Luther Márton a legkiemelkedőbb azok között, akik által Isten a katolicizmus sötétségéből a tisztultabb hit világosságára vezette az egyházat. A buzgó, lánglelkű, mélyen vallásos Lutherre, aki az istenfélelmen kívül nem ismert más félelmet, és aki a vallásos hit alapjaként csak a Szentírást ismerte el, korának nagy szüksége volt. Általa Isten csodálatos munkát végzett, hogy az egyházat megreformálja és a világot felvilágosítsa.

Az evangélium első hírnökeihez hasonlóan Luther is szegény család sarja volt. Gyermekéveit egy német parasztember szerény otthonában töltötte. Apja a bányászélet naponkénti fárasztó munkájával kereste meg fia iskoláztatásának költségeit. Ügyvédnek szánta. Isten azonban azt akarta, hogy magasztos templomát építse, amely oly lassan növekedett a századok során. Luthert a végtelen bölcsesség sok viszontagságok, nélkülözések és a kemény fegyelmezés iskolájában készítette fel élete fontos küldetésére.

Luther apja világos látású, jellemes, céltudatos, becsületes, egyenes ember volt. Azt tette, amit a meggyőződése diktált, nem félve a következményektől. Rendkívül józan ítélőképessége bizalmatlanná tette a szerzetességgel szemben. Szerfölött bosszankodott, amikor Luther az ő beleegyezése nélkül belépett egy kolostorba, és csak két év elteltével békült meg fiával. Nézetei azonban akkor sem változtak meg.

Luther szülei nagy gondot fordítottak gyermekeik nevelésére és iskoláztatására. Igyekeztek megtanítani őket Isten ismeretére és a keresztény erények gyakorlására. Az apa gyakran imádkozott fia hallatára azért, hogy a gyermek ne felejtse el az Úr nevét, és egy napon álljon igazságának ügye mellé. Ezek a szülők megragadták az erkölcsi és szellemi művelődés minden lehetőségét, amit csak fárasztó munkával telt életük megengedett. Lelkiismeretesen és rendületlenül igyekeztek gyermekeiket istenfélő, hasznos életre felkészíteni. A határozott és szilárd jellemű szülők néha túl szigorúak voltak, de a reformátor, aki jóllehet tudta, hogy egyes dolgokban tévedtek, fegyelmezésüket inkább helyeselte, mint elítélte.

Az iskolában, ahova kicsi korában járt, keményen, sőt kegyetlenül bántak Lutherrel. Szülei olyan szegények voltak, hogy amikor egy másik városban járt iskolába, egy ideig kénytelen volt élelmét házról házra járva énekléssel megkeresni. Sokszor éhezett. Az akkori nyomasztó, vallásos, babonás elképzelések félelemmel töltötték el. Esténként nehéz szívvel feküdt le. Félt a sötét jövőtől. Állandó rettegésben élt, mert Istent nem jóságos mennyei Atyának, hanem szigorú, könyörtelen bírónak, kegyetlen zsarnoknak vélte.

Luther ilyen súlyos és csüggesztő körülmények között is céltudatosan igyekezett kimagasló erkölcsi és szellemi tökéletességre, amit értékesnek tartott. Sokat szeretett volna tudni. Komolysága és gyakorlatiassága inkább a maradandó és hasznos, mint a látványos és felszínes dolgok utáni vágyat táplálta benne.

Tizennyolc éves korában, amikor beiratkozott az erfurti egyetemre, helyzete kedvezőbb lett, és kilátásai biztatóbbá váltak, mint fiatalabb korában. Szülei takarékossággal és szorgalommal rendezett anyagi helyzetet teremtettek, és minden szükséges segítséget meg tudtak adni neki. Józan barátainak befolyására pedig némiképp csökkent korábbi iskoláinak nyomasztó hatása. Szorgalmasan tanulmányozta a legjobb szerzők írásait, igyekezve legfontosabb gondolataikat emlékezetében elraktározni, és a bölcsek bölcsességét magáévá tenni. Korábbi tanárainak szigorú fegyelmezése ellenére is megmutatkozott benne a jövő kiváló embere, és a későbbi kedvező hatások következtében szellemileg rohamosan fejlődött. Biztos emlékezőtehetsége, eleven képzelőereje, jó logikája és fáradhatatlan szorgalma csakhamar társai élére emelte. A fegyelmezett tanulással megszerzett szellemi érettsége, élénk gondolkozása és jó felfogóképessége felkészítette a küzdelmes életre.

Luther félte az Urat. Ebből fakadt kitartó céltudatossága és Isten előtti mélységes alázata. Állandóan tudatában volt annak, hogy Isten segítsége nélkül semmit sem tehet. A napot mindig imával kezdte, és szüntelenül eligazításért, segítségért fohászkodott. „Aki jól imádkozik – mondta sokszor –, az a tanulás nagy részét elvégezte.”

Egy napon az egyetem könyvtárában böngészgetve Luther felfedezett egy latin Bibliát. Soha azelőtt nem látta ezt a könyvet. Azt sem tudta, hogy létezik. Hallott ugyan részleteket az evangéliumokból és az apostoli levelekből a nyilvános istentiszteleten, de azt gondolta, hogy az az egész Biblia. Életében most látta először a teljes Szentírást. Áhítattal vegyes csodálkozással lapozgatta a szent iratot. Érverése meggyorsult, és szíve hevesebben dobogott, amikor saját szemével olvasta az élet igéit. Néha megállt és felkiáltott: „ó, bárcsak Isten adna nekem egy ilyen könyvet!” Mennyei angyalok álltak mellette, és az Isten trónjától áradó fénysugarak felfedték előtte az igazság kincseit. Mindig félt attól, hogy megsérti Istent, de soha nem érezte ennyire, hogy milyen bűnös.

A bűntől való szabadulás és az Istennel való megbékélés utáni mélységes vágy végül arra késztette, hogy kolostorba vonuljon, és szerzetesi életet éljen. Itt a legmegalázóbb munkát kellett végeznie. Azt is megkövetelték tőle, hogy házról házra járva kolduljon. Abban a korban volt, amikor az ember megbecsülésre és elismerésre sóvárog. Ezek az alantas szolgálatok mélységesen sértették természetes érzéseit. De türelmesen elviselte ezt a megalázást, mert azt hitte, hogy erre bűnei miatt szükség van.

Minden percet, amit napi feladatai megengedtek, tanulással töltött. Inkább nem aludt, és még a szűkös étel elfogyasztására is sajnálta az időt. Mindennél nagyobb örömet talált Isten Igéjének kutatásában. Rábukkant egy Bibliára, ami a kolostor falához volt láncolva, és ide sűrűn eljárt. Amikor még inkább meggyőződött a maga bűnös voltáról, arra törekedett, hogy saját cselekedetei által bűnbocsánatot szerezzen, és békét találjon. Szerfölött önmegtartóztató életet élt. Böjtöléssel, virrasztással és önsanyargatással igyekezett megzabolázni bűnös természetét, amelyen a szerzetesi élet semmit sem javított. Nem riadt vissza egyetlen olyan áldozattól sem, amely által szíve megtisztulását és Isten tetszésének elnyerését várhatta. „Igazán kegyes szerzetes voltam – mondta később. Szigorúbban követtem rendem szabályait, mint azt ki tudnám fejezni. Ha egy szerzetes egyáltalán elnyerheti a mennyet szerzetesi cselekedetei által, én minden bizonnyal jogot szereztem rá… Ha ez még sokáig tartott volna így, halálra sanyargattam volna magam.” E kínzó önfegyelmezés következtében legyengült, és ájulást okozó görcsöket kapott, amelyek kihatásaiból soha nem gyógyult meg. De minden igyekezete ellenére sem lett könnyebb lelkének terhe. Már a kétségbeesés határán volt.

Amikor Luther úgy érezte, hogy minden elveszett, Isten egy barátot és segítőt adott mellé. A kegyes Staupitz megnyitotta előtte Isten Igéjét. Kérte, hogy ne önmagára nézzen, hanem bűnbocsátó Megváltójára, Jézusra; és ne foglalkozzon az Isten törvényének áthágásáért járó örök büntetéssel. „Ne gyötörd magad bűneid miatt, hanem vesd magad a Megváltó karjába! Bízzál benne, az Ő igaz életében, a halála általi engesztelésben!… Hallgasd Isten Fiát! Ő emberré lett, hogy biztosítson Isten pártfogásáról. Szeresd Őt, aki előbb szeretett téged!” Így beszélt a kegyelem hírnöke. Szavai mély nyomot hagytak Luther szívében. Sok-sok harc után, amelyet sokáig melengetett hibáival vívott, fel tudta fogni az igazságot, és nyugtalan lelkébe béke költözött.

Luthert pappá szentelték, és a kolostorból a wittenbergi egyetem meghívta professzorának. Wittenbergben eredeti nyelven szorgalmasan tanulmányozta, majd pedig tanította a Bibliát. A zsoltárokat, az evangéliumokat és az apostoli leveleket tömegek hallgatták nagy elragadtatással. Staupitz, Luther barátja és felettese, a szószéki szolgálatra, Isten szavának prédikálására buzdította. Luther vonakodott, érdemtelennek érezve magát arra, hogy Krisztus nevében szóljon az emberekhez. Csak hosszú küzdelem után engedett barátai kérlelésének. A Szentírásban már jártas volt, és Isten kegyelme nyugodott rajta. Ékesszólása lebilincselte hallgatóit; buzgalma érintette szívüket, az igazság világos és energikus feltárása pedig meggyőzte őket.

Luther ekkor még a pápai egyház hű fia volt, és nem is gondolt arra, hogy ez valaha másként lesz. A Gondviselés utat készített neki egy római látogatásra. Gyalog ment, és útközben kolostorokban szállt meg. Az egyik olaszországi kolostor gazdagságán, pompáján és fényűzésén mélyen elcsodálkozott. A fejedelmi jövedelmet élvező szerzetesek pompás lakosztályokban laktak, a legdíszesebb és legdrágább ruhákba öltözködtek, roskadozó asztalokról lakomáztak. Luther fájó kétségek között állította szembe e képpel saját önmegtagadását és viszontagságait, és elbizonytalanodott.

A távolban végre megpillantotta a hét halmon épült várost. Mélyen megindulva borult a földre, és így kiáltott: „ Szent Róma, köszöntelek!” És belépett a városba. Meglátogatta a templomokat, hallgatta a papok és szerzetesek csodálatos elbeszéléseit, és elvégzett minden megkövetelt szertartást. Mindenütt olyan látvány tárult elé, ami csodálkozással és iszonyattal töltötte el. A papság minden osztályában romlottságot látott. Főpapok ajkáról illetlen vicceket hallott, és elborzadt rettenetes szentségtörésükön, ami még a mise alkalmával sem maradt el. A szerzetesek és a polgárok közé vegyülve tékozlással és kicsapongással találkozott. Amikor a szent helyek felé fordult, szentségtörést látott. „Senki el sem képzelheti – írta –, micsoda bűnöket és becstelen cselekedeteket követnek el Rómában. Látni és hallani kell, hogy elhiggye az ember. Az a mondás járja: »Ha van pokol, Róma afölé épült.« Olyan örvény ez, ami mindenféle bűnt bocsát ki magából.”

A pápa egyik újabb rendelete bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik térdelve megmásszák „Pilátus lépcsőjé”-t, amelyen a legenda szerint Megváltónk leereszkedett, miután távozott a rómaiak tárgyalóterméből, és csodaképpen Jeruzsálemből Rómába került. Luther egy napon áhítatosan kapaszkodott fel ezen a lépcsőn, amikor hirtelen mennydörgésszerű hangon ezt hallotta: „Az igaz ember… hitből él” (Rm. 1:17). Luther talpra ugrott, és szégyenkezéssel vegyes rémülettel sietett el onnan. Ez az ige soha nem csökkenő súllyal élt ezután lelkében. Ettől kezdve tisztábban látta, mint valaha, milyen nagy tévedés az emberi cselekedetek üdvözítő erejében bízni, és milyen nagy szükség van a Krisztus érdemeibe vetett állhatatos hitre. Szeme kinyílt, és soha többé nem volt vak a pápa megtévesztéseivel szemben. Amikor arcát elfordította Rómától, szívében is elfordult tőle, és ettől kezdve egyre jobban mélyült a szakadék, mígnem Luther megszakított minden kapcsolatot a pápai egyházzal.

Amikor Luther Rómából visszatért, a wittenbergi egyetemen megkapta a hittudományok doktora címet. Most szabadabban szentelhette magát a szeretett Szentírás kutatásának, mint bármikor azelőtt. Ünnepélyesen megfogadta, hogy egész életében Isten Igéjét fogja figyelmesen tanulmányozni és becsületesen prédikálni, nem pedig a pápák mondásait és tanait. Most már nemcsak szerzetes és egyetemi tanár volt, hanem a Biblia hivatalos hirdetője is. Isten elhívta, hogy pásztorolja nyáját, amely éhezett és szomjazott az igazságra. Luther határozottan kimondta, hogy a keresztényeknek csak a Szentírás tekintélyével alátámasztott tanítást szabad elfogadniuk. Ezek a szavak a pápai fennhatóság alapját ingatták meg, és a reformáció létfontosságú elvét hangsúlyozták.

Luther látta, hogy veszélyes dolog az emberi elméleteket Isten Igéje fölé emelni. Bátran támadta az okoskodó teológusok hitetlenségét, és ellenezte azt a filozófiát és teológiát, amely oly sokáig irányította és befolyásolta az embereket. Nem csupán értéktelennek bélyegezte ezeket a tanításokat, hanem ártalmasnak is tartotta őket, és igyekezett hallgatói figyelmét a filozófusok és teológusok álokoskodásairól a próféták és apostolok által ismertetett igazságra irányítani.

Drága volt az az üzenet, amelyet tolmácsolt a szavain csüggő lelkes tömegeknek. Soha nem hallottak ilyen tanítást. A Megváltó szeretetének örvendetes híre, a Jézus engesztelő vére által ígért bocsánat és béke megörvendeztette szívüket, és az örökkévalóság reménységét ébresztette bennük. Wittenbergben fény gyúlt. Sugarainak el kellett jutniuk a föld legtávolabbi részeibe is, hogy az idők végéig egyre fényesebben ragyogjanak.

De a fény és a sötétség nem férhet meg egymással. Az igazság és tévelygés között kibékíthetetlen ellentét van. Az egyik fenntartása és megvédése a másik megtámadását és megdöntését jelenti. A Megváltó kijelentette „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert” (Mt. 10:34). Néhány évvel a reformáció kezdete után Luther ezt mondta: „Isten nem vezet, hanem előre taszít. Magával ragad. Nem vagyok a magam ura. Szeretnék nyugodtan élni, de belekényszerültem a kavargások és forrongások közepébe.” A küzdelem már a küszöbön volt. Nem térhetett ki előle.

A római egyház áruba bocsátotta Isten kegyelmét. A pénzváltók asztalát (Mt. 21:12) az oltár mellett állította fel. A levegő visszhangzott a vevők és árusok kiabálásától. A pápa azzal az ürüggyel, hogy a római Szent Péter-templom építéséhez gyűjti a pénzt, nyilvánosan árultatta a bűnbocsánatot. Bűncselekmények árából akartak Isten tiszteletére templomot építeni, szegletkövének lerakását pedig gonoszsággal akarták kifizetni. De éppen az az eszköz, amelyet Róma a maga tekintélyének növelésére alkalmazott, hívta ki a halálos csapást hatalma és nagysága ellen. Ez rázta fel a katolicizmus legelszántabb és legsikeresebb ellenfeleit, és ez vezetett ahhoz a harchoz, amely megingatta a pápa trónját és fején a hármas koronát.

A bűnbocsánat árulásának németországi főmegbízottját – név szerint Tetzelt – előzőleg elítélték, mert a leggaládabbul megsértette Isten és a társadalom törvényét. De megmenekült a bűncselekményeiért kijáró büntetéstől, és a pápa felhasználta a maga nyereségvágyó és lelkiismeretlen céljaira. Tetzel arcátlanul mondogatta a legégbekiáltóbb hazugságokat, és csodálatos mesékkel vezette félre a tudatlan, hiszékeny és babonás népet. Ha ismerték volna Isten szavát, nem lehetett volna megtéveszteni őket. A pápaság azért rejtette el a Bibliát az emberek elől, hogy saját befolyása alatt tartsa őket, hogy becsvágyó vezetői hatalmát és vagyonát növelje.

Amikor Tetzel belépett egy városba, futár ment előtte, és közhírré tette: „Isten és a szentatya kegyelme van kapuitoknál.” És az emberek úgy fogadták az istenkáromló csalót, mintha Isten jött volna le hozzájuk a mennyből. A becstelen üzérkedés a templomban folyt, és Tetzel a szószékre lépve Isten legdrágább ajándékaként dicsőítette a búcsút. Kijelentette, hogy akik bűnbocsátó cédulát vásárolnak, minden bűnükre, amelyet a jövőben elkövetnek, bocsánatot kapnak, és „még bűnbánatra sincs szükség.” Sőt arról is biztosította hallgatóit, hogy a bűnbocsátó cédulák nemcsak az élőket, hanem a halottakat is megmentik; hogy abban a pillanatban, amikor a pénz megcsörren pénzesládája fenekén, annak a lelke, akiért kifizették, megmenekül a purgatóriumtól, és elindul a menny felé.

Péter így válaszolt Simon mágusnak, aki az apostoloktól meg akarta vásárolni a csodatevő erőt: „A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető” (Acs. 8:20). Tetzel ajánlatán azonban ezrek kaptak mohón. Kincstárába ömlött az arany és az ezüst. A pénzen megvásárolható üdvösség olcsóbb, mint az az üdvösség, amely bűnbánatot, hitet, a bűn legyőzéséhez pedig kitartó erőfeszítést igényel.

A búcsú tanútételét a katolikus egyház számos művelt és kegyes tagja ellenezte, és sokan nem hittek a józanésszel és a kinyilatkoztatással ellentétes tanításokban. Egyetlen főpap sem merte felemelni szavát e gonosz üzérkedés ellen, de a köznépet aggasztotta és nyugtalanította ez a dolog. Sokan türelmetlenül kérdezték, vajon Isten nem tesz semmit az egyház megtisztításáért?

Luther, aki még mindig katolikus volt, mégpedig a legszigorúbbak közül való, elborzadt a bűnbocsátás árusának istenkáromló vakmerősége láttán. Saját gyülekezetéből is sokan vásároltak bűnbocsátó cédulákat. Majd csakhamar felkeresték lelkészüket, és bűneiket megvallva feloldozást akartak kapni; nem mintha a bűnt megbánva meg akartak volna javulni, hanem a búcsú alapján. Luther megtagadta feloldozásukat, és figyelmeztette őket, hogy ha nem bánják meg bűneiket, és nem változnak meg, elvesznek. Ezek után kétségek között visszamentek Tetzelhez, – és elpanaszolták, hogy gyóntatójuk nem fogadta el céduláját. Néhányan még bátran vissza is követelték a pénzüket. A szerzetest elöntötte a harag, és a legiszonyúbb átkokat szórta. A köztereken tüzet gyújtatott, és azt mondta: „a pápától parancsot kapott, hogy eretnekként égessen el mindenkit, aki ellenezni merészeli legszentebb búcsúit”.

Luther az igazság bajnokaként most bátran munkához látott. A szószékről komolyan és ünnepélyesen figyelmeztette hallgatóit. Feltárta előttük a bűn visszataszító voltát, és azt, hogy az ember képtelen saját cselekedeteivel kisebbíteni vétkességét, vagy elkerülni a megérdemelt büntetést. A bűnös ember csak akkor juthat üdvösséghez, ha Isten előtt megbánja bűneit, és hisz Krisztusban. Krisztus kegyelmét nem lehet megvásárolni. Krisztus kegyelme ingyen van, ajándék. Azt tanácsolta az embereknek, hogy ne bűnbocsátó cédulákat vásároljanak, hanem tekintsenek hittel a keresztre feszített Megváltóra. Elmondta hallgatóinak saját fájó élményét, hogy megalázkodással és vezekléssel hiába igyekezett üdvösséget szerezni; hogy akkor lelt békére és örömre, amikor önmagáról levéve tekintetét, hitét Krisztusba vetette.

Amikor Tetzel folytatta a kufárkodást és hamis állításait, Luther elhatározta, hogy hatékonyabban fog tiltakozni az égbekiáltó visszaélések ellen. Nemsokára alkalom kínálkozott erre. A wittenbergi vártemplomnak számos ereklyéje volt, amelyeket bizonyos ünnepeken közszemlére tettek ki, és teljes bűnbocsánatot ígértek azoknak, akik ekkor elmennek a templomba és meggyónnak. Ezért ezeken a napokon nagyon sokan keresték fel a templomot. Közeledett a mindenszentek ünnepe, az egyik legfontosabb ilyen alkalom. Egy nappal előbb Luther a templom felé igyekvő tömeghez csatlakozott, és a templom kapujára egy papírlapot tűzött, amelyen a búcsú tana elleni kilencvenöt tétele állt. Luther kijelentette, hogy hajlandó e tételeket másnap az egyetemen megvédeni mindazokkal szemben, akik ezzel nem értenek egyet.

Luther tételei nagy érdeklődést keltettek. Az emberek újra meg újra elolvasták, és mindenütt mondogatták. Felbolydult az egyetem és az egész város. Ezek a tételek feltárták, hogy soha senki – sem a pápa, sem más – nem kapott hatalmat a bűnbocsánat adására, sem a büntetés elengedésére. Az egész rendszer értelmetlenség, Sátán fortélya, ügyes fogás, amelynek az a célja, hogy pénzt csikarjanak ki az emberektől babonaságuk kihasználásával, és amely tönkreteszi mindazok lelkét, akik elhiszik e hazugságokat. Luther azt is világosan kimutatta, hogy az egyház legértékesebb kincse Krisztus evangéliuma, és hogy a benne kinyilatkoztatott isteni kegyelemben ingyen részesül mindenki, aki bűnbánattal és hittel igényli.

Luther tételei vitára hívtak. De senki sem merte elfogadni a kihívást. Az általa felvetett kérdések néhány nap leforgása alatt elterjedtek egész Németországban, és néhány hét múlva az egész keresztény világ visszhangzott tőlük. Sok buzgó római katolikus, aki látta és fájlalta az egyház iszonyú romlottságát, de nem tudta, miként állítsa meg ezt a folyamatot, nagy örömmel olvasta a tételeket. Sokan Isten hangját ismerték fel bennük. Úgy érezték, hogy a könyörületes Isten kinyújtotta kezét, hogy megállítsa a római Szentszéktől kiinduló romlottság rohamosan duzzadó áradatát. A fejedelmek és a magisztrátusok titokban örültek, hogy megtörik a befolyása annak a fennhéjázó hatalomnak, amely megtagadja a döntései elleni fellebbezés jogát.

A bűnszerető, babonás tömegek azonban megrémültek, amikor a félelmüket csillapító álokoskodások halomra dőltek. A bűnt szentesítő munkájukban megzavart körmönfont egyházi személyek, akik látták, hogy nyereségük veszélyben van, felbőszültek, és összefogtak, hogy megvédjék hamis állításaikat. A reformátornak elszánt vádolókkal kellett szembeszállnia. Egyesek elhamarkodottsággal és meggondolatlansággal vádolták. Mások azt mondták róla, hogy öntelt, akit nem Isten irányít, hanem kérkedésből és túlbuzgóságból cselekszik. „Ki ne tudná – válaszolta –, hogy ritkán állhat elő valaki új tannal a kérkedés látszata nélkül, vagy anélkül, hogy vitára való izgatással ne vádolnák?… Miért ölték meg Krisztust és az összes vértanút? Mert azt hitték róluk, hogy öntelten lenézik a kor bölcsességét, és mert új dolgokkal jöttek elő, anélkül hogy alázatosan megkérdezték volna az ősi nézetek bölcseit.”

Majd ezt is mondta: „Amit teszek, azt nem emberi okoskodás, hanem Isten tanácsa alapján teszem. Ha ez a mű Istentől van, ki állíthatja meg? Ha pedig nem, ki viheti előre? Ne az én akaratom, ne az övék, ne is a mienk, hanem a Te akaratod legyen meg, ó szent Atyám, ki vagy a mennyekben.”

Luthert Isten Lelke indította el a munkába. Ez a munka kemény küzdelmekkel teljes volt. Luther ellenségeinek gyalázkodása, szándékainak elferdítése, jellemének és indítékainak igaztalan és rosszindulatú bírálgatása elsöprő áradatként zúdult rá, és nem maradt hatástalan. Korábban meg volt győződve arról, hogy a nép vezetői mind az egyházban, mind az iskolában örömmel fognak csatlakozni reformációs munkájához. A magas tisztségű személyek bátorító szavai örömmel és reménységgel töltötték el. Már előre látta az egyház verőfényesebb napjának pirkadását. De a bátorítás rosszallássá és kárhoztatássá változott. Sok egyházi és állami méltóság meg volt ugyan győződve Luther tételeinek igaz voltáról, de csakhamar felismerték, hogy ezeknek az igazságoknak az elfogadása nagy változásokkal járna. A nép felvilágosítása és megreformálása voltaképp aláásná Róma tekintélyét. Ezernyi patak apadna el, amely most a pápai kincstárba folyik, és ez nagyban korlátozná a pápai vezetők tékozlását és fényűzését. Ha a nép megtanul önálló lényként gondolkozni és cselekedni, és egyedül Krisztustól várja üdvösségét, a pápa trónja megdől, és végül a papok is elvesztik hatalmukat. Ezért elutasították azt a világosságot, amelyet Isten kínált nekik, és a felvilágosításukra küldött embert elutasítva, szembefordultak Krisztussal és az igazsággal.

Luther reszketett, amikor önmagára nézett – egyetlen emberként állt szembe a föld legnagyobb hatalmasságaival. Néha kétségbe vonta, hogy valóban Isten indította az egyház tekintélye elleni lázadásra. „Ki voltam én – írja –, hogy szembeszálljak a pápa tekintélyével, aki előtt… a föld királyai és az egész világ reszket?… Senki nem tudhatja, mennyit szenvedtem lélekben az első két évben, és milyen csüggedésbe, azt is mondhatnám, hogy kétségbeesésbe süllyedtem.” De Isten nem engedte, hogy szolgája teljesen elcsüggedjen. Amikor nem volt emberi támasza, csak Istenre tekintett, és megtanulta, hogy a Mindenható karjára teljes biztonsággal támaszkodhat.

A reformáció egyik hívének Luther ezt írta: „A Szentírást sem tanulással, sem értelemmel nem érthetjük meg. Először is imával kell kezdened! Könyörögj az Úrhoz, kegyelme által engedje meg, hogy az Írásokat megértsd! Isten szavának nincs más tolmácsolója, mint maga a Szerző, ahogy mondja is: »Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek«. Saját munkádtól vagy értelmedtől ne remélj semmit! Egyedül Istenben és Lelkének befolyásában bízzál! Hidd el ezt egy olyan embernek, aki mindezeket tapasztalatból mondja!” Ebben létfontosságú tanulság rejlik azok számára, akik érzik, hogy Isten hívta el őket a koruknak szóló ünnepélyes igazságok hirdetésére. Ezek az igazságok felszítják Sátán és a koholmányait kedvelő emberek ellenségeskedését. A gonoszság hatalmaival vívott küzdelemben értelmi képességeknél és emberi bölcsességnél többre van szükség.

Amikor az ellenség szokásokra és hagyományokra, vagy a pápa kijelentéseire és tekintélyére hivatkozott, Luther a Bibliával és egyedül a Bibliával felelt. A támadók a Biblia érveire nem tudtak válaszolni. Ezért a formaságok és a babona rabjai Luther vérére áhítoztak, miként a zsidók Krisztus vérére. „Eretnek – kiáltották Róma fanatikusai. – Az egyház elleni árulás lenne, ha engednénk ezt a szörnyű eretneket akár csak egy óráig is tovább élni. Azonnal fel kell állítani számára a vérpadot!” De Luther nem lett dühük prédája. Isten feladattal bízta meg, és a menny angyalait küldte védelmére. Sokan azonban, akik elfogadták Luthertől a drága világosságot, ki voltak téve Sátán haragjának, és az igazságért bátran elviselték a kínzást és a halált.

Luther tanításai egész Németországban magukra vonták a gondolkodó emberek figyelmét. Prédikációiból és írásaiból olyan fény áradt, amely emberek ezreit ébresztette és világosította fel. Az egyházat oly sokáig fogva tartó halott formalizmus helyét élő hit foglalta el. Az emberek egyre kevésbé bíztak a katolicizmus babonáiban. Az előítélet emelte korlátok megrendültek. Isten Igéje, amelynek mérlegén Luther minden tanítást és minden követelményt megvizsgált, kétélű kardhoz volt hasonlatos, amely utat vág magának az emberi szívekhez. Az emberek vágytak a lelki felemelkedésre. Mindenütt olyan éhség és szomjúság támadt az igaz élet után, amire századok óta nem volt példa. Az emberek figyelme, amely oly régóta emberi rítusokra és földi közbenjárókra irányult, most bűnbánattal és hittel a megfeszített Krisztus felé fordult.

Ez a hatalmas érdeklődés még jobban elmélyítette a pápai hatalmasságok aggodalmát. Luthert Rómába idézték, hogy cáfolja meg az eretnekség vádját. Ez a parancs megrémítette Luther barátait. Nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti barátjukat a Jézus mártírjainak vérétől már megrészegült romlott városban. Tiltakoztak Luther Rómába menetele ellen, és kérték, hogy ügyét Németországban vizsgálják ki.

Végül így is történt. Az ügyet a pápai nunciusnak kellett kivizsgálnia. Az eligazításban, amelyet ez a tisztségviselő a pápától kapott, az állt, hogy Luther eretneksége megállapított tény. A nuncius tehát „haladék nélkül állítsa törvény elé, és vesse börtönbe”. Ha pedig Luther hajlíthatatlan, és a pápai követ nem tudja rátenni a kezét, joga van „törvényen kívül helyezni egész Németországban, a vele tartókat pedig száműzni, megátkozni és kiközösíteni”. A pápa utasította a nunciust, hogy a veszedelmes eretnekség teljes felszámolása érdekében közösítsen ki mindenkit, bármilyen rangú egyházi és állami méltóságot is, kivéve a császárt, ha futni engedné Luthert és híveit, és nem szolgáltatná ki őket Róma bosszújának.

Így mutatkozott meg a pápaság valódi szelleme. A keresztény elveknek nyoma sincs az okmányban, de még a puszta méltányosságnak sem. Luther messze volt Rómától. Nem volt alkalma megmagyarázni vagy megvédeni álláspontját. De mielőtt még ügyét kivizsgálták volna, kurtán eretneknek nyilvánították; egy és ugyanazon a napon megintették, megvádolták és elítélték. És mindez annak parancsára, aki magát Szentatyának, az egyház és állam egyetlen abszolút, csalatkozhatatlan tekintélyének nevezte.

Ez idő tájt, amikor Luthernek oly nagy szüksége volt egy igazi barát megértésére és tanácsára, a gondviselő Isten Melanchtont küldte Wittenbergbe. A fiatal, szerény, kissé félénk Melanchton józan ítélőképessége, nagy tudása és megnyerő modora, erényessége és egyenes jelleme általános csodálatot és megbecsülést keltett. Szelíd természetéről éppúgy ismert volt, mint ragyogó képességeiről. Hamarosan az evangélium buzgó követője, Luther legmegbízhatóbb barátja és értékes segítőtársa lett. Szelídsége, megfontoltsága és pontossága kiegészítette Luther bátorságát és határozottságát. Összefogásuk a reformációnak tekintélyt szerzett, Luthernek pedig nagy erőforrást jelentett.

A tárgyalás helye Augsburg volt, ahova a reformátor gyalog ment. Hívei mélységesen aggódtak érte. Ellenségei nyíltan megfenyegették, hogy az úton elfogják és megölik. Barátai könyörögtek, hogy ne tegye ki magát ilyen veszélynek. Még azt is mondták, hogy egy időre menjen el Wittenbergből, és keressen menedéket azoknál, akik szívesen megvédik. De ő nem akarta elhagyni azt a helyet, ahova Isten állította. Kötelességének tartotta, hogy híven képviselje az igazságot a vihar ellenére, amely lesújtott rá. Ezt mondta: „Olyan vagyok, mint Jeremiás, a harc és küzdelem embere. De minél jobban fenyegetnek, annál jobban örülök… Becsületem és jó hírnevem már oda van. Csak egy dolog maradt meg: nyomorult testem. Vegyék el azt is! Életemet csak néhány órával rövidítik meg. De a lelkemet nem tudják elvenni. Aki arra vágyik, hogy Krisztus szavát hirdesse a világnak, annak minden pillanatban számítania kell a halálra.”

Luther Augsburgba érkezésének hírét a pápai nuncius nagy örömmel fogadta. Úgy látszott, hogy a sok gondot okozó eretnek, aki felkeltette az egész világ figyelmét, most Róma hatalmában van; és a nuncius nem akarta, hogy kicsússzon a kezükből. A reformátor nem szerzett menlevelet magának. Barátai nyomatékosan figyelmeztették, hogy menlevél nélkül ne jelenjék meg a római követ előtt. Ők maguk vállalták, hogy megszerzik a császártól. A nuncius visszalépésre szerette volna kényszeríteni Luthert, ha pedig ez nem sikerül, Rómába vitetni, hogy osztozzon Husz és Jeromos sorsában. Ezért megbízottai útján igyekezett rábírni arra, hogy menlevél nélkül jelenjék meg előtte, bízza rá magát az ő irgalmára. Ezt a reformátor udvariasan, de határozottan visszautasította. Csak akkor jelent meg a pápai nuncius előtt, amikor megkapta a hivatalos írást, amelyben a császár szavát adta, hogy megvédi.

A pápa hívei elhatározták, hogy taktikából megkísérlik Luthert a kedvességgel megnyerni. A nuncius a kihallgatásokon nagyon nyájasnak mutatkozott, de követelte, hogy Luther fenntartás nélkül hódoljon meg az egyház tekintélye előtt, és adja fel minden tételét érvelés és kérdezés nélkül. A követ nem mérte fel, milyen emberrel van dolga. Luther válaszában kifejezte, hogy tiszteli az egyházat; hogy vágyik az igazságra; hogy kész válaszolni a tanításaival szembeni ellenvetésekre, és tanait egyes élen járó egyetemek döntésének alávetni. De tiltakozott az ellen, amit a bíboros követelt tőle: hogy lépjen vissza anélkül, hogy tévedését bebizonyították volna.

Erre egyetlen választ kapott: „Lépj vissza, lépj vissza!” A reformátor tanúsította, hogy állásfoglalását a Szentírás támasztja alá, és határozottan kijelentette, hogy nem tudja megtagadni az igazságot. A nuncius, mivel képtelen volt Luther érveire válaszolni, a hagyományból és az atyák mondásaiból vett idézetekkel vegyített szemrehányásokat, csúfolódásokat és gúnyos dicsérgetéseket zúdított rá, alkalmat sem adva Luthernek a szólásra. Luther, aki látta, hogy semmi értelme nincs egy ilyen tárgyalásnak, végül, ha nehezen is, de engedélyt kapott arra, hogy válaszát írásban megadhassa.

„Ha így teszek – írta egyik barátjának –, akkor az elnyomottak kétszeresen nyernek. Először is, annak elbírálására, ami le van írva, másoknak is lehetőségük nyílhat; másodszor, így az embereknek nagyobb az esélyük arra, hogy ha nem is tudnak hatást gyakorolni az öntelt, fecsegő zsarnok lelkiismeretére, de félelmet ébreszthetnek benne, aki máskülönben parancsoló beszédével lehengerelné őket.”

A következő tárgyaláskor Luther, miután felolvasta világos, tömör és meggyőző, számos szentírási idézettel tökéletesen alátámasztott magyarázatát, átadta azt a bíborosnak. De ő megvetően félredobva, üres szavak és a tárgyhoz nem illő idézetek tömkelegének nevezte. Luther most a bíboros saját területén, az egyház hagyományainak és tanításainak talaján érvelt, és teljes mértékben megdöntötte e főpap következtetéseit.

Amikor a főpap látta, hogy Luther érveit nem lehet megdönteni, önuralmát elveszítve dühösen kiáltott: „Lépj vissza, vagy Rómába küldelek, az ügyedben döntésre illetékes bírák elé! Ki foglak közösíteni a híveiddel, és mindazokkal együtt, akik egyszer is melléd állnak; kiűzöm őket az egyházból!” Végül dölyfösen és mérgesen kijelentette: „Lépj vissza, vagy soha többé ne lássalak!”

A reformátor azonnal visszavonult barátaival. Ezzel világosan kifejezte, hogy visszalépésről szó sem lehet. A bíboros nem ezt akarta. Azzal áltatta magát, hogy megfélemlítéssel engedelmességre tudja kényszeríteni Luthert. Most, hogy párthíveivel együtt maradt, egyikről a másikra nézett, mérhetetlenül bosszankodva tervének váratlan kudarcán.

Luther erőfeszítései ezúttal nem voltak eredménytelenek. A jelenlevő sokaságnak alkalma volt összehasonlítani a két embert, és megítélni lelkületüket, valamint állításaik súlyát és megbízhatóságát. Milyen szembetűnő volt a különbség! Az egyszerű, alázatos, határozott reformátor Isten erejével állt ki. Az igazság az ő oldalán volt. A pápa fontoskodó, pöffeszkedő, gőgös és méltánytalan képviselője egyetlen érvet sem hozott a Szentírásból, csak indulatosan kiabált: „Lépj vissza, vagy a büntetésért Rómába küldelek!”

A pápa hívei Luther elfogását és bebörtönzését tervezték, annak ellenére, hogy Luthernek volt menlevele. Barátai kérlelték, hogy mivel értelmetlen volna tovább maradni, haladéktalanul térjen vissza Wittenbergbe, tervét a legnagyobb óvatossággal leplezze. Ezért Luther még pirkadat előtt lóháton, egyetlen kísérővel, akit a magisztrátus adott mellé, elhagyta Augsburgot. Titokban, sűrű balsejtelmek között haladt át a város sötét, csendes utcáin. Az éber és kegyetlen ellenség el akarta pusztítani. Megmenekül-e vajon a neki készített csapdától? A szorongás és buzgó ima pillanatai voltak ezek. Eljutott egy kis kapuig, amelyet a város falába vágtak. A kapu kinyílt előtte, és kísérőjével együtt akadálytalanul lépett át rajta. S amikor már biztonságban kijutottak a városból, sietve menekültek. Mire a nuncius tudomást szerzett Luther távozásáról, üldözői már nem érhették utol. Sátán és követei kudarcot vallottak. Az az ember, akiről azt hitték, hatalmukban van, megmenekült, mint a madár a madarász tőréből.

Luther szökésének hírére a nuncius nem tudott hova lenni a megdöbbenéstől és a méregtől. Azt remélte, hogy az egyház e rendbontójával való bölcs és kemény eljárásáért nagy tisztességben lesz része. Reménye azonban meghiúsult. Haragját Frigyesnek, a szász választófejedelemnek írt levelében fejezte ki, elkeseredetten szidva Luthert. Követelte Frigyestől, hogy küldje a reformátort Rómába, vagy űzze ki Szászországból.

Mutassa ki a nuncius vagy a pápa a Szentírásból, hogy tévedek – hangoztatta Luther védekezésül! Megígérte, hogy visszavonja tanításait, ha bebizonyosodik, hogy ellentmondanak Isten szavának. És hálát mondott Istennek azért a kitüntetésért, hogy ilyen szent ügyért szenvedhet.

A választófejedelem még nem nagyon ismerte a reformált tantételeket, de mélységesen hatott rá Luther elfogulatlan, energikus és világos beszéde. Frigyes elhatározta, hogy védeni fogja a reformátort addig, amíg csak be nem bizonyosodik, hogy téved. „Elégedettnek kell lennetek, mivel Márton doktor megjelent előttetek Augsburgban. Nem gondoltuk, hogy tanai visszavonására akarjátok kényszeríteni, anélkül hogy meggyőznétek tévedéséről. Tartományunk egyetlen tanult emberétől sem hallottam, hogy Márton tanai istentelenek, keresztényellenesek vagy eretnekek lennének. A fejedelem visszautasította azt a követelést, hogy Luthert Rómába küldje, vagy országából kiűzze.”

A választófejedelem látta, hogy a társadalom erkölcsi korlátai alapjukig megrendültek, és alapos reformra van szükség. Nem kellene a bűnöket bonyolult és költséges intézkedésekkel fékezni és büntetni, ha az emberek felismernék és követnék Isten kívánalmait és a megtisztult lelkiismeret parancsszavát. Frigyes látta, hogy Luther e cél elérésén fáradozik, és titokban örült, hogy kedvezőbb hatások érezhetők az egyházban.

Frigyes felismerte, hogy Luther az egyetem rendkívül eredményes professzora. Csak egy év telt el azóta, hogy a reformátor kitűzte tételeit a vártemplomra, és máris sokkal kevesebben zarándokoltak el mindenszentek ünnepén a templomba. Róma híveket és adományokat vesztett. De e hívek helyét másfajta emberek foglalták el, akik nem az ereklyék imádása miatt zarándokoltak Wittenbergbe, hanem tanulni vágyó hallgatókként töltötték meg a tantermeket. Luther írásai mindenütt új érdeklődést ébresztettek a Szentírás iránt, és nemcsak Németországból, hanem más országokból is özönlöttek a diákok az egyetemre. Fiatal emberek, amikor első ízben pillantották meg Wittenberget, „kezüket az ég felé emelték, és dicsőítették Istent, mert az igazság fényét ragyogtatta fel ebből a városból, mint a régi időkben Sionból, ahonnan a legtávolabbi országokba is eljutott a fény”.

Luther azonban még csak részben tért meg a katolicizmus tévedéseiből. Elcsodálkozott, amikor összehasonlította a szent kinyilatkoztatásokat a pápai rendeletekkel és határozatokkal. „Olvasom a főpapok határozatait – írja –, és… nem tudom, hogy vajon a pápa maga az Antikrisztus, vagy pedig csak az apostola, mert Krisztus eltorzítva és megfeszítve jelenik meg benne.” Luther ekkor még a katolikus egyház híve volt, és nem is gondolt arra, hogy egyszer majd kiválik kötelékéből.

A reformátor írásai és tanításai a keresztény világ valamennyi nemzetéhez eljutottak. Iratai elterjedtek Svájcban, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban is. Tanításait Angliában az élet igéjeként fogadták. Az igazság eljutott Belgiumba és Olaszországba is. Ezrek ébredtek fel halálos kábultságukból, és megismerték a hitből való élet örömét és reménységét.

Rómát egyre jobban felbőszítették Luther támadásai. A reformátor egyes fanatikus ellenfelei, még katolikus egyetemek doktorai is kijelentették, hogy nem bűn megölni a lázadó szerzetest. Egy napon egy idegen, köpenye alatt pisztolyt rejtegetve a reformátor mellé lépett, és megkérdezte, hogy miért jár egyedül. „Isten kezében vagyok – felelte Luther. Ő az erősségem és pajzsom. Mit árthat ember nekem?” E szavak hallatára az idegen elsápadt és elfutott, mintha a menny angyalai elől menekülne.

Róma eltökélt szándéka volt Luther elpusztítása. Luthert azonban Isten védte. Tantételei mindenütt elterjedtek – „kunyhókban és zárdákban – a nemesek kastélyaiban, az egyetemeken és a királyi palotákban”. Mindenütt voltak olyan nemesi származású emberek, akik támogatták erőfeszítéseit.

Ez idő tájt történt, hogy Luther, Husz műveinek olvasása közben felfedezte, hogy a hit általi megigazulás nagyszerű igazságát, amelyet ő is vallott és tanított, már a cseh reformátor is képviselte. „Mindnyájan – mondta Luther –, Pál, Ágoston és magam is, tudtunkon kívül husziták voltunk!” „Isten biztosan meg fogja büntetni a világot – folytatta –, amiért ezt az igazságot egy évszázaddal ezelőtt hallotta és elégette!”

Egyik kérelmében, amelyet a kereszténység reformációja érdekében Németország császárához és nemességéhez intézett, Luther ezt írta a pápáról: „Borzalmas dolog látni, hogy az az ember, aki magát Krisztus helytartójának nevezi, olyan hatalommal hivalkodik, amellyel egy császár sem vetekedhet. Ilyen volt-e a szegény Jézus vagy az egyszerű Péter? A pápa a világ ura – mondják. Krisztus – akinek a helytartójaként kérkedik a pápa – ezt mondta: »Az én országom nem e világból való«. Túlszárnyalhatja-e a helyettes birodalma a feljebbvalójáét?”

Az egyetemekről ezt írta: „Attól tartok, hogy az egyetemek a pokol széles kapuinak fognak bizonyulni, hacsak nem fáradoznak szorgalmasan azért, hogy a Szentírást magyarázzák, és nem vésik be tanításait a fiatalok szívébe. Senkinek sem tanácsolom, hogy gyermekét olyan helyre vigye, ahol nem a Szentírás a legfőbb úr. Minden olyan intézmény, ahol az emberek nem foglalkoznak szüntelen Isten Igéjével, minden bizonnyal romlott lesz.”

Ez a felhívás szélsebesen bejárta az egész Németországot, és nagy hatással volt a népre. Az egész nemzet felbolydult, és tömegek sereglettek a reformáció zászlaja alá. Luther ellenfelei bosszúvágytól égve unszolták a pápát, hogy lépjen fel határozottan ellene. Megszületett egy rendelet, amely kimondta, hogy Luther tanításait haladék nélkül el kell vetni; ha pedig a reformátor és hívei hatvan napon belül nem adják fel álláspontjukat, az egyház mindnyájukat kiátkozza.

A reformáció súlyos válságba jutott. Századokon át Róma hatalmas uralkodókat rémisztgetett egyházi átokkal; erős birodalmakat gyászba és nyomorba döntött. Akikre ez az ítélet lesújtott, azokra világszerte rémülettel és borzadással tekintettek. Nem érintkezhettek társaikkal, és törvényen kívül helyezték őket. Szabad volt őket üldözni és kiirtani. Luther jól látta a közelgő vihart, de nem ingadozott. Bízott abban, hogy Krisztus pártfogolja és megoltalmazza. A mártír hittel és bátran írta: „Hogy mi fog történni, nem tudom, és nem is igyekszem megtudni… Sújtson a csapás bárhova, nem félek. Egyetlen levél sem hull le a fáról Atyánk akarata nélkül. Mennyivel inkább van gondja ránk! Az Igéért meghalni könnyű, mivel maga a testté lett Ige is meghalt. Ha vele halunk meg, élni is fogunk vele; s ha azt az utat járjuk, amelyen Ő már áthaladt, akkor ott leszünk, ahol Ő van, és mindörökre vele maradunk.”

Luther így szólt, amikor a pápai bulla eljutott hozzá: „A bullát megvetem, és támadom, mint szentségtelent és hamisat… Krisztus az, akit elítélnek benne… Örülök, hogy a legjobb ügyért ér engem ilyen baj. De már felszabadultabb vagyok, mert végre tudom, hogy a pápa az Antikrisztus, és trónja a Sátán trónja.”

Róma parancsának azonban megvolt a következménye. A börtön, a kínzás és a kard hatásos fegyver volt az engedelmesség kikényszerítésére. A gyengéket és babonásokat megremegtette a pápai rendelet, és ha általános is volt a Luther iránti rokonszenv, sokan drágábbnak tartották az életet annál, mintsem hogy kockáztassák a reformáció ügyéért. Minden azt mutatta, hogy a reformátor munkája nemsokára lezárul.

Luther azonban most sem félt. Róma átkait szórta rá, a világ pedig figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Luther vagy elpusztul, vagy meghódolásra kényszerül. De Luther félelmetes súllyal fordította vissza Rómára a kárhoztatást, és nyilvánosan kimondta, miként döntött: végleg elhagyja az egyházat. Diákok, doktorok, minden rendű és rangú polgárok sokasága jelenlétében Luther elégette a pápai bullát, az egyházi törvényekkel, a pápai rendelkezésekkel és a pápa hatalmát alátámasztó írásokkal együtt. „Könyveim elégetésével ellenségeim az igazság ügyének ártottak egyszerű emberek szívében, és lelküket megrontották. Viszonzásul én is elégettem az ő könyveiket. Komoly küzdelem kezdődött most. Eddig csak játszottam a pápával. Isten nevében kezdtem ezt a munkát, de Isten hatalma által, nélkülem fog befejeződni.”

Luther így válaszolt ellenségei gyalázkodásaira, akik ügyét gúnyosan gyengének minősítették: „Ki tudja, hogy nem Isten hívott-e el, és választott ki, s így nem kellene-e félniük, hogy éppen Istent vetik meg, amikor engem megvetnek? Mózes egyedül volt, amikor Egyiptomból menekült; Illés is egyedül volt Akháb király uralkodása idején. Ésaiás Jeruzsálemben, Ezékiel Babilonban volt egyedül… Isten sohasem választott prófétának főpapot, sem más fontos személyiséget, hanem sok esetben kis embereket és lenézetteket, egyszer még pásztort – Ámóst – is. A szenteknek minden korban életük kockáztatásával kellett megfeddniük a hatalmasokat, a királyokat, a hercegeket, a papokat és a bölcseket… Nem azt mondom, hogy próféta vagyok, de azt igen, hogy éppen azért kell félniük, mert én egyedül vagyok, ők pedig sokan. Biztos vagyok abban, hogy Isten Igéje velem van, és nem velük.”

Luther emberfeletti küzdelmet vívott önmagával, amíg elhatározta, hogy végleg elszakad az egyháztól. Ez idő tájt írta: „Napról napra jobban érzem, milyen nehéz megszabadulni azoktól az aggályoktól, amelyeket az ember gyermekkorában magába szívott. Ó mennyi szenvedésembe került – jóllehet a Szentírás mellettem szólt –, míg önmagam előtt igazoltam, hogy a pápával szemben mernem kell egymagam kiállni, és őt Antikrisztusnak nevezni! Mennyit gyötrődtem! Hányszor tettem fel magamnak azokat a metsző kérdéseket, amelyeket oly sokszor hallottam a pápisták ajkáról: »Csak te vagy bölcs? Lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha mégis te vagy az, aki téved és aki oly sok lelket tévedésbe, majd pedig az örök kárhozatba sodor?« Harcoltam magammal is és Sátán ellen is. De Krisztus csalhatatlan szava erőssé tette szívemet e kétségekkel szemben.”

A pápa már korábban azzal fenyegette Luthert, hogy egyházi átokkal sújtja, ha nem tagadja meg tanait. Fenyegetését most beváltotta. Egy újabb bulla jelent meg, amely kimondta, hogy Luther végleg különvált a római egyháztól, és a menny átkozottjának bélyegezte őt és mindazokat, akik tanait elfogadják. A nagy küzdelem most kezdődött el igazán.

Mindazok, akiket Isten a koruknak különösképpen szóló igazságok hirdetésével bíz meg, támadások célpontjává lesznek. Luther korában is volt jelenvaló igazság, amely ebben az időben különösen fontos volt. Az egyháznak ma is megvan a jelenvaló igazsága. Istennek, aki mindent szándéka szerint cselekszik, tetszett, hogy embereket különböző körülmények közé helyezzen, és koruk sajátosságainak megfelelő feladatokkal bízzon meg. Az igazság nagyobb távlatai tárulkoznak fel előttük, ha értékelik a kapott világosságot. A többségben azonban ma sincs nagyobb vágy az igazság után, mint annak idején a Lutherral ellenkező katolikusokban. Az emberi elméleteknek és hagyományoknak Isten Igéjével szemben ma is épp oly keletje van, mint a korábbi századokban. Ne számítson a jelenvaló igazság hirdetője arra, hogy kedvezőbb fogadtatásban részesül, mint a korábbi reformátorok! A nagy küzdelem, amely Krisztus és Sátán – az igazság és tévelygés – között folyik, a világtörténelem végéig egyre hevesebb lesz.

Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd” (Jn. 15:19–20). Az Úr azonban ezt is világosan kijelentette: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik” (Lk. 6:26). A világ lelkülete ma sem egyezik meg jobban Krisztus lelkületével, mint régebben, és azokat, akik Isten Igéjét tisztán prédikálják, ma sem fogadják szívesebben, mint annak idején. Az igazság megtámadásának formái változhatnak. Lehet, hogy a gyűlölet kevésbé nyílt, mert ravaszabb, de ugyanazok az ellentétek ma is megvannak, és meg fognak mutatkozni az idők végéig.