Jézusnak a hegyen elmondott beszéde azokat a tanításokat tárta fel, amelyeket életében csendben megvalósított ugyan, de amelyeket az emberek mégsem értettek. Nem fogták fel, hogy ha ilyen hatalma van, miért nem használja fel mindannak a megvalósítására, ami szerintük a lényeg volt. Gondolataik, eljárásuk és indokaik éppen ellentétét képezték az övének. Úgy tettek, mintha igen komolyan vennék a törvény iránti tiszteletet, ugyanakkor azonban tulajdonképpeni titkos céljuk felé, az önmagasztalásra törekedtek, pedig Jézus felvilágosította őket, hogy aki önmagát szereti, megszegi Isten törvényét.

A farizeusi alapelvek ugyanazok voltak, mint amelyek minden időben jellemezték az embereket. Napjainkban is a farizeusi szellem a mozgatója az emberi természetnek; s mivel az Üdvözítő megmutatta azt a különbséget, ami közte és a rabbik írásmagyarázatának szelleme között van, tanítása minden korban alkalmazható az emberekre.

Krisztus korában a farizeusok állandóan az ég kegye megnyerésére törekedtek, hogy ezáltal az emberek tiszteletét és saját jólétüket biztosítsák, amit erényes voltuk jutalmának tekintettek. Ugyanakkor igyekeztek az emberek szeme láttára jótékonykodni, hogy figyelmüket ezzel felkeltsék, és jó hírüket megalapozzák.

Jézus elítélte ezt a látszattevékenységet:

„Mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed, hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Mt 6:3—4).

Jézus ezzel nem azt mondta, hogy a szeretetszolgálatot mindig titokban kell tartani. Pál apostol, Isten Lelkétől indíttatva, nem hallgatta el a macedóniai keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem beszélt arról a kegyelemről, amelyet Krisztus munkált bennük, s ezáltal másokat is ugyanaz a lélek hatotta át. A korinthusiakhoz is így írt: „A ti buzgóságtok sokakat magával ragadt” (2Kor 9:2).

Krisztus szavai világosak: jó cselekedeteinknél ne az emberek tiszteletét és dicséretét tekintsük célunknak. Az őszinte, istenfélő ember nem igyekszik emberek előtt tündökölni. Akik dicsérő szavakra és hízelgésre várnak — abban lelik örömüket —, csak névleg keresztények.

Krisztus követői a jó cselekedetek által ne önmagukat dicsőítsék, hanem Őt, akinek kegyelme által mindezt végezhetik. Isten Lelke képesít bennünket minden jó cselekedetre; a Lélek pedig azért adatott, hogy az Adományozót dicsőítse. Ha Krisztus fénye sugárzik be lelkünkbe, ajkunk túlárad az Isten iránti hálától és magasztalástól. Gondolatainkat és beszélgetésünket ne saját imáink, kötelességtudásunk, jó cselekedeteink és önmegtagadásunk elbeszélése képezze, hanem Jézust magasztaljuk mindenkor! Saját énünk vonuljon háttérbe, Krisztus legyen számunkra minden mindenekben!

A szenvedők iránti szeretettől és részvéttől késztetve őszintén adakozzunk, és ne azért, hogy jótéteményeinkkel kérkedjünk! Őszinte szándék és igaz, szívbéli részvét azok az indokok, amelyeket a mennyben értékelnek. Isten többre becsüli az őszinte, szerető, odaadó lelket, mint Ofir aranyát.

A szeretetből fakadó szolgálat a legszebb istentisztelet. Ne a jutalomra gondoljunk, hanem mindig arra, hogy miképpen szolgálhatunk; mindamellett, az ilyen szellemben történő szolgálat jutalma sem fog elmaradni. „Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Miközben igaz az, hogy Isten maga a legnagyobb jutalom, aki mindent magában foglal, csupán akkor örvendhet néki az ember, ha jellemében hozzá hasonlóvá vált. Csak a hasonlók fogadják el egymást. Amennyire átadjuk magunkat Istennek az emberek szolgálatára, annyira ragadhatjuk meg Istent.

Senki sem áraszthatja szívéből és életéből másokra Isten áldásának folyamát, hogy önmaga ne részesüljön gazdag jutalomban. A hegyoldalak és síkságok, amelyek lefolyást engednek a hegyi patakoknak, nem szenvednek veszteséget ettől: százszorosan visszakapják, amit adnak, mert a víz, amely átfolyik rajtuk, termékennyé teszi a földeket. Zöldebb a fű, gazdagabb a fák lombja, és több virág nyílik. Ha a nyári napsugarak kopárrá és barnává perzselik a mezőt, egy szép zöld sáv jelzi a folyó útját. A síkság, amelyen a hegyek e kincse átfolyik, állandóan pompázik — annak a jutalomnak a jelképeként, amelyet Isten kegyelme áraszt mindazokra, akiknek közvetítésével szétárad az egész világra.

Ilyen áldásban részesülnek mindazok, akik irgalmasok a szegények iránt. Ésaiás próféta mondja: Szegd meg az éhezőnek „kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat! Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik... És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, ... és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, melynek vize el nem fogy” (Ésa 58:7—11).

Isten a jótékonyságot kétszeresen megáldja. Amíg az adakozó ellátja a szűkölködőt, nagymértékben nyer áldást. Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt a lélekben, amelyek az önzés ellentétei, s amelyek az életet megszépítik, megnemesítik és meggazdagítják. A csendben végzett baráti cselekedetek szíveket kötnek össze, és közelebb vonják hozzá, aki minden részvét forrása. Apró figyelmességek, jó és önfeláldozó cselekedetek, amelyek oly csendben áradnak szét, mint a virágillat, nagyban hozzájárulnak az élet megszépítéséhez. Végül majd megértjük, hogy az önfeláldozás mások javáért és boldogságáért — ha itt mégoly kevésre becsülik is — értéket jelent, s a mennyben a dicsőség Királyával való összeköttetésünk jelének tekintik, „aki gazdag volt, de érettünk szegénnyé lett”.

Ha az irgalmasságot titkon gyakoroltuk, hatása akkor is nyilvánvalóvá lesz a jótevő jellemében. Ha teljes szívvel igyekszünk Krisztus követőihez méltóan tevékenykedni, akkor mind szorosabb összeköttetésbe kerülünk Istennel. Isten Lelke pedig — ha szívünket uralja — összhangot teremt köztünk és Isten között.

Isten megszaporítja mindazok adományait, akik a meglevőket bölcsen felhasználták. Szeretettel elismeri a hívők szolgálatát Krisztusban, akinek kegyelme és ereje őket erre képesítette. Akik keresztény jellemre és tökéletességre törekedtek, földi vetésük szerint aratnak majd az eljövendő világban. Az e földön megkezdett mű, ott, a szentebb és dicsőbb életben lesz tökéletessé, hogy mindörökké fennmaradjon.

A farizeusok mindig meghatározott időben imádkoztak. Gyakran előfordult, hogy épp az utcán vagy a piacon nyüzsgő embertömeg között voltak, vagy bárhol; ilyenkor megálltak, és fennhangon elmondták betanult imáikat. Az ilyen, önmagasztalást célzó istentiszteletet az Úr kíméletlenül elítélte. Mindamellett nem vetette meg a nyilvános imát, hiszen tanítványaival együtt Ő is imádkozott a nagy tömeg jelenlétében. Ellenben azt tanította, hogy a személyes imát ne a nyilvánosság előtt mondjuk el. Szavaink csendes áhítatban, csak egyedül az imákat meghallgató mennyei Atyánk színe elé jussanak; senki más ne hallja meg kéréseinket.

„Te pedig mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba.” Legyen helyed titkos imáid részére! Jézus is választott ki helyeket, ahol Istennel társalgott. Hozzá hasonlóan tegyünk mi is! Gyakran rászorulunk, hogy mi is ilyen helyre vonuljunk vissza; bármennyire szerény is a helyiség, ahol egyedül lehetünk Istennel.

„Imádkozz a te atyádhoz titokban.” Jézus nevében gyermeki bizalommal jöhetünk Isten színe elé, nincs szükségünk egyetlen emberi közvetítőre sem. Jézus által kitárhatjuk szívünket Atyánk előtt, aki ismer és szeret bennünket.

A rejtett helyen, ahol egyedü1 vagyunk, legtitkosabb kívánságainkat és vágyainkat is kiönthetjük a végtelenül irgalmas Isten előtt. Amikor a magányban lelkünk elcsendesedik, szívünkhöz is szól majd hangja, amely mindenkor felel az emberi fájdalom és nyomor kiáltására.

„Igen irgalmas az Úr, és könyörü1etes” (Jak 5:11). Fáradhatatlan szeretettel várakozik bűnvallomásunkra, hogy bűnbánatunkat elfogadja. Úgy várja hálánkat, mint az anya szeretett gyermekének elismerő mosolyát. Szeretné, ha megértenénk, milyen komolyan és gyengéden vágyik utánunk. Meghív bennünket, hogy hozzá jöjjünk, hogy terhünk hordozásában részt vehessen, hogy gondjainkat szeretetével megkönnyítse, hogy sebeinket meggyógyítsa, hogy mi, akik gyengék vagyunk, általa megerősödjünk, s akik üresek voltunk, az Ő teljessége által beteljünk. Aki Őhozzá járult, még sohasem csalódott, mert „akik őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul” (Zsolt 34:6).

Aki Istent titokban keresi, nyomorúságát Isten elé tárja, és segítségét kéri, annak könyörgése nem hiábavaló. „Atyád, ki titkon lát, megfizet néked nyilván.” Ha Krisztust mindennapi társunkká választjuk, a láthatatlan világ hatalmait érezzük magunk körül, s folyamatosan reá tekintve, átalakulunk képmására. Szemlélése által változunk meg. Jellemünk megszelídü1, megszépü1; nemesebbé, Isten országa számára alkalmassá válik. Urunkkal való állandó közösségünk által jámborabbá, odaadóbbá, lelkileg tisztábbá válunk. Mennyei nevelést kapunk, amelyet a mindennapi életben megnyilvánuló szorgalmunk és buzgóságunk igazol.

Aki naponként komoly imában fordul Istenhez segítségért, támogatásért és erőért, nemes vágyai lesznek, tisztán látja majd a valóságot és kötelességeit, kiemelkedő céljai lesznek, és folyamatosan éhezni és szomjazni fogja az igazságot. Istennel való folytonos összeköttetésünk által másokra is szerteáraszthatjuk — a mindennapi érintkezés közben — azt a világosságot, békét és nyugalmat, amely szívünkben van. Imádság által nyert erőnket állandó törekvéssel kell egyesítenünk, hogy óvatosak és figyelmesek legyünk; ez alkalmassá tesz bennünket mindennapi munkánk végzésére, és minden esetben békességünk megőrzője lesz.

Ha Istenhez közeledünk, Ő ajkunkra adja azokat a szavakat, amelyekkel nevét magasztalhatjuk. Megtanít az angyalok énekének dallamára, hogy köszönetet mondhassunk mennyei Atyánknak. Életünk minden mozzanata a bennünk lakozó Üdvözítő világosságát és szeretetét nyilatkoztatja majd ki. Ha az Isten Fiában való hit életét éljük, az élet külső fáradalmai nem háborítanak.

A pogányok puszta vezeklési eszköznek tekintették imáikat, amellyel a bűnt kiengesztelhetik; úgy gondolták, hogy minél hosszabbak imáik, annál több érdemet szereznek vele. Azonban, ha tevékenységük által megszentelődhettek volna, az azt jelentené, hogy olyan valamivel rendelkeznek, ami örvendezésre és dicsekvésre méltó. A farizeusok is elfogadták az imának ezt a pogány módját, amivel ma is találkozhatunk az ún. keresztények között. A megszokott, betanult imaszövegek egyszerű ismétlése — anélkül, hogy szívünk Isten után vágyakozna — ugyanaz, mint a „pogányok szócséplése”.

Az ima nem jelenti a bűnök kiengesztelését; önmagában sem ereje, sem érdeme nincs. A sok szép szó — amely rendelkezésünkre áll — nem ér fel egyetlen szent kívánsággal sem. A legművésziesebben összeállított imák is csak üres szavak, ha nem a szív őszinte érzelmeit fejezik ki. Azonban a megtört és alázatos szívből fakadó ima — amelyben a lélek egyszerű vágyát tárja fel, mint amikor valaki barátját kéri valamire, annak biztos tudatában, hogy az meg is hallgatja — a hit imája. Isten nem kíván szertartásoskodó, csupán formai hódolatot; azonban a bűneinek és gyengeségének tudatától megtört szív kiáltása utat talál irgalmas Atyánkhoz.

Az a böjt — amelyre Isten szava utal — több, mint üres formaság. Nemcsak abból áll, hogy az eledeltől tartózkodunk, zsákba öltözünk, és hamut hintünk a fejünkre. Aki bűnei miatt bánkódik, s ezért böjtöl, az nem kívánja mutogatni.

A böjtnek Istentől elrendelt célja nem az, hogy a testet a lélek bűneiért kínozzuk, hanem hogy segítségünkre legyen a bűn gyalázatának felismerésében, s hogy szívünket Isten előtt megalázzuk, és megbocsátó kegyelmét elnyerjük. Izraelhez intézett parancsa így hangzott: „Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez” (Jóel 2:13).

Vezeklési gyakorlatok mitsem segítenek rajtunk. Hiábavaló elképzelés, hogy saját cselekedeteink által megszerezhetjük vagy kiérdemelhetjük a szentek örökségét. Amikor Jézustól azt kérdezték, „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?”, így felelt: „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6:28—29). Bűneinket megbánni vagy megtérni annyit jelent, hogy saját énünktől elfordulunk, és Krisztushoz járulunk; s ha Krisztust úgy fogadjuk el, hogy hit által élete bennünk él, ez jó cselekedetekben fog megnyilvánulni.

Jézus mondta: „Te pedig, mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg, hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van” (Mt 6:17—18). Amit Isten tiszteletére cselekszünk, örömmel, ne szomorúan vagy kedvetlenül tegyük! Krisztus vallásában nincs komorság. A szomorú ábrázatú keresztények olyan benyomást keltenek, mintha Krisztusban csalódtak volna. Jellemét rossz színben tüntetik fel, és kötekedésre nyújtanak alkalmat az ellenségnek. Bár szavaikkal Istent Atyjuknak vallják, de szomorú, gondterhelt arcukkal árva gyermek benyomását keltik.

Krisztus azt kívánja, hogy szolgálatát oly vonzónak tüntessük fel, amilyen a valóságban is. Egyedül a részvétteljes Megváltó előtt tárd fel önmegtagadásodat és szíved titkolt megpróbáltatásait! Rakd le terheidet a kereszt lábához, és örvendezz szeretetének, örvendezz annak, hogy Ő előbb szeretett téged, s így folytasd utadat! Noha az emberek sosem veszik észre, ami Isten és egy lélek között titokban történik, de a Szentléleknek a szívre gyakorolt hatása nyilvánvalóvá válik, mert „aki titkon néz, megfizet néked nyilván”.

A földön gyűjtött kincs nem maradandó. A rablók ellophatják, moly és rozsda megemésztheti, tűz és viharok elpusztíthatják. „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6:21). A földi dolgok annyira lefoglalhatják a gondolatokat, hogy a mennyei dolgok mindinkább háttérbe szorulnak.

Krisztus korában a pénz szeretete uralta a szenvedélyeket. Földi dolgok foglalták el a lélekben azt a helyet, amely jogosan Istent és a hitet illette volna meg. Így van ez napjainkban is. A vagyonszerzési vágy és hajsza olyan erős, hogy megbabonázza a lelket, minden nemesebb érzést, emberiességet kiölve, végül erkölcsi romlásba döntve az embert. Sátán szolgálata gondokkal, küzdelmekkel és kimerítő munkával jár; és a legnagyobb fáradsággal összekuporgatott kincsek is csak időszakosak.

Jézus mondta: „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6:20—21).

A tanulság: „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben.” Saját érdeketek kívánja, hogy mennyei kincseket biztosítsatok magatoknak. Egyedül ez a tiétek igazán mindabból, amivel rendelkeztek, mert a mennyben gyűjtött kincsek maradandóak. Sem tűz, sem víz nem árthat nekik, tolvajok nem lophatják el, moly vagy rozsda meg nem emésztheti, mert Isten őrzi.

Az a vagyon, amelyet Krisztus mindennél többre becsül: „az ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között” (Ef 1:18). Krisztus tanítványai drágakövek, és értékes kincsei az Úrnak. Azt mondja: „Mint koronakövek ragyognak az ő földén” (Zak 9:16). „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál” (Ésa 13:12). Krisztus a nagy középpont, tőle áradnak szét a dicsőség fénysugarai; úgy tekinti népét, tisztaságban és tökéletességben, mint szenvedéseinek, megaláztatásainak és szeretetének jutalmát, és dicsőségének ékességét.

A mi kiváltságunk, hogy vele együtt részt vehessünk a megváltás munkájában, hogy egyúttal részesedjünk azokban a kincsekben is, amelyeket szenvedésével és halálával szerzett számunkra. Pál apostol írta a thessalonikai keresztényeknek: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk, Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” (1Thess 2:19—20). Törekedjünk megszerezni ezeket a kincseket! Az élet nagy aratása: a jellem. Minden tett, minden szó, amely Krisztus kegyelme által mennyei vágyakat ébreszt lelkünkben, minden olyan fáradozás, amely Krisztus jellemét alakítja ki bennünk, a kincsek gyűjtését jelenti.

„Ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek.” A mások jóléte érdekében tett minden fáradozásunk önmagunknak is hasznára válik. Aki idejét vagy pénzét az evangélium terjesztésére fordítja, az saját érdekeit és imáját azokért a lelkekért való munkára áldozza fel, akiket ezáltal elérhet. Vonzalmat fog érezni mindannyiuk iránt, Isten iránti odaadása pedig mindjobban elmélyül, hogy embertársaival minél több jót tehessen.

Az utolsó napon, amikor a földi kincsek megsemmisülnek, az, aki mennyei kincseket gyűjtött magának, meglátja majd micsoda haszna volt életének. Ha ügyeltünk Krisztus szavaira, amikor a nagy fehér trón köré gyülekezünk, meglátjuk a lelkeket, akiket rajtunk keresztül mentett meg Isten; akik viszont másoknak szolgáltak eszközül az üdvösségre, amazok ismét másokat mentettek meg, úgy, hogy nagyszámú csapat lesz munkánk eredménye, amely beérkezik az örök nyugalom kikötőjébe. Ott koronáikat Jézus lábaihoz rakják, hogy Őt az örökkévalóságon át dicsőítsék. Milyen örömmel tekintenek majd Krisztus munkatársai a megváltottak csapatára, akik a Megváltó dicsőségének részesei! Milyen boldogok lesznek, akik hűségesen munkálkodtak a lelkek megmentésén!

„Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén” (Kol 3:1).

A becsületes szándékra és az Isten iránti osztatlan odaadásra utalnak Megváltónk szavai. Azok, akik őszintén és állhatatosan akarják megismerni az igazságot — hogy azt kövessék bármilyen áldozat árán is —, isteni világosság részesévé válnak. Tényleges megszentelődésünk akkor kezdődik, amikor többé már nem engedünk a bűnnek. Akkor a mi szívünk is egy ütemben dobog Pál apostoléval: „Azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára... akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem” (Fil 3:13—14, 8).

Ahol azonban a szem az önszeretettől elvakult, ott teljes a sötétség. „Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.” Ez a rettenetes homály burkolta Krisztus kortársait olyan makacs hitetlenségbe, hogy nem voltak képesek felismerni Krisztus jellemét és küldetését, aki azért jött, hogy bűneikből kiszabadítsa őket.

Elbukásunk a kísértésekben úgy kezdődik, hogy bár imádkozunk, de nem bízunk állhatatosan Istenben. Ha nem akarjuk magunkat teljesen átadni az Úrnak, akkor sötétségben vagyunk. Ha valamit feltételhez kötünk, akkor olyan ajtót hagyunk nyitva, amelyen át Sátán hozzánk férkőzhet, hogy kísértéseivel félrevezessen. Jól tudja, hogy ha tekintetünket annyira elvakítja, hogy hitszemünkkel Istent nem látjuk, többé semmi sem óvhat meg bennünket a bűntől.

A bűnös vágyak uralma a lélek tévelygését mutatja. Minden engedékenység, amely teret enged a vágyaknak, az ember elidegenedését erősíti Istennel szemben. Ha Sátán sötét ösvényén haladunk, a gonosz árnyai borulnak reánk. Minden egyes lépés mélyebb sötétségbe vezet, és csak növeli szívünk elvakultságát.

A lelki világot ugyanaz a törvény uralja, mint a természetet. Aki állandóan sötétben lakik, végül elveszíti látóképességét, és az éjfélnél is nagyobb sötétség borul reá; még a déli napfény mellett sem lát többé. „Ez sötétségben jár, és nem tudja hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit” (1Jn 2:11). Az állandó, tudatos bűnelkövetés miatt — ami a Szentlélek esedező szeretetének megvetése — a bűnös elveszti a jó iránti érzékét, kihal belőle az Isten utáni vágy, sőt az a képesség is, hogy a mennyei világosságot elfogadhassa. A kegyelmi meghívás még most is olyan szeretetteljesen hangzik, a világosság most is olyan fényesen ragyog a lélek felé, mint amikor legelőször derengett fel benne, de a hang süket fülekre talál, a fény elvakult szemekre hull.

Isten egyetlen lelket sem hagy el, és egyet sem hagy magára, amíg a legkisebb remény lehet üdvösségéhez. Az ember elfordulhat Istentől, de Isten nem fordul el tőle. Mennyei Atyánk mindaddig követi az embert kérésével, figyelmeztetésével és részvétének bizonyítékával, amíg a további alkalmak és kiváltságok teljesen feleslegessé nem válnak. Csak a bűnöst terheli a felelősség. Azáltal, hogy Isten Lelkének ma ellenáll, további ellenállásának nyit utat, amikor a mennyei világosság még nagyobb erővel árad felé. Így halad ellenállása fokról fokra, míg végül a világosság hatástalanná válik számára, s többé figyelemre sem méltatja Isten Lelkét. Akkor a „benned lévő világosság” sötétséggé vált. A már felismert igazság is olyan értelmetlenné válik, hogy csak növeli a lélek vakságát.

Krisztus nem azt mondja, hogy az ember ne szolgáljon, vagy hogy nem szabad, hanem azt mondja, hogy nem képes erre. Isten és a mammon között semmiféle érdekközösség vagy egyetértés nincs. A világi ember épp ott nem ismer korlátozást, és hódol önző indulatainak, ahol a lelkiismeret inti a keresztényt, hogy türelmes és önmegtagadó legyen. Krisztus önmegtagadó követője. A vonal egyik oldalán az önmagát megtagadó keresztény áll, míg a másikon az önmagát kielégítő, élvhajhászó ember, aki a világot szereti; a divathóborttal, megnyerő könnyelműséggel, kigúnyolva a kedvtelés korlátait.

Senki sem helyezkedhet semleges álláspontra. Nincs középút, nem lehet, hogy bár Istent nem szeretjük, de az igazság ellenségének sem szolgálunk. Krisztus követőiben kíván élni, tagjaik és képességeik által akar tevékenykedni. Akaratukat alá kell rendelniük az Ő akaratának. Szellemében kell cselekedniük; ekkor azonban többé nem ők élnek, hanem él bennük a Krisztus. Aki magát nem adja át teljesen Istennek, idegen hatalom uralma alatt áll, idegen hangra hallgat, amelynek sugalmazásai egészen más jellegűek. A megosztott szolgálat az embert az ellenség oldalára vezeti, és a sötétség seregeinek eredményes szövetségesévé teszi. Ha azok, akik Krisztus harcosainak tekintik magukat, szövetséget kötnek Sátánnal, és ügyét előmozdítják, Krisztus ellenségének bizonyulnak, és elárulják a szent hitet. Ezek összekötő kapcsot képeznek Sátán és a hűséges hívők között. Általuk Sátán állandóan munkálkodhat, hogy Krisztus harcosainak szívét elhódítsa.

A bűnök fellegvárát e földön nem a megvetett bűnösök kicsapongó élete, nem a társadalomból kitaszított züllöttek alkotják, hanem az az élet, amely erényesnek, becsületesnek és nemesnek látszik, holott bűnt ápol és vétket táplál magában. Az ilyen példa igen igen nagy csábítás a bűnös szenvedély ellen küzdő, s az örvény szélén tusakodó léleknek. Akit Isten az élet, az igazság és tisztesség tekintetében magasabb rendű értelemmel áldott meg, s mégis szándékosan áthágja Isten valamelyik parancsolatát, nemesebb adományait a bűn csalétkévé változtatja. Tehetség, képesség, sőt még nagylelkű és nemes cselekedetek is Sátán csapdáivá válhatnak, hogy másokat mind a jelenben, mind jövőben a romlás örvényébe rántsanak.

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése; nem az Atyától van, hanem a világból” (1Jn 2:15—16).

Aki az életet adományozta, jól tudja, hogy életünk fenntartása céljából táplálkoznunk kell. Aki testünket alkotta, tudja, hogy ruházatra is szükségünk van. Aki a magasabbrendű javakat is adományozta, vajon nem elégítené ki minden szükségletünket is teljesen?

Jézus a hallgatóság figyelmét a madarakra irányította, amelyek gondtalanul zengik dicsénekeiket; „nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, és a mennyei Atya eltartja azokat” (Mt 6:26). Azután megkérdezte tőlük: „Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?”

A hegyek és völgyek virágdíszt öltöttek. Jézus pedig a frissen harmatozó virágokra mutatva így szólt: „Vegyétek eszetekbe a mezők liliomait, mimódon növekednek.” Az emberi ügyesség utánozhatja a növények és virágok kecses formáját, valamint színét, de ki az, aki képes egyetlen virágnak vagy csak egy fűszálnak is életet adni? A legegyszerűbb útszéli virág is tőle nyeri erejét, aki ott fenn a végtelenben, a csillagok világát alkotta; tőle, belőle fakad az élet árja, amely minden teremtett lényt áthat. Keze ékesebben feldíszíti a mezők virágait, mint a királyok palástjaikat. „Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?” (Mt 6:30).

Ő szól így, a virágok Alkotója, aki a madarakat dalra készteti: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait!” „Tekintsetek az égi madarakra!” A természet szépségeiből jobban megismerhetjük Istent, mint a világ tudományából. A liliomok szirmaira olyan üzenetet írt Isten, amelyet csak az a gyermeke olvashat el, aki — önmagáról megfeledkezve — nem rabja a bizalmatlanságnak, önzésnek és a gondoknak. Vajon Isten — atyai szívének túláradó szeretete folytán — nem azért adta-e nekünk a dalos madarakat és a pompázó virágokat, hogy életünk útját megszépítsék, és kellemesebbé tegyék? Virágok és madarak nélkül is betölthetné puszta létezésünkhöz szükséges vágyainkat, de Isten nem elégedett meg azzal, hogy csupán a legegyszerűbb életszükségleteinket elégítse ki. Az égen, a földön és a levegőben pazarul szerteárasztotta drága ajándékait, hogy irántunk érzett szeretetéről beszéljenek. A teremtés szépsége csupán halvány sugara Isten dicsősége fényének. Ha tehát a természetet olyan dúsan felékesítette, hogy ezáltal örömet szerezzen, és boldoggá tegyen, vajon kételkedhetünk-e, hogy gondot visel legszükségesebb dolgainkról?

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait!” Kelyhével a nap felé forduló virág ugyanannak a nagy törvénynek engedelmeskedik, mint amely a csillagok világát uralja; életük mégis milyen egyszerűen szép és gyönyörűséges. Figyelmünket Isten — a virágok által — a Krisztuséhoz hasonló jellem szépségeire irányítja. Aki a virágokat ilyen pompásan felruházta, mennyivel inkább szeretné, hogy lelkünk Krisztus jellemének szépségét öltse fel!

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait” — mondta Jézus —, „mimódon növekednek.” A sötét, hideg földből vagy a folyók medrének iszapjából bújnak elő, bimbóznak és illatoznak. Ki gondolna erre a pompára, amikor a liliom durva, barna hagymáját látja? Ha azonban az Isten által beletáplált élete az eső és a napfény hatására feltárul, akkor megcsodáljuk bájos szépségét. Hasonlóan tárul ki Isten élete minden emberi lélekben is, aki magát a kegyelem munkájának átadja, amely áldásával éppúgy szétárad, mint az eső és napfény a természetben. Isten szava alkotta a virágokat; ez az ige kelti életre benned is Lelkének szépségeit.

Isten törvénye a szeretet törvénye. Ő a természet szépségeivel vett körül bennünket; tanulságunkra, hogy nem csupán azért élünk e földön, hogy földet műveljünk és építsünk; dolgozzunk, szőjünk és fonjunk, hanem hogy az életet Krisztus szeretete által széppé, örömteljessé és gyönyörűségessé tegyük. Miként a virágok, örvendeztessük meg mi is mások életét szeretetből fakadó szolgálatainkkal!

Apák és Anyák! Tanítsátok gyermekeiteket a természetből vett példák által! Vigyétek őket magatokkal a mezőre, a ligetek lombos fái alá; tanítsátok meg őket, miként olvashatják el Isten szeretetének üzenetét minden falevélen! A Teremtőről alkotott fogalmaitokat kapcsoljátok össze a virágokkal, fákkal és madarakkal! Neveljétek úgy gyermekeiteket, hogy mindenben, ami kedves és szép, Istennek irántunk érzett szeretetét lássák! Tegyétek vonzóvá előttük vallásos életeteket, s magasztaljátok állandóan Isten jóvoltát és törvényeit!

Értessétek meg gyermekeitekkel, hogy Isten végtelen szeretete átalakíthatja az ő természetüket is, s azt az istenivel tökéletes összhangba hozhatja. Értessétek meg velük Isten akaratát; hogy általa életük olyan üdítően bájossá válhat, hogy a virágokét is túlszárnyalja! Értessétek meg velük, amikor virágokat szednek, hogy azok Alkotója sokkal szebb, mint a virágcsoda. Így tárulnak fel előtte a zsenge gyermekszívek, s Ő — aki „mindenestől fogva szeretetreméltó” — lesz bizalmas barátjuk. Életük így átalakul tisztaságának képmására.

A nép figyelmesen hallgatta Jézus szavait, azonban még most is a földi királyság megalapításán ábrándozott. Jézus a menny kincseit tárta fel előttük, de az ő gondolataikat ez a kérdés foglalkoztatta: „Vajon a vele való kapcsolatunk mennyiben mozdítja elő földi terveink megvalósítását?” Jézus megmagyarázta nekik, hogyha minden gondjukat a világ dolgaira fordítják, a pogányokhoz hasonlítanak, akik szintén úgy élnek, mintha Isten — kinek szeretetteljes gondoskodása minden teremtményére kiterjed — nem létezne.

„Mindezeket” — mondotta Jézus — „a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van” (Lk 12:30). „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:33). Én azért jöttem, hogy nektek a szeretet, az igazság és a béke országát hirdessem. Tárjátok ki szíveteket, fogadjátok be ezt az országot; legyen legfőbb törekvéstek, hogy ezt az országot szolgáljátok! Noha ez az ország lelki ország, nem kell félnetek, mert ennek Ura gondot visel testi szükségleteitekről is. Ha az Úr szolgálatába álltok, akkor Ő — a menny és föld hatalmas Ura — gondoskodik szükségleteitekről.

Jézus nem mondja, hogy szükségtelen létfenntartásunkért fáradoznunk, csak azt tanítja, hogy mindenben Ő legyen számunkra a kezdet és a vég: a legfontosabb. Ne kezdjünk olyan dologba, ne törekedjünk olyan cél elérésére, és ne keressünk olyan élvezetet, amely által meggátolhatnánk Krisztus szentségének, igazságának jellemünkben és életünkben való kialakulását! Amit teszünk, mindent tiszta szívből, az Úrért tegyünk!

Amíg Jézus e földön járt, megszentelte az életet legapróbb részleteiben is, mert az emberek előtt állandóan Isten dicsőségét nyilatkoztatta ki, s mindent Atyja akaratának rendelt alá. Ha példáját követjük, ígérete reánk is érvényes, hogy mindaz, amire az életben szükségünk van, „megadatik” nékünk. Semmiben sem szűkölködnek, akik őszintén szolgálják az Urat. Szegénység vagy jólét, betegség vagy egészség, egyszerűség vagy bölcsesség, mind-mind olyan körülmények, amelyben kegyelmének ígérete szerint gondot visel rólunk.

Isten örökkévaló karja átöleli azt a lelket, aki segítségért folyamodik hozzá, ha mégoly gyenge is. A hegyek és halmok minden kincse eltűnhet, de az, aki az Úrnak él, megmarad. Mert „a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2:17). Isten városának aranykapuja feltárul, s beengedi mindazokat, akik e földön megtanulták, hogy a legnagyobb szenvedések és veszteségek között is Istennél keressenek tanácsot, vigaszt és reményt. Angyalok éneke üdvözli őket, és élvezhetik az élet fájának gyümölcsét. „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad” (Ésa 54:10).

Ha Istennek adtad át magad, hogy munkáját végezd, akkor nem kell aggodalmaskodnod a holnap miatt. Akinek szolgálsz, kezdettől fogva ismeri a véget. A holnap eseményei, amelyek szemeid előtt titokzatosak, a Mindenható előtt nyilvánvalóak.

Ha dolgainkat saját kezünkbe vesszük, és saját bölcsességünkben bízva akarunk sikert elérni, akkor olyan terhet veszünk vállainkra, amelyet nem Isten rakott ránk, amit segítsége nélkül akarunk cipelni. Magunkra vállaljuk azt a felelősséget, amely Istené, s így valójában helyettesítjük Őt. Nyugtalanok lehetünk, előre láthatunk bizonyos veszélyeket, veszteségek érhetnek bennünket, mert azok elmaradhatatlanok, de ha igazán hisszük, hogy Isten szeret bennünket, és csak javunkat akarja, akkor a jövő nem fog aggasztani. Úgy bízunk Istenben, mint a gyermek bízik szerető szüleiben. Gondjaink és szenvedéseink eltűnnek, mert akaratunk megnyugszik Isten akaratában.

Krisztus nem ígérte meg, hogy a holnapi nap terheit már ma hordja helyettünk, de azt mondta: „Elég néked az én kegyelmem.” S miként a pusztában hullott a manna Izrael seregei számára, úgy árad számunkra is naponként a mennyei kenyér.

Egyszerre csak egyetlen nap a miénk, ez alatt éljünk Istennek! Ez egyetlen napon tegyük le ünnepélyesen összes terveinket és szándékunkat Isten kezébe, s vessük rá összes gondjainkat, mert Ő gondot visel rólunk. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek” (Jer 29:11). „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna” (Ésa 30:15).

Ha az Urat keresed, és minden újabb napon hozzá térsz; ha saját választásod alapján szabadon és örömmel kívánsz Istenben maradni; ha kegyelmi hívását örömmel követed, s ha Krisztus igáját — az engedelmesség és szolgálat igáját — hordod, akkor összes panaszod elcsitul, nehézségeid eltűnnek, és minden zavaros problémád, amellyel szembe kell nézned, megoldódik.