A mással jóltevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is üdül” (Péld 11:25). A részvétteljes szív édes békét, csendes megelégedettséget érez, s míg másokkal jót tesz, önmagáról megfeledkezik. Ha Isten Lelke a szívben lakozik — ami az életünkből egyértelmű kell, hogy legyen —, meglágyítja a kemény szívet, és együttérzést, gyengédséget ébreszt mások iránt. Ki mint vet, úgy arat. „Boldog, aki a nyomorultra gondol... Az Úr megőrzi azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kívánságának” (Zsolt 41:2—3).

Aki életét Istennek ajánlotta fel — az Ő gyermekei szolgálatára —, az kapcsolatba került vele, aki az egész világ összes javainak tulajdonosa. Életét változhatatlan ígéretek aranylánca fűzi az Örökkévalóhoz. A szükség és bánat óráiban az Úr nem hagyja magára. „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban” (Fil 4:19). A végső szükség órájában védelmet talál az irgalmas ember a részvétteljes Üdvözítő irgalmában: Isten befogadja az örökkévaló hajlékokba.

Izrael népe annyira igyekezett ceremoniálisan tisztának maradni, hogy végül elhordozhatatlan teherré vált számukra a vallás. Életük tele volt szabályokkal, korlátozásokkal és a külső tisztátalanságoktól való félelemmel. Nem törődtek azonban azokkal a foltokkal, amelyeket a szennyes gondolatok, a haszonlesés és a gyűlölködés hagyott lelkükön.

Jézus egyáltalán nem említi a ceremoniális tisztaságot mint feltételt a mennyekbe való bejutáshoz; csakis a szív tisztaságát hangoztatta. „A felülről jövő bölcsesség pedig először is tiszta” (Jak 3:17). Isten városába nem juthat be semmi tisztátalan. Minden lakójának már itt tiszta szívűnek kell lennie. Aki Krisztustól tanul, az mindinkább megveti a hanyag magaviseletet, az ízléstelen kifejezéseket és goromba gondolatokat. Akinek szívében Krisztus él, annak gondolkozásában és erkölcsiségében tisztaság és nemesedés fog megnyilatkozni.

Azonban Krisztus szavainak — „Boldogok, akiknek szívük tiszta...” — sokkal mélyebb a jelentése, mint annak, amit világi értelemben „tisztának” neveznek. E tisztaság alatt értjük az „érzékiségtől, az élvhajhászástól, a tisztességtelen szándékoktól, a büszkeségtől és önzéstől való mentességet. Legyünk alázatosak, önzetlenek és tiszták, akár a gyermekek!”

Csak hasonló értékeli a hasonlót. Hacsak el nem fogadjuk az önfeláldozó szeretet alapelvét az életünkben, amely Isten jellemének alapvonása, nem ismerhetjük meg Őt. Istent a Sátán által megtévesztett szív zsarnoknak, irgalmatlannak látja; olyannyira, hogy a saját, sőt még Sátán haszonleső jellemét is a szeretetteljes Alkotóra vonatkoztatja. „Azt gondolod, olyan vagyok, mint te?” (Zsolt 50:21). Rendelkezéseit úgy tüntetik fel, mintha bosszúálló kényúrtól származnának. Hasonlóan cselekszenek a Bibliával, Isten kegyelmi javainak kincstárával is. Fenséges igazságait, amelyek magasabbak az egeknél és túlszárnyalják az örökkévalóságot, nem veszik figyelembe. Az emberek nagy többsége úgy látja Krisztust, mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos! (Ésa 53:2). Amikor Jézus, a testben megjelent Isten az emberek között járt, az írástudók és farizeusok így szóltak róla: „Samaritánus vagy, és ördög van benned” (Jn 8:48). Még tanítványait is olyannyira elvakította önző szívük, hogy képtelenek voltak megérteni Őt, aki azért jött, hogy az Atya szeretetét bemutassa. Ezért járt Jézus magányosan az emberek között. Csak a mennyben értették meg teljesen.

Amikor Krisztus dicsőségben megjelenik, az istentelenek nem állhatnak meg tekintete előtt. Jelenlétének fénye szeretteinek életet jelent, a gonoszoknak pedig halált. Eljövetelének várása számukra „az ítéletnek és a tűz lángjának rettenetes várása” (Zsid 10:27). Mikor megjelenik, menekülnek, hogy elrejtőzzenek annak tekintete elől, aki azért halt meg, hogy őket megváltsa.

A szív, amelyet a benne lakozó Szentlélek megtisztított, átalakul, megismeri Istent. Mózesnek akkor nyilatkozott meg az Úr dicsősége, amikor a szikla barlangjában elrejtőzött. Nekünk is akkor fog megnyilatkozni Isten fensége és szeretete, ha Krisztusban rejtőzünk el.

Hit által látjuk meg Őt; mindennapi tapasztalatainkban pedig felismerhetjük gondviselését, jóságát és részvétét. Felismerhetjük Őt Fiának jellemében is. Isten Lelke feltárja az Atyára és Fiára vonatkozó igazságokat értelmi és érzelmi világunk előtt. A tiszta szívűek meglátják és felismerik Istenben Üdvözítőjüket, s miközben jellemének szépségét és tisztaságát szemlélik, arra törekszenek, hogy képmását visszatükrözzék. Felismerik benne Atyjukat, akinek legforróbb vágya, hogy megtérő fiát átölelje. Kimondhatatlan öröm és gyönyör tölti be szívüket.

A tiszta szívűek felismerik Istent hatalmas kezének művei által, a természet szépségeiben, amelyek a világegyetemet betöltik. Még világosabban olvashatják azonban irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatásait írott Szavában. Isten gyermekei előtt feltárulnak azok az igazságok, amelyek a bölcsek és okosok előtt rejtve maradnak. Az igazság szépsége és nemessége — amelyet e világ bölcsei fel nem ismernek — mindjobban kibontakozik azok előtt, akikben gyermeki vágy él Isten akaratának ismeretére és teljesítésére. Akkor ismerjük fel az igazságot, amikor magunk is részeseivé válunk az isteni természetnek.

A tiszta szívűek már ebben az életben is Isten jelenlétének tudatában élnek, az eljövendő örökkévalóságban pedig Istent szemtől szemben látják majd, miként Ádám együtt járt és beszélt az Úrral Éden kertjében. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” (1Kor 13:12).

Krisztus a „Békesség Fejedelme”. Küldetése a bűn által elveszített béke helyreállítása a mennyben és a földön. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5:1). Aki elhatározza magában, hogy bűneit elhagyja és szívét megnyitja Krisztus szeretete előtt, az részesévé lesz a mennyei békességnek.

Az igazi békesség alapja Krisztus. Jézusnak a szívben munkálkodó kegyelme megszüntet minden ellenségeskedést, és lecsendesíti a civódást. Megtölti a lelket szeretettel. Aki Istennel és embertársaival békességben él, nem lehet szerencsétlen, boldogtalan. Irigység nem lakhat szívében, gonosz szokások és gyűlölet sem találnak helyet. Aki Istennel összhangban él, részese a mennyei békességnek, és áldásos befolyását másokra is kiárasztja. A békesség Lelke harmatként üdíti fel azt a szívet, amely a világi hajszában megfáradt, és azt megelégelte.

Krisztus a béke üzenetével küldte szét követőit a világba. A békességre igyekvő ember nyugodt és szentséges életmódjának csendes és észrevétlen befolyása által Krisztus szeretetét nyilatkoztatja ki, beszéde és példaadása által embertársait rábírja a bűn elhagyására, és arra, hogy szívüket teljesen Istennek ajánlják fel.

„Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” A békesség Lelke tesz bizonyságot a mennyel való összeköttetésükről. Jézus édes lehelete veszi őket körül; jóságos lényük, jellemük szeretetre méltósága bizonyítja a világnak, hogy Isten gyermekei; az emberek pedig felismerik, hogy ők Jézussal voltak. „Mindaz, aki szeret, az Istentől született” (1Jn 4:7). „Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé”, hanem „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8:9, 14).

Krisztus nem kecsegteti követőit földi dicsőséggel, földi gazdagsággal, sem pedig kísértésektől mentes élettel. Ellenkezőleg, utal arra a kiváltságukra, hogy Urukkal együtt járhatják az önmegtagadás útját, és vele együtt szenvedhetik el a szemrehányásokat, a gyalázatot, mivel a világ nem ismeri őket.

Krisztus lejött e földre, hogy az elveszett világot megváltsa, és szembe találta magát, Isten és az emberiség ellenségeinek egyesült erőivel. Irgalmatlan összeesküvésben társultak ellene, a békesség Fejedelme ellen. Bár minden egyes kimondott szava és cselekedete isteni, kegyes irgalomról tanúskodott, a közte és a világ közötti különbség mégis keserű gyűlöletet ébresztett bennük. Krisztus leküzdötte az emberi természet gonosz hajlamait, s ezzel a leghevesebb ellenállást és ellenségeskedést lobbantotta fel. Hasonló sors vár mindazokra, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban. A becsületesség és a bűn, a szeretet és a gyűlölet, az igazság és az álnokság közötti küzdelem soha meg nem szűnik. Akinek életében Krisztus szeretete és a szentség szépsége megnyilvánul, az Sátántól elragadja alattvalóit; azért támad ellene minden erejével a gonoszság fejedelme. Megaláztatás és üldöztetés éri mindazokat, akikben Krisztus Lelke él. Az üldözések módja koronként változhat, de mozgatója örökké ugyanaz a szellem, amely Ábeltől kezdve minden időben üldözte Isten választottait.

Mihelyt az ember Istennel való összhangra törekszik, azonnal tapasztalja, hogy a kereszt elleni támadások nem gyengültek. A levegőbeli hatalmak, fejedelemségek és a gonosz szellemek azonnal készek harcolni azok ellen, akik engedelmeskedni akarnak a menny törvényeinek. Következésképpen az üldözések — ha eddig el is szomorítottak bennünket — örömére szolgáljanak Krisztus tanítványainak, mert ezek a legfőbb bizonyítékai, hogy Mesterük lábnyomában haladnak.

Jóllehet, az Úr nem ígéri meg követőinek, hogy az üldözésektől mentesülnek, de ennél sokkal becsesebbet ígér nekik: „Élteden át tartson erőd” (5Móz 33:25). „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12:9). Aki Krisztusért jut a gyötrelmek tüzes kemencéjébe, annak oldalán ott áll Jézus, miként Babilonban is a három hűséges ifjú mellé állt. Aki Megváltóját igazán szereti, minden alkalommal örömmel osztozik vele a megaláztatásokban és gyalázatában. Mestere iránti szeretete megédesíti szenvedéseit.

Az ördög minden időben üldözte, sőt meg is ölte Isten gyermekeit, azonban ők haláluk által is győztesek lettek. Kitartó hűségükkel bizonyították, hogy Segítőjük Sátánnál hatalmasabb. Sátán a testet kínozhatta és megölhette, de az Istenben rejtőző krisztusi életet nem érinthette. Börtönök falai közé zárhatta őket, de lelküket nem verhette bilincsekbe. Krisztus foglyai a jelen sötétségén felülemelkedve meglátták a jövendő dicsőséget, és így szólhattak: „Mert azt tartom, hogy amiket szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Róm 8:18). „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4:17).

A szenvedések és üldözések által Isten dicsőséges jelleme nyilvánul meg kiválasztottaiban. Istennek a világ által gyűlölt és üldözött népe Krisztus iskolájában nevelkedik. Noha e földön a keskeny úton halad, a nyomor tüzes kemencéjében tisztul meg; de nehéz küzdelmek, keserű tapasztalatok és önmegtagadás között is követi Urát. Mindezek által megtanulja a nyomort és a szenvedéseket okozó bűnt gyűlölni. A Krisztus szenvedéseiben való részesüléssel, részesedni fognak dicsőségében is. A próféta látomásában látta Isten népének győzelmi ünnepét. „És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái. És éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te utaid, óh szentek királya” (Jel 15:2—3). „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettök” (Jel 7:14—15).

Sátán műve, bukásától kezdve: állandó csalás. Miként Istent rossznak állítja, úgy Isten gyermekeit is hamis színben tünteti fel. Az Üdvözítő így szólt: „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám” (Zsolt 69:10). Hasonlóképpen hullanak követőire is.

Még senkit sem rágalmaztak oly kegyetlenül a földön, mint az Embernek Fiát. Isten törvényei iránti rendíthetetlen engedelmessége miatt gúnyolták és csúfolták. Ok nélkül gyűlölték, mégis nyugodtan állt ellenségei előtt; kinyilvánítva nekik, hogy a megaláztatások Isten gyermekei örökségének egyik részét képezik. Azt tanácsolta követőinek, hogy álljanak ellene a gonosz ellenségnek, felhívással erősítve őket őket, hogy tartsanak ki a kísértések között.

Ha a rágalom árt is a jó hírnévnek, a jellemet mégsem szennyezheti be. Amíg a bűnbe bele nem egyezünk, addig sem emberi, sem ördögi hatalom nem ejthet foltot lelkünkön. Az az ember, aki szívével Istenben gyökerezik, a legnagyobb viszontagság és kétségbeejtő körülmények között is éppúgy megáll, mint a jólét idején, amikor látszólag Isten kegye és fénye nyugszik rajta. Szavait, indokait és eljárását hamis színben tüntethetik fel, azonban nem ezekkel törődik, mert ennél sokkal nagyobb érdekek forognak kockán. Kitartó lesz, mint Mózes, aki olyan „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11:27), és nem nézett „a láthatókra, hanem a láthatatlanokra” (2Kor 4:18).

Krisztus mindenről tud, amit az emberek félreértenek és meghamisítanak. Gyermekei elviselhetik a félreértések következményeit, és nyugodtan várhatnak, sőt remélhetnek — ha még annyira megveti és gyűlöli is őket az ellenség —, mert semmi sincs úgy elrejtve, hogy nyilvánvalóvá ne legyen. Akik Istent tisztelik, azokat Isten is megdicsőíti angyalok és emberek előtt egyaránt.

„Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, örüljetek és örvendezzetek” — mondja Jézus, és például állítja elénk a prófétákat, akik az Úr nevében beszéltek, és példát nyújtottak „a szenvedésben és béketűrésben” (Jak 5:10). Ábel — Isten gyermekei közül az első keresztény — vértanúhalált halt; Énok Istennel járt, a világ pedig nem ismerte; Noét fanatikus vészmadárként gúnyolták. „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek” (Zsid 11:36, 35).

Isten hírnökeit mindenkor megvetették és üldözték, azonban éppen szenvedéseik által terjedt az istenismeret. Minden egyes tanítványnak be kell állni a sorba, előmozdítva Isten ügyét, tudván, hogy az ellenség semmit sem tehet az igazság ellen, hanem csak az igazságért. Isten azt akarja, hogy az igazság közismert legyen, s hogy gondosan kutassák, és beszéljenek róla az emberek; habár mindez megvetést eredményez. Az embereket fel kell rázni közönyükből. Minden harc, üldöztetés és minden erőfeszítés eszköz Isten kezében olyan lelkek felébresztésére, akik e nélkül tovább szunnyadnának.

Isten követőinek történetében hányszor igazolódott ez a tapasztalat! Amikor az ékesen szóló és nemes Istvánt a Nagytanács beleegyezésével megkövezték, az evangélium ügyének semmit sem ártott. A mennyei fény, amely arcát beragyogta, s részvéte, amely halálakor mondott imáját áthatotta, olyan éles nyílvesszők voltak, amelyek meggyőzték a Tanács álszenteskedő szolgáit, és meghódították Sault, az üldöző farizeust, aki Isten kiválasztott eszköze lett, hogy Jézus Krisztus nevét a pogányokhoz és Izrael gyermekeihez vigye. Később az idős Pál római fogságából a következőket írta: „Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust... azt hívén, hogy fogságom nyomorúságát így megnövelik. Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik...” (Fil 1:16, 18). Pál elfogatása által annyira elterjedt az evangélium, hogy még a császár palotájából is számos lelket nyert meg Krisztusnak. Sátán fáradozásai ellenére is „a romolhatatlan mag”, Isten szava, „amely él és megmarad örökké” (1Pét 1:23), magvetésként hull az emberi szívekbe. Isten gyermekeinek üldöztetése és meggyalázása által Jézus neve megdicsőül, s lelkek menekülnek meg.

Nagy jutalom vár a mennyben azokra, akik az üldöztetés és kínzatás ellenére is bizonyságot tettek Krisztusról. Míg világi emberek földi javak után törtetnek, addig Jézus a mennyei kincsekre mutat. És a jutalmat nem kizárólag a jövőre ígéri; kiosztását már itt is megkezdi. Hajdan megjelent az Úr Ábrahámnak, és így szólt hozzá: „Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges” (1Móz 15:1). Ez a jutalma mindazoknak, akik Krisztust hűségesen követik. Megismerik, részévé válnak Jézusnak, Immánuelnek, „Akiben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve”, s akiben „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:3, 9). Amilyen mértékben tárul fel előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá hozzá. Tapasztalhattuk szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan gazdagságát, hogy „mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”. És megismerjük „a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:18—19), „...ez az Úr szolgáinak öröksége és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ésa 54:17).

Ez az öröm töltötte be Pálnak és Silásnak a szívét, amikor a filippibeli börtönben éjfélkor imádkoztak és Istent énekekkel magasztalták. Krisztus velük volt, és jelenlétének fénye mennyei dicsőséggel töltötte be a börtön sötétjét. Pál apostol római fogságából — bilincsei ellenére is, látva az evangélium terjedését — a következőket írta: „És én ennek örülök, sőt örülni is fogok” (Fil 1:18). Krisztusnak a hegyen elhangzott szavai visszhangra találtak Pál apostolnak az üldözött filippibeli gyülekezethez küldött üzenetében: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4).

A sót tartósító és romlástól megóvó ereje miatt becsülik. Isten sónak nevezi gyermekeit, amivel arra tanította őket, hogy szándéka szerint általuk akar megnyerni másokat. Nemcsak azért választott ki Isten valamennyi nép közül egy népet magának, hogy őket fiaivá és leányaivá fogadja, hanem hogy általuk megmentő kegyelme feltáruljon minden ember előtt (Tit 2:11). Isten Ábrahámot sem azért választotta ki, hogy csupán barátja legyen, hanem hogy általa valamennyi nép elfogadhassa azokat a nagyszerű kiváltságokat, amelyeket az Úr nekik akart adni. Kereszthalála előtt Jézus a következő imát mondta tanítványai körében: „És én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban” (Jn 17:19). Hasonlóképpen, azok a keresztények is, akiket az igazság megtisztított, olyan megmentő tulajdonságokkal bírnak, amelyek a világot a teljes erkölcsi romlástól megóvják.

A sónak az eltartásra szánt anyaggal teljesen össze kell vegyülnie, azt egészen át kell hatnia és át kell járnia. Hasonlóképpen, csakis személyes érintkezés útján juthat el az emberekhez az evangélium meg-mentő ereje. Nem menthetjük meg őket nagy tömegben, hanem csak egyenként. A személyes befolyás hatalom. Ezért közel kell jutni azokhoz, akiken segíteni akarunk.

A só íze a keresztény életerejét jelképezi: Jézusnak szívünkben lakozó szeretetét és Krisztusnak a mi teljes valónkat átható életszentségét. Krisztus szeretete kiárad a szívből, és másokat is befolyásol; ha bennünk lakozik, másokra is kiárad. Úgy kell hozzájuk közelednünk, hogy szívük a mi önzetlen részvétünktől és szeretetünktől felmelegedjék. Az őszinte hívőkből életet jelentő erő árad szét azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek. Azonban mégsem az emberek, hanem Isten Lelkének ereje végzi el az átalakító munkát.

Jézus a következő ünnepélyes figyelmeztetést fűzte hasonlatához: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.”

Miközben a tömeg Jézus szavaira figyelt, emlékezetükben felelevenedett az útszélen, a lábuk alatt csillogó só, amelyet, miután ízét vesztette és teljesen hasznavehetetlenné vált, kiszórtak. Világosan feltárta előttük a farizeusok állapotát és az általuk tanított hitelveknek környezetükre gyakorolt hatását. De bemutatta egyúttal annak a léleknek az életét is, akitől Isten ereje eltávozott, aki elhidegült, és Krisztus nélkül él. Az ilyen lelkeket Isten és az emberek is értéktelennek tekintik, bármilyen magas állást tölt is be. Krisztus mondja: „Vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” (Jel 3:15— 16).

Krisztusba, a személyes Üdvözítőbe vetett, élő hit nélkül lehetetlen, hogy befolyásunkat érvényesítsük a kétkedéssel teli világban. Hogyan is adhatnánk át másoknak azt, amivel nem rendelkezünk! Csak saját odaszentelődésünk mélysége szerint gyakorolhatunk áldásos és üdvös befolyást embertársainkra. Ha nem szolgáljuk az embereket, ha nincs bennünk őszinte szeretet, valóságos, élő tapasztalatok hiányában élünk, akkor hiányzik a megmentő erő, nincs meg az összeköttetés a mennyel, nem ízesíti meg Krisztus az életet. Ha Isten Lelke nem használhat fel bennünket eszközül, hogy általunk Jézus igazságát e világgal megismertesse, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét vesztett, értéktelenné vált só. Ha mindennapjainkban nem nyilatkozik meg Krisztus kegyelme, akkor azt bizonyítjuk a világ előtt, hogy az igazság, amelyet vallunk, nem bír megszentelő erővel. Ezáltal Isten szava hatását veszti befolyásunk körében. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból” (1Kor 13:1—3).

Ha szeretet lakozik szívünkben, az másokra is árad, nem azért, hogy előnyöket szerezzünk, hanem, mert a szeretet cselekedeteink mozgatóereje. Ez lágyítja jellemünket, uralja érzelmeinket, elnyomja ellenséges indulatainkat, és nemesbíti hajlamainkat. Az ilyen szeretet oly nagy, mint a világegyetem, és összhangban dobban az angyalok szívével. Ha szívünkben lakozik, megdicsőíti egész életünket, és áldást áraszt környezetünkre. Vagyis egyedül szeretet által válhatunk a földnek sójává.

Amikor Jézus a néphez beszélt, tanításai elevenek és érdekesek voltak, s a természetből vett találó példázatai által felkeltette és lekötötte hallgatói érdeklődését. A nép rendszerint már kora reggel összegyűlt. A nap fénylő korongja mind magasabbra emelkedett a kéklő égen, és tovaűzte a völgyeket és a keskeny hegyi ösvényeket borító szürkületet. A rózsás hajnal még ott ékeskedett az égbolton, a felkelő nap sugarai beragyogták az egész környéket, a tó nyugodt tükre visszaverte a rávetődő aranysugarakat és a rózsaszínű bárányfelhőket. A rügyeken, virágokon és leveleken, mint gyöngyszemek csillogtak a harmatcseppek. A madarak vígan csicseregték édes dalocskáikat, s az egész természet ujjongott az új nap áldásának. A Megváltó az egybegyűltekre, majd a felkelő napra tekintett, és így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap megkezdi szeretetútját, hogy az éjszaka árnyait tovaűzve, a világot új életre ébressze, úgy kell Krisztus követőinek is küldetésüket teljesíteniük; mennyei világosságot kell árasztaniuk mindazokra, akik a tévedések és bűnök homályában élnek.

A felkelő nap ragyogó fényében a halmokon fekvő városok és falvak mind tisztán látszottak, és csak tovább emelték a táj szépségét. Erre mutatott rá Jézus, amikor ezt mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” És így folytatta: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” Jézus hallgatói főként földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű házukban csak egyetlen helyiség volt, s itt egy szál gyertya szolgált világosságul a ház népének. „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt — mondta Jézus —, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

A Krisztustól szétáradó fényen kívül nincs más világosság, amely az elesett emberiségen segíthetne. Jézus, az Üdvözítő, az egyedüli fény, aki a bűnben veszteglő világ homályát elűzheti. Róla mondja az Írás: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága” (Jn 1:4). Ez a fény töltötte be a tanítványokat, s ezért válhattak a világosság hordozóivá. Krisztusnak lelkükben lakozó élete, jellemükben megnyilatkozó szeretete tette őket a világ világosságává.

Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől.

Krisztus követői többet kell, hogy jelentsenek embertársaik számára, mint csupán egyszerű fénysugár; ők legyenek a világ világossága. Jézus így szól mindazokhoz, akik nevében könyörögnek: „Ti nékem adtátok át magatokat, én pedig a világnak adtalak benneteket, hogy képviselőim legyetek.” Amint Őt küldte az Atya e világba — mondotta —, „akképpen küldelek benneteket én is a világba” (Jn 17:18). Miként Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki, úgy mi, keresztények is valljunk Krisztusról! Ne feledjétek, hogy az Üdvözítő — a világ világosságának egyedüli forrása — emberek által nyilatkozik meg! Isten áldását emberi eszközök közvetítik. Krisztus is, mint embernek Fia jött közénk. Ha az emberi természet az istenivel egyesül, nem maradhat hatástalan. Krisztus minden egyes tanítványa eszköze a mennynek, hogy az embereknek kinyilatkoztassa Istent. A dicsőség angyalai arra várnak, hogy a romlás szélén álló lelkeknek általad nyújtsanak mennyei fényt és erőt. A kérdés, hogy a küldöttek elvégzik-e a számukra kijelölt feladatot? Ha nem, akkor a Szentlélek megígért befolyásától fosztjuk meg az embereket!

Jézus azonban nem arra buzdít, hogy: erőlködjetek, hogy a ti világosságotok fényt árasszon, hanem azt mondja: „Úgy fényljék a ti világosságtok!” (hagyjátok, hogy ragyogjon! — a szerk.). Ha Krisztus szívünkben lakozik, lehetetlen elrejtenünk jelenlétének fényét. Ha azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat, nem szolgálnak a világ világosságául, ennek oka, hogy az élet ereje elhagyta őket. Ha nem árasztanak világosságot, az azért van, mert nincsenek összeköttetésben a világosság forrásával.

Isten igaz gyermekeit „Krisztusnak bennük lakozó lelke” (1Pt 1:11) mindenkor kortársaik világosságává avatta. Így volt József is Egyiptomban a világosság hordozója: tisztasága, jótékonysága és gyermekies szeretete által Krisztust nyilatkoztatta ki a pogány nemzetnek. Az ígéret földje felé vezető úton Izrael hűségesei világítottak a körülöttük élő népeknek. Isten általuk jelentette ki magát a világnak. Bábelben Dánielről és társairól, Perzsiában Márdokeusról áradtak szét ragyogó fénysugarak a királyi udvar homályában. Így Krisztus tanítványainak is hivatásuk, hogy a világosság hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Általuk Isten irgalmassága és jósága tárul fel az emberek előtt, akik az őket övező sötétségben félreismerték Őt. Miközben a tanítványok jó cselekedeteit látják, a szemlélődők késztetést éreznek, hogy a mennyben lakozó Istent tiszteljék, mert tudatára ébrednek, hogy Isten uralkodik a világmindenség felett, akinek jelleme dicsőítésre és követésre méltó. A követők szívében izzó isteni szeretet és az életükben megnyilvánuló krisztusi összhang mennyei látomásként hat e világ fiaira, hogy tökéletességét értékelhessék.

Ilymódon hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek higgyenek „Istennek hozzánk való szeretetében” (1Jn 4:16). A bűnös és romlott szívek megtisztulnak és átalakulnak, hogy „büntetlenül és örvendve állhassanak meg egykoron az Atya színe előtt” (Jud 24).

Az Üdvözítő szavai: „Ti vagytok a világ világossága” — arra utalnak, hogy híveire világszéles missziót bízott. Krisztus napjaiban a haszonlesés, a büszkeség és az előítélet magas és erős válaszfalat emelt a szentség őrei és a föld összes többi népe közé. Ám az Üdvözítő azért jött, hogy ezt az állapotot megváltoztassa. Szavai másként hangzottak, mint a papok és az írástudók tanításai. Krisztus ledönti az önzés és a nemzetiségi előítélet által emelt válaszfalat, s helyette az egész emberiség iránti felebaráti szeretetet tanítja. Kiemeli az embert az önzés szűk látóköréből. Megszünteti a nemzeteket elválasztó összes mesterséges különbséget és a határokat. Nem tesz különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között, hanem azt tanítja, hogy minden rászoruló lélek felebarátunk, s az egész világ a munkaterületünk.

Miként a napsugarak eljutnak a föld legtávolabbi pontjára is, úgy akarja Isten, hogy az evangélium fénye is ragyogjon e földön minden egyes emberre. Ha Krisztus gyülekezete az Úrnak ezt a szándékát megvalósítaná, akkor világosság áradna mindazokra, akik most a sötétségben és a halál árnyékában élnek. Ha a gyülekezeti tagok — ahelyett, hogy befelé fordulnak, s így minden felelősséget és kereszthordozást elhárítanak maguktól — elszélednének a föld különböző országaiba, hogy ott fények gyúljanak, és Krisztushoz hasonlóan fáradoznának mások lelki üdvéért, az Isten országáról szóló evangélium gyorsan bejárná az egész földet.

Ilymódon teljesedne Isten terve, amelynek véghezvitelére hívta el valamennyi kiválasztottját, Ábrahámtól kezdve egészen a mai napig. Így szólt: „És megáldalak téged... és áldás leszesz” (lMóz 12:2). Krisztusnak az evangéliumot hirdető próféták által kijelentett szavai, amelyek a Hegyi Beszédből visszhangzanak felénk, az utolsó nemzedékhez szólnak: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!” (Ésa 60:1). Ha már feltámadt rajtad az Úr dicsősége, és ráeszméltél szépségére — aki tízezrek közül is kitetszik, és szépsége tökéletes —, ha dicsőségének jelenléte világítja meg lelkedet, akkor ezt az igét az Úr küldte számodra. Voltál-e már Krisztussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a völgyben sok olyan lélek vár rád, akiket démonok szálltak meg, s akik a hit szavát és imáját óhajtják, hogy megszabaduljanak.

Ne csak elmélkedjünk Krisztus dicsősége felett, hanem beszéljünk is magasztosságáról! Ésaiás próféta nem csak látta, hanem hirdette is Krisztus dicsőségét. Dávid, miközben Isten csodálatos szeretetéről elmélkedett, szíve fellángolt, és ajkai megnyíltak. Nem tehetett másként; beszélnie kellett arról, amit látott és érzett. Vajon lehetséges, hogy valaki tudatára ébred a megváltás csodálatos tervének és Isten egyszülött Fia dicsőségének, anélkül hogy arról bizonyságot tenne? Lehetséges-e, hogy a Krisztus kereszthalála által megnyilvánuló felfoghatatlan szeretetről elmélkedjünk — amely áldozat értünk volt, hogy el ne vesszünk, hanem örök életet nyerjünk —, s ajkunk túl ne áradjon az Üdvözítő dicsőségének dicsénekétől?

„Hajlékában mindene azt mondja: dicső!” (Zsolt 29:9). Izrael kedves dalnoka így magasztalta Őt hárfáján: „A te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a te nagyságos dolgaidat hirdetem” (Zsolt 145:5-6).

Magasra kell emelni a gongotai keresztet minden ember előtt, hogy megragadja elméjüket, gondolataikat foglyul ejtse. Akkor szellemi képességeiket isteni erő eleveníti majd meg, akaratukat pedig teljesen átadják Isten igaz munkájára. Az ilyen munkások világosságot árasztanak majd a világra, és beragyogják a földet.

Krisztus örömmel fogad minden embert, aki átadja magát neki. Az emberit az istenivel egyesíti, hogy a testet öltött szeretet titkát a világgal közölhesse. Erről beszélj, ezért imádkozz, erről énekelj, hirdesd dicsőségének üzenetét; törekedj előre, felfelé a mennyei Jeruzsálem felé!

A próbák türelmes hordozása, az élet hálára indító áldásai, bátor kiállás a kísértésekkel szemben, a szelídség, kedvesség, a kegyelem és szeretet természetes megjelenése azok a fénysugarak, amelyek Isten természetét vetítik az emberek elé, ellentétben az önző szív sötétségével, amelyben az élet sugarai sohasem világíthatnak.