Mennydörgés és villámlás között nyilatkoztatta ki Krisztus Istennek törvényét a Sínai-hegyen. Isten dicsősége mint emésztő tűz ereszkedett alá a hegy csúcsára, és a hegy megremegett az Úr jelenlététől. Alázattal borult földre az egész nép, hogy hallgassa a törvény előírásait. Milyen nagy az ellentét az említett jelenet és a Hegyi Beszéd között! Derült ég alatt, ünnepélyes csendben, amelyet csak a madarak éneke tarkított, fejtette ki országa alapelveit Krisztus. Bár ez alkalommal a szeretet szavait intézte a néphez, mégis a törvény ugyanazon alapelveit fejtette ki előttük, amelyeket egykor a Sínai-hegyen hirdetett ki.

Amikor Izrael a törvényt átvette, a hosszú, egyiptomi rabszolgaság miatt annyira eltompult volt, hogy a hatás érdekében Isten hatalmának és fenségének kellett megnyilvánulnia. Az Úr azonban ennek ellenére a szeretet Isteneként nyilatkozott meg előttük.

„Az Úr a Sínai-hegyről jött.És Seirből támadt fel nékik;Párán-hegyéről ragyogott elő,Tízezer szent közül jelent meg, Jobbja felől tüzes törvény vala számukra!Bizony szereti ő a népeket!Mind kezednél vannak az ő szentjei,Odaszegődnek a te lábaidhoz,És hallgatják a te beszédeidet!”

(5Móz 33:2—3).

Isten csodálatos szavakkal nyilatkoztatta ki dicsőségét Mózesnek, amelyek minden idők legdrágább örökségévé váltak. „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (2Móz 34:6—7).

A Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény a szeretet alapelvének kifejezése, s egyben az egész föld részére az ég törvényeinek kinyilatkoztatása. Egyetlen közvetítő által adta nekünk az Atya, és Ő hirdette ki, akinek hatalma összhangot teremthet az emberi szív és a törvény alapelvei között. A törvény célját is kinyilatkoztatta Isten Izrael előtt: „És szent emberek legyetek én előttem” (2Móz 22:31).

Izrael nem ismerte fel a törvény lelki tartalmát; látszatengedelmességük csak a külső formák és ceremóniák betartásából állt, anélkül hogy szívüket a magasztos szeretetnek odaszentelték volna. Amikor Jézus jellemével és munkálkodásával szemléltette Isten szent, nemes és magasztos erényeit, és feltárta a csupán külsőségekben megnyilvánuló engedelmesség értéktelenségét, a zsidó nép vezetői nem értették meg szavait, így el sem fogadták azokat. Véleményük szerint Jézus könnyedén vette a törvény követelményeit, s amikor megismertette velük azokat az igazságokat, amelyek Istentől elrendelt istentiszteleteik lelkét képezték volna, megvádolták Őt a törvény eltörlésével, mert ők csak a külsőségekre tekintettek.

A farizeusok észrevették az óriási különbséget a saját és az Úr tanítási módszere között. Észrevették, hogy az igazság fensége, szépsége és tisztasága az emberekre gyengéd, de mély benyomást gyakorol. Attól féltek, hogy Jézus elhódítja tőlük a népet, ha nem tesznek ellene valamit. Ezért állandóan figyeltették, alkalmat keresve, hogy a Nagytanácsnál bevádolhassák, elítélhessék és kivégezhessék Őt.

Leskelődő kémek csapata vette körül Jézust a hegyen is, s amikor az igazság elveit feltárta, a farizeusok rögtön azt a véleményüket hangoztatták, hogy tanítása ellenkezik a Sínai-hegyen adott törvényekkel. Többen kijelentették: Jézus azért jött, hogy a törvényt eltörölje. Azonban az Üdvözítő félreérthetetlenül feltárta az isteni törvényekkel szemben elfoglalt álláspontját: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére.”

Az ember Teremtője és Törvényadója jelentette ki, hogy nem akarja a törvényt eltörölni. A természet minden tüneménye, a napsugárban szálló kis porszemcsétől kezdve, az űrben lebegő számtalan galaxisig, Isten törvénye alatt tétezik; e törvény iránti engedelmességtől függ a természet világának rendje és összhangja. Ehhez hasonlóan az igazságnak is vannak alapelvei, amelyek az öntudatos lények életét kormányozzák. Az ezekkel való összhangtól függ a világmindenség boldogsága. Isten törvénye már a világ teremtése előtt létezett. E törvény vezeti az angyalokat is; hogy pedig összhang legyen a föld és az ég között, az embernek is engedelmeskednie kell ezeknek a mennyei szabályoknak. Krisztus már Éden kertjében megismertette az első emberpárral a törvényt „Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Krisztus földi küldetése nem a törvény eltörléséből állt, hanem abból, hogy kegyelme által az emberiséget az isteni szabályok iránti engedelmességre visszavezesse.

Krisztus szeretett tanítványa a hegy lábánál ülve figyelte Mesterének tanítását, s jóval később, Isten Lelkének sugallatára feljegyezte azokat, amelyek a törvény örök érvényét tanítják. „Aki bűnt cselekszik, törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés.” (1Jn 3:4 — új fordítás). Világosan kijelenti, hogy a törvény, amelyre utal, „előttetek volt kezdettől fogva” (1Jn 2:7), tehát arról a törvényről van szó, amely már a teremtéskor is létezett, és a Sínai-hegyen csak megismételte Isten.

Amikor Jézus a törvényről beszélt, kijelentette: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” A „betölteni” szót olyan értelemben használta, mint amikor Keresztelő Jánossal tudatta szándékát. Így kell nekünk „minden igazságot betölteni”, ami annyit jelent, hogy a törvény követelményeinek mértékét betölteni, példát nyújtani az emberiségnek, hogyan éljenek tökéletes összhangban Isten akaratával.

Küldetése az volt, hogy a törvényt „naggyá” és „dicsőségessé” tegye (Ésa 42:21), hogy feltárja lelki lényegét, hogy bemutassa messze ható alapelveit, és bizonyítsa örökké tartó érvényességét.

Krisztus jellemének isteni szépségét még a legnemesebb és a legszelídebb emberek is csak halványan tükrözik vissza. Salamon király a Szentlélek befolyása alatt mondja róla: „Tízezer közül is kitetszik... és ő mindenestől fogva kívánatos” (Énekek 5:10, 16). És mikor Dávid prófétai lélekkel meglátta Őt, így szólt: „Szebb, szebb vagy az ember fiainál” (Zsolt 45:3). Jézus — Atyjának tökéletes képmása, dicsőségének fénye —, az önmagát megtagadó Megváltó, földi léte alatt élő szemléltetője volt Isten törvénye lényegének. Az Ő élete által vált nyilvánvalóvá, hogy a mennyei szeretet, a keresztény életelv az alapja az örök igazság törvényének.

Jézus így szólt: „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta, vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt 5:18). Ő is engedelmeskedett a törvénynek, és ezzel igazolta annak változhatatlan jellegét; egyben bebizonyította, hogy kegyelme által Ádám minden fia és leánya tökéletesen betarthatja az isteni követelményeket. Azt mondta a hegyen, hogy a törvény legkisebb betűje sem múlhat el, míg be nem teljesedik; tehát mindaz, ami az emberiségre vonatkozik, mindaz, ami a megváltási tervvel kapcsolatos, betölti küldetését. Nem szól róla, hogy a törvény valaha is érvénytelenné válna, ehelyett szemeivel az emberi történelem végső határaira tekint, és kijelenti, hogy a törvény még ekkor is érvényben marad. Ezért senki sem gondolhatja, hogy Jézus feladata a törvény megszüntetése lett volna. Amíg az ég és a föld fennáll, mindaddig érvényesek az isteni törvények is. Igazsága olyan szilárdan megáll, „mint Isten hegyei” (Zsolt 36:7), és az áldás forrásává válik, amely szétárad az egész földre, hogy felüdítse azt.

Mivel Isten törvénye tökéletes, ezért változhatatlan; tehát lehetetlen, hogy a bűnös ember saját erejéből a törvény követelményeinek eleget tehessen. Épp ezért jött a Megváltó; küldetése volt, hogy az emberiséget az isteni természet részesévé tegye, és így összhangba hozza Isten törvényeinek alapelveivel. Ha bűneinket elhagyjuk, és elfogadjuk Krisztust Üdvözítőnkül, megdicsőítjük a törvényt. Pál apostol kérdezi: „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol Legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük” (Róm 3:31).

Az Újszövetség ígérete így szól: „Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat” (Zsid 10:16). Azok a jelképek, amelyek Krisztusra, Isten Bárányára — aki elveszi a világ bűneit — mutattak, halálával mind megszűntek. Az igazság alapelvei azonban — amelyeket a Tízparancsolat fogalmaz meg — olyan szilárdak és változtathatatlanok, mint Isten örökkévaló uralkodása. Egyetlen törvény sem vesztette el hatályát, egyetlen vessző vagy betű sem változott meg. Azokat az alapelveket, amelyeket Isten már a paradicsomban az élet törvényeként adott át az emberiségnek, a helyreállított Édenben is változatlanul megtartja. Mikor a föld ismét Édenné válik, mindenki a szeretet isteni törvénye szerint fog élni a nap alatt.

„Uram! örökké megmarad a te igéd” (Zsolt 119:89). „Minden ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig; hívségből és egyenességből származottak” (Zsolt 11:7—8). „Régtől fogva tudom a te bizonyságaid felől, hogy azokat örökké állandókká tetted” (Zsolt 119:152).

Vagyis nem lesz számára hely Isten országában, mert aki készakarva egyetlen parancsolatot is megszeg, lélek és igazság szerint valamennyit megszegte. „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” (Jak 2:10).

Nem az engedetlenség nagysága hozza létre a bűnt, mert az Isten akaratától való legparányibb eltérés is bűn. Az eltérés azt mutatja, hogy a lélek még mindig közösséget tart a bűnnel. A szív még mindig két úrnak szolgál; a valóságban még mindig megtagadja Istent, és lázadozik uralmának törvényei ellen.

Ha az embereknek joguk volna Isten követelményeitől eltérni, és szabadon állapíthatnák meg szabályaikat, álláspontjaik oly különbözők lennének, mint amilyen különbözők maguk az emberek. Az uralmat teljesen kiragadnák az Úr kezéből, s önző énjük törvényeit állítanák helyébe. Akkor az ember akarata lenne mérvadó, Isten fenséges és szent akaratát — teremtményei iránti szeretetszándékát — pedig megvetnék.

Mihelyt az emberek saját útjaikra térnek, azonnal Isten ellen foglalnak állást. Ezért nem kaphatnak helyet Isten országában, mert ellentétben állnak a menny elveivel, hiszen Sátánnak — Isten és ember ellenségének — oldalára álltak. Ne éljünk csupán egy-két parancsolat szerint, hanem mindazon igék által, amelyek Isten szájából származtak. Egyetlen szót sem szabad figyelmen kívül hagynunk — amelyre látszólag talán nincs is szükségünk —, ha a pusztulástól menekülni akarunk. Minden egyes parancsolat az ember boldogságát szolgálja mind a jelenben, mind az elkövetkezendő életben. Az Isten törvényei iránti engedelmesség kerítésként veszi körül az embert, és megóvja minden bajtól. Aki azonban az Isten által épített kerítést akárcsak egy helyen is megrongálja, azt a védőkorlátot teszi tönkre, amely őt megvédené. Az ellenség az ily módon áttört helyen hatol be, hogy kárt okozzon és romboljon.

Amikor ősszüleink Isten akaratát egy ponton vakmerően áthágták, olyan kaput nyitottak meg, amelyen át nyomor és szenvedés zúdult az egész világra. Aki példájukat követi, hasonló eredményre jut. Isten minden egyes törvényének alapja a szeretet, s aki e parancsolatoktól eltér, saját szerencsétlenségének és romlásának okozója.

Jézus azt tanítja, hogy a törvény betűihez ragaszkodó vallás gyakorlása nem elegendő ahhoz, hogy Isten és az ember között összhang jöjjön létre. Így a farizeusok és írástudók oly nagyra becsült igazsága teljesen értéktelen volt. Kemény és szigorú hagyománytiszteletükben sem alázatnak, sem szeretetnek, sem gyengédségnek nem volt helye; csak botránkoztatták a bűnösöket. Így lett belőlük ízetlen só, hiszen mennyei kegyelem hiányában befolyásuk hatástalan, erőtlen volt ahhoz, hogy a világot a pusztulástól megóvja. Csak a szeretet által munkálkodó igaz hit tisztíthatja meg a lelket, mint valamiféle kovász, amely az egész jellemet átalakítja.

Izrael népe megtanulhatta volna ezt az igazságot a próféták írásaiból. Az emberi lélek életszentséget és megigazulást óhajtó vágyára már évszázadokkal azelőtt választ adott Mikeás próféta: „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal? Kedvét leli-e az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkem bűnéért? Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel” (Mik 6:6—8).

Hóseás próféta a farizeuskodás lényegét a következő szavakkal jellemezte: „Buja szőlőtő az Izrael, amely termi az ő gyümölcseit. Gyümölcsének sokasága szerint sokasította meg oltárait” (Hós 10:1). Hivalkodó látszat-istentiszteletükkel valójában a saját vágyaikat szolgálták; vélt igazságuk és életmódjuk annak a törekvésüknek volt a gyümölcse, hogy a törvényt saját elképzelésük szerint tartsák meg, s így elégítették ki önzésüket. Ezért igazságuk sem lehetett jobb, mint ők maguk, és szentségre való törekvésük is hiábavaló kísérlet maradt csupán; ugyanis a tisztátalant akarták tisztává varázsolni. A törvény olyan szent és tökéletes, mint Isten! Feltárja az ember előtt Isten igazságosságát és szentségét. Az ember nem képes a törvényt saját erejéből megtartani, mert alaptermészete megromlott és eltorzult, így Isten jellemével ellentétben áll. Az önző szív cselekedetei nem tiszták, hisz „minden mi igazságunk olyan, mint a szennyes ruha” (Ésa 64:5).

A törvény szent, Izrael fiai azonban mégsem igazulhattak meg általa, mert saját erejükkel akartak megfelelni neki. Krisztus tanítványainak más igazságra, illetve életszentségre van szükségük, mint a farizeusoknak, ha Isten országába akarnak jutni. Isten az Ő Fiában felajánlotta nekik a törvény tökéletes igazságát. Ha szívüket megnyitják Krisztus befogadására, akkor bennük lakozik majd az Istenség egész élete és szeretete, amely őket teljesen átalakítja saját képmására. Így nyerhetik el a megigazulást, az életszentséget, amelyet a törvény megkövetel, mint Isten ingyen ajándékát. A farizeusok azonban elvetették Krisztust, „mert az Isten igazságát nem ismervén, az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Róm 10:3).

Miközben Jézus tovább folytatta beszédét, megmagyarázta hallgatóinak, hogy mit jelent tulajdonképpen a törvény megtartása: Krisztus jellemének megnyilatkozását az ember mindennapi életében, miként Isten is naponként megnyilatkozott Krisztusban.

Az Úr szólt Mózes által: „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben... Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat!” (3Móz 19:17, 18). A Krisztus által feltárt igazságok ugyanazok, mint amelyeket a próféták is tanítottak, de az engedetlenség és a bűn szeretete elhomályosította őket.

Az Üdvözítő szavaiból megértették a hallgatók, hogy amíg ők másokat bűnösöknek tartanak, saját maguk ugyanolyan bűnösek, mert irigységet és gyűlöletet táplálnak szívükben.

A tó másik partján — éppen velük szemben — terült el Básán elhagyatott vidéke, amelynek szakadékai és erdős lankái régtől rablók és gonosztevők rejtekhelyei voltak. Az ott elkövetett rablások és gyilkosságok mindenkinek élénken éltek az emlékezetében, sőt sokan nagy buzgalommal vadászták ezeket a gonosztevőket, bár eközben maguk is szenvedélyes, veszekedő természetűek voltak. A legelkeseredettebb gyűlöletet mutatták római elnyomóik ellen és mások ellen, sőt elfogadhatónak tartották, hogy saját honfitársaikat is gyűlöljék és megvessék, ha azok valamiben másként gondolkodtak. Viselkedésükkel megszegték a hatodik parancsolatot: „Ne ölj!”

A gyűlölködés és bosszú szelleme Sátántól ered; ez késztette arra az embereket, hogy Isten Fiát megöljék. Aki gyűlöletet és irigységet melenget magában, ugyanazt a lelkületet ápolja, amelynek aratása: halál. A bosszú gondolatában ugyanúgy benne rejlik a gonosz cselekedet, mint a magban a növény. „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az, és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne” (1Jn 3:15).

„Aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre.” Isten — Fiának feláldozása által — megmutatta, milyen nagyra becsül minden egyes lelket; senkinek sem szabad megvetően beszélni felebarátjáról. Embertársaink hibáit és gyengeségeit megláthatjuk ugyan, Isten azonban azok ellenére tulajdonának tekint minden egyes lelket; elsősorban a teremtés folytán, majd pedig Krisztus megváltó vére által. Isten minden embert saját képmására alkotott, tehát a legalacsonyabb sorsúakkal is tisztelettel és szeretettel bánjunk! Isten felelősségre von bennünket minden egyes megvető szóért, amellyel olyan embereket kárhoztatunk, akikért Krisztus életét áldozta.

„Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?” „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik” (1Kor 4:7; Róm 14:4).

„Aki pedig azt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére.” Az Ótestamentum a „bolond” szót a pártütőkre vagy azokra vonatkoztatta, akik teljesen a bűnnek éltek. Jézus tehát azt mondja, hogy aki felebarátját pártütőnek vagy istentelennek bélyegzi, ugyanúgy méltó a kárhozatra.

Maga Krisztus is „mikor az ördöggel vitatkozván, Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani” (Jud 9). Ha ezt teszi, leereszkedett volna Sátán színvonalára, mert a vádaskodás a gonoszság fegyvere. Az Írás „atyánkfiai vádolójának” nevezi (Jel 12:10); Jézus nem akarta Sátán fegyverét használni, hanem így szólt: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Jud 9).

Példa ez számunkra. Ha Jézus ellenségeivel kell harcolnunk, ne viszonozzunk rosszat rosszal; ne mondjunk olyasmit, ami a vádaskodás látszatával bír! Isten ügyének védelmezője ne használjon olyan szavakat, amilyeneket a menny Fejedelme még Sátánnal való harca közben sem használt; az ítélkezést és kárhoztatást bízzuk Istenre!

Isten szeretete nem elutasítás; cselekvő és határozott erő; élő forrás, amely állandóan mások áldására árad. Ha Krisztus szeretete lakik bennünk, akkor felebarátaink iránt nem táplálunk szívünkben gyűlöletet, hanem minden úton-módon arra törekszünk, hogy szeretetünket bizonyítsuk.

Jézus ezt mondta: „Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat!” Az áldozati ajándékok azt a hitet fejezték ki, hogy az áldozat bemutatója, Krisztus által, Isten kegyelmének és szeretetének részesévé lett. Azonban, az áldozat, amely Isten megbocsátó szeretetétéért akar hálát adni, miközben a gyűlölet szelleme fűti, csak bohózat?

Ha azt állítjuk, hogy Istent szolgáljuk, de felebarátunkat megkárosítjuk, vagy vele szemben igazságtalanok vagyunk, akkor Isten jellemét rossz színben tüntetjük fel embertársunk előtt. Ezt a bűnt be kell ismernünk és meg kell vallanunk, ha Istennel összhangban akarunk maradni. Ha felebarátunk esetleg sokkal nagyobb jogtalanságot követett el velünk szemben, mint mi ő ellene, ez még nem csökkenti saját felelősségünket. Mikor Isten elé járulunk, és eszünkbe jut, hogy valakinek panasza van ellenünk, szakítsuk félbe imánkat vagy hálaadásunkat, és keressük fel testvérünket, aki neheztel ránk, ismerjük be alázatosan hibánkat, és kérjünk tőle bocsánatot!

Ha valami módon kárt okoztunk testvérünknek, igyekezzünk hamar jóvá tenni. Ha akaratlanul is hamis bizonyságot tettünk valakiről, vagy szavait helytelenül értelmeztük, ha befolyását bármely módon megingattuk, menjünk el azokhoz, akikkel erről a testvérről beszéltünk, és az összes ártalmas kijelentésünket vonjuk vissza!

Mennyi bajt elkerülhetnénk, ha a testvérek közötti félreértésekről mások előtt nem tárgyalnánk, hanem szeretettel, csak egymás között intéznénk el ügyeinket! Milyen sok kártevő gazt fojtanátok el már csírájában! Krisztus követői pedig milyen szoros kapcsolatban egyesülhetnének az Ő szeretetében!

Júda népe büszkélkedett erkölcsösségével; undorral tekintettek a pogányok érzékies szokásaira. A római császár parancsára Palesztinában tartózkodó tisztviselők jelenléte állandóan bosszantotta őket, mert az idegenekkel együtt a pogány szokás, élvezetvágy és erkölcstelen életmód honosodott meg az országban. A római hivatalnokok cifra öltözetű szeretőikkel ott sétáltak Kapernaum utcáin; könnyelmű és hangos csevegés hangzott a tó felől, amikor a csónakokban tovasiklottak mellettük. Jézus kortársai azt várták, hogy Ő majd szigorúan megrója őket. Mennyire csodálkoztak azonban, amikor ezzel ellentétben az ő szívük gonosz indulatait leplezte le.

Jézus kijelentette: amíg a szív bűnös indulatokat és gondolatokat ápol — legyen akármilyen rejtett —, addig a bűn az úr. A lélek még az ellenségeskedés keserűségeinek és a gonoszság kötelékének foglya. Aki az erkölcstelen jelenetekben gyönyörködik, és elnéző a bűnös gondolatokkal és érzéki pillantásokkal szemben, az a nyilvános bűnök gyalázatos voltában és szívettépő nyomorában felismerheti annak a gonoszságnak igazi lényegét, amely szívében fészkel. Nem a kísértés — amely által az ember az átkos bűnt elköveti — okozza a bűnt, mivel az csupán napfényre hozza azt, ami régóta a szívben élt, titkon és elrejtve. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” (Péld 4:23). A Menny úgy látja az embert, amilyen a valóságban a lelke legmélyén, legtitkosabb gondolataiban és szándékaiban. „Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1 Sám. 16:7)

Az emberek még a jobb kezüket is levágatnák, ha ezzel megakadályozhatnák, hogy valamilyen halálos betegség az egész testükben elterjedjen. Mennyivel inkább hajlandónak kellene lenni a lemondásra az miatt, ami lelki életünket veszélyezteti!

Sátán rabságába süllyedt lelkek csak az evangélium útján menekülhetnek meg, és lehetnek Isten gyermekei, a mennyei szabadság részesei. Isten nem csupán a bűn elmaradhatatlan következményeitől, a szenvedésektől akarja gyermekeit megóvni, hanem magától a bűntől is. A romlott és a bűntől eltorzult léleknek meg kell tisztulnia, át kell alakulnia, hogy magára ölthesse Isten dicsőségét és Fiának hasonlatosságát. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor 2:9). Csak az örökkévalóság lesz képes feltárni előttünk azt a nagyszerű életet, amelyet az Istenhez hasonló ember elérhet.

E nagyszerű ideál elérése érdekében mindent, ami lelki életünket akadályozza, fel kell áldoznunk. Nagyrészt rajtunk múlik, hogy a bűn uralkodik-e felettünk. Akaratunk odaadását szemünk kivájásához vagy kezünk levágásához hasonlítja az Írás. Sokszor úgy véljük, Isten akaratának követése annyit jelent, hogy megcsonkítva és megnyomorítva haladunk végig az életen. Azonban Krisztus azt mondta, hogy még mindig jobb, ha megcsonkítjuk, megnyomorítjuk és megsebezzük saját, önző énünket, ha ezáltal örök életet nyerünk. Amit gyakran nagy szerencsétlenségnek tartunk, legfőbb boldogságunk forrása lehet.

Az élet forrása: Isten, s ezért csak úgy nyerhetünk életet, ha vele összekapcsolódunk. „A bujálkodó pedig élvén megholt” (1Tim 5:6). Istentől csak akkor nyerhetünk életet, ha akaratunkat teljesen alárendeljük neki. Ha odaadó szívvel teljesítjük akaratát, minden titkos bűn felett győzedelmeskedhetünk. A szív mélyén az emberek szeme elől mélyen elrejthetjük a gonosz indulatokat, de vajon hogyan állunk meg Isten előtt?

Ha az ember saját elgondolásához ragaszkodik, és vonakodik akaratát Istennek alárendelni, a halált választja, mert a bűnnel és bűnössel szemben Isten „megemésztő tűz”. Ha valaki a bűnt választja, és attól nem akar elszakadni, Isten jelenléte, amely emésztő tűz a bűn számára, elhamvasztja a bűnöst is.

Az Istennek odaszentelt élet: áldozatos élet. Fel kell áldozni az alacsonyabb rendűt a magasabb rendűért; a földit a lelkiért; a mulandót az örökkévalóért. Isten nem kívánja akaratunkat megsemmisíteni, mivel éppen ezt felhasználva teljesíthetjük az Ő akaratát. Adjuk át neki akaratunkat, hogy megtisztítva, nemesebben adhassa vissza nekünk; így jutunk összhangba a mennyel, s általunk szeretetének és hatalmának gazdagságát áraszthatja szét az emberiségre. Ha az önfejűnek és a keménynyakúnak annyira fájdalmas is ez az átadás, az Ige szerint mégis „jobb tenéked”.

Jákob sem tapasztalhatta mindaddig a győzelmes hit diadalát, amíg tehetetlenül, bénán nem borult a szövetség Angyalának keblére; csak ekkor lett „Isten fejedelme”. Ézsau fegyveres csapata tisztelettel megállt Jákob előtt, amikor az „sántított csípőjén” (1Móz 32:31). A királyok büszke leszármazottja, a fáraó meghajolt előtte, és áldását kérte. Hasonlóképpen „üdvösségünk Fejedelmét” is a szenvedések tették tökéletessé (Zsid 2:10). A hitnek fiai „felerősödtek a betegségből... és megszalasztották az idegenek táborát” (Zsid 11:34). Akkor a „sánták is zsákmányt vetnek”, a gyengék olyanok lesznek, mint „Dávid”, és „Dávid háza, mint az Úrnak angyala” (Ésa 33:23; Zak 12:8).

A zsidó nép körében megszokott dolog volt, hogy a férj a legcsekélyebb okért is elvált a feleségétől, az asszony pedig ismét férjhez mehetett. Ez a szokás azonban a legnagyobb nyomort és erkölcsi romlást eredményezte. Jézus a Hegyi Beszédben világosan leszögezte, hogy a hűtlenségen kívül, egyéb ok miatt a házasság fel nem bontható. „Valaki elbocsátja feleségét paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt veszen el, paráználkodik.”

Amikor a farizeusok később ismét kérdezték Jézust, hogy a válás megengedhető-e, Ő utalt arra, hogy Isten a házasságot már a teremtéskor elrendelte. „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt” (Mt 19:8). Felidézte Éden boldog napjait, amikor Isten mindent „igen jó”-nak nevezett. A házasság és a szombat édeni eredetű; két olyan intézmény, amely Isten dicsőségét és az emberek üdvét szolgálja. Mikor az Alkotó a szent pár kezeit egybefonta, így szólt: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté” (1Móz 2:24). Így tette kötelezővé a házasság törvényét Ádám minden fiára, az idők végezetéig. Amit mennyei Atyánk jónak tart, az mindig a legnagyobb áldás és a legteljesebb kibontakozás törvénye az ember számára.

Isten minden ránk bízott adományát — így a házasságot is — eltorzította a bűn. Az evangélium feladata azonban, hogy visszaállítsa eredeti szépségében és tisztaságában. Az Ó- és Újtestamentum a házassági viszonnyal jelképezi azt a gyengéd és szent egységet, amely Krisztust és az Ő népét összeköti, a megváltottakat, akiket a Golgotán szenvedésével megszabadított. „Ne félj... mert férjed a te teremtőd, seregeknek Ura az ő neve, és megváltód Izraelnek szentje” (Ésa 54:4—5). „Térjetek meg, szófogadatlan fiak, azt mondja az Úr, mert én férjetekké lettem néktek” (Jer 3:14). Az Énekek Énekében felcsendül a menyasszony hangja: „Az én szerelmesem enyém, és én az övé”; a vőlegény pedig, aki „tízezer közül is kitetszik” és „mindenestől fogva kívánatos”, így szól: „Mindenestől fogva szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned” (Én 2:16; 5:10, 16; 4:7).

Később Pál apostol magyarázta az Efézusi hívőknek: az Úr azért tette a férjet az asszony fejévé, hogy oltalmazója legyen, és a család összes tagját egybefűzze, miként Krisztus is feje egyházának, és Üdvözítője gyülekezete titokzatos testének. Azért mondja az apostol: „De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az ige által, hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen” (Ef 5:24—28).

Egyedül Krisztus kegyelme képes a házasságot azzá tenni, amivé Isten rendelése folytán lennie kell — az emberiség áldására és nemesbítésére szolgáló intézménnyé. Így a földi családok is jelképezhetik — egységük, békéjük és szeretetük által — a mennyei családot.

A ma uralkodó társadalmi állapotok — éppúgy, mint Krisztus korában — szomorú ellentétét képezik e szent kötelék mennyei eszményképének. Azonban a krisztusi evangélium még azoknak is vigaszt nyújthat, akik házasságukban szeretet és boldogság helyett csak csalódást és keserűséget találtak. A Krisztusból áradó türelem és szelídség keserű sorsukat édessé teheti; mert amely szívben Ő lakozik, teljesen megtelik szeretetével, és annyira megelégedett lesz, hogy nem gyötri többé a vágy, hogy mások figyelmét és részvétét felkeltse. Ha pedig magát Istennek átadja, az Ő bölcsessége mindazt elvégzi, amire az emberi bölcsesség képtelen. Kegyelmének megnyilatkozása sokkal szorosabban kötheti össze az egymástól elhidegült vagy közönyös szíveket, mint bármely földi kötelék: a szeretet aranyláncával, amely kiállja a kísértések próbáját.

E tilalom alapját Jézus vetette meg: „Ne esküdjetek se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy királynak városa; se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé.”

Minden dolog Istentől származik. Nincs semmink sem, amit nem Istentől nyertünk volna, sőt mi több: semmink sincs, amit nem Krisztus vére szerzett volna számunkra. Saját magunk és mindenünk, amink van, magán hordja a kereszt jegyét; az a vér szerezte nekünk, amely mindennél becsesebb, mert Isten élete. Ennek folytán szavaink megerősítésére semmiféle zálogunk sincs, mert hiszen semmi sem a miénk valójában.

A zsidó nép jól tudta, hogy a harmadik parancsolat tiltja Isten nevének a hiábavaló kiejtését, viszont megengedhetőnek tartottak egyéb esküformákat, úgyhogy az esküvés szokásos volt náluk. Mózes eltiltotta a hamis esküt, ők azonban számos kibúvót találtak, hogy megszabaduljanak az eskü által vállalt kötelezettségek alól. Nem féltek az istentelenségtől, és nem riadtak vissza a hamis eskütől, ha a törvény ügyes kijátszása által mindez titokban maradhatott.

Jézus elítélte eljárásukat. Megmagyarázta, hogy az esküdözés Isten törvényének áthágása. Az Üdvözítő azonban nem tiltotta el a törvény előtti ünnepélyes esküt, amikor Istent tanúnak hívjuk arra, hogy az elmondottak az igazságot, mégpedig a tiszta igazságot tartalmazzák. Hiszen Jézus maga sem vonakodott a Nagytanács előtt esküvel bizonyságot tenni. Amikor a főpap így szólt hozzá: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia?”, Jézus ezt felelte: „Te mondád” (Mt 26:63—64). Ha Jézus a Hegyi Beszédben elítélte volna a törvény előtti eskütételt, a főpap felszólítását visszautasította volna, megerősítve ezzel korábbi tanítását.

Sokan vannak, akik nem riadnak vissza, hogy embertársaikat megcsalják, bár megtanulták, és tudatában vannak annak, milyen rettenetes dolog Istennek hazudni. Így mikor esküt kell tenniük, az esküdtetők igyekeznek éreztetni velük, hogy nem csupán emberek, hanem Isten előtt is bizonyságot kell tenniük, aki a szívekbe lát, és ismeri a tiszta igazságot. A félelmetes ítélet tudata, amely az ilyen bűnt követi, visszatartó erőként hat rájuk.

Ha valaki egyáltalán esküt tehet, az elsősorban a keresztény ember, hiszen állandóan Isten jelenlétének tudatában él; tudja, hogy minden egyes gondolata nyilvánvaló a Teremtő szemei előtt. Ha a törvény szerint esküt kérnek tőle, bátran hívhatja Istent tanúnak, mivel, amit mond, tiszta igazság.

Jézus olyan alapelveket igyekszik lefektetni, amelyek az esküdözést szükségtelenné teszik. Azt tanítja, hogy a tiszta igazság legyen szavaink zsinórmértéke. „Legyen a ti beszédetek: Úgy, úgy; nem, nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.”

Ezek a szavak elítélik azokat a haszontalan kifejezéseket, henye töltelékszavakat, amelyek a szentségtörés határait súrolják. Elvetik a színlelő udvariaskodást, az igazságtól való eltérést, a hízelgő beszédmódot, a túlzásokat, az üzleti életben előforduló megtévesztéseket, amint ez ma a társadalmi és üzleti életben szokásos. Jézus szavai azt tanítják, hogy senkit sem nevezhetünk őszintének, becsületesnek, aki másnak igyekszik feltűnni, mint ami a valóságban, vagy akinek szavai nem fejezik ki szívének igazi érzelmeit.

Ha az emberek Krisztusnak e tanításait tiszteletben tartanák, a sok rossz véleményt és barátságtalan ítéletet elhallgatnák, mert kicsoda képes őszintén az igazságot vázolni, amikor mások eljárását és indokait bírálja?! Hányszor befolyásolja károsan az ítéletet a büszkeség, a szenvedély és a személyes érzékenység?! Minden egyes szó, pillantás, sőt még a hanglejtésünk is kifejezhet valótlanságot; vagy olyan módon is adhatunk elő tényeket, hogy azok a hallgatókban rossz benyomást keltsenek. Tehát minden, ami „ezen felül van” — az igazságon —, „a gonosztól van”.

Minden, amit a keresztény tesz, legyen olyan tiszta, mint a napsugár! Az igazság Istentől van, a csalás azonban minden formájában az ördögtől származik, s aki bármely irányban eltér az igazságtól, az a gonosz uralma alá veti magát. Nem mindig könnyű dolog az igazságot megmondani, főképpen pedig akkor nem, ha nem ismerjük teljesen. Hányszor akadályozza előítélet, lelki hajlam, hiányos ismeret és helytelen megítélés olyan ügyek világos megértését, amelyekkel foglalkozunk. Csak akkor vagyunk képesek őszintén megmondani az igazságot, ha gondolatainkat állandóan Ő vezeti, aki az igazság.

Krisztus parancsolja Pál apostol által: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen” (Kol 4:6)! „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak” (Ef 4:29). E bibliaszövegek fényében láthatjuk, hogy Jézus a Hegyi Beszédben elítélt minden gúnyt, léhaságot és szemérmetlen társalgást. Ezek a szövegek azt kívánják, hogy szavaink ne csak igazak, hanem tiszták is legyenek.

Akik Krisztustól tanulnak, azoknak nem lesz közösségük „a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel” (Ef 5:11). Mind beszédükben, mind életükben egyszerűek, nyíltak és igazak, mert törekszenek a szentekkel való közösségre, „akiknek szájában nem találtatik álnokság”.

Miután a zsidók gyakran érintkeztek római katonákkal, sokszor volt alkalmuk az elkeseredésre. Hadosztályok állomásoztak Júdea és Galilea különböző helyein, amelyek folyton eszükbe juttatták nemzeti megaláztatásukat. Elkeseredéssel hallgatták a harsogó kürtszót, és nézték a zászló köré gyülekező csapatokat, amikor a katonák a hatalmi jelvények előtt tisztelegtek. A nép és a katonák közti gyakori összetűzések miatt a helyzet egyre rosszabbodott. Ha a római tisztviselők kíséretükkel egyik helységből a másikba utaztak, gyakran kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy csomagjaikat és terheiket helyettük vigyék fel a hegyre, vagy egyéb szolgálatot végezzenek nekik. Ilyen parancsok megtagadása mindig megaláztatást és kegyetlen bánásmódot vont maga után. A római iga alól való szabadulás vágya napról napra erősebbé vált, és különösen a nyers és bátor galileaiak között a lázadás szelleme terjedt. Kapernaumban is állomásozott ilyen helyőrség, s amikor Jézus prédikált, éppen mellettük vonult el egy csapat, amely eszükbe juttatta keserű elnyomatásukat. Vágyakozva, reménykedve várta a nép Krisztustól, hogy a rómaiak büszkeségét megalázza.

Jézus szomorúan tekintett a feléje forduló arcokra, amelyekről csak bosszúvágy volt olvasható. Amikor látta a nép hatalmi vágyát, amellyel az elnyomókat akarták megsemmisíteni, bánatosan mondta nekik: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.”

Ezek az igék csak az ószövetségi tanításokat ismételték meg. Az általános szabály ugyan Mózes törvényében: „Szemet szemért, fogat fogért” volt, azonban ez csak a törvényszékeknek szólt. Senkinek sem állt jogában bosszút állni, mert az Úr szava így hangzott: „Ne mondd: bosszút állok rajta” (Péld 20:22). „Ne mondd ezt: Amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele” (Péld 24:29). „Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni vizet” (Péld 25:21). „Mikor elesik a te ellenséged, ne örülj; és mikor megütközik, ne vigadjon a te szíved” (Péld 24:17).

Jézus egész földi életében ez az alapelv nyilatkozott meg. Elhagyta mennyei otthonát, hogy ellenségeinek az élet kenyerét vigye, s bár a jászoltól a sírig csak rágalmazás és üldözés volt osztályrésze, mégis a megbocsátó mennyei szeretet élt szívében. Ésaiás próféta által mondta: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt” (Ésa 50:6). „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg” (Ésa 53:7). Golgotai keresztjéről minden időkön át hangzik imája gyilkosaiért, és a remény üzenete a haldokló latorhoz.

Isten jelenléte övezte Krisztust, és semmi sem érhette azon kívül, amit a végtelen Szeretet a világ áldására megengedett. Ez volt részére a vigasz forrása, és ez a mi részünkre is. Akiben Krisztus Lelke lakozik, az Krisztusban marad, s a támadás, amelyet ellene irányítanak, az Üdvözítőt éri, aki jelenlétével veszi körül. Csak az történik, amit Krisztust megenged. Nem kell ellenállnia a gonosznak, hiszen Krisztus védi. Semmi sem érheti az Úr beleegyezése nélkül, mert „Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28).

„Aki törvénykezni akar veled, és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre” (Mt 5: 40—41).

Jézus meghagyta tanítványainak: ahelyett, hogy a hatóság rendelkezéseinek ellenállnának, inkább többet tegyenek, mint amennyit tőlük követelnek. Lehetőleg minden parancsuknak tegyenek eleget, még az ország törvényein felül is. Mózes törvénye is kíméletet írt elő a szegények iránt. Ha a szegény ember ruháját zálogul vagy adóssága biztosítékául odaadta, nem volt szabad érte házába bemenni, hanem az utcán kellett megvárni, míg önként kihozza; viszont az est leszálltával vissza kellett neki küldeni (5Móz 24:10—13). Krisztus napjaiban az irgalmasság e parancsaira már nem gondoltak. Jézus azonban arra tanította híveit, hogy magukat a törvényszék ítéleteinek alávessék, még ha többet kívánnak is tőlük, mint amit Mózes törvénye megkövetel. Elégítsék ki hitelezőiket, ha többet követelnek is, mint amennyit a törvény elismer. „Ha valaki törvénykezni akar veled, és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda neki a felsőt is.” És ha a római szolga felszólít, hogy egy mérföldre menj vele, eredj el két mérföldre is!

Jézus hozzáteszi még: „Aki tőled kér, adj neki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Ugyanezt tanította Mózes is: „Ha szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a te földeden, amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt. Hanem örömest nyisd meg a te kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére; ami nélkül szűkölködik” (5Móz 15:7—8). Ez a bibliaszöveg eléggé megvilágítja az Úr szavát. Krisztus e szavaival nem azt mondja, hogy minden meggondolás nélkül, mindenkinek annyit adjunk, amennyit kér, hanem „adj neki, ami nélkül szűkölködik”. Hogy pedig ez ne kölcsön, hanem inkább ajándék legyen, kitűnik szavaiból: „Adjatok kölcsön, semmit érte nem várván” (Lk 6:35).

Az Üdvözítőnek már az előző tanítása is — „ne álljatok ellene a gonosznak” — kemény beszédnek tetszett a bosszúálló emberek számára. Zúgolódtak is miatta egymás között. Ehhez Jézus most egy még erősebb kijelentést fűzött:

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai” (Mt 5:43—45).

Ez volt az alapelve és szelleme annak a törvénynek, amelyet a rabbik félremagyaráztak, és egy rideg, merev törvénykönyvvé alacsonyítottak le. Jobbnak tartották magukat másoknál, és izraeli származásuk miatt biztosak voltak Isten különös kegyelmében. Jézus viszont a megbocsátó, szerető lelkületre figyelmeztette őket, amellyel bizonyítékát adhatnák annak, hogy magasabb rendű indítékok késztetik őket, mint a vámosokat és bűnösöket, akiket ők megvetettek.

Hallgatói figyelmét a világmindenség Uralkodójára irányította, akit „mi Atyánk”-nak nevezett, hogy így értesse meg velük Isten irántuk érzett gyengéd szeretetét. Azt tanította, hogy Isten minden elveszett lélekért aggódik, mert „amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt” (Zsolt 103:13). Istent a világnak ilyen szívhez szólóan csak a Biblia mutatja be. A pogányok tanítása szerint a természetfölöttire úgy kell tekinteni az embernek, mint a félelem és nem a szeretet tárgyára, mint veszedelmes fenségre, akit csak áldozatokkal engesztelhetnek ki. Nem úgy látták, mint aki gyermekeire szeretetének gazdagságát árasztja. Még Izrael fiai sem látták tisztán a prófétáknak Istenről adott tanításait, így az Isten atyai szeretetére vonatkozó kijelentései egészen újszerűen hatottak számukra, mintha most hallanák először a már rég ismert kinyilatkoztatásokat.

A zsidók azt gondolták, hogy Isten csak azokat szereti, akik Őt szolgálják, vagyis akik — véleményük szerint — a rabbik rendeleteit hűségesen teljesítik; a többiekre viszont rosszallással tekint, s kárhoztatja őket. Jézus ellenben azt mondta, hogy az egész világra — mind a jókra, mind a gonoszokra — szétáradnak Isten szeretetének napsugarai. Ezt az igazságot már a természetből megtanulhatták volna, mert Ő „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt 5:45).

Ahogyan Isten állandóan tevékenykedik teremtményei javára, és ereje az egész természetet betölti, rejtve marad az ember tekintete előtt. Nem a benne lakozó erő következtében terem a föld évről-évre, vagy futja pályáját a Nap körül. Óh nem, Isten keze vezeti és kormányozza a bolygókat a világűrben. Ereje által váltakoznak szabályszerűen a nyár és tél, aratás és vetés, nappal és éjszaka; szavának erejétől fejlődnek a növények, bimbóznak és nyílnak a virágok. Mindenünk, amivel rendelkezünk — a napsugár, az esőcsepp, az eledel, az életnek minden egyes pillanata — az Ő szeretetének ajándéka.

Amikor még szeretetlenek és összeférhetetlenek voltunk, gyűlöltek és egymás között gyűlölködők, mennyei Atyánk már irgalmas volt hozzánk. „De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket” (Tit 3:3—5). Ha tehát az Ő szeretetét magunkba fogadtuk, nem csak azok iránt tesz bennünket barátságossá és szívélyessé, akik nekünk tetszenek, hanem a tévelygők, a bűnösök és rosszindulatúak iránt is.

Isten gyermekei azok, akik részesei az isteni természetnek. Nem a magas állás, nem a születés vagy a nemzetiség vagy a vallási kiváltságok tesznek bennünket az isteni család tagjaivá, hanem egyedül a szeretet — olyan szeretet, amely minden embert átölel. Még olyan bűnösök is képesek kedvesen reagálni a kedvességre, akiknek szíve nem egészen Isten Lelke befolyásának enged; míg a gyűlöletre gyűlölettel, a szeretetre szeretettel reagálnak. Egyedül Isten Lelke adhat a gyűlöletért cserébe szeretetet. A hálátlanokkal és gonoszokkal szemben tanúsított barátságos magatartás, és a jóindulat azokkal szemben, akiktől semmit sem várhatunk, az ismertetőjele a menny királyi családjának. Ez a leghatározottabb bizonyíték, amellyel a Magasságos gyermekei igazolják küldetésüket.

Az „azért” szócska bizonyos előzményekre utal. Jézus Isten végtelen szeretetét és irgalmát tárta fel hallgatói előtt, ezért parancsolta meg nekik: „Legyetek tökéletesek.” Mivel mennyei Atyátok „jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal” (Lk 6: 35) — hiszen megalázta magát, hogy felemeljen benneteket —, ti is hasonlóvá válhattok hozzá, és szeplőtlenül állhattok az emberek és angyalok előtt — tanította Jézus.

A kegyelem által elnyerhető örök élet feltételei ma is ugyanazok, mint az Édenben voltak: igazságban való tökéletesség, összhang Istennel, és engedelmesség törvényének alapelvei iránt. Az Újtestamentum elvárásai a jellemmel kapcsolatban ugyanazok, mint az Ószövetségben lévők: és nem elérhetetlenek. Isten minden egyes parancsolatában és rendelkezésében ígéretek jelennek meg, pozitív alapelvekké téve azt. Isten gondoskodott róla, hogy hozzá hasonlókká lehessünk, és elvégzi az átalakítás munkáját mindazokban, akik makacsságukkal meg nem akadályozzák ezt, meghiúsítva kegyelmének munkáját.

Isten kimondhatatlan szeretettel szeret minket, ami akkor talál bennünk visszhangra, amikor felfogjuk szélességét, hosszúságát, magasságát és mélységét ennek a minden értelmet felülmúló szeretetnek. Krisztus elragadó szépségének és irántunk — bűnösök iránt — érzett szeretetének megismerése által az önző szív meglágyul, és behódol; a bűnös átalakul, és Isten gyermekévé lesz. Isten nem alkalmaz kényszert, egyedül szeretettel akarja a bűnt az emberi szívből kiirtani. Ezáltal változtatja a büszkeséget alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté.

Izrael fiai minden erejüket megfeszítették, hogy saját erejükből érjék el a tökéletességet, de nem juthattak el oda. Krisztus megvilágította nekik, hogy saját igazságuk és önmaguk igazolása által nem juthatnak be Isten országába, miközben megmutatta nékik a megigazulás útját, módját, amellyel Isten országát elérhetik. Egészen idáig az életszentség, az igazság gyümölcseit tárta fel előttük, s végül egy mondatban rámutatott annak forrására és természetére: Legyetek tökéletesek, amint Isten is tökéletes! A törvény nem más, mint átirata Isten jellemének. Ismerjétek fel mennyei Atyátokban a tökéletes alapelvek megnyilvánulásait, amelyek uralmának is alapjai.

Isten: szeretet! Úgy árad szét belőle a szeretet, a világosság és az öröm minden teremtményére, miként a fénysugarak a napból. Isten jellemvonása a szíves adás. Egész élete az önzés nélküli szeretet túláradása.

Azt mondja, legyünk tökéletesek, miként Ő is az, hozzá hasonlóan. Legyünk mi is áldása és világossága kicsiny környezetünknek, miként Ő is az az egész teremtett világ számára. Önmagunkban semmink sincs, de szeretetének fénye ránk ragyog, nekünk pedig ezt a világosságot kell visszatükröznünk. Ha a nékünk adott javakkal jót cselekszünk, kicsiny körünkben tökéletesek lehetünk mi is, úgy mint Isten az övében.

Jézus ezt mondta: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Ha Isten gyermekei vagyunk, természetének is részesei vagyunk, és Hozzá hasonlóvá kell lennünk. Minden gyermek atyja élete szerint él. Ha Isten gyermekei vagyunk, a Lelke által élők, akkor Isten élete szerint élünk. Krisztusban „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9). „Hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben” (2Kor 4:11). Ez az élet ugyanazt a jellemet fejleszti ki, s ugyanolyan cselekedetekben nyilatkozik meg bennünk, mint Jézusban. Ezáltal leszünk összhangban minden törvényével, mert „az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). Szeretete által „a törvénynek igazsága beteljesül bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint” (Róm 8:4).