A szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844-es csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő és harmonikus igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű lett, hogy Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további feladata. Jézus tanítványai gyötrelmük és csalódásuk szörnyű éjszakája után „örvendezének..., hogy látják vala az Urat”. Így örültek azok is, akik hittel várták Jézus második eljövetelét. Hitték, hogy Uruk megjelenik dicsőségben, és megjutalmazza szolgáit. De amikor reményeik meghiúsultak, szem elől veszítették Jézust, és mint Mária a sírnál, ezt zokogták: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.” És most a szentek szentjében újra „meglátták” Jézust, könyörülő Főpapjukat, aki nemsokára királyként és szabadítóként jelenik meg. A szenthelyről sugárzó fény megvilágította a múltat, a jelent és a jövőt. Tudták, hogy a gondviselő Isten tévedhetetlenül vezette őket. Habár az első tanítványokhoz hasonlóan ők sem értették azt az üzenetet, amit tolmácsoltak, de az üzenet minden vonatkozásban helyes volt. Hirdetésével betöltötték Isten szándékát, és amit az Úrért tettek, nem volt hiábavaló. Újjászületve „élő reménységre”, „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek”.

Mind Dániel próféciája: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (8:14), mind pedig az első angyali üzenet: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája”, a vizsgálati ítéletre és a szentek szentjében szolgáló Krisztusra, nem pedig a népe megváltására és a gonoszok elpusztítására megjelenő Krisztusra hívta fel a figyelmet. A krisztusvárók nem a prófétikus időszakok kiszámításában tévedtek, hanem abban, hogy milyen esemény lesz a 2300 nap végén. E tévedés miatt csalódtak. De mindaz, amit a próféta megjövendölt, és mindaz, amit a Szentírás bizonysága alapján várhattak volna, megvalósult. Pontosan akkor, amikor reményeik meghiúsulása miatt siránkoztak, történt meg az üzenetben megjövendölt esemény, amelynek be kellett teljesednie, mielőtt az Úr eljön, hogy szolgáit megjutalmazza.

Krisztus megjelent, de nem a földön, ahogy várták, hanem Isten templomában, a mennyei szentek szentjében, ahogy azt az árnyékszolgálat jelezte. Dániel próféta azt mondja, hogy Krisztus ekkor az Öregkorúhoz lép: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jöve” – nem a földre, hanem – „az Öregkorúhoz, és eleibe vivék Őt” (Dn. 7:13).

Ezt Malakiás próféta is megjövendölte: „Mindjárt eljön az Ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe, akit ti kívántok; ímé eljön, azt mondja a Seregeknek Ura” (Mal. 3:1). Az Úr váratlanul lépett be templomába. Erre népe nem számított. Ott nem keresték. Azt hitték, hogy a földre jön, és „tűznek lángjában” „bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek... evangéliumának” (II. Thessz. 1:8).

A nép azonban még nem volt felkészülve arra, hogy Urával találkozzék. Még hiányzott valami a felkészülésükhöz. Világosságra volt szükségük, amely figyelmüket Isten mennyei templomára irányítja, hogy Főpapjuk szolgálatának hitben való felismerése közben új feladatokat lássanak meg. Az egyháznak további intő és eligazító üzenetet kellett kapnia.

Ezt mondja a próféta: „Kicsoda szenvedheti el az Ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az Ő megjelenésekor? Hiszen olyan Ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosónak lúgja! És ül mint ötvös vagy ezüst-tisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt; és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak” (Mal. 3:2–3). Azoknak, akik akkor élnek a földön, amikor Krisztus befejezi közbenjárását a mennyei templomban, a szent Isten színe előtt közbenjáró nélkül kell megállniuk. Ruhájuknak hótisztának kell lennie, jellemüknek „a meghintés vére” által meg kell tisztulnia a bűntől. Isten kegyelme és kitartó emberi igyekezet által győzniük kell a bűn ellen vívott harcban. Miközben a vizsgálati ítélet folyik a mennyben, és Krisztus a bűnbánó hivők bűneit eltávolítja a templomból, a földön Isten népe között a tisztogatás, a bűntől való szabadulás különleges munkájának kell végbemennie. Ezt a munkát még világosabban megismerhetjük a Jelenések 14. fejezetében foglalt üzenetből.

E munka lezárulásakor Krisztus követői készen lesznek Uruk fogadására. „És kedves lesz az Úrnak a Júda és Jeruzsálem ételáldozatja, mint a régi napokban és előbbi esztendőkben” (Mal. 3:4). Akkor az egyház, amelyet Urunk magához fogad eljövetelekor, dicsőséges egyház lesz, amelyen nem lesz „szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle” (Ef. 5:27). Akkor olyan lesz, „mint egy hajnal, szép, mint a hold, tiszta mint a nap, rettenetes, mint a zászlós tábor” (Én. én. 6:7).

Arról az Úrról, aki eljön templomába, Malakiás azt is megjövendöli, hogy másodszor is eljön a földre, hogy végrehajtsa az ítéletet. Malakiás e szavakkal mondja ezt el: „Ítéletre indulok hozzátok, és gyors tanú leszek a szemfényvesztők ellen, a paráznák és hamisan esküvők ellen, és azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak bérét, az özvegyet és árvát, és akik nyomorgatják az idegent, és nem félnek engem, azt mondja a Seregeknek Ura” (Mal. 3:5). Júdás ugyanerről a jelenetről ezt mondja: „Ímé eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségüknek minden cselekedetéért” (Júd 14–15). Ez az eljövetel és az, amikor az Úr az Ő templomába jön el, két különböző és különálló esemény.

Dániel próféciája (8:14) szemlélteti azt a jelenetet, amikor Krisztus mint Főpapunk belép a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Az Emberfiának az Öregkorú elé lépése – ahogy azt Dn. 7:13 mondja el –, és az Úr templomába jövetele – ahogy Malakiás jövendöli –, ugyanaz az esemény. A vőlegénynek a menyegzőre érkezése is ezt szimbolizálja; erről Krisztus a tíz szűzről szóló példázatában beszélt (lásd Mt. 25:6).

1844 nyarán és őszén hangzott fel az „Ímhol jő a Vőlegény!” kiáltás. Akkor alakult ki a bölcs és a bolond szüzekkel ábrázolt két csoport: az egyik örömmel várta az Úr megjelenését, és szorgalmasan készülődött a vele való találkozásra, a másik pedig félt, és félelemből cselekedett; meg volt elégedve az igazság elméleti ismeretével, de nélkülözte az igazi kegyességet. A példázatban azok, akik a vőlegény érkezésekor „készen valának, bemenének ővele a menyegzőbe”. A vőlegény – e kép szerint – a menyegző előtt jön. A menyegző azt a jelenetet szimbolizálja, amikor Krisztus átveszi országát. A Szent Várost, az Új Jeruzsálemet, amely Isten országának fővárosa és jelképe, az angyal „menyasszony”-nak, „a Bárány feleségé”-nek nevezi. Az angyal ezt mondja Jánosnak: „Jer, megmutatom néked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.” „Elvive engem lélekben” – mondja a próféta –, „és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből” (Jel. 21:9–10). Világos tehát, hogy a menyasszony a Szent Várost jelképezi, a szüzek pedig, akik kimennek a vőlegény elé, az egyházat szimbolizálják. A Jelenések könyvében a menyegzői vacsora vendégei: Isten népe (Jel. 19:9). Ha vendégek, nem lehet menyasszonyként is ábrázolni őket. Krisztus – amint Dániel próféta kijelenti – az Öregkorútól a mennyben „hatalmat, dicsőséget és országot” fog kapni; övé lesz az Új Jeruzsálem, Isten országának fővárosa, „elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony” (Dn. 7:14; Jel. 21:2). Krisztus az ország átvétele után eljön dicsőségben mint királyok Királya és uraknak Ura, hogy megváltsa népét, akik „letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal” az országában felállított asztalánál (Mt. 8:11; Lk. 22:30), hogy részt vegyenek a Bárány menyegzői vacsoráján.

Az „Ímhol jő a vőlegény!” kiáltás hallatán 1844 nyarán ezrek várták azonnalra az Úr adventjét. A megjelölt időben a Vőlegény jött is, de nem a földre, miként népe várta, hanem az Öregkorúhoz a mennyben, a menyegzőre, hogy átvegye országát. „Akik készen valának, bemenének vele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó.” Nem lehettek személyesen jelen a menyegzőn, mert a menyegző a mennyben van, ők pedig a földön. Krisztus követői várják, hogy Uruk megjöjjön a menyegzőről (Lk. 12:36). De tudniuk kell, mit csinál, hogy hitben elkísérjék Isten elé lépő Urukat. Ebben az értelemben mondja Jézus, hogy bemennek a menyegzőbe.

A példázat szerint azok mentek be a menyegzőbe, akiknek a lámpásukkal vitt edényben volt olaj. Akik nemcsak megismerték a Szentírásból az igazságot, hanem Isten Lelkét és erejét is megkapták, és keserves próbájuk éjszakáján türelmesen vártak, nagyobb világosság után kutatva – azok megértették a mennyei templomról szóló igazságot, a Megváltó szolgálat-váltásával együtt, és hittel kísérték a mennyei templomban végzett munkáját. Azokról, akik a Szentírás bizonyságtevése alapján elfogadják ezeket az igazságokat, hitben követve az isten elé, közbenjárói munkájának utolsó szakaszába lépő, és e munka lezárulása után országát átvevő Krisztust – azt mondja a példázat, hogy bemennek a menyegzőbe.

A Mt 22. fejezetében feljegyzett példázatból – amelyben szintén a menyegző a szimbólum – világosan kitűnik, hogy a vizsgálati ítélet megelőzi a menyegzőt. A menyegző megtartása előtt a király megtekinti a vendégeket, hogy lássa, felöltötte-e mindenki a menyegzői ruhát, a Bárány vérében megmosott és megfehérített hótiszta jellemet (Mt. 22:11; Jel. 7:14). Akin nem látja ezt a ruhát, annak semmi helye nincs a menyegzőn (Mt. 22:13). Azokat pedig, akiknek van menyegzői ruhájuk, Isten elfogadja, és méltónak tartja arra, hogy részt kapjanak országából és helyet a trónján. A jellem megvizsgálása, és annak eldöntése, hogy ki készült fel Isten országára: a vizsgálati ítélet, a mennyei templomszolgálat záró munkája.

Amikor a vizsgálat véget ér, amikor Krisztus megvizsgálta és eldöntötte azoknak az ügyét, akik a korszakok során követőinek vallották magukat, akkor – és nem előbb – a kegyelemidő lejár, és a kegyelem ajtaja bezárul. Ez az egyetlen rövid mondat tehát: „Akik készek valának, bemenének Ővele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó” – elvezet bennünket a Megváltó végső szolgálatán át ennek a nagy munkának, az ember megváltásának a befejezéséig.

A földi szentélyszolgálat, amint láttuk, a mennyei szolgálatot illusztrálja. Amikor az engesztelési napon a főpap belépett a szentek szentjébe, a szolgálat az első helyiségben megszűnt. Isten ezt parancsolta: „Senki ne legyen a gyülekezet sátorában, amikor (a főpap) bemegy a szenthelybe, hogy engesztelést szerezzen, egészen az ő kijöveteléig” (III. Móz 16:17). Amikor Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés befejező munkáját, az Ő szolgálata is megszűnt az első helyiségben, és megkezdődött a másodikban. A jelképes szolgálatban a főpap az engesztelési napon elhagyta a szentélyt, és Isten elé lépett, hogy bemutassa a bűnért való áldozat vérét minden izraelitáért, aki őszintén megbánta bűneit. Krisztus is közbenjárói munkájának csak egyik részét fejezte be, hogy elkezdje munkájának másik szakaszát, de most is vérére hivatkozik az Atya előtt a bűnösök érdekében.

Az adventhivők ezt 1844-ben még nem értették. Az idő elmúlt, amikorra a Megváltót várták, de ők továbbra is hitték, hogy nemsokára eljön. Azt vallották, hogy fontos fordulóponthoz érkeztek, és Krisztus nem jár többé közbe Isten előtt az emberért. A Bibliából úgy értették, hogy a kegyelemidő nem sokkal Krisztus tényleges eljövetele előtt lejár. Ezt a következtetést azokból az igékből vonták le, amelyek szerint egyszer majd kereső emberek a kegyelem ajtajánál zörgetnek és sírnak, de az ajtó nem nyílik meg. Az adventhivők azt kérdezték, hogy vajon ez az időszak – ami tulajdonképpen közvetlenül megelőzi Krisztus eljövetelét – nem akkor kezdődött-e, amikor Krisztus visszajövetelét várták? Figyelmeztették a világot az ítélet közelségére. Úgy érezték, hogy ezzel mindent megtettek, és már nem éreztek felelősséget a bűnösök megmentéséért. A gonoszok vakmerő és istenkáromló gúnyolódásából is arra következtettek, hogy Isten visszavonta Lelkét azoktól, akik irgalmát elutasították. Mindezek igazolták azt a meggyőződésüket, hogy a kegyelemidő lejárt, vagy ahogy akkor mondták: „a kegyelem ajtaja bezárult” .

De amikor a szentély kérdését megvizsgálták, kinyílt a szemük. Látták, hogy az 1844-es év, azaz a 2300 év vége valóban fontos fordulópontot jelez. De míg igaz volt az, hogy a reménység és a kegyelem ajtaja, amelyen át az emberek tizennyolc évszázad során Istenhez járulhattak, bezárult, megnyit egy másik ajtó, és Isten bűnbocsánatot kínált minden embernek Krisztus közbenjárása által. Jézus szolgálatának egyik része lezárult, hogy felváltsa egy másik. A mennyei templomnak, ahol Krisztus szolgált a bűnösért, most is volt „nyitott ajtaja”.

Most látták meg, mit értett Krisztus azon, amikor így szólította meg az egyházat: „Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: tudom a te dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat)” (Jel. 3:7–8).

Jézus közbenjárásának áldása azokra árad, akik hitben elfogadják az engesztelés nagy jelentőségű szolgálatát. Azokon pedig, akik elvetik azt a világosságot, amely fényt áraszt erre a szolgálatra, nem nyugszik meg Isten áldása. A zsidók Krisztus első adventjekor elvetették a kapott világosságot, és nem hitték el, hogy Ő a világ Megváltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban. Jézus visszatért a mennybe, és saját vérével belépett a mennyei templomba, hogy tanítványaira árassza közbenjárásának áldásait. A zsidók teljes sötétségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló véres és egyéb áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget ért. Az ajtó, amelyen át az emberek korábban Isten elé járulhattak, nem volt már nyitva. A zsidók nem akarták keresni Őt azon az egyetlen úton, amelyen megtalálhatták volna: a mennyei templomban folyó szolgálat útján. Ezért nem tudtak közösségre jutni Istennel. Számukra zárva volt az ajtó. Nem látták meg Krisztusban az igazi áldozatot és az Istenhez vezető egyetlen közbenjárót, ezért nem részesülhettek a közbenjárás áldásaiban.

A hitetlen zsidók helyzete illusztrálja a közönyös és hitetlen látszatkeresztények állapotát, akik nem akarnak tudomást venni irgalmas Főpapjuk munkájáról. Amikor a jelképes szolgálat főpapja belépett a szentek szentjébe, az egész Izraelnek Isten előtt mélységesen megalázkodva el kellett a templom körül helyezkednie, hogy bűneikre bocsánatot kapva, Izrael közösségének tagjai maradhassanak. Mennyivel fontosabb, hogy most, a valóságos engesztelési napon, megértsük Főpapunk munkáját, és tudjuk, mit kell tennünk.

Az ember nem vetheti el büntetlenül azt az intést, amit az irgalmas Isten küld neki. A menny üzent a Noé korabeli világnak, és üdvösségük azon múlt, hogy miként fogadják az üzenetet. Mivel elutasították a figyelmeztetést, Isten visszavonta Lelkét a bűnös emberiségtől; ezért elpusztultak az özönvíz hullámaiban. Ábrahám korában Isten visszavonta irgalmát Sodoma bűnös lakóitól, és Lóton, Lót feleségén és két leányán kívül mindenkit megemésztett a mennyből küldött tűz. Így volt ez Krisztus napjaiban is. Isten Fia kijelentette a hitetlen kortárs zsidóknak: „Pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt. 23:38). Ugyanez a Végtelen Hatalom, bepillantva az utolsó napokba, ezt mondja azokról, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”: „Azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban” (II. Thessz. 2:16–12). Amikor az emberek elutasítják Isten Igéjének tanításait, az Úr visszavonja Lelkét, és megengedi, hogy kívánságaik szerint tévelyegjenek.

Krisztus még mindig közbenjár az emberért, és világosságot ad azoknak, akik vágynak rá. De az adventhivők előtt ez csak akkor lett egyértelmű, amikor megértették az igéket, amelyek rávilágítottak valódi állapotukra.

1844-ben, amikor elmúlt az „idő”, azok, akik továbbra is hittek Krisztus eljövetelében, egy ideig súlyosan meg voltak próbálva. Valódi helyzetükről csak az a fénysugár adott megnyugtató hírt, amely figyelmüket a mennyei templomra irányította. Egyesek tagadták azt, amit a prófétikus időszámításról korábban hittek, és emberi, illetve sátáni erőknek tulajdonították a Szentlélek hatalmas befolyását, amely az adventmozgalmat kísérte. Egy másik csoport azonban szilárdan vallotta, hogy az Úr vezette őket az elmúlt években. Miközben vártak, figyeltek és imádkozva keresték Isten akaratát, felismerték, hogy nagy Főpapjuk elkezdte szolgálatának egy másik szakaszát; és amikor e szolgálatra tekintettek, meglátták azt is, hogy mi az egyház befejező munkája. Jobban megértve az első és a második angyal üzenetét, felkészültek arra, hogy elfogadják és a világnak tolmácsolják a harmadik angyal ünnepélyes figyelmeztetését is, amely a Jelenések 14. fejezetében található.