Az emberi törekvések, amelyekkel némelyek önerőből akarják elnyerni az üdvösséget, oda vezetnek, hogy egyesek emberi parancsolatokkal akarnak védekezni a bűn ellen. Mert amikor látják, hogy a törvényt betartani nem tudják, különböző szabályokat állítanak fel, amelyekkel magukat engedelmességre szeretnék kényszeríteni. Ezáltal azonban gondolataikat Istenről önmagukra terelik, az Isten és felebarátaik iránti szeretetük pedig kihal a szívükből. Az emberi intézkedések rendszere, számtalan követelményével, előreláthatóan odavezet, hogy mindazokat, akik ezeket a rendeleteket nem teljesítik, az előírt szabály alapján ítélik meg. Az önzés és kicsinyes bírálgatás légköre kiöl minden nemes és nagylelkű érzést, és arra készteti az embereket, hogy önző bírák és kicsinyes felhánytorgatók legyenek.

A farizeusok ehhez a csoporthoz tartoztak. Istentiszteletük gyakorlásakor — saját gyengeségük tudatában — nem alázkodtak meg. Nem voltak hálásak istenadta, nagyszerű kiváltságaikért, sőt ellenkezőleg, lelki gőgjük arra késztette őket, hogy beszédtárgyuk az állandó önmagasztalás legyen: „én, az én érzéseim, az én ismereteim, ahogy én csinálom.” Saját álláspontjukat tekintették mások megítélésének zsinórmértékéül. Önigazságuk ruhájába öltözötten léptek a bírói székbe, hogy másokat bíráljanak és ítéljenek.

Ugyanilyen lelkület uralta jórészt a népet is. Beleavatkoztak lelkiismereti kérdésekbe, és olyan ügyekben is ítélkeztek, amelyek kizárólag Istent és az egyént illették. Erre a szellemiségre és szokásra vonatkozóan mondta Jézus: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Ez ennyit jelent, hogy ne állítsátok magatokat mintaképül az emberek elé; a kötelességről alkotott felfogásotokat, nézeteteket és írásmagyarázatotokat ne tartsátok mások elbírálásában mérvadónak; és szívetekben ne marasztaljátok el őket, ha elképzeléseiteket nem közelítik meg! Ne kritizáljatok másokat, ne kételkedjetek indítékaikban, és ne ítéljétek el őket!

„Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait” (1Kor 4:5). A szívekben olvasni nem tudunk, s mivel önmagunk is hibákkal vagyunk telve, nem vagyunk feljogosítva mások bírálgatására. A halandó emberek csak a látszat után ítélnek, Isten azonban ismeri cselekedeteink titkos indítékait. Ő gyengéd és részvétteljes; egyedül hivatott arra, hogy döntsön felettünk.

„Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled, te aki ítélsz” (Róm 2:1). Akik másokat bírálnak vagy elítélnek, önmagukat kárhoztatják, mert maguk is ugyanazt cselekszik. Miközben másokat kárhoztatnak, önmaguk felett ítélkeznek; Isten pedig szavukon fogja őket, s elfogadja az önmaguk ellen hozott ítéletet.

Még ez a kifejezés — „mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz” — sem vázolja elénk teljes mértékben annak a bűnnek a nagyságát, amikor az ember vakmerően bírálja és kárhoztatja felebarátját. Jézus mondta: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Mt 7:3).

Krisztus szavai az olyan embert szemléltetik, aki mások hibáit gyorsan észreveszi. Ha embertársa életében vagy jellemén sikerült valami foltot felfedeznie, a legnagyobb buzgalommal igyekszik azt terjeszteni. Jézus azt mondja, hogy az ilyen jellemvonás — a pellengérre állított ember hibájához hasonlítva — olyan, mint a gerenda a szálkához képest. A szeretet és türelem hiánya az, ha egy csekélységet felnagyítunk. Akik még sosem tapasztalták a Krisztusnak való odaadást és türelmet, az Üdvözítő szeretetének enyhítő befolyását se nyilváníthatják ki életük által. Rossz színben tüntetik fel az evangélium szíves és barátságos szellemét, és sok drága léleknek okoznak sebet, akikért Jézus meghalt. Az Üdvözítő által említett hasonlat értelmében az, aki másokat elgáncsol és megszól, sokkal bűnösebb, mint az, akit hibáztat, mert elkövetett bűnéhez még büszkesége és gáncsoskodása is járul.

A tökéletes jellem egyedüli mintaképe: Krisztus. Aki tehát önmagát állítja mintaképül az emberek elé, az Krisztus helyére lép. Az Atya az ítélkezést Fiára bízta (Jn 5:22), tehát az, aki mások indokait és eljárását bírálja, jogtalanul bitorolja Isten Fiának kiváltságát. Akik bírák és kritikusok akarnak lenni, az antikrisztus mellé állnak, „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek, vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát” (2Thess 2:4).

A legsúlyosabb következményekkel járó bűn a rideg, kritizáló és engesztelhetetlen lelkület, amely a farizeusok rendjét jellemzi. Ahol a szeretet és a hit hiányzik, ott Krisztus sincs jelen; s ha az Ő jelenlétének napsugarai elhomályosulnak, semmiféle tevékenység vagy buzgalom nem helyettesítheti ezt a szeretetet. Csodálatos képességünk lehet azon a téren, hogy mások hibáit felfedezzük; ámde akiket ez a lelkület ural, azoknak mondja Jézus: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből.” Rendszerint az igazságtalanságok elkövetői az elsők, akik másokat jogtalansággal gyanúsítanak, s embertársaik kárhoztatásával igyekeznek saját hibáikat fedezni, vagy önmagukat mentegetni. A bűn által jutott az ember a gonosz ismeretére; mihelyt az első emberpár vétkezett, egymást kezdték vádolni; így cselekszik az az ember, akit nem hat át Krisztus kegyelme.

Ha az emberek a kárhoztatásnak ezt a szellemét ápolják, nem elégszenek meg azzal, hogy embertársukat az általuk vélt hibákra figyelmeztessék, hanem ha szelíd eszközökkel nem bírhatják rá őket, hogy az ő felfogásukat kövessék, erőszakhoz folyamodnak. Amennyire csak lehet, kényszerítik felebarátaikat, hogy az ő elgondolásukat fogadják el. Így tettek Krisztus kortársai is; így tett az egyház is, ha kiveszett belőle Krisztus kegyelme. Ha a szeretet ereje eltűnt, az állam hatalmas karját vette igénybe alapelveinek megerősítésére, és hittételeinek elfogadtatására. Ebben rejlik minden vallást érintő törvény titka, innen erednek a vallási üldözések Ábeltől egészen napjainkig.

Krisztus nem hajtja, hanem vonzza magához az embereket. Az egyetlen kényszer, amit alkalmaz: a késztető szeretet. Ha tehát az egyház világi hatalom támogatását keresi, nyilvánvaló, hogy nélkülözi Krisztus erejét, az isteni szeretetet.

A baj gyökere az egyes emberekben rejlik, a gyógyulásnak tehát itt kell megkezdődnie. Krisztus megparancsolja a vádolónak, hogy először a saját szeméből vegye ki a gerendát, szabaduljon meg a vádaskodó szellemtől, ismerje be és hagyja el saját bűneit, mielőtt másokat akar megjavítani! „Nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem” (Lk 6:43). A vádaskodásnak ez a szelleme rothadt gyümölcs, amely arról tanúskodik, hogy az egész fa romlott. Hasztalan önigazultságunkban jónak tartani önmagunkat, mert előbb szívünknek kell átalakulnia. Mielőtt másokat akarnánk megjavítani, ezt kell megtapasztalnunk, mert „a szívnek teljességéből szól a száj”.

Ha az életben egy lélek válságba kerül, s ti tanáccsal és figyelmeztetéssel akartok rajta segíteni, szavaitoknak csak akkor lehet jó hatása, ha példaadásotok és lelkületetek összhangban van azokkal. Jónak kell lennetek, még mielőtt jót cselekedhetnétek. Mindaddig nem gyakorolhattok senkire olyan hatást, amely jellemét átalakíthatja, amíg Krisztus kegyelme saját szíveteket meg nem alázta, meg nem tisztította, és meg nem lágyította. Ha pedig bennetek ez az átalakulás már végbement, akkor olyan természetes lesz, hogy mások áldására éljetek, mint a rózsabokornak, hogy illatozzék, és a szőlőtőnek, hogy gyümölcsöt terem.

Ha Krisztus bennetek „a dicsőség reménysége”, akkor nem mások figyelése és hibáik leleplezése után vágyakoztok. Ahelyett, hogy arra törekednétek, hogy másokat vádoljatok és elítéljetek, inkább segíteni, áldani és menteni akarjatok! Ha tévelygőkkel találkoztok, szívleljétek meg ezt a figyelmeztetést: „Ügyelj magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is” (Gal 6:1). Eszetekbe jut majd, hogy életetek útján milyen gyakran tévedtetek magatok is, és nehéz volt újra az egyenes útra térni, amikor elhagytátok. Semmi esetre sem taszítjátok majd testvéreteket még nagyobb sötétségbe, hanem szíves részvéttel figyelmeztetitek az őt környékező veszedelmekre.

Aki gyakran tekint fel a golgotai keresztre, és tudatában van annak, hogy az ő bűnei juttatták a Megváltót oda, az nem próbálkozik azzal, hogy bűneit felebarátjáéval összehasonlítsa. Nem ül be a bírói székbe, hogy embertársai felett ítélkezzék. Aki a golgotai kereszt árnyékában halad, lehetetlen, hogy a vádaskodás és az önmagasztalás szellemét ápolja.

Csakis akkor vettétek ki a gerendát a szemetekből és lettetek alkalmassá mások megsegítésére, akkor közeledhettek hozzá és érinthetitek szívét, amikor érzitek, hogy saját éneteket, sőt egész életeteket is fel tudnátok áldozni, hogy egy megtévedt testvéreteken segítsetek. Hibáztatással és szemrehányással még senkit sem lehetett a helyes útra téríteni. Sőt ellenkezőleg: ezáltal csak még távolabb űzték őket Krisztustól, mert szívüket elzárták a jobb meggyőződésük elől. Csak a szelíd, nyájas és megnyerő lélek mentheti meg a tévelygőket, és fedezheti el a bűnök sokaságát. Ha jellemetekben Krisztus jelleme nyilvánul meg, ez átalakító hatást gyakorol majd mindazokra, akikkel érintkeztek. Engedjétek, hogy Krisztus éljen bennetek napról napra! Ő pedig megmutatja általatok Igéjének teremtő erejét — mint csendes, nyájas, meggyőző és hatalmas befolyást; amely a lelkeket a mi Urunk és Istenünk szépségének képmására alakítja.

Jézus itt olyan emberekről beszél, akik nem vágyakoznak a bűn rabszolgaságából menekülni. A bűnösökkel és a bűnnel való állandó érintkezésük következtében jellemük oly mélyre süllyedt, hogy a gonoszhoz ragaszkodnak, s egyáltalán nem akarnak tőle elszakadni. Krisztus szolgái ne akadályoztassák magukat azok által, akik az evangéliumot megvetik és nevetségessé teszik.

Az Üdvözítő sosem ment el részvétlenül a még oly mélyre, a bűn örvényébe süllyedt lélek mellett sem, ha az a becses mennyei igazságokat kész volt befogadni. A vámszedőkhöz, bukott asszonyokhoz intézett szava új életet jelentett számukra. Mária Magdolna, akiből hét ördögöt űzött ki, aki Jézus sírjától utolsónak távozott, volt az első, akit Ő a feltámadás reggelén üdvözölt. A tarsusi Saulból, az evangélium legelkeseredettebb ellenségéből lett Pál, Krisztus hűséges szolgája. A gyűlölködés és megvetés leple alatt, a bűn és a gonosz cselekedetek mögött is olyan lélek rejtőzhet, akit Krisztus kegyelme meg akar váltani, hogy koronáján kőként, igazgyöngyként ragyogjon.

A Megváltó háromszoros ígérettel biztat a kérésre, nehogy a hitetlenkedésre, félreértésre és félremagyarázásra alkalmat adjon. Azt szeretné, ha mindazok, akik Istent keresik, hinnének is benne, ezért — akinek minden lehetséges — hozzáfűzi: „Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”

Más feltételhez nem köti Isten ezeket az ígéreteket, minthogy kegyelmét éhezzük, tanácsát kérjük és szeretete után vágyódjunk. „Kérjetek!” A kéréssel bizonyítjuk, hogy felismertük ínségünket, s amennyiben hittel kértünk, meg is kapjuk kérésünket. Isten zálogul adta szavát, tehát bizonyosak lehetünk, hogy megtartja ígéretét. Ha őszinte töredelemmel közeledünk hozzá, nem kell attól félnünk, hogy merészségnek tartja, ha ígéretének teljesítését kérjük. Ha azokat az áldásokat kéritek, amelyekre szükségetek van, hogy jellemeteket Krisztus képmására alakíthassátok át, akkor olyasmit kértek, ami összhangban áll Isten ígéretével, tehát teljesíti is kéréseteket. Bűnös voltotok felismerése és tudata elégséges alap arra, hogy Isten kegyelmét kérhessétek. Hogy Isten elé járulhassatok, annak nem a ti szentségetek a feltétele, hanem az az óhaj, hogy megtisztítson benneteket minden bűntől és minden erkölcstelenségtől. Amit állandóan felhozhatunk Isten előtt, az nagy nyomorúságunk és végtelen gyámoltalanságunk; ezért szorulunk teljesen Isten megváltó hatalmára.

„Keressetek!” Ne csak Isten áldása után, hanem Isten után is sóvárogjatok! Ismerkedjetek meg Istennel, és csendesedjetek el! „Keressetek és találtok!” Isten keres titeket, s a ti iránta érzett vágyakozásotok: Lelkének vonzása. Engedjetek a Lélek vonzásának! Krisztus — a megkísértettek, tévelygők s a hűtlenek Képviselője — arra törekszik, hogy őket önmagával közösségbe hozza. „Hogyha őt keresed, megtalálod” (1Krón 28:9).

„Zörgessetek!” Különleges meghívás folytán járulunk Istenhez. Ő már vár reánk, hogy bennünket fogadótermében üdvözölhessen. Az első tanítványok, Krisztus követői, nem elégedtek meg azzal, hogy útközben, rövid ideig vele beszélgessenek, hanem megkérdezték tőle: „Rabbi, hol lakol?... Elmenének és megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon” (Jn 1:39—40). Ugyanígy juthatunk mi is a legbensőbb közösségbe és a legbizalmasabb kapcsolatba vele. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az” (Zsolt 91:1). Kopogtassanak tehát a kegyelem ajtaján mindazok, akik Isten áldása után vágyakoznak, és mondják el meggyőződéssel: „Uram, te megígérted: aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik!”

Jézus a körülötte álló emberekre tekintett, s szívének egyetlen vágya az volt, hogy az egész sereg megismerje Isten kegyelmét és szeretetét. Egy éhes gyermeket állított képzeletben szemük elé — aki földi atyjától kenyeret kér —, hogy így értesse meg velük ínségüket, s azt, hogy Isten mindig kész kielégíteni hiányukat. „Avagy ki az az ember közületek, aki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki?” Jézus itt az atyai szívnek gyermeke iránt érzett természetes szeretetéről beszél, s így folytatja: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?!” Egyetlen szerető atya sem tudná éhes gyermekét elutasítani, ha kenyeret kérne tőle, az ember pedig Istenével szemben mégis bizalmatlan, és nem hiszi, hogy Isten meghallgatja gyermekei kérelmét. Elképzelhető lenne Istenről, hogy gondatlanul bánjon gyermekével, s kínozza, és csak azért csigázza, hogy végül is kiábrándítsa őt? Hogyan gondolhatjuk, hogy Isten csak ígéri az embernek a jó és tápláló eledelt, hogy azután követ adjon neki?

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik” (Lk 11:13). Isten helyettese a Szentlélek, a legnagyobb adomány. „Minden jó ajándék” benne foglaltatik, és a Teremtő Isten sem adhat ennél többet és jobbat. Ha az Úrhoz fohászkodunk, hogy legyen irgalmas irántunk ínségünkben, s hogy vezéreljen bennünket Szentlelke által, lehetetlen, hogy imánk elől elzárkózzék. Az előfordulhat esetleg, hogy a szülők elfordulnak éhező gyermeküktől, de Isten mindig meghallgatta a szükségben lévő és hozzá vágyakozó szív jajkiáltását. Csodálatosan gyengéden közli velünk szeretetét. Akik azért a komor napokon úgy vélik, hogy Isten megfeledkezett róluk, szívleljék meg Ésaiás próféta üzenetét: „És szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr. Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Imé az én markaimba metszettelek fel téged” (Ésa 49:14—16).

Isten Igéjének minden egyes ígéretét imánkba foglalhatjuk, amennyiben Isten adott szavára támaszkodunk. Bármilyen lelki áldást óhajtunk, kiváltságunk, hogy Jézus nevében kérjük. Egyszerű szavakkal, gyermeki hittel tárhatjuk fel Isten előtt szívünket. Amennyiben szükséges, táplálékért és ruházatért is könyöröghetünk hozzá; éppúgy, mint lelki ínségünkben az élet kenyerét és az igazság öltönyét is tőle kérjük. Mennyei Atyátok jól tudja, hogy nektek minderre szükségetek van, s ezért felszólít benneteket, hogy jöjjetek és kérjetek. Csak Jézus nevében nyerhetjük el mindezen áldásokat, hiszen Isten éppen azáltal akarja Fia nevét megdicsőíteni, hogy kínzó szükségleteinket kegyelmének kincstárából ingyen és bőkezűen kielégíti.

Ne feledjük azonban, hogy amikor Istenhez, mennyei Atyánkhoz fordulunk, akkor egyben elismerjük, hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. Nem csak jóságában bízunk ezután, hanem mindenben alárendeljük magunkat akaratának — annak tudatában, hogy szeretete változhatatlan —, és átadjuk magunkat neki, hogy a ránkbízottakat végezzük. Jézus megígérte azoknak, akiknek megparancsolta, hogy először Isten országát és annak igazságát keressék: „Kérjetek és adatik néktek!”

Istené minden hatalom mennyen és földön, az Ő ajándékai viszont gyermekeinek a tulajdonát képezi. Ezek az adományok olyan értékesek, hogy csak a Megváltó drága vére által válhattak tulajdonunkká. Olyan adományok, amelyek a szív legtitkosabb vágyait is kielégítik, és mindörökké megmaradnak; mindazok tulajdonává válhatnak, akik kisgyermekként jönnek Istenhez. Tekintsétek Isten ígéreteit tulajdonotoknak, hivatkozzatok rájuk, mint adott szavára, s az örömök áradatát árasztja majd reátok.

Embertársainkkal való bánásmódban mindig képzeljük magunkat az ő helyzetükbe: érzelmi világukba, nehézségeikbe, örömeikbe és szenvedéseikbe! Helyezkedjünk bele életkörülményeikbe, s azután úgy tegyünk velük, mint ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak, ha az ő helyükben lennénk! A becsületességnek ez a valódi szabálya. Ez egyenértékű a törvény kijelentésével: „Szeresd felebarátodat!” Ez a próféták tanításainak lényege és a Menny alapelve, s mindazokban kifejlődik, akik alkalmasakká váltak arra, hogy Istennel szent közösségben éljenek.

Ez az aranyszabály az őszinte barátság alapelve; mindezt Krisztus élete és jelleme szemlélteti a leghívebben. A szelídség és szépség ragyogó sugarai áradtak szét Üdvözítőnk mindennapi életéből. Mily jóság sugárzott jelenlétéből! Ugyanez a lelkület nyilatkozik meg gyermekeiben is; akikben Krisztus lakozik, azokat mennyei légkör övezi. Tisztaságuk fehér ruhája Isten kertjének illatát árasztja; arcuk Krisztus világosságát sugározza, amely az elfáradtak és tévelygők ösvényét beragyogja.

Aki helyes fogalmat nyert a tökéletes jellemről, annak Krisztus részvétét és gyengédségét is ki kell nyilatkoztatnia. A kegyelem hatása lágyítja meg a szívet, megtisztítja, nemesbíti érzelmeit, és mennyből fakadó gyengédséget kölcsönöz.

Ennek az aranyszabálynak azonban még mélyebb jelentősége is van. Isten azt kívánja mindazoktól, akik gazdag kegyelme által sáfáraivá váltak, hogy a tudatlanságban és sötétben élő lelkeket olyan mértékben részesítsék a rájuk bízott javakból, mint amilyen mértékben ők maguk kívánnának részesedni azokból, ha a helyükben lennének. Pál apostol mondta: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok” (Róm 1:14).

Amennyivel többet tudtok Isten szeretetéről, s amennyivel gazdagabb kegyelemben részesültetek, mint e földön bármely elbukott s elvakult lélek, annyival vagytok adósaik. Vonatkozik ez a földi élet javaira és áldásaira is. Ha több a vagyonunk, ez bennünket az aránylag kevésbé jómódúak adósaivá tesz. Ha vagyonosak vagyunk, vagy életünk kényelmesebb, akkor ez ünnepélyesen kötelez bennünket, hogy a betegekről, özvegyekről és árvákról gondoskodjunk, mint ahogy mi is szeretnénk, hogy ők gondoskodjanak rólunk ellenkező esetben.

Az itt lévő aranyszabály ugyanazt az igazságot tanítja, mint a Hegyi Beszéd más részein: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek”. Amit mással cselekszünk — akár jó, akár rossz —, bizonyosan visszaszáll ránk, áldásként vagy átokként. Mert amit adunk, azt kapjuk vissza. Ha földi áldásokban részesítjük embertársainkat, ezek az áldások ugyanúgy térnek hozzánk vissza. Sőt a nyomorúság idején gyakran megnégyszereződve kapjuk vissza őket. Ezen kívül a jó cselekedeteket már ebben az életben is megjutalmazza az Úr, szeretetének nagyobb arányú kiárasztása által. Ez a menny dicsőségének és kincseinek summája. Gonoszságunkért is megkapjuk a megérdemelt büntetést. Ha könnyelműen elkedvetlenítettünk és elítéltünk valakit, magunknak is ugyanazt az utat járjuk ki, amelyen másokat járattunk, s nekünk is át kell éreznünk mindazt a fájdalmat, amelyet részvétlenségünk, szeretetlenségünk által okoztunk.

Isten szeretete rendelte ezt így: Ő azt akarja, hogy meggyűlöljük keményszívűségünket, és szívünket kitárván abban Krisztus lakozhassék. Így a benne levő gonoszság átalakul, s ami átoknak látszott, áldássá válik.

Ennek az igazságnak az alapelve: a kereszténység alapelve. Ezt bármilyen módon megváltoztatni: csalás. A vallás, amely arra tanítja híveit, hogy kevéssé értékeljen lelkeket, akiket Krisztus annyira értékelt, hogy érettük életét áldozta, olyan vallás, amely érzéketlen az emberek ínsége, szenvedése és jogai iránt: így nem lehet igaz vallás. Ha a szegények, szenvedők és bűnösök jogaival mitsem törődünk, Krisztus árulói vagyunk. Olyan sokan veszik fel Krisztus nevét, de életükkel mégis megtagadják jellemét: ezért olyan erőtlen a kereszténység, és nincs hatása e világon. Az ilyen magatartás csak káromolja és megszentségteleníti az Úr nevét.

Az apostoli gyülekezetről tudjuk, hogy azokban a napokban, amelyet a feltámadt Üdvözítő dicsősége ragyogott be: „senki semmi marháját nem mondta magáénak.” „Mert szűkölködő sem vala őközöttük senki.” „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; nagy kegyelem vala mindnyájukon.” „És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel” (Acs 4:32, 34, 33; 2:46—47). Az eget-földet átkutathatjuk, s végül rájövünk, hogy Isten egyetlen igazságot sem nyilatkoztatott ki olyan hatalmasan, mint azt, hogy az ínségben élőket segítenünk kell. Ez a Krisztusban rejlő igazság.

Ha a Krisztus nevét vallók ennek az aranyszabálynak elveit gyakorolják, akkor ugyanaz az erő kíséri majd az evangéliumot, mint az apostolok idejében.

Krisztus korában Palesztina lakosai fallal körülvett városokban laktak, amelyek rendszerint hegyeken vagy halmokon terültek el. Meredek, sziklás utak vezettek fel a kapukhoz, amelyeket napnyugtakor bezártak. Az otthonaikba igyekvő utasoknak sietniük kellett, hogy még naplemente előtt odaérjenek. Aki későn jött, az az egész éjszakát a városon kívül tölthette.

Jézus az ilyen keskeny és meredek ösvénnyel ábrázolta hallgatóinak a hazafelé — a nyugodt otthonba — vezető utat, amellyel a keresztény életét ismertette. Az út, amelyet számotokra kijelöltem: szűk, rögös és nehéz a kapun átjutni, mert az aranyszabály minden büszkeséget és önzést kizár. Van ugyan egy szélesebb út is, de annak vége kárhozat. Ha a lelki élet útját választjuk, akkor állandóan kapaszkodnunk kell felfelé, mert ez az út meredek. Kevés útitársatok lesz, mert a nagy tömeg a lefelé vezető utat választja.

A halál útján a legnagyobb kényelemmel haladhat az egész emberiség, minden világiasságával, haszonlesésével, büszkeségével, becstelenségével és erkölcsi züllöttségével. Ott szabad tér nyílik mindenféle véleménynek és tanításnak; bő alkalom kínálkozik mindenkinek, hogy saját hajlamait kövesse, s hogy azt cselekedje, amit önzése kíván. Keresni sem kell a kárhozat útját, mert a kapu tágas, az út széles, s minden megerőltetés nélkül haladhatunk rajta.

Ám az élethez vezető út keskeny, s a kapuja szűk. Amíg valamely bűnös szenvedélyhez ragaszkodunk, mindaddig keskenynek találjuk ezt az utat. Ha az Úrnak útján akarunk haladni, le kell mondanunk saját útjainkról, akaratunkról, gonosz szokásainkról és életvezetésünkről. Aki Krisztusnak akar szolgálni, nem követi a világ felfogását, és nem állhat azzal azonos állásponton. A mennybe vezető út sokkal keskenyebb, semhogy rang vagy gazdagság elférnének rajta; keskenyebb, semhogy kielégíthetnénk a becsvágyat, amely az önző ént tekinti középpontnak. Sokkal meredekebb és sziklásabb, semhogy a kényelemhez ragaszkodók megmászhatnák. Munka, türelem, önmegtagadás, gáncs, a bűnösök ellentmondása volt Krisztus osztályrésze; nekünk mindezt szintén vállalnunk kell, ha valaha Isten országába akarunk jutni.

Mindebből azonban nem következik, hogy a felfelé vezető út mindig nehéz, a lefelé vezető út pedig mindig könnyű. A halál felé vezető úton mindenütt fájdalom, csalódás, bűnhődés és bánat sorakozik, amelyek mind megannyi figyelmeztetés, hogy ne menjünk tovább. Isten végtelen szeretete folyton megnehezíti az önfejűek és könnyelműek öngyilkosságát; Sátán azonban természetesen kívánatossá teszi az utat, de mindez csak csalás. A kárhozat útja emésztő gonddal, fájdalommal és önváddal terhes. Kellemes dolognak látszhat a világi gőg, becsvágy kielégítése, de a vége gond és fájdalom. A haszontalan tervek az élvezet legjobb kilátásaival és reménységével kecsegtetnek, azonban csakhamar tapasztaljuk, hogy az öröm méreggé válik, s életünk keserűvé; szertefoszlanak reményeink, amelyekkel saját énünket tettük középponttá. Bár a széles út bejáratát virágos kapu díszíti, az út maga mégis tövises. A bejáratnál tündöklő reménysugár a kétségbeesés homályává válik, s az a lélek, amely ezt az utat járja, a végtelen éj homályába süllyed.

„A hitetleneknek útja kemény”, ám a bölcsesség „útai gyönyörűséges utak, és minden ösvénye békesség” (Péld 13:15; 3:17). A Krisztus iránti engedelmesség minden egyes megnyilvánulása, minden érette hozott önmegtagadás, minden békén elszenvedett fájdalom s a kísértések felett kivívott minden győzelem: a végső diadal dicsőségéhez vezető út. Aki Krisztust választja vezetőjének, az biztonságban halad; még a legnagyobb bűnös sem kerülhet útvesztőbe. Egyetlen remegő, kétségbeesett tévelygő sem fogja nélkülözni az útjára vetett szent és tiszta világosságot. Bár az út olyan keskeny és szent, hogy bűn nem fér el rajta, mégis mindenki számára van segítség, s egyetlen kétségbeesett léleknek sem kell így panaszkodnia: „Az Úr nem gondoskodik rólam!”

Lehet, hogy a felfelé vezető út rögös és meredek, jobbra-balra örvények tátonghatnak, esetleg útközben számos akadállyal kell megküzdenünk, s dolgoznunk kell akkor is, amikor már fáradtan vágyunk nyugalom után, vagy harcolnunk kell, amikor már erőnk elfogyott, és bíznunk kell, amikor reményünk szertefoszlott: azonban Krisztus vezetésével biztosan elérünk a béke várva várt kikötőjébe. Ő előttünk haladt a sziklás úton, és egyengette számunkra.

Az életnek e meredek útján mindenütt fellelhetők az öröm forrásai, amelyek a bölcsesség útján haladó fáradt vándorokat felüdítik. Ők még a szenvedések közepette is vidáman kitartanak, mert Krisztus — akit lelkük szeret — láthatatlanul mellettük halad. Minden egyes felfelé vezető lépésnél határozottabban érzik kezének érintését, újabb és újabb sugarakat vetít ösvényükre a Láthatatlan, s dicsénekük mind magasabbra szárnyal. Így haladnak mindig feljebb és feljebb, míg dicshimnuszuk egyesül az Isten trónusa köré sereglett angyalok énekével. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4:18).

A megkésett utasnak sietnie kellett, ha napnyugta előtt a városba akart érni. Semmi sem vonhatta el a figyelmét útközben. Minden törekvése arra irányult, hogy a kapun bejusson. Hasonló törekvésnek kell megnyilvánulni a keresztény életében is a cél elérése érdekében — jelenti ki Jézus. „Megmutattam nektek azokat a jellembeli szépségeket, amelyek a valóságban országom dicsőségét alkotják. Mindez nem ígér nektek földi javakat, haszonleső uralmat, de mégis érdemes utána vágyakoznotok és törekednetek. Nem azért hívlak benneteket, hogy a világuralomért harcoljatok velem. Ebből azonban nem következik, hogy nem kell harcolnotok és győznötök. Ellenkezőleg: azt parancsolom nektek, hogy küzdjetek és harcoljatok, hogy lelki országomba bejuthassatok!”

A keresztény élete folytonos harc és küzdelem. A győzelmet azonban emberi erővel nem vívhatja ki senki. A harctér az emberi szív. A megvívandó harc a legnagyobb, amit valaha ember vívott, s abból áll, hogy saját énünket átadjuk Isten akaratának, hogy szívünket Isten szeretete irányítsa. A test és vér kívánságából született régi természetünk nem örökölheti Isten országát. El kell hagyni régi útjainkat, örökölt hajlamainkat és eddigi szokásainkat.

Aki elhatározza, hogy belép ebbe a lelki országba, tapasztalni fogja, hogy felvonul ellene bűnös természete, minden erejével és szenvedélyével, felerősítve a sötétség birodalmának minden hatalmasságával. A haszonlesés és büszkeség minden ellen lázongani fog, ami őket bűnös színben tünteti fel. Rossz szokásainkat és helytelen kívánságainkat — amelyek lényünket uralják — nem tudjuk önerőnkből legyőzni; csak Urunkkal tudunk felülkerekedni hatalmas ellenségünkön, aki bennünket rabszolgaságban tart. Egyedül Isten segítségével győzhetünk. Jézus akarja, hogy uralkodjunk önmagunk, akaratunk és szokásaink felett, de beleegyezésünk és együttmunkálkodásunk nélkül nem segíthet rajtunk. Isten Lelke az embernek kölcsönzött képességek és erők által működik. Meg kell nyitnunk a szívünket Isten Lelke átformáló erejének; akaraterőnknek együtt kell működni Isten erejével.

Komoly ima és állandó megalázkodás nélkül nem vívhatjuk ki a diadalt. Akaratunkat ne kívülről kényszerítsék a mennyei erőkkel való együttműködésre, mindennek önként kell történnie. Ha lehetséges volna, hogy a Lélek befolyását százszoros mértékben reátok kényszerítsék, az sem kereszténnyé, sem a Menny alattvalóivá nem tenne benneteket. A gonosz vára ezzel nem győzhető le. Akaratunkat összhangba kell hoznunk Isten akaratával. Saját erőtökből képtelenek vagytok szándékaitokat, hajlamaitokat és kívánságaitokat Isten akaratának alárendelni, azonban ha készek vagytok engedelmeskedni, Isten segítségetekre jön: „Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:5). Akkor hozzáláttok, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket. Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil 2:12—13).

Krisztus szépsége és a menny dicsősége sok ember szívét vággyal tölti el, azonban visszariadnak azon feltételek teljesítésétől, amelyek alapján ezt a dicsőséget elérhetnék. Sokan járnak a széles úton olyanok, akik elégedetlenek, menekülni szeretnének a bűn rabszolgaságából, de saját erejükből igyekeznek bűnös szokásaik ellen küzdeni. Vágyakozva tekintenek a keskeny út és a szoros kapu felé, azonban az önző élvezetek, a világ szeretete, büszkeség és szentségtelen becsvágy válaszfalat emelnek köztük és a Megváltó között. Beismerik, hogy lelkükből minden titkos bálványt ki kellene irtaniuk, a bűnös élvezetek hajszolását abba kellene hagyniuk, a világias akadályokat félre kellene tenniük ahhoz, hogy a szoros kapun át beléphessenek. De a hajlamaiktól, élvezetektől elszakadni olyan áldozatot jelent számukra, amitől visszariadnak, így visszafordulnak. „Sokan... igyekeznek bemenni, és nem mehetnek” (Lk 13:24). Vágyakoznak az ajtó után, néhányszor meg is kísérlik, hogy elérjék, azonban nem maradnak meg állhatatosan törekvésük mellett. Nem határozták el, hogy megszerzik, bármibe kerüljön is.

A győzelem egyedüli reménye ránk nézve abban van, hogy akaratunkat alárendeljük Isten akaratának, és vele összhangban munkálkodunk óráról órára és napról napra. Nem juthatunk be Isten országába, ha olyanok maradunk, mint azelőtt voltunk. A megszentelődésre csak úgy juthatunk, ha énünket megtagadjuk, és Krisztus lelkülete tölt el. A büszkeséget és az önhittséget keresztre kell feszítenünk. Képesek vagyunk-e a kívánt árat megfizetni? Készek vagyunk-e akaratunkat teljesen összehangolni Isten akaratával? Amíg minderre nem vagyunk készek, Isten megújító kegyelme nem nyilatkozhat meg bennünk.

A harc, amelyre vállalkoznunk kell, „a hitnek nemes harca”. „Amire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely énbennem hatalmasan munkálkodik” (Kol 1:29) — mondja Pál apostol.

Jákób életének legfontosabb fordulópontján Istenhez imádkozott. Egyetlen gondolat foglalkoztatta: jellemének átalakulása. Azonban míg Istenhez imádkozott, egy vélt ellenség támadt reá, és Jákób önvédelemből egész éjjel küzdött vele. Azonban lelkének szándékát még az életveszély sem változtatta meg. Mikor már ereje csökkent, az angyal felhasználta isteni hatalmát; Jákób ebből az érintésből felismerte, hogy kivel küzdött. Sérülten és tehetetlenül hullott az Üdvözítő kebelére, és áldását kérte. Nem engedte, hogy visszautasítsák, és kérését nem hagyta abba. Krisztus pedig teljesítette ennek a gyámoltalan, bűnbánó léleknek a kívánságát — ígéretéhez méltó módon (Ésa 27:5). Jákób határozottan kijelentette: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem” (1Móz 32:26). A kitartásnak ilyen lelkületére éppen az késztette, akivel küzdött. Az Úrral küzdött, s Ő adta neki a győzelmet is, Ő változtatta át Jákób nevét Izraelre, mondván: „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél” (1Móz 32:28). Amiért Jákób saját erejével hiába küzdött, azt az önátadás és erős hit által elnyerte. „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot: a mi hitünk” (1Jn 5:4).

Hamis tanítók támadnak majd, hogy benneteket a keskeny útról és a szoros kaputól eltérítsenek. Őrizkedjetek tőlük, mert — még ha juhok ruhájában járnak is — belül ragadozó farkasok. Jézus próbakövet is nyújt nekünk, amelynek segítségével a hamis tanítókat az igaziaktól megkülönböztethetjük: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét?”

Nem azt mondja, hogy szép beszédeikről vagy fenséges hitvallásaikról ismerhetjük meg őket, hanem: Isten szava szerint kell őket elbírálnunk. „A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, nincs nékik hajnaluk” (Ésa 8:20). Milyen üzenetet hirdetnek ezek a tanítók? Vajon Isten tiszteletére és félelmére ösztönöznek benneteket? Arra serkentenek benneteket, hogy törvényei hűséges megtartásával mutassátok ki iránta érzett szereteteket? Ha az emberek nem érzik az erkölcsi törvények súlyát és fontosságát, ha Isten parancsolatait könnyelműen veszik, ha csak a legkisebb törvények egyikét is megszegik, és az embereket arra tanítják, hogy ők is így cselekedjenek: az ilyenek a mennyben nem nyernek megtiszteltetést, s minden ilyen igényük jogosulatlan. Azt a munkát végzik, amit egykor a sötétség fejedelme — Isten ellensége — kezdett.

Nem minden ember Krisztusé, még ha nevét vallja és jelét hordja is. Sokan megszégyenülnek majd azok közül, akik Krisztus nevében tanítottak. „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem ti gonosztevők” (Mt 7:22—23).

Ezek az emberek azt hiszik, hogy ők a helyes úton haladnak, miközben helytelenül cselekszenek. Bár Krisztust Uruknak vallják, és hiszik, hogy az Ő nevében nagy dolgokat cselekszenek, mégis a gonoszságot munkálják. „Szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük pedig nyereség után jár.” Aki Isten szavát hirdeti, az „olyan nékik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, s mint valamely jó hegedű; csak hallják beszédidet, de nem cselekszik azokat” (Ez 33:31—32).

Ha azt állítjuk, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, de nem követjük Őt, állításunk önmagában értéktelen. Az a Krisztusba vetett hit, amely lelkeket menthet meg, nem olyan, mint amilyet sokan színlelnek: „Higgyetek, higgyetek, és a törvényt nem kell megtartanotok!” — mondogatják. Ám az a hit, amely nem vezet engedelmességre, vakmerő elbizakodottság. János apostol így szól: „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság” (1Jn 2:4). Senki se gondolja, hogy a különleges sors vagy bizonyos csodálatos megnyilatkozások igazolják véleménye, élete helyességét. Ha az emberek könnyelműen beszélnek Isten szaváról, és saját benyomásaikat, érzelmeiket és tapasztalataikat Isten Igéje fölé emelik, akkor tudhatjuk, hogy nincs bennük világosság.

Az engedelmesség: a tanítványság próbaköve. A törvénye betartása útján teszünk bizonyságot állítólagos szeretetünk valódiságáról. Ha a szívünkbe fogadott tanok kiölik a bűnt, és lemosnak lelkünkről minden szennyet; ha az életszentség gyümölcsét termik, akkor feltehetjük, hogy e tanítások Istennek igazságai. Ha a jótékonyság, szívesség, gyengédség és részvét nyilatkozik meg életünkben; ha tiszta szívből örülünk a becsületes cselekedeteknek; ha nem magunkat, hanem Krisztust magasztaljuk — akkor tudhatjuk, hogy hitünk valódi hit. „Arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk” (1Jn 2:3).

Krisztus beszéde mélyen megindította a népet. Az igazság alapelveinek isteni szépsége és Jézus ünnepélyes figyelmeztetései úgy hatottak, mint Isten szava, amely szívüket vizsgálja. Szavai eddigi gondolataiknak és véleményeiknek a gyökeréig hatoltak, úgyhogy tanításának követése eddigi gondolkodásuk és életmódjuk tökéletes megváltoztatását jelentette. Ha ezt teszik, vallástanítóiktól el kellett volna szakadniuk, s ennek következménye az egész épület — amit a rabbik nemzedékeken át emeltek — összeomlása lett volna. Ezért történt, hogy — bár szívesen meghallgatták — mégis olyan kevesen voltak, akik életük zsinórmértékéül elfogadták volna tanításait.

Jézus olyan példázattal fejezte be a Hegyi Beszédet, amely meglepő világossággal bizonyította, hogy az általa hirdetett elveket gyakorlatilag is meg kell valósítanunk. Az Üdvözítő körül szorongó tömegben sokan voltak, akik életüket a Galileai-tenger közelében töltötték. Amint a hegy lejtőjén ültek, jól láthatták a vízmosásokat, amelyeken át a víz a hegyekről utat tört a tóhoz. A nyár folyamán ezek a patakok részben teljesen kiapadtak, s csak száraz, homokos medrük volt látható. De az esős téli évszakban e medrek vadul rohanó áradattá váltak, s időnként a völgyeket elárasztva — útjukban feltartóztathatatlanul — mindent magukkal ragadtak. Ilyenkor számtalan olyan lakóház is romba dőlt, amelyet a lakosság nyáron látszólag az árterületen kívül épített. Álltak azonban a dombok tetején sziklára épített házak is. Hegyvidékeken a házakat általában sziklákra építették, s így hosszú évszázadokon át ellenálltak a viharnak és a vizek áradatának. Ilyen épületeket azonban csak a legnagyobb gonddal és fáradsággal lehetett felépíteni. Sokkal megközelíthetetlenebbek voltak, s ezért kényelmetlenebbek, mint a füves lapályon fekvők. Másrészt azonban, ha a sziklára épültek, vihar, áradat és felhőszakadás meg nem ingathatta azokat.

Jézus azt mondta, hogy aki beszédét elfogadja, s azt jellemének és egész életének alapjául tekinti, az hasonló ahhoz emberhez, aki házát a sziklára építette. Már évszázadokkal azelőtt megírta Ésaiás próféta: „Istenünk beszéde mindörökké megmarad” (Ésa 40:8). Péter apostol pedig, évekkel a Hegyi Beszéd elhangzása után, a következőket fűzi a próféta szavaihoz: „Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett” (1Pt 1:25). Egyedül Isten szava maradandó ezen a világon. Isten Igéje a legbiztosabb alap. „Az ég és a föld elmúlnak, de az beszédeim semmiképpen el nem múlnak” (Mt 24:35).

A Hegyi Beszédben kidomborodnak a törvény magasztos elvei és Isten jelleme. Aki ezeket az igéket elfogadja élete alapjául: az üdvösség Sziklájára épített. Ha az Igét befogadjuk, Krisztust fogadjuk be. Csakis azok építenek Őreá, akik ily módon fogadják el Krisztus szavát. „Más fundamentomot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (1Kor 3:11). „És nincsen senkiben másban idvesség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Apcs 4:12). Krisztus az Ige, Isten kinyilatkoztatása; jellemének, törvényének, szeretetének és életének megnyilatkozása az az alap, amelyre jellemünket felépíthetjük Isten országa számára.

Akkor építünk Krisztusra, ha Igéjére hallgatunk. Nem az az igaz ember, aki örül az igazságnak, hanem aki gyakorolja azt. Az életszentség nem az elragadtatás érzése, hanem az Isten iránti tökéletes odaadás következménye, s a mi mennyei Atyánk akaratának teljesítése. Amikor Izrael fiai az ígéret földjének határán táboroztak, nem volt elégséges, hogy az országot megismerték és Kánaánról énekeltek, mert ez nem segítette volna őket a dicső ország szőlőskertjeinek és olajfaligeteinek birtokbavételében. Csak úgy lehetett az övék, hogy elfoglalták; hogy valamennyi feltételnek eleget tettek; hogy Istenbe vetett élő hitük volt; s hogy ígéreteit magukra alkalmazták, s utasításainak engedelmeskedtek.

Az igaz vallás Krisztus parancsolatának cselekvéséből áll. Nem azért, hogy ezáltal Isten kegyelmét elnyerjük, hanem: viszontszeretetként, szeretetének érdemtelenül elfogadott ajándékaiért. Krisztus az emberek üdvösségét nem szóbeli vallomásaiktól, hanem a megszentelt élet cselekedeteiben megnyilatkozó hittől teszi függővé. Követőitől tetteket vár és nem csak beszédet, mert csupán a cselekedetek tökéletesbítik a jellemet. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8:14). Nem azok az Isten gyermekei, akiknek szívét a Lélek érinti, de csak néha engednek erejének, hanem azok, akiket Isten Lelke vezérel.

Krisztus követője akarsz lenni? Nem tudod, hogy miként kezdjed? Sötétségben vagy, és nem tudod, hogyan találhatod meg a világosságot? Kövesd azt a fényt, amelyet már kaptál! Határozd el, hogy Isten szavát követed, amennyire csak teheted! Krisztus ereje és egész élete Szavában rejlik. Ha hitben fogadod el az Írás szavát, ez erőt ad az engedelmességre. Ha a megismert világosságot követed, mind több világosságot nyerhetsz. Isten szavára építesz, tehát jellemed Krisztus jellemének képmására épül fel.

Krisztus az igazi fundamentum, az élő kő. Akik Őreá építenek, mindannyian részeseivé válnak életének. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá” (1Pét 2:5). „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban” (Ef 2:21). A kövek az alappal eggyé válnak, mert ugyanaz az élet hatja át a nagy egészet. Ilyen épületnek a zivatar sem árthat, mert

aki életét Istenhez kapcsolja, vele együtt mindent túlél.

Minden olyan épület azonban, amelynek nem Isten szava az alapja, romba dől. Akik Krisztus kortársaihoz hasonlóan emberi eszmékre, véleményekre, külsőségekre és emberek által elrendelt ceremóniákra, Krisztus kegyelmétől független érdemekre építik fel jellemük épületét, azok bizonytalan homokra építenek. A kísértések vadul tovarohanó áradata magával ragadja a homokos talajt, s házát — mint egy roncsot — visszahagyja az idők árjának partján.

„Ezért így szól az Úr Isten: ...A jogosságot mérőkötéllé tevém, és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát, és vizek ragadják el a rejteket” (Ésa 28:16—17).

Azonban ma még az irgalom esedezik a bűnös érdekében: „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Hiszen miért halnátok meg!” (Ezék 33:11). A megátalkodottakhoz szóló hang az Ő hangja, aki mikor a szeretett városra tekintett, fájdalmában így kiáltott fel: „Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik tehozzád küldetnek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaid, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akarátok! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Lk 13:34—35). Jeruzsálem városa az egész világot szimbolizálta, a világot, amely kegyelmét elvetette és megutálta. Ti miattatok sírt, ti dacos szívek! Még akkor is, amikor Jézus a hegyen könnyeit hullatta Jeruzsálem felett, a város megtérhetett volna, s ezáltal elkerülhette volna végzetét. Isten még kegyelmesen várakozott arra, hogy adományait elfogadják. Vonatkozik ez rád is, kedves Olvasóm. Krisztus még mindig szeretettel szól hozzád: „Ímé az ajtó előtt állok, és zörgetek, valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jel 3:20). „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja” (2Kor 6:2).

Akik saját erejükben bíznak, a homokra építenek. Még nincs azonban késő, hogy a közelgő veszély elől meneküljetek. Meneküljetek a biztos sziklára, még mielőtt kitör a vihar! „Így szól az Úr Isten: Íme, Sionban egy követ tettem, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” „Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai.” „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” És „nem vallotok szégyent és gyalázatot soha örökké” (Ésa 28:16; 45:22; 41:10; 45:17).