Több mint ezernégyszáz évvel azelőtt, hogy Krisztus Betlehemben megszületett, Izrael fiai Sikem kies völgyében gyűltek össze, hogy ünnepélyes csendben hallgassák a papok szavát. A beszéd áldást és átkot hirdetve hangzott a hegyek oldaláról. „Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak, a ti Istenetek parancsolatainak... az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek...” (5Móz 11:27—28). Ezért azt a hegyet, amelyről az áldások szóltak, Áldások-hegyének nevezték el. Mégsem Garizim-hegyéről hangzottak el azok az igék, amelyek áldásként áradtak a bűnös, gyászba borult emberiségre. Izrael ugyanis nem valósította meg az előtte feltárt felemelő eszméket. Az igazi Józsuénak kell majd az embereket a hit valódi nyugalmába elvezetni. Többé nem a Garizim az áldások hegye, hanem az a névtelen hegy a Genezáreti-tó partján, ahol Jézus tanítványaival az egybegyűlt tömeget tanította.

Képzeletben idézzük fel ezt a jelenetet! Miközben a tanítványokkal a hegy lejtőjén elhelyezkedünk, merüljünk el azokban a gondolatokban, érzésekben, amelyek az ő szívüket is eltöltötték.

Amikor az Üdvözítő megkezdte tanítói hivatását, a Messiásról és művéről általában olyan felfogás uralkodott, ami által a nép Őt semmiképp nem fogadhatta el. Az őszinte, megszentelt lelkület a hagyományok és ceremóniák előtérbe helyezése miatt teljesen háttérbe szorult; a jövendöléseket a büszke, világias és nagyravágyó emberek magyarázták a népnek. Az emberek a Messiást nem a bűntől szabadító Megváltóként várták, hanem olyan hatalmas fejedelemként, aki a Júda törzséből származó Oroszlán fennhatósága alatt egyesít majd minden népet. Hiába szólította fel őket Keresztelő János az ősi próféták szívettépő erejével a bűnbánatra, és hiába mutatott rá a Jordán partján Isten Bárányára, aki elveszi a világ bűneit. Isten megpróbálta figyelmüket az Ésaiás prófétánál megjövendölt szenvedő Megváltóra irányítani, ők azonban erről hallani sem akartak.

Ha Izrael tanítói és vezetői teljesen átadták volna magukat Krisztusnak, őket tette volna az emberiséghez küldött követeivé. Isten közelgő országának hirdetése és a bűnbánatra való felhívás először Júdeában hangzott el. Amikor Jézus a kalmárokat a jeruzsálemi templomból kiűzte, ezzel önmagát Messiásnak jelentette ki ; Ő tisztítja meg a lelket a bűn szennyétől, és népét Isten szent templomává teszi. A nép fejedelmei és vezetői azonban nem akartak „leereszkedni”, s az egyszerű názáreti Tanítót nem fogadták el. Már második jeruzsálemi látogatása alkalmával bepanaszolták Őt a Nagytanács (Szanhedrin, a zsidóság legmagasabb kormányzó testülete a babiloni fogság után — a szerk.) előtt, és csak a néptől való félelem tartotta vissza az előkelő tisztségek viselőit, hogy el ne fogassák. Jézus ekkor elhagyta Júdeát, és Galileában kezdett tanítani.

Már néhány hónapja tanított itt, amikor megtartotta a Hegyi Beszédet. Az üzenet — „elközelített Istennek országa” (Mt 4:17) — felhangzott az egész országban, és általános figyelmet keltett; és tovább tüzelte becsvágyó reményeik lángját. Az új tanító hírneve messze túljutott Palesztina határain, s a papi fejedelmek álláspontjával mit sem törődve, mindenfelé úgy kezdték emlegetni, hogy Ő a várva várt Szabadító. Bármit tett, óriási embertömeg vette körül, és nagy volt az általános lelkesedés.

A Jézussal szoros összeköttetésben álló tanítványok számára elérkezett az idő, hogy közvetlenül bekapcsolódjanak Mesterük művébe, hogy a tömegek ne maradjanak felügyelet nélkül, mint a pásztor nélküli juhnyáj. A tizenkét tanítvány közül néhányan már tanítói tisztének kezdete óta a legszorosabb kapcsolatban álltak vele; a többiek pedig úgy érintkeztek egymással, mint Jézus családjának tagjai. A rabbik magyarázataival félrevezetett néppel együtt, általában ők is a földi királyság felállítására vártak. Nem értették Jézus tetteit. Gyakran csodálkoztak, hogy semmiféle kezdeményezést nem tett ügyének előrevitelére, hogy a papok és rabbik barátságát megnyerje; sőt egyáltalán semmit sem tett, hogy királyi hatalmát érvényesítse. A tanítványoknak még igen sok akadályt kellett leküzdeni, hogy arra a magaslatra jussanak, amelyet el kellett érniük Krisztus mennybemenetele után. Jézust mindnyájan szerették; s bár a hitben lassan fejlődtek, Ő mégis úgy tekintett rájuk, mint akikre később fontos művét bízza. Már elég régóta voltak vele, hogy küldetésének isteni eredetében megalapozódjanak, s miután már a nép is látta hatalmának kétségbevonhatatlan jeleit, az út készen állt, hogy országának alapelveit elmagyarázza, s hogy annak igazi lényegét megérthessék.

Jézus a Galileai-tenger közelében — a hegy lejtőjén — egész éjjel kiválasztott tanítványaiért imádkozott. Hajnalban magához hívta őket; ima közben kezét áldólag terjesztette ki rájuk, hogy elkülönítse őket az evangélium szolgálatára. Azután a tenger partjára ment, ahol már reggel óta nagy tömeg várta Őt.

A rendszeresen megjelenő galileaiakon kívül jöttek az emberek Júdeából, sőt még Jeruzsálemből, Pereából, Dekapolisból, Idumeából, Tírusból és Sidonból, s a Földközi-tenger főnícai városaiból is: „...amikor hallották, hogy miket mível vala, nagy sokasággal jövének Őhozzá” (Mk 3:8). Mert sokakat meggyógyított: „mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta” (Lk 6:17—19).

A keskeny tengerpart alkalmatlan volt, hogy elegendő helyet biztosítson — még ha mindnyájan állnának is — a hallgatóságnak. Jézus ezért hallgatóit a hegyoldalra vezette. Amikor olyan sík területre értek, amely alkalmasnak látszott a nagy tömeg elhelyezkedésére, Jézus leült a fűre. A tanítványok és a többiek követték példáját.

Érezték, hogy valami rendkívüli fog történni. Azt hitték, hogy Krisztus csakhamar megalapítja, felállítja országát. A reggeli eseményekből következtettek erre, s várták az Úr megnyilatkozását. Az egész hallgatóság feszült várakozással figyelt. Az arcok izgatott figyelemről tanúskodtak.

Amint mindannyian helyet foglaltak a zöldellő hegyoldalon, várva Jézus szavait, szívük megtelt az eljövendő dicsőség gondolatával. Voltak közöttük írástudók és farizeusok is. Ők azt a napot sóvárogták, amely biztosítja számukra a gyűlölt Róma feletti uralmat, a világbirodalom gazdagságát és pompáját. A szegény földművesek és halászok abban reménykedtek, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös táplálékukat, fáradságos életüket, nyomorúságtól való félelmüket kényelmes ház és bőség váltja majd fel; napjaikat pedig édes semmittevéssel tölthetik. Azt is remélték, hogy durva öltözetük helyett — amely nappal öltönyük, éjjel pedig takarójuk volt — Krisztus nekik adja elnyomóik finom és drága ruháit.

Mindenki szívét az a büszke várakozás töltötte el, hogy Izraelt nemsokára minden nép az Úr kiválasztott népeként fogja tisztelni, Jeruzsálem pedig egy világbirodalom fővárosa lesz.