A speieri protestálást és az augsburgi hitvallást, amelyek a reformáció németországi győzelmét jelezték, évekig tartó harc és bizonytalanság követte. Úgy látszott, mintha a hívei közti viszálytól meggyengült és hatalmas ellenségeitől támadott protestantizmus teljes pusztulásra lett volna ítélve. Ezrek pecsételték meg bizonyságtevésüket vérükkel. Polgárháború tört ki. A protestáns ügyet egyik kimagasló híve elárulta. A protestáns fejedelmek – a legkiválóbbak – a császár fogságába estek, és városról városra hurcolták őket. De a császár látszólagos győzelme pillanatában lett vesztes. A zsákmányt ki kellett engednie a kezéből, és végül kénytelen volt megtűrni azokat a tanításokat, amelyeknek szétzúzását életcéljául tűzte ki. Hatalmát, kincseit és még az életét is feltette az eretnekség elfojtására. Most pedig azt látta, hogy katonái elpusztulnak a csatában, kincstárai kiürülnek, jó néhány országát lázadás fenyegeti, és közben mindenütt terjed az a vallás, amit hasztalan próbált elfojtani. V. Károly a Mindenható ellen harcolt. Isten ezt mondta: „Legyen világosság!” A császár pedig maradandóvá akarta tenni a sötétséget. Szándéka azonban meghiúsult. Ő pedig idő előtt megöregedve, a hosszú küzdelemtől elcsigázva lemondott a trónról, és bezárkózott egy kolostorba.

Svájcban, miként Németországban is, sötét napok köszöntöttek a reformációra. Míg számos kanton elfogadta a reformált vallást, mások vakbuzgalommal ragaszkodtak Róma tanításaihoz. Az igazságot megismerni vágyók üldözéséből végül polgárháború lett. Zwingli és sokan mások, akik követték reformját, elestek Cappel véres mezején. Az iszonyatos katasztrófa miatt elkeseredett Oecolompadius nemsokára szintén meghalt. Róma örömmámorban úszott, és úgy látszott, hogy számos helyen visszaszerzi mindazt, amit elvesztett. De Isten, akinek szándékai örök érvényűek, nem hagyta el ügyét és népét. Szabadulást hozott. Más országokban támasztott munkásokat, hogy a reformot továbbvigyék.

Franciaországban már a lutheri reformáció előtt hajnalodott. A nagy műveltségű Lefevre, a párizsi egyetem idős professzora, a buzgó, hűséges katolikus azok között volt, akik elsőként látták meg a fényt. Az ókori irodalom kutatása közben Lefevre figyelme a Bibliára terelődött, és tanítani kezdte.

Lefevre, aki a szentek lelkes tisztelője volt, vállalkozott arra, hogy az egyházi legendák alapján megírja a szentek és mártírok történetét. Ez a feladat nagyon munkaigényes volt, de számottevő részével már elkészült, amikor elkezdte tanulmányozni a Bibliát – gondolva, hogy segítséget meríthet belőle. A Bibliában valóban talált szenteket, de nem a római naptár által megjelölt szenteket. Mennyei fényözön áradt a lelkébe. Csodálkozva és méltatlankodva hagyta abba maga választotta feladatát, és buzgón kezdte Isten Igéjét tanulmányozni. A felismert drága igazságot nemsokára tanítani is kezdte.

1512-ben, még mielőtt Luther vagy Zwingli elkezdte volna a reform munkáját, Lefevre ezt írta: „Isten az, aki hit által adja nekünk az igazságot, amely egyedül kegyelemből igazít meg az örök életre.” A megváltás titkain elmélkedve így kiáltott: „Milyen kimondhatatlanul csodálatos ez a csere! A bűntelent elítélik a bűnös pedig szabad lesz! Az Áldás viseli az átkot, és az átkozott áldást kap! Az Élet meghal, a halottak pedig élnek; a Dicsőség sötétségbe burkolózik, és a szégyenkező dicsőségbe öltözik.”

Lefevre azt hirdette, hogy a megváltásért egyedül Istent illeti a dicsőség, az embernek pedig az a kötelessége, hogy engedelmeskedjék. „Ha Krisztus egyházának tagja vagy – mondta –. testének is tagja vagy; ha pedig az Ő testéből való vagy, akkor az isteni természet részese is vagy... Ó, ha az emberek meg tudnák érteni ezt a kiváltságot, milyen tisztán, erkölcsösen és szentül élnének, és milyen megvetendőnek ítélnék a világ minden dicsőségét a bennük lakozó dicsőséghez képest, amelyet testi szem nem láthat.”

Lefevre tanítványai közül néhányan lelkesen hallgatták tanáruk szavait, és hosszú idővel Lefevre elnémítása után hirdették tovább az igazságot. Közülük került ki William Farel is. Farel vallásos szülők gyermeke volt, akit arra tanítottak, hogy feltétlen hittel fogadja el az egyház tanításait. Pál apostollal együtt ő is elmondhatta önmagáról: „Én a mi vallásunknak legszigorúbb felekezete szerint éltem mint farizeus” (Acs. 26:5). Mint hű katolikus, izzó buzgóságában elpusztított volna mindenkit, aki szembe mert helyezkedni az egyházzal. „Dühödt farkasként vicsorítottam a fogam, amikor meghallottam, hogy valaki a pápa ellen szól” – mondta később életének erről a szakaszáról. Farel a szentek vakbuzgó imádója volt. Lefevre társaságában fáradhatatlanul járta Párizs templomait, ájtatoskodott az oltároknál, és ajándékokkal ékesítette a kegyhelyeket. De ezek a cselekedetek nem adtak békét lelkének. Bűntudat gyötörte, amit semmilyen vezekléssel sem tudott elűzni. Mennyei hangként fogadta a reformátor szavait: „Az üdvösség kegyelemből van.” „Az egyedül Ártatlant elítélik, és a bűnözőt felmentik.” „Csak Krisztus keresztje nyitja meg a menny kapuit, és zárja be a pokol kapuit.”

Farel örömmel elfogadta az igazságot. Páléhoz hasonló megtérésével a hagyomány szolgaságából az Isten fiainak szabadságához tért. „A gyilkos szívű ragadozó farkas helyett szelíd, ártatlan bárány tért vissza csendesen – mondta –. aki teljesen visszavette szívét a pápától, és Jézus Krisztusnak adta.”

Míg Lefevre a saját tanítványai között terjesztette tovább a világosságot, Farel, aki úgy buzgólkodott Krisztus ügyében, mint hajdan a pápáéban, a nyilvánosság előtt hirdette. Az egyik egyházi méltóság, Meaux püspöke csakhamar csatlakozott hozzá. Más tanítók is, akiket tehetségükért és műveltségükért nagyra értékeltek, az evangélium hirdetői közé léptek, és híveket szereztek minden osztályból – a kézművesek és parasztok otthonától a királyi palotáig. I. Ferencnek, az akkori uralkodónak a nővére is elfogadta a reformált vallást. Egy ideig úgy tűnt, hogy a király és az anyakirálynő is pártfogolja. A reformátorok reményekkel telten várták azt az időt, amikor Franciaország elfogadja az evangéliumot.

De reményeik nem váltak valóra. Krisztus követőire megpróbáltatás és üldözés várt. Ezt azonban az irgalmas Isten eltakarta előlük. Eleinte békés időszak következett, hogy megerősödve fogadhassák a vihart – és a reformáció gyorsan haladt előre. Meaux püspöke buzgón dolgozott körzetében, és tanította mind a papságot, mind a népet. Eltávolította a tudatlan és erkölcstelen papokat, és amennyire csak lehetett, művelt és kegyes embereket állított a helyükre. A püspök nagyon szerette volna, ha népe kézbe kapja Isten Igéjét, és ez nemsokára meg is valósult. Lefevre vállalkozott az Újtestamentum lefordítására. És pontosan akkor, amikor Luther német Bibliája kikerült a wittenbergi nyomdából, a francia Újtestamentum megjelent Meaux-ban. A püspök fáradságot és költséget nem sajnálva terjesztette egyházközségeiben, és Meaux parasztjainak csakhamar saját Bibliájuk lett.

Ezek a lelkek olyan örömmel üdvözölték a menny üzenetét, mint a szomjúságtól haldokló vándorok az élő vízforrást. A munkások a mezőn, a kézművesek a műhelyben a Biblia drága igazságainak megbeszélésével derűt vittek napi munkájukba. Esténként nem a borkimérésekbe mentek, hanem egymáshoz, hogy Isten Igéjét olvassák, imádkozzanak és Istent dicsőítsék. Csakhamar nagy változás mutatkozott ezekben a közösségekben. Bár a legalsóbb néposztályba tartoztak, a tanulatlan és keményen dolgozó parasztok közé, az isteni kegyelem megújító, megjobbító hatalma látható volt életükben. Alázatuk, szeretetük, szent életük tanúsította, hogy mit tehet az evangélium azokban, akik őszintén befogadják.

Messzire sugározta fényét az a világosság, amely Meaux-ban gyúlt fel. Nap mint nap szaporodott a megtértek száma. A király, aki megvetette a szerzetesek szűklátókörűségét, egy ideig határt szabott a papság dühének, de a pápai vezetők végül diadalmaskodtak. Már állt is a máglya. Meaux püspöke, akinek választani kellett a máglya és hite megtagadása között, a könnyebb utat választotta. A nyáj azonban vezére bukása ellenére is rendületlen maradt. Sokan a lángok között tettek bizonyságot az igazságról. Ezek az egyszerű keresztények a máglyánál tanúsított bátorságukkal és állhatatosságukkal ezreknek prédikáltak; azoknak, akik a nyugalmas napokban nem hallgatták meg bizonyságtevésüket.

Nem csak az egyszerű és szegény emberek mertek szenvedés és gúny közepette bizonyságot tenni Krisztusról. A kastélyok és paloták nagyúri csarnokaiban is voltak nemes lelkek, akik az igazságot többre értékelték a gazdagságnál és rangnál, sőt még az életüknél is. A nemesi vért alatt emelkedettebb és állhatatosabb lelkület rejtőzött, mint a püspöki talár és süveg alatt. Louis de Berquin nemesi születésű ember volt, bátor figyelmes, tanulásra kész, jó modorú, feddhetetlen erkölcsű lovag. „A pápai határozatok buzgó követője volt, a misék és a szentbeszédek hű hallgatója... Érdemeit a lutherizmus elleni páratlan gyűlöletével koronázta.” De mint oly sokan mások, gondviselésszerűen ő is találkozott a Bibliával, és csodálkozva „nem Róma, hanem Luther tanait találta meg benne”. Ettől kezdve teljesen az evangélium ügyének szentelte magát.

„Franciaország nemesei közül a legműveltebb” Berquin volt. Lángesze, szónoki képessége, fékezhetetlen bátorsága, hősies buzgósága és az udvarnál való befolyása miatt – mert a király egyik kedvence volt – sokan hazája majdani reformátorát látták benne. Beza ezt mondta: „Berquin második Luther lett volna, ha I. Ferencben második választófejedelemre talál.” „Rosszabb, mint Luther” – kiáltották a katolikusok. Franciaország katolikusai valóban jobban féltek tőle. Eretnekként börtönbe vetették, de a király szabadon bocsátotta. A harc évekig tartott. I. Ferenc, aki Róma és a reformáció között ingadozott, hol eltűrte, hol pedig korlátozta a szerzetesek szenvedélyes buzgóságát. Berquint a pápai hatóságok háromszor vetették börtönbe, de a lángelméjét és nemes jellemét csodáló király, aki nem volt hajlandó feláldozni a papok gyűlöletének, kiszabadította.

Berquint többször figyelmeztették a veszélyre, amely Franciaországban fenyegeti, és arra buzdították, hogy kövesse azokat, akik önkéntes száműzetésben kerestek oltalmat. A félős és megalkuvó Erasmus, akinek ragyogó műveltségéhez nem társult az az erkölcsi nagyság, amely az életet és dicsőséget alárendeli az igazságnak, ezt írta Berquinnek: „Kérd magad követnek valamelyik idegen országba! Menj, és utazd be Németországot! Ismered Bedát, és tudod, hogy milyen: ezerfejű szörnyeteg, aki mérgét mindenfelé fröcsköli. A te ellenségeidet légiónak hívják. Még ha ügyed jobb is lenne, mint Jézus Krisztusé, addig ki nem engednek a kezükből, amíg nyomorultul el nem pusztítanak. Ne bízz túlságosan a király védelmében! Bármi történjék is, ne hozz rám bajt a teológusok tanszékén.”

A veszély sűrűsödésével azonban Berquin szilárdsága egyre nőtt. Ahelyett, hogy elfogadta volna Erasmus számító és megalkuvó tanácsát, még bátrabb lépésekre határozta el magát. Nemcsak az igazságot védelmezte, hanem a tévelygést is leleplezte. Az eretnekség vádját, amellyel Róma barátai meg akarták bélyegezni, visszafordította rájuk. Legaktívabb és legelkeseredettebb ellenfelei a város és a nemzet egyik legnagyobb egyházi tekintélyének, a nagy párizsi egyetem teológiai tanszékének tudós doktorai és szerzetesei voltak. E doktorok írásaiból Berquin tizenkét állítást emelt ki, amelyeket nyilvánosan „biblia-ellenes”-nek és „eretnek”-nek nevezett, és kérte a királyt, hogy vállalja a bíró szerepét a vitában.

A király, aki örült, hogy alkalma nyílik megalázni a gőgös szerzeteseket, készséggel összemérte a két szembenálló fél erejét és eszességét. Arra szólította fel a katolikusokat, hogy védjék meg ügyüket a Bibliából. A katolikusok jól tudták, hogy e fegyvert aligha tudják használni. Bebörtönzés, kínvallatás és a máglya olyan fegyverek voltak, amelyekhez jobban értettek. Most fordult a kocka, és már abban a veremben látták magukat, amelybe Berquint szerették volna taszítani. Rémülten kerestek valamilyen kibúvót.

„Éppen ebben az időben történt, hogy az egyik utcasarkon álló Szűz Mária szobrot valaki megcsonkította.” Volt nagy izgalom a városban! Tömegek sajnálkozva és felháborodva özönlöttek a tetthelyre. A király is mélyen megrendült. A szerzeteseknek pedig éppen jól jött ez a dolog. Siettek is kihasználni. „Ez Berquin tanításainak gyümölcse – kiabálták. – Ez a lutheránus összeesküvés mindent romba dönt: vallást, törvényeket, még a trónt is.”

Berquint ismét letartóztatták. A király nem volt Párizsban, és a szerzetesek azt csinálhatták, amit akartak. A reformátor felett törvényt ültek, és halálra ítélték. Még aznap végrehajtották az ítéletet, nehogy Ferenc közbelépjen, és megmentse. Berquint délben kivezették a kivégzés helyére. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy tanúja legyen az eseménynek. Sokan megdöbbentek és nyugtalankodni kezdtek, amikor látták, hogy az áldozat Franciaország legjobb és legkiválóbb nemesi családjából való. Csodálkozás, felháborodás, megvetés és keserű gyűlölet árnyékolta be a kavargó tömeg arcát. Csak egy arcra nem borult árnyék. A mártír gondolatai a kavargástól messze távol jártak. Csak arra gondolt, hogy Ura jelen van.

A rozzant taliga, amelyen vitték, üldözőinek fenyegető tekintete, a reá váró rettenetes halál – mindez nem érdekelte. Ő, aki halott volt, de él, és élni fog örökké, akinél a halál és pokol kulcsa van, mellette volt. Berquin arcán a menny fénye és békéje ragyogott. Szépen volt öltözve: „bársonyköpeny, szaténból és damasztból készült zeke és aranyszínű térdnadrág” volt rajta. Hitéről készült bizonyságot tenni a Királyok Királya és a tanúskodó világegyetem előtt. A gyász semmilyen jele sem árnyékolta be örömét.

Amint a menet lassan haladt a zsúfolt utcákon, az emberek csodálkozva látták Berquin tekintetén és viselkedésén a felhőtlen békét és örömöt. „Úgy néz ki – mondták –, mint aki templomban ül, és szent dolgokon elmélkedik.”

A máglyánál Berquin megkísérelt néhány szót szólni az emberekhez, de a szerzetesek, félve a hatástól, kiabálni kezdtek, a katonák pedig fegyvereiket csörgették, és lármájuk elnyomta a mártír hangját. A művelt Párizs legmagasabb skolasztikus és egyházi tekintélye 1529-ben így „mutatott gonosz példát 1793 népének arra, hogyan kell a haldoklók szent szavait a vérpadon elfojtani”.

Berquin megfulladt, és testét megemésztették a lángok. Halálhíre elszomorította a reformáció barátait egész Franciaországban. De példája nem ment feledésbe. „Mi is szívesen vállaljuk a halált – mondták az igazság tanúi –. szemünket az eljövendő életre függesztve.”

A meauxi üldözés alatt a reformált vallás hirdetői, akiknek megtiltották, hogy prédikáljanak, máshová mentek. Egy idő után Lefevre Németországba távozott. Farel visszatért szülővárosába, Kelet-Franciaországba, hogy terjessze a világosságot ott, ahol gyermekéveit töltötte. A Meaux-ban történtek híre már oda is eljutott, és az igazság, amit bátran és lelkesen hirdetett, hallgatókra talált. Farelt a hatóságok igyekeztek elhallgattatni, majd kiűzték a városból. Nem dolgozhatott tovább nyilvánosan, de bejárta a völgyeket és falvakat. Magánházakban és félreeső mezőkön tanított. Menedéket talált az erdőkben és a sziklás barlangokban, gyermekkora kedves tanyáin. Isten nagyobb próbákra készítgette. „A keresztet, az üldözést és Sátán fondorlatait, amelyekre előre figyelmeztettek, nem kívántam – szólt –. ezek sokkal keményebbek, mintsem magamtól elhordozhatnám őket. De Isten az én Atyám, Ő adott és mindig fog adni annyi erőt, amennyire szükségem van.”

Mint az apostolok korában, az üldözés most is „inkább az evangélium terjedését” szolgálta (Fil. l:l2). A Párizsból és Meaux-ból kiűzöttek „szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét” (Acs. 8:4). A világosság így talált utat Franciaország sok távoli vidékére.

Isten új munkásokat készített fel műve előbbrevitelére. Párizs egyik iskolájában tanult egy komoly, csendes ifjú, aki bizonyságát adta jó képességeinek és éles eszének. Nem kevésbé tűnt ki feddhetetlen életével, mint szellemi frissességével és a vallás iránti szeretetével. Lángelméje és szorgalma csakhamar az iskola büszkeségévé tette, és bízvást jósolták, hogy Kálvin János az egyház egyik legtehetségesebb és legnevesebb védelmezője lesz. De egy mennyei fénysugár behatolt még a skolasztika és a babona falai közé is, amelyek Kálvint körülzárták. Borzadással hallgatta az új tant, egyáltalán nem kételkedve abban, hogy az eretnekek megérdemelték a tűzhalált. Akaratlanul is szemtől szembe került az eretnekséggel, és arra kényszerült, hogy próbára tegye, milyen hatalma van a katolikus teológiának a protestáns tanítással vívott csatában.

Kálvin egyik unokatestvére, aki a reformátorok mellé állt, Párizsban volt. A két rokon gyakran találkozott, és megbeszélték egymással a keresztény világot felkavaró dolgokat. „Csak két vallás van a világon – mondta a protestáns Olivetan. Az egyik vallás az, amit az emberek találtak ki. Ezekben az ember ceremóniákkal és jó cselekedetekkel akarja menteni magát. A másik vallás a Biblia vallása, amely azt tanítja, hogy üdvösségre kizárólag Isten ingyen kegyelméből juthat az ember.”

„Egyik új tanotok sem kell nekem – kiáltotta Kálvin –, azt hiszed, hogy mindig tévedésben éltem?”

De olyan gondolatok támadtak benne, amelyektől hiába próbált szabadulni. Amikor egyedül volt szobájában, eltűnődött unokatestvére szavain, és bűntudat fogta el. Közbenjáró nélkül látta magát a szent és igazságos Bíró előtt. A szentek közbenjárása, a jó cselekedetek, az egyházi szertartások nem tudtak engesztelést szerezni a bűnért. Nem látott maga előtt mást, csak a kétségbeejtő örök sötétséget. Az egyház doktorai hiába próbáltak enyhíteni terhén. Hiába gyónt meg, hiába vezekelt; ezek nem tudták megbékíteni Istennel.

E meddő küzdelem idején történt, hogy Kálvin a város egyik forgalmas terén szemtanúja volt egy eretnek elégetésének. Csodálattal töltötte el az a béke, ami a vértanú arcán nyugodott. A rettenetes haláltusában és az egyház még rettenetesebb kárhoztatása alatt, e mártír hitet és bátorságot tanúsított. A fiatal diák, aki a legszigorúbban követte az egyház rendelkezéseit, lesújtva állította szembe ezt a maga kétségbeesett és gyászos hangulatával. Tudta, hogy az eretnekek a Bibliára építik hitüket. Elhatározta, hogy kutatni fogja a Szentírást, és megpróbálja kideríteni boldogságuk titkát.

A Bibliában Kálvin megtalálta Krisztust. „Ó, Atyám! – kiáltotta. Az Ő áldozata lecsillapította haragodat; az Ő vére eltörölte tisztátalanságomat; keresztje hordozta átkomat; halála engesztelést szerzett nekem! Sok haszontalan ostobaságot eszeltünk ki magunknak, de Te fáklyaként helyezted elém Igédet, és érintetted szívemet, hogy Jézus megmentő érdemén kívül minden más érdemet utálatosnak tartsak.”

Kálvin korábban papnak készült. Még csak tizenkét éves volt, amikor egy kis templom káplánja lett. A püspök lenyírta a fiú haját, ahogy azt az egyházi kánon előírja. Nem volt felszentelve, és nem teljesített papi feladatokat, de a papság tagja lett, hivatalos címe volt, és fizetést is kapott.

Most pedig, érezve, hogy soha nem tudna pap lenni, jogot kezdett tanulni. Végül azonban felhagyott szándékával, és elhatározta, hogy az evangéliumnak szenteli életét. De vonakodott az evangélium szolgálatától. Természettől fogva félénk volt, és félt attól a súlyos felelősségtől, ami a prédikátori hivatással jár, és szeretett volna még tovább tanulni. Barátainak komoly kérlelésére végül is vállalta. „Csodálatos – mondta –, hogy valaki, aki ilyen alacsony származású, ilyen magas méltóságra emelkedjék.”

Kálvin szerényen kezdte el munkáját, és szavai olyanok voltak, mint a harmat, amely felüdíti a földet. Elhagyta Párizst, és egy vidéki városba ment. Margit hercegnő, aki szerette az evangéliumot, pártfogolta Kálvint, és védelmébe vette követőit. Kálvin még fiatal volt, szelíden és szerényen viselkedett. Munkáját úgy kezdte, hogy az embereket otthonukban kereste fel. A háznép körülvette, ő pedig felolvasott a Bibliából, és feltárta a megváltás igazságait. Hallgatói továbbadták a jó hírt másoknak. A tanító a nagyvárost elhagyva csakhamar felkereste az eldugott kisvárosokat és falucskákat. Mind kastélyba, mind kunyhóba bebocsátást kapott, és haladt előre templomok alapját rakva le, amelyek később olyan embereket adtak, akik bátran bizonyságot tettek az igazságról.

Néhány hónap múlva Kálvint ismét Párizsban találjuk, ahol szokatlan nyugtalanság volt a művelt emberek és a diákok körében. Az ókori nyelvek tanulása közben az emberek eljutottak a Bibliához, és sokan, akiknek szívét addig még nem érintették igazságai, most lelkesen beszéltek róluk, és még a katolicizmus védelmezőivel és vitába szálltak. Kálvinnak, aki jóllehet ügyesen vitázott a teológiai kérdésekben, szentebb küldetése volt, mint ezeknek a hangoskodó teológusoknak. Az emberek figyelme felébredt, és itt volt az ideje annak, hogy feltárja nekik az igazságot. Míg az egyetemek termei hangosak voltak a teológiai viták lármájától, Kálvin házról házra járva megnyitotta a Bibliát az emberek előtt, és beszélt nekik Krisztusról, a megfeszítettről.

Isten gondoskodott arról, hogy Párizs újabb buzdítást kapjon az evangélium elfogadására. Lefevre és Farel felhívását elvetették, de a nagy főváros minden társadalmi osztálya újra hallhatta az üzenetet. A király politikai meggondolásból még mindig nem állt teljesen Róma pártjára a reformáció ellen. Margit még mindig reménykedett a protestantizmus franciaországi diadalában, és azt akarta, hogy Párizs hallja a reformált vallás igehirdetését. A király távol volt, és megbízott egy protestáns lelkészt, hogy prédikáljon a város templomaiban. Mivel azonban a pápai méltóságok ezt megtiltották, a hercegnő kitárta a palotát. Egy termet berendezett kápolnának, és közhírré tette, hogy mindennap egy meghatározott órában prédikáció lesz, amelyre minden rendű és rangú ember hivatalos. Tömegek özönlöttek az istentiszteletekre. Nemcsak a kápolna, hanem az előcsarnokok és a folyosók is zsúfolásig megteltek. Nap mint nap ezrek gyűltek össze – nemesek, államférfiak, jogászok, kereskedők és kézművesek. A király ahelyett, hogy betiltotta volna az összejöveteleket, elrendelte két párizsi templom megnyitását. Soha azelőtt nem rázta fel Isten Igéje ennyire a várost. Mintha Isten az emberekre lehelte volna az élet lelkét. Mértékletesség, tisztaság, rend és szorgalmas munka foglalta el a részegeskedés, kicsapongás, viszály és semmittevés helyét.

De a papság sem tétlenkedett. A király még mindig nem volt hajlandó közbelépni, hogy betiltsa a prédikálást, ezért a papok a csőcselékhez fordultak. Minden eszközt megragadtak, hogy a tudatlan és babonás tömeg félelmét és fanatizmusát felkeltsék. Párizs pedig vakon hallgatva hamis tanítóira, az ősi Jeruzsálemhez hasonlóan nem ismerte fel meglátogatásának idejét, sem azokat a dolgokat, amelyek békességét szolgálták volna. Két évig prédikálták Isten Igéjét a fővárosban, és bár sokan elfogadták az evangéliumot, a többség elutasította. Ferenc csak a saját céljai elérése érdekében tanúsított türelmet, és a katolikusoknak sikerült visszaszerezni hatalmukat. A templomokat ismét bezárták, és a máglyát felállították.

Kálvin még mindig Párizsban volt. Tanulással, elmélkedéssel, imával készült későbbi munkájára, és tovább terjesztette a világosságot. Végül gyanús lett. A hatóságok elhatározták, hogy megégetik. Kálvin visszavonultan élt, és biztonságban érezte magát. Nem is gondolt a veszélyre, amikor barátai azzal a hírrel rontottak szobájába, hogy a katonák útban vannak, és le akarják tartóztatni. Ebben a pillanatban hangos kopogás hallatszott a külső bejáratnál. Nem volt egy pillanat vesztegetni való idő sem. Néhány barátja feltartóztatta a katonákat az ajtónál, mások pedig segítették Kálvint leereszkedni az ablakból. A reformátor sietett, és egy munkásnak, a reform egyik hívének a hajlékában húzódott meg. Majd vendéglátójának ruhájával álcázva magát, vállára vett egy kapát, és útnak indult. Dél felé haladva ismét Margit birtokán talált menedéket.

Néhány hónapig maradt ott. Befolyásos barátai védelme alatt biztonságban volt. Mint korábban, most is tanulással foglalta el magát. De vágyott arra, hogy Franciaországban hirdesse Isten evangéliumát, és nem tudott sokáig tétlen maradni. Mihelyt a vihar némileg alábbhagyott, új munkaterületet keresett Poitiers-ben. Itt volt egyetem, ahol az új nézetek már korábban kedvező fogadtatásra találtak. Minden rendű és rangú ember örömmel hallgatta az evangéliumot. Kálvin nem a templomban prédikált, hanem a fő magisztrátus házában, vagy a saját szállásán, és néha a város egyik parkjában hirdette az örök élet igéit azoknak, akik hallani akarták. Egy idő után, amint a hallgatók száma nőtt, biztonságosabbnak látszott a városon kívül összejönni. Egy mély és szűk hegyszoros barlangja lett összejövetelük helye, amit a fák és a kiugró sziklák még jobban elszigeteltek. A városból különböző útvonalakon kis csapatok jöttek ki ide. E félreeső helyen olvasták és tanulták a Bibliát. Franciaország protestánsai itt tartottak először úrvacsorát. Ez a kis gyülekezet számos hűséges evangélistát adott.

Kálvin még egyszer visszatért Párizsba. Még most sem tudta feladni azt a reményt, hogy Franciaország mint nemzet elfogadja a reformációt. De a munka majdnem minden lehetősége bezárult előtte. Az evangéliumot tanítani annyit jelentett, mint rálépni arra az útra, amely egyenesen a máglyához vezet. Kálvin végül elhatározta, hogy Németországba megy. Alighogy elhagyta Franciaországot, kitört a vihar a protestánsok felett. Ha ott maradt volna, minden bizonnyal ő is az egyetemes pusztítás áldozatává válik.

A francia reformátorok, akik vágytak arra, hogy országuk lépést tartson Németországgal és Svájccal, elhatározták, hogy az egész nemzetet felébresztő merész csapást mérnek Róma babonáira. Ezért egy éjszaka egész Franciaországban olyan plakátokat függesztettek ki, amelyek támadták a misét. E lelkes, de balga cselekedet azonban a reform előbbrevitele helyett bajba sodorta nemcsak a reform hirdetőit, hanem híveit is egész Franciaországban. Ez adta meg a katolikusoknak azt, amire régóta vágytak: ürügyet az eretnekek – mint a trón biztonságát és a nemzet békéjét veszélyeztető lázítók – kiirtásának követelésére.

Egy titkos kéz – hogy meggondolatlan baráté vagy ravasz ellenségé-e, sohasem derült ki – az egyik plakátot a király lakosztályának ajtajára ragasztotta. A király elborzadt. A plakát kíméletlenül támadta a századok hosszú során át tisztelt babonákat. E példátlan merészség, hogy a nyílt és vakmerő fogalmazványt a királyi udvarban terjesztették, felkeltette az uralkodó haragját. Megdöbbenésében egy darabig csak reszketve és szótlanul állt. Majd haragját félelmetes szavakkal fejezte ki: „El kell fogni mindenkit, kivétel nélkül, aki lutheranizmussal gyanúsítható! Mindet kiirtom!” A kocka el volt vetve. A király elhatározta, hogy teljesen Róma mellé áll.

Azonnal intézkedett, hogy minden párizsi lutheránust letartóztassanak. Elfogtak egy szegény kézművest, a reformált vallás egyik követőjét, aki össze szokta hívni a hívőket a titkos összejövetelekre. Azonnali máglyahalállal fenyegetve megparancsolták neki, hogy vezesse el a pápai küldöttet a város minden protestánsának otthonába. Rémülten riadt vissza e becstelen feladattól, de annyira félt a lángoktól; hogy végül megadta magát, és testvéreinek árulója lett. Morfin, a királyi detektív az árulóval, a papok, a tömjénezők, a szerzetesek és a katonák kíséretében, az oltáriszentséget követve, lassan és csendesen haladt át a város utcáin. A felvonulás látszólag a „szentség” tiszteletére történt, engesztelésként, amiért a protestálók megsértették a misét. E látványos felvonulás azonban halálos szándékot takart. Ha lutheránus háza elé értek, az áruló egy szót sem szólt, csak jelt adott. A menet megállt. Morfin belépett a házba, a családot kihurcolták és megbilincselték, majd a félelmetes csapat továbbment, újabb áldozatokat keresve. Egy házat sem kíméltek, „sem nagyot, sem kicsit,... még a párizsi egyetem kollégiumait sem... Morin az egész várost megremegtette... Rémuralom volt.”

Az áldozatokat kegyetlen kínzásokkal ölték meg. Külön rendelkezésre a tüzet fékezni kellett, hogy szenvedésük tovább tartson. De a protestánsok győzőkként haltak meg. Állhatatosságuk rendíthetetlen, békességük felhőtlen volt. Üldözőik, akik képtelenek voltak megtörni kitartásukat, legyőzve érezték magukat. „Párizs minden negyedében vesztőhelyek álltak, és napról napra fellobbantak a lángok, hogy a kivégzések megsokszorozásával az eretnekeket egy re jobban megfélemlítsék. Végül mégis az evangélium javára vált az üldözés. Egész Párizs láthatta, micsoda embereket képesek formálni az új tanok. A mártírok máglyáihoz nem volt hasonló szószék. Az a békés öröm, amely ezeknek az embereknek az arcán felragyogott, amikor a vesztőhely felé haladtak; hősiességük, ahogyan a felcsapó lángok közepén álltak; a bántások szelíd megbocsátása sokakban a haragot részvétté, a gyűlöletet szeretetté változtatta, s ellenállhatatlan ékesszólással képviselte az evangélium ügyét.”

A papok, akik nem akarták, hogy a nép dühe alábbhagyjon, a legszörnyűbb vádakat terjesztették a protestánsokról. Azzal vádolták őket, hogy a katolikusok lemészárlását, a kormányzat megdöntését és a király meggyilkolását forralják. De a legparányibb bizonyítékot sem tudták felhozni állításaik alátámasztására. A megjövendölt gonosztettek azonban teljesültek, de egész más körülmények között, és ellenkező okokból. Azok a kegyetlenségek, amelyekkel a katolikusok az ártatlan protestánsokat sújtották, egyre súlyosabb megtorlásért kiáltottak, és a későbbi századokban pontosan azt a gyászos végzetet váltották valóra, amely a katolikusok állítása szerint a királyt, kormányát és alattvalóit fenyegette. Azt azonban maguk a hitetlenek és a katolikusok idézték elő. Nem a protestantizmus bevezetése, hanem elnyomása volt az, ami háromszáz évvel később Franciaországra ezeket az iszonyú csapásokat hozta.

Gyanúsítások, bizalmatlanság és rettegés légkörében élt a társadalom minden osztálya. Az általános riadalom közepette látni lehetett, hogy a lutheránus tanítás milyen mélységes hatással van a legműveltebb, legbefolyásosabb és legjellemesebb emberekre. Bizalmi és megtisztelő állások hirtelen megürültek. Kézművesek, nyomdászok, tudósok, egyetemi tanárok, írók, sőt udvari emberereé is eltűntek. Emberek százai önkéntes száműzöttként menekültek Párizsból, szülőföldjükről. Sok esetben ezek adták első jelét annak, hogy helyeslik a reformált vallást. A katolikusok megrökönyödtek attól a gondolattól, hogy nem is gyanított eretnekeket tűrtek meg maguk között. Haragjukat a szerényebb áldozatok tömegén töltötték ki, azokon, akik hatalmukban voltak. A börtönök zsúfolásig megteltek, és a levegő is sötétnek látszott az égő máglyák füstjétől, amelyeket az evangélium megvallóinak gyújtottak.

I. Ferenc azzal büszkélkedett, hogy ő keltette életre azt a nagy tanulási mozgalmat, amely rányomta pecsétjét a XVI. század kezdetére. Örömét lelte abban, hogy minden országból tudós embereket gyűjtött udvarába. A tudományt szerette, a szerzetesek tudatlanságát és babonáját pedig megvetette. Ennek tulajdonítható – legalábbis részben – az a türelem, amit a reform iránt korábban tanúsított. De a tudásnak e patrónusa, aki vakbuzgóságában el akarta tiporni az eretnekséget, közzétett egy rendeletet, amelyben egész Franciaországban betiltotta a könyvnyomtatást. I. Ferenc példája egy a sok közül, amely tanúsítja, hogy a szellemi műveltség nem jelent védelmet a vallásos türelmetlenség és az üldözés ellen.

Franciaország ünnepélyesen és nyilvánosan teljesen elkötelezte magát a protestantizmus megsemmisítésére. A papok kimondták, hogy a magasságos ég megsértését – a mise kárhoztatását – vérrel kell jóvátenni. Kérték, hogy a király, népe érdekében, nyilvánosan szentesítse ezt a rettenetes „jóvátételt”.

1535. január 21. volt a szörnyű szertartás végrehajtására kijelölt nap. Az egész nemzet babonás félelme és fanatikus gyűlölete feltámadt. Párizst zsúfolásig megtöltötték a környező vidékekről odaözönlő tömegek. A napot egy hatalmas, impozáns körmenet nyitotta meg. „A menet útját szegélyező házakon gyászdrapériák függtek, és helyenként oltárok álltak.” Minden kapu előtt fáklya világított az „oltáriszentség” tiszteletére. A körmenet napkelte előtt indult el a királyi palotától. „Az egyházmegyék zászlói és keresztjei nyitották meg a menetet, majd megjelentek a polgárok kettesével, kezükben fáklyákkal.” Azután jött a szerzetesek négy rendje, mindegyik a maga sajátos öltözékében. Majd a híres ereklyék óriási gyűjteménye következett. Bíborszínű és skarlátvörös palástban lovagló, ékszerekkel díszített egyházi méltóságok követték őket. Kápráztató és csillogó volt ez a menet.

„Az oltáriszentséget Párizs püspöke vitte egy pompás baldachin alatt, amelynek négy oszlopát egy-egy királyi herceg tartotta... Az oltáriszentség után a király lépkedett... Ezen a napon I. Ferenc nem viselt koronát, sem királyi palástot... Franciaország királya fedetlen fővel, szemét a földre szegezve, kezében égő viaszgyertyával” jelent meg, „mint aki vezekel”. Minden oltárnál alázatosan meghajolt, nem a lelkét beszennyező bűnök miatt, sem pedig a kezét bemocskoló ártatlan vér miatt, hanem azoknak az alattvalóknak a halálos bűne miatt, akik kárhoztatni merték a misét. A királyné és az állami méltóságok – szintén kettesével – a király után mentek. Mindegyiküknél egy-egy égő fáklya volt.

A nap egyik szertartása volt az uralkodó beszéde, amelyet a püspöki palota nagytermében birodalmának magas tisztségviselőihez intézett. Szomorú ábrázattal jelent meg előttük, és megkapó ékesszólással siránkozott „a bűn, az istenkáromlás”, a népre ráköszöntő „fájdalmas és gyalázatos nap” miatt. Hűséges alattvalóinak segítségét kérte a Franciaországot pusztulással fenyegető veszedelmes eretnekség kiirtásához. „Ha tudnám azt, hogy valamelyik testrészemet bemocskolta vagy megfertőzte az utálatos rothadás – mondta –, odanyújtanám nektek, hogy vágjátok le. Olyan igaz ez, uraim, mint az, hogy királyotok vagyok... És ha látnám, hogy valamelyik gyermekemet szennyezte be, nem kímélném,... magam adnám fel és áldoznám fel Istennek.” Szavai könnyekbe fulladtak, és az egész gyülekezet sírt, egy akarattal kiáltva: „A katolikus vallásért élünk és halunk!”

Rettenetes sötétségbe jutott az a nemzet, amely elvetette az igazság világosságát. A kegyelem, „amely üdvösséget hoz”, megjelent. De Franciaország, bár látta a kegyelem erejét és szentségét, amelynek mennyei szépsége ezreket vonzott magához, és ragyogása nagyvárosokat és falucskákat töltött be, mégis elfordult tőle, inkább a sötétséget választva, mint a világosságot. A menny felkínálta ajándékát, de eldobták maguktól. A gonoszt jónak mondták, a jót pedig gonosznak, és végül áldozatul estek szándékos öncsalásuknak. Bár azt hitték, hogy Isten népe üldözésével Istennek szolgálnak, őszinteségük mégsem tette őket bűntelenné. Szántszándékkal elvetették azt a világosságot, amely megvédte volna őket a csalástól, lelküket a vérontás bűnétől.

Ünnepélyes eskü hangzott el az eretnekség kiirtására abban az impozáns székesegyházban, ahol csaknem három évszázaddal később az a nemzet, amely elfeledkezett az élő Istenről, trónra emelte az ész istennőjét. A menet újra indulásra készen állt, és Franciaország képviselői elindultak, hogy elkezdjék azt a munkát, amelyre felesküdtek. „Egymáshoz közel vérpadokat állítottak fel, hogy egyes protestáns keresztényeket elevenen megégessenek. A rőzsét a király közeledtekor kellett meggyújtani, hogy a menet megálljon, és lássa a kivégzést.” A kínzások részletei, amelyeket Krisztus e tanúi elviseltek, túl szívfájdítóak ahhoz, hogy felidézzük őket. De az áldozatok nem ingadoztak. Egyikük, amikor hite megtagadására bíztatták, így válaszolt: „Csak azt hiszem, amit a próféták és az apostolok egykor prédikáltak, amit a szentek serege hitt. Bizalmamat Istenbe helyezem, aki a pokol minden hatalmának ellenáll.”

A menet meg-megállt a kínzóhelyeknél. Amikor a kiindulási ponthoz, a királyi palotához érkeztek, a tömeg szétoszlott, a király és a főpapok pedig a nap eseményeivel elégedetten visszavonultak, és gratuláltak önmaguknak, azt kívánva, hogy az elkezdett munka az eretnekség teljes megsemmisüléséig tartson.

Franciaország elutasította a békesség evangéliumát, és teljesen elzárkózott tőle. Ez rettenetes következményekkel járt. 1793. január 21-én, kétszázötvennyolc évvel azután, hogy Franciaország teljesen elkötelezte magát a reformátorok üldözésére, egy másik menet – és egészen más szándékkal – haladt át Párizs utcáin. „Ismét a király volt a főszereplő. Nagy zűrzavar és ordítozás közepette, ismét áldozatokért kiáltottak; ismét fekete vérpadok emelkedtek, és a nap eseményei borzalmas kivégzésekkel zárultak. XVI. Lajost, aki börtönőreivel és hóhéraival kézitusát vívott, a vesztőhelyre vonszolták, és nagy erővel leszorították, míg a bárd lesújtott, és levált feje a vérpadon elgurult.” Nem a király volt az egyetlen áldozat. Vesztőhelyéhez közel, kétezer-nyolcszáz ember pusztult el guillotine által a rémuralom véres napjaiban.

A reformáció nyitott Bibliát kínált a világnak. Felfedte Isten törvényének előírásait, érintve az emberek lelkiismeretét. A Végtelen Szeretet megismertette az emberekkel a menny törvényeit és elveit. Isten így szólt: „Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességetek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!” (V. Móz. 4:6). Amikor Franciaország elutasította a menny ajándékát, elhintette a zűrzavar és pusztulás magvait. Az ok és okozat törvényének elkerülhetetlen következménye lett a forradalom és a rémuralom.

Hosszú idővel a plakátok keltette üldözés előtt a bátor és buzgó Farel kénytelen volt elmenekülni szülőföldjéről. Svájcban keresett menedéket, és Zwingli munkatársaként segített a mérleget a reformáció javára billenteni. Későbbi éveit itt töltötte, de továbbra is jelentős befolyása volt a franciaországi reformációra. Száműzetésének első éveiben különösen arra törekedett, hogy az evangéliumot hazájában terjessze. Sok időt töltött azzal, hogy honfitársainak hirdette az igét az országhatár közelében. Fáradhatatlan éberséggel figyelte a küzdelmet, és tanácsaival, bátorító szavaival segítette. Száműzött társai segítségével lefordította a német reformátorok írásait franciára, és a francia nyelvű Bibliával együtt nagy példányszámban kinyomatta őket. Ezekből a művekből a könyvterjesztők sok példányt eladtak Franciaországban. A könyvárusok olcsón jutottak a könyvekhez, és így a haszon lehetővé tette munkájuk folytatását.

Farel egyszerű tanítónak álcázva kezdte el svájci munkáját. Visszavonult egy félreeső parókiára, és gyermekeket tanított. A szokásos tantárgyak mellett óvatosan bevezette őket a Biblia igazságaiba, remélve, hogy a gyermekek útján szüleikhez is hozzáférkőzhet. Egyesek hittek, de megjelentek a papok, hogy megállítsák a munkát, és a vidék babonás népét Farel munkája ellen ingerelték. „Ez nem lehet Krisztus evangéliuma – hangoztatták a papok –. hiszen prédikálása nem békét, hanem háborút hoz.” Amikor az egyik városban üldözték, Farel egy másikba menekült, akárcsak az első tanítványok. Faluról falura, városról városra járt, gyalog, éhezve, fázva, elcsigázva és életét mindenütt veszélynek téve ki. Prédikált a vásártereken, templomokban, olykor a katedrálisok szószékén. Néha üresen találta a templomot. Olykor prédikációját kiabálás és gúnyolódás szakította félbe. Még a szószékről is lerángatták. A csőcselék nemegyszer rátámadt, és majdnem halálra verte. De ő csak ment előre. Bár sokszor elutasították, újra és újra felvette a harcot, és látta, hogy falvak és városok, a pápaság erődjei, egyik a másik után kinyitották kapuikat az evangélium előtt. Az a kis egyházközség, ahol először munkálkodott, csakhamar elfogadta a reformált vallást. A két város – Morat és Neuchatel – szintén megszüntette a katolikus szertartásokat, és eltávolította templomaiból a bálványokat.

Farel már régen szerette volna a protestánsok zászlaját Genfben kitűzni. Ha ezt a várost megnyerné, ez lehetne a reformáció franciaországi, svájci és olaszországi központja. Ezzel a céllal addig folytatta munkáját, amíg számos környező várost és falucskát megnyert. Majd egyetlen társával Genfbe ment. De csak kétszer engedték meg, hogy prédikáljon. A papok, miután hiába próbálták elítéltetni a polgári hatóságokkal, az egyházi tanács elé idézték. A tanácskozáson palástjuk alá rejtett fegyverekkel jelentek meg, azzal az elhatározással, hogy megölik. A termen kívül furkósbotokkal és kardokkal felszerelt dühös csőcseléket gyűjtöttek össze, hogy Farel semmiképpen se maradjon életben, ha a tanácstól sikerülne is elmenekülnie. A magisztrátusok és a felfegyverzett katonák jelenléte azonban megmentette. Másnap reggel társával együtt egy tavon át biztonságos helyre vitték. Így végződött a Genf evangélizálására tett első kísérlete.

Legközelebb névtelenebb eszköz próbálta meg ugyanezt: egy fiatalember, akinek oly egyszerű volt a megjelenése, hogy még a reform állítólagos követői is hidegen bántak vele. Mit tehet egy ilyen ember ott, ahol Farelt elutasították? Miként állhat ellen ilyen bátortalan, tapasztalatlan ember annak a viharnak, amely elől a legerősebb és legbátrabb is kénytelen volt elmenekülni? „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak. 4:6). „A világ erőteleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” „Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél” (I. Kor. 1:27, 25).

Froment tanítóként kezdte munkáját. A gyermekek otthon elmondták, amit az iskolában tanultak. És csakhamar a szülők is eljöttek, hogy hallgassák a Biblia magyarázatát, mígnem a tanterem megtelt figyelő hallgatókkal. Az ingyen terjesztett Újtestamentum és a traktátok sok olyan emberhez is eljutottak, akik nem merték nyíltan meghallgatni az új tanokat. Egy idő után azonban ennek a munkásnak is menekülnie kellett, de az igazság, amelyet tanított, megragadta az embereket. A reformáció gyökeret vert, és egyre erősödött, egyre terjedt. A prédikátorok visszatértek, és munkájuk nyomán Genfben a protestáns hit végül megalapozódott.

Amikor Kálvin viszontagságos vándorlás után átlépte Genf kapuit, a város már állást foglalt a reformáció mellett. Amikor szülőhelyén tett utolsó látogatása után útban volt Bázel felé, látta, hogy a közvetlen odavezető utat elállja V. Károly serege. Ezért kénytelen volt a Genfen áthaladó kerülő utat választani.

Farel e látogatásban Isten kezét ismerte fel. Bár Genf elfogadta a reformált vallást, de még sok volt az elvégzetlen munka. Az emberek nem csoportosan, hanem egyénenként térnek Istenhez. A szívnek és a léleknek a Szentlélek ereje által, nem pedig a zsinatok rendeletei által kell megújulnia. Genf népe megtagadta ugyan Róma tekintélyét, de a Róma uralma alatt elburjánzott bűnöket nehezebb volt megtagadni. Az evangélium tiszta elveinek megalapozása és a nép felkészítése arra, hogy a Gondviselés által kijelölt helyét méltóképpen betölthesse, nem volt könnyű feladat e városban.

Farel Kálvinban olyan embert látott, akivel együtt tud dolgozni. Isten nevében ünnepélyesen, felkérte a fiatal evangélistát, hogy maradjon Genfben, és dolgozzék ott. Kálvin ijedten tiltakozott. Félénk és békeszerető lénye visszariadt a kemény, szabadgondolkodó, vehemens genfiektől. Gyönge egészsége és tanulni vágyó természete miatt igyekezett félrehúzódni. Mivel azt hitte, hogy tollával tudja a legjobban szolgálni a reform ügyét, szeretett volna egy csendes menedéket találni, ahol tanulhat, és a sajtó útján taníthatja és építheti a gyülekezeteket. De Farel komoly intésében a menny hívását hallotta meg, és nem merte visszautasítani. Úgy tűnt – mondta –. „hogy Isten keze nyúlt le a mennyből, megragadta és visszavonhatatlanul arra a helyre állította, amelyet oly türelmetlenül el akart hagyni”.

Ebben az időben nagy veszélyek környékezték a protestáns ügyet. A pápa átkokat szórt Genfre, és hatalmas nemzetek pusztítással fenyegették a várost. Hogyan álljon ellen ez a kis város a nagy hatalmú papságnak, amely oly sokszor térdre kényszerített királyokat és császárokat? Hogyan állhat meg a világ nagy legyőzőjének seregeivel szemben?

Az egész keresztény világban félelmes ellenség fenyegette a protestantizmust. A reformáció első győzelmei már a múlté voltak, és Róma új erőket vont össze, remélve, hogy a reformációt megsemmisítheti. Ebben az időben alakult meg a jezsuiták rendje, a pápaság legkegyetlenebb, leggátlástalanabb és leghatékonyabb védelmezőinek rendje. A földi kötelékektől és emberi érdekektől elzárt, logikátlan, természetes érzésekkel szemben érzéketlen szerzetesek, akiknek a lelkiismerete teljesen eltompult, nem ismertek más szabályt és más köteléket, csak a rendjükét, és más feladatot, mint rendjük hatalmának kiterjesztését. Krisztus evangéliuma képessé tette követőit a veszélyek fogadására és a szenvedések elviselésére. Nem törte le őket a hideg, az éhség, a kemény munka és a szegénység. Magasra emelték az igazság zászlaját a kínpad, a börtön és a máglya kilátásával is. Ezeknek az erőknek a leküzdése érdekében a jezsuitizmus olyan fanatizmusra inspirálta követőit, amely hasonló veszélyek elviselésére tette őket képessé, és arra, hogy a csalás valamennyi fegyverével lépjenek fel az igazság hatalma ellen. Semmilyen bűn nem volt olyan nagy, hogy el ne kövessék; semmilyen csalás oly súlyos, hogy ne tegyék meg; semmilyen fondorlat olyan nehéz, hogy ne vállalkozzanak rá. Örök szegénységet és szolgaságot fogadtak, de tudatosan keresték a gazdagságot és hatalmat, és mindent megtettek, hogy a protestantizmust megdöntsék, és a pápai felsőbbséget visszaállítsák.

Amikor rendjük tagjaiként jelentek meg, kegyességet színleltek. Elmentek a börtönökbe és a kórházakba; szolgáltak a betegeknek és a szegényeknek; a világ megtagadását színlelték, és Jézus szent nevét viselték, aki széjjeljárt, hogy jót tegyen. De a feddhetetlenség látszata mögött sokszor a legbűnösebb és legszörnyűbb szándékokat rejtegették. A rend egyik alapelve volt, hogy a cél szentesíti az eszközt. E szabály szerint a hazugság, lopás, hamis eskü, gyilkosság nemcsak megbocsátható, de dicséretes is, ha az egyház érdekeit szolgálja. A jezsuiták különböző címek mögé rejtőzve befurakodtak az állami hivatalokba, felkapaszkodtak a királyi tanácsosok székébe, és alakították a népek politikáját. Szolgák lettek, hogy gazdájuk után kémkedjenek. A fejedelmek és nemesek fiai számára főiskolákat, a köznép számára pedig iskolákat alapítottak, és a protestáns szülők gyermekeit bevonták a katolikus szertartások megtartásába. A katolikus istentisztelet minden külső pompájának és csillogásának az volt a célja, hogy megzavarja az emberek lelkét, elkápráztassa és foglyul ejtse képzeletüket. Így azt a szabadságot, amelyért az atyák fáradoztak és véreztek, a fiak elárulták. A jezsuiták hamar behálózták egész Európát, és amerre jártak, a katolicizmus új életre kelt.

Hatalmuk növelésére egy bulla látott napvilágot, amely elrendelte az inkvizíció visszaállítását. Az általános felháborodás ellenére, amellyel a bullát fogadták még a katolikus országokban is, a pápai hatalmat elismerő uralkodók újra felállították ezt a rettenetes törvényszéket, kegyetlenkedéseivel együtt. E kegyetlenkedéseket, amelyek szörnyűségük miatt nem viselhették el a nappali fényt, megismételték föld alatti titkos börtönökben. Sok országban a nemzet legjobbjainak ezrei, a legtisztábbak, a legnemesebbek, a legértelmesebbek és legműveltebbek, kegyes és buzgó lelkészek, szorgalmas és hazaszerető polgárok, ragyogó tudósok, tehetséges művészek, ügyes kézművesek estek az inkvizíció áldozatául, vagy voltak kénytelenek külföldre menekülni.

Ilyen eszközöket alkalmazott Róma, hogy kioltsa a reformáció világosságát; hogy elvegye az emberektől a Bibliát; hogy visszahozza a sötét középkor tudatlanságát és babonaságát. De Isten áldása és azoknak a nemes lelkű embereknek a munkája nyomán, akiket Isten Luther utódaiul támasztott, a protestantizmus nem bukott meg. Nem a fejedelmek jóindulatának és fegyvereinek köszönhette erejét. A legkisebb országok, a legjelentéktelenebb és leggyengébb nemzetek váltak bástyáivá. Ilyen volt Genf, bár az ellenség körülvette és el akarta pusztítani; ilyen volt Spanyolországtól északra a tenger homokpadjain Hollandia, amely az akkori legnagyobb és leggazdagabb birodalom zsarnoksága ellen küzdött; ilyen volt a sivár, terméketlen Svédország, amely a reformációban sikereket ért el.

Kálvin majdnem harminc éven át dolgozott Genfben. Először azért, hogy a Biblia erkölcsiségéhez ragaszkodó gyülekezetet alapítson; majd pedig azért, hogy egész Európában előmozdítsa a reformációt. Népvezéri eljárásai nem voltak hibátlanok, tanításai sem voltak tévedéstől mentesek. De eszköz volt azoknak az igazságoknak a terjesztésében, amelyek az ő korában különlegesen fontosak voltak; eszköz volt a protestantizmus elveinek a katolicizmus sebesen visszatérő áradatával szembeni megőrzésében, és eszköz volt abban is, hogy a katolikus tanítások által táplált gőg és romlottság helyébe a reformált gyülekezetekben az élet egyszerűsége és tisztasága lépett.

Genfből a reformált tanításokat terjesztő tanítók és kiadványok kerültek ki. Az üldözöttek minden országból innen vártak eligazítást, tanácsot és bátorítást. Kálvin városa egész Nyugat-Európa üldözött reformátorainak menedéke lett. A századokon át tartó irtózatos viharok elől futó menekültek Genf kapuihoz jöttek. Az éhező, megsebzett, otthonukat és családjukat elvesztett menekülteket itt melegen fogadták, és szeretettel gondozták. Ők pedig itt otthonra lelve ügyességükkel, tudásukkal és kegyes életükkel javára szolgáltak a városnak, amely befogadta őket. Sokan, akik itt kerestek menedéket, visszatértek hazájukba, hogy szembeszálljanak Róma zsarnokságával. Knox János, a bátor skót reformátor; számos angol puritán; Hollandia és Spanyolország protestánsai és a francia hugenották Genfből vitték az igazság fáklyáját szülőföldjükre, hogy fényt gyújtsanak a sötétben.