A Biblia egyik legsúlyosabb, ugyanakkor legnagyszerűbb igazsága az, hogy Krisztus második eljövetelével lezárul a megváltás csodálatos munkája. Jézus, „aki a feltámadás és az élet”, Isten népében, amely oly sokáig zarándokolt „a halálnak földében és árnyékában” azt a drága és boldogító reménységet ébresztette, hogy eljön, és hazaviszi „azt, akit eltaszított magától”. A második adventről szóló üzenet a Szentírás alapvető tanítása. Attól a naptól kezdve, hogy az első emberpár fájó szívvel elhagyta az Édent, a hit gyermekei arra várnak, hogy a Megígért eljöjjön, megtörje a pusztító hatalmát, és visszavigye őket az elveszett Paradicsomba. Az ősidők szent emberei sóvárogva várták, hogy a Messiás dicsőségben megjelenjék, és reménységüket valóra váltsa. Éden lakóinak hetedik leszármazottja, Énok, aki három évszázadon át Istennel járt a földön, megláthatta távolból a Szabadító jövetelét. „Ímé – mondta – eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett” (Júd. 14–15). Jób pátriárka rendületlen bizalommal kiáltotta megpróbáltatásának éjszakáján: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27)

Krisztus eljövetele, amellyel az igazság uralma megkezdődik, a legfennköltebb és legizzóbb kijelentésekre ihlette a szent írókat. A Biblia költői és prófétái mennyei lelkesedéssel beszéltek róla. A zsoltáríró megénekelte Izrael királyának hatalmát és fenségét: „A Sionról, amelynek szépsége tökéletes, fényeskedik Isten. Eljön a mi Istenünk, és nem hallgat... Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét” (Zsolt. 50:2–4). „Örüljenek az egek és örvendezzen a föld... az Úrnak orcája előtt, mert eljön, mert eljön, hogy megítélje a földet. Megítéli majd a világot igazsággal, és a népeket az Ő hűségével.” (Zsolt. 96:11, 13)

Ésaiás próféta így szólt: „Serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!” „Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek.” „Elveszti a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orcáról, és népe gyalázatát eltávolítja az egész földről: mert az Úr szólott. És szólnak ama napon: Imé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket; ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!” (Ésa. 26:19; 25:8–9)

Habakuk szent látomásba ragadtatva látta meg Krisztus megjelenését. „Isten a Témán felől jön, és a Szent a Párán hegyéről. Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.” „Megáll és méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporlanak, elsüllyednek az örökkévaló halmok; az Ő ösvényei örökkévalók!” „Lovaidon és diadal-szekereiden robogsz.” „Látnak téged és megrendülnek a hegyek,... harsog a hullám, és magasra emeli karjait. A nap és hold megállnak helyükön cikázó nyilaid fényétől és ragyogó kopjád villanásától.” „Kiszállsz néped szabadítására, fölkented segítségére.” (Hab. 3:3–4, 6, 8, 10–11, 13)

Amikor a Megváltó búcsút mondott tanítványainak, fájó szívüket azzal az ígérettel vigasztalta, hogy ismét eljön. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek... Az én Atyámnak házában sok lakóhely van... Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket.” (Jn. 14:1–3) „Eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek.” (Mt. 25:31–32)

Az angyalok, akik Krisztus mennybemenetele után még egy kevés ideig az Olajfák-hegyén maradtak, elismételték a tanítványoknak Jézus visszatérésének ígéretét: „Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, aképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe.” (Acs. 1:11) Pál apostolt a Lélek erre a bizonyságtevésre ihlette: „Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből.” (I. Thessz. 4:16) A pátmoszi próféta ezt mondja: „Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja Őt.” (Jel. 1:7)

Krisztus eljövetelekor „mindenek” újjáteremtetnek dicsőségben, „amikről szólott az Isten minden Ő szent prófétájának szája által eleitől fogva” (Acs. 3:21). Akkor a gonoszság régóta tartó uralma megtörik, és „e világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi” lesznek, „aki örökkön örökké uralkodik” (Jel. 11:15). „Megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt.” Kisarjasztja „az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt”. Ő „lesz ékes koronája és dicsőséges koszorúja népe maradékának” (Ésa. 40:5; 61:11; 28:5).

A Messiás ekkor alapítja meg békés és régóta óhajtott birodalmát az egész ég alatt. „Megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje.” „Libánon dicsősége adatott néki, Kármel és Sáron ékessége.” „Nem neveznek többé elhagyatottnak, és földedet sem nevezik többé pusztának, hanem így hívnak: én gyönyörűségem, és földedet így: férjhez adott.” „Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni.” (Ésa. 51:3; 35:2; 62:4–5)

A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelében reménykedtek. „Ismét eljövök” – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák-hegyén, és ez az ígéret fénybe borította tanítványai előtt a jövőt. Öröm és reménység költözött szívükbe, amit a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenése” volt a „boldog reménység”. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket – akik azt remélték, hogy szemtanúi lesznek az Úr eljövetelének –, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, amely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor a Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak az Úrral. „És ekképpen – mondta – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.” (I. Thessz. 4:17–18)

A sziklás Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta: „Bizony hamar eljövök.” És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba: „Bizony jövel Uram Jézus!” (Jel. 22:20)

Azt a hittől és reménytől izzó bizonyságot, amelyet a szentek a börtönben, a máglyán és a vérpadon tettek az igazságról, egymásnak adták a századok. „Hittek a személyes Krisztus feltámadásában, és következésképpen abban is, hogy Krisztus eljövetelekor ők is feltámadnak, ezért nem féltek a haláltól” – mondta egyikük. Készek voltak sírba szállni, hogy „szabadokként támadjanak fel”. Várták, hogy az „Úr eljöjjön az ég felhőiben Atyjának dicsőségével”, „elhozva országának idejét az igazaknak”. A valdensek ugyanezt a hitet ápolták. Wiclif sóvárogva várta a Megváltó megjelenését, az egyház reménységét.

Luther kijelentette: „Meg vagyok győződve arról, hogy az ítélet napjáig háromszáz év sem telik már el. Isten nem tudja és nem fogja már sokáig eltűrni ezt a világot. Közeledik a nagy nap, amikor a gyűlölet birodalma elvész.”

„Ennek az öreg világnak a vége nincs már messze” – mondta Melanchton. Kálvin kérte a keresztényeket, hogy „mitsem tétovázva, a legcsodálatosabb esemény, Krisztus eljövetele után lángolón vágyakozzanak”. Kijelentette, hogy „a hűségesek egész családja arra a napra tekint”. „Éheznünk és akarnunk kell Krisztust, elmélkednünk kell róla – mondta – annak a nagy napnak a hajnaláig, amikor Urunk megmutatja országának teljes dicsőségét!”

„Vajon a mi Urunk nem vitte fel testünket a mennybe? – kérdezte Knox, a skót reformátor –, és vajon nem tér vissza? Tudjuk, hogy visszatér, mégpedig sietve.” Ridley és Latimer, akik életüket áldozták az igazságért, hittel várták az Úr eljövetelét. Ridley ezt írta: „A világ kétségkívül a vég felé közeledik, ezt hiszem, ezért mondom. Kiáltsuk Jánossal, Isten szolgájával szívünk mélyéből Megváltó Krisztusunknak: »Jövel Uram Jézus!«”

„Az Úr eljövetelének gondolata – mondta Baxter – a legdrágább és legörömtelibb nekem.” „Krisztus szemeinek sajátossága, a hit munkája az, hogy örülnek eljövetelének, és várják a boldog reménységet.” „Mivel a halál, az utolsó ellenség a feltámadáskor elpusztul, a hivőknek nagyon őszintén kell vágyakozniuk Krisztus második eljövetelére, a teljes és végső győzelem idejére, és buzgón kell imádkozniuk érte.” „E nap után kell minden hivőnek sóvárognia, és ebben kell reménykednie, tudva, hogy ekkor zárul le a megváltásukért végzett munka. Ekkor valósul meg lelkük minden vágya, törekvése.” „Ó, Uram, siettesd ezt a boldog napot!” Ez volt az apostoli egyház, „a pusztai egyház” és a reformátorok reménysége.

A próféta nemcsak megjövendöli Krisztus eljövetelének módját és célját, hanem azokat a jeleket is felsorolja, amelyekből közelsége felismerhető. Jézus mondta: „Lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban” (Lk. 21:25). „A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és az ég csillagai lehullanak, és az egekben levő hatalmasságok megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mk. 13:24–26) A Jelenések könyvének szerzője így írja le a második advent első jelét: „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér.” (Jel. 6:12)

Ezek a jelek a XVIII. század végén kezdtek teljesedni. 1755-ben volt a történelem legszörnyűbb földrengése. Bár az emberek általában a lisszaboni földrengésként emlegetik, de kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére. Érezték Grönlandban, a nyugat-indiai szigeteken, Madeira-szigetén, Norvégiában és Svédországban, Nagy-Britanniában és Írországban. Nem kevesebb mint négymillió négyzetmérföldet érintett. A földmozgás Afrikában majdnem olyan súlyos volt, mint Európában. Algír nagy része romba dőlt. Marokkó közelében egy nyolc-tízezer lélekszámú falu teljesen eltűnt. Hatalmas hullám söpört végig Spanyolország és Afrika partvidékén, amely városokat öntött el, és nagy pusztítást okozott.

A rengés Spanyolországban és Portugáliában volt a legerősebb. Úgy tudjuk, hogy a beömlő hullám Cadiznál hatvan lábnyira emelkedett. „Portugáliában a legnagyobb hegyek erősen meginogtak. Mintha az alapjuk is megmozdult volna. Némelyiknek megnyílt a csúcsa. Megdöbbentő volt, ahogy meghasadtak és szétszakadtak. Hatalmas földdarabokat dobtak magukból a szomszédos völgyekbe. A beszámoló szerint lángok lövelltek ki ezekből a hegyekből.”

Lisszabonban „a föld alól mennydörgésszerű hang hallatszott, majd rögtön ezután heves rengés rombolta le a város zömét. Mintegy hat perc alatt hatvanezer ember pusztult el. A tenger először visszahúzódott, szárazon hagyva a gátat, majd előretört, tizenöt lábbal, vagy annál is többel meghaladva átlagos szintjét.” „A lisszaboni katasztrófa rendkívüli eseményei közé tartozott a tiszta márványból, hatalmas költséggel épített új rakodópart elsüllyedése. Nagyon sokan menekültek ide a leomló romok elől, de a rakodópart hirtelen lesüllyedt a rajta levő emberekkel együtt, és soha egyikük teteme sem került a felszínre.”

A föld „megrázkódása után minden templom, kolostor, majdnem minden középület és a lakóházak több mint egynegyede nyomban összeomlott. Mintegy két órával a rengés után a város különböző részein tűz ütött ki, és majdnem három napig tartó heves tombolásával teljesen elpusztította a várost. A földrengés ünnepnapon történt, amikor a templomok és a kolostorok zsúfolásig megteltek. Az itt levők közül csak néhányan menekültek meg.” „Az emberek rémülete leírhatatlan volt. Senki nem sírt. Mi volt a könny a szörnyűséghez képest! Eszelős rémülettel és döbbenettel futkostak, arcukat és mellüket verve kiabáltak: »Misericordia! Vége a világnak!« Anyák elfeledkeztek gyermekeikről, és a feszületet markolva rohangáltak. Sokan vesztükre a templomba menekültek, de hiába volt kitéve az oltáriszentség, a szerencsétlen emberek hiába ölelték az oltárt. Bálványokat, papokat és népet ugyanaz a rom temette be.” Kilencvenezerre becsülték azoknak a számát, akik azon a végzetes napon életüket vesztették.

A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi következő jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljesedésének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az Olajfák-hegyén tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt – amelynek megrövidítését megígérte –, említést tett bizonyos eseményekről, amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, hogy mikor tűnik fel közülük az első: „Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik.” (Mk. 13:24) Az 1260 nap, illetve év, 1798-ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majdnem teljesen megszűnt. Az üldözést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19-én teljesedett be ez a prófécia.

„Majdnem – ha ugyan nem egészen – a legmisztikusabb, és mindmáig meg nem magyarázott jelenségként... áll előttünk az 1780. május 19-i sötét nap, New England teljes látható egének és légkörének mérhetetlenül rejtélyes elsötétedése.”

Egy szemtanú, aki Massachusettsben élt, a következőképpen írta le ezt az eseményt: „Napkeltekor az égbolt tiszta volt, de hamarosan elborult. Felhők ereszkedtek le, és a sötét és baljóslatú felhőkből villámok cikáztak. Dörgött az ég, és kevés eső is esett. Kilenc óra felé a felhőréteg elvékonyodott és rézszínűvé vált. A föld, a sziklák, a fák és az épületek, a víz és az emberek kinézete megváltozott e különös földöntúli fénytől. Néhány perccel később súlyos fekete felhő takarta el az egész égboltot, a horizont egy keskeny szegélyét kivéve. Olyan sötét lett, mint nyári estéken kilenc óra körül szokott lenni...

Az embereken egyre jobban erőt vett a félelem, az aggodalom és a döbbenet. Az asszonyok az ajtóban állva figyelték a sötét tájat; a férfiak visszatértek a mezőről; az ács otthagyta szerszámait, a kovács a műhelyét, a boltos a pultját. Az iskolák bezártak, és a gyerekek remegve szaladtak haza. Az úton levők a legközelebbi tanyán szálltak meg. Most mi lesz? – kérdezte minden ajak és szív. Mintha hurrikán akarna végigsöpörni a tájon, vagy pedig a vég érkezett volna el!?

Gyertyát gyújtottak, és a kandalló tüze olyan fényesen világított, mint a holdtalan őszi estéken... A szárnyasok behúzódtak az ólba, és aludni tértek. A tehenek a legelő korlátjához gyűltek és bőgtek, a békák brekegtek, a madarak esti éneküket énekelték, a denevérek repkedtek. Csak az emberek tudták, hogy még nem jött el az este...

Dr. Nathanael Whittaker, a salemi Tabernakulum-templom prédikátora istentiszteletet tartott a gyülekezetben, és a prédikációjában hangsúlyozta, hogy a sötétség természetfeletti. Számos más helyen is összegyűltek az emberek. A rögtönzött prédikációk szövege szinte mindenütt ugyanaz volt. Ez változatlanul azt jelezte, hogy a sötétség egybecseng a bibliai próféciával... A sötétség nem sokkal tizenegy óra után volt a legsűrűbb.” „Nappal az ország nagy részére olyan sűrű sötétség borult, hogy az emberek gyertyafény nélkül nem tudták órájukról leolvasni az időt, nem tudtak ebédelni, sem otthoni munkájukat végezni...

A sötétség kiterjedése is rendkívüli volt. Kelet felé egészen Falmouthig észlelhető volt. Nyugati irányban elérte Connecticut legtávolabbi részét, és egészen Albanyig elnyúlt. Dél felé a tengerpart mentén észlelték; északon pedig az amerikai településekig terjedt.”

A nappali sűrű sötétség után, az est beállta előtt egy-két órával itt-ott kiderült az ég, és feltűnt a nap, de még mindig homályos volt a sűrű sötét ködtől. „Napnyugta után ismét felhők tornyosultak, és hamarosan besötétedett.” „Az éjjeli sötétség sem volt kevésbé szokatlan és ijesztő, mint a nappali. A majdnem telihold ellenére, a tárgyakat csak mesterséges fénynél lehetetett felismerni, és ez a fény bizonyos távolságból – a szomszédos házakból vagy máshonnan – nézve olyan volt, mintha a sugarakat majdnem áthatolhatatlan, egyiptomi sötétség venné körül.” Egy szemtanú ezt mondta: „Akaratlanul is arra gondoltam, hogy akkor sem lehetne sötétebb, ha a világmindenség minden világítóteste áthatolhatatlan homályba burkolózna, vagy megszűnne létezni.” Habár azon az estén kilenc órakor felkelt a telihold, „legkevésbé sem tudta eloszlatni a halálos árnyakat”. Éjfél után a sötétség elmúlt, és a hold, amikor feltűnt, olyannak látszott, mint a vér.

1780. május 19. a történelem „sötét nap” ja. Mózes kora óta nem tudunk ilyen sűrű, ilyen nagy kiterjedésű és ilyen sokáig tartó sötétségről. A leírás, amelyet szemtanúk adtak erről az eseményről, annak az isteni kijelentésnek a visszhangja, amelyet Jóel próféta huszonöt évszázaddal a beteljesedés előtt így jegyzett fel: „A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja.” (Jóel 2:31)

Krisztus meghagyta népének, hogy figyeljen adventjének jeleire, és örvendezzen, amikor látja Királya közeledtének jeleit. „Mikor pedig ezek kezdenek meglenni – mondta –, nézzetek fel, és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.” Felhívta követői figyelmét a tavasz rügyező fáira, és így szólt: „Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatokról tudjátok, hogy közel van a nyár. Ezenképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa.” (Lk. 21:28, 30–31)

Amikor azonban az alázatot és az odaszentelődést felváltotta a büszkeség és a formalizmus, a Krisztus iránti szeretet és az eljövetelébe vetett hit meghidegült. Isten állítólagos népe, amely belemerült a világiasságba és az élvezetek keresésébe, nem értette meg azt, amit a Megváltó a második advent jeleiről tanított. Nem vettek tudomást a második adventről. Az erről szóló igéket elhomályosította a téves magyarázat, addig-addig, amíg a nép már nem is igen akart tudomást venni róla, és csaknem teljesen elfelejtette. Ez különösen az amerikai egyházakat jellemezte. A társadalom minden osztálya élvezhette a szabadságot. A kényelem, a gazdagság és a fényűzés utáni sóvárgás – ami miatt belevetették magukat a pénzszerzésbe –, a mindenki számára elérhetőnek tűnő népszerűség és hatalom mohó hajszolása a jelen élet dolgaira összpontosította az emberek érdeklődését és vágyait. Távolinak látták azt az ünnepélyes napot, amikor a dolgok jelenlegi rendje elmúlik.

Amikor a Megváltó figyelmeztette követőit visszatérésének jeleire, megjövendölte, hogy a második advent küszöbén milyen nagy lesz az erkölcstelenség. Megismétlődnek a Noé korabeli dolgok, a világi kereskedés kavargása és az élvezetek keresése. Az emberek adnak és vesznek, ültetnek és építenek, nősülnek és férjhez mennek, közben pedig elfeledkeznek Istenről és az eljövendő életről. Krisztus intése így hangzik e kor népéhez: „Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap.” „Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!” (Lk 21:34, 36)

Hogy milyen lesz az egyház állapota ebben az időben, azt a Megváltó így határozta meg a Jelenések könyvében: „Az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Azoknak pedig, akik nem akarnak felébredni nemtörődömségükből, és azt hiszik, hogy biztonságban vannak, így szól a komoly figyelmeztetés: „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (Jel. 3:1, 3)

Az embereknek meg kell mondani, hogy veszélyben vannak; buzdítani kell őket, hogy készüljenek a kegyelemidő lezártával járó súlyos eseményekre. Isten prófétája kijelenti: „Bizony nagy az Úrnak napja és igen rettenetes! Ki állhatja ki azt?” Vajon ki állhat meg, amikor megjelenik az, akiről ezt mondja a próféta: „tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted.” (Jóel 2:11; Hab. 1:13) Akik így kiáltanak: „Én Istenem! ... ismerünk Tégedet!”, de megszegték szövetségét, és más isten után siettek, szívükben gonoszságot rejtegetve, és szeretve a bűn útjait – azoknak az Úrnak napja „sötétség lesz... és nem világosság”. „Sötétség lesz az, s még hajnalfénye sem lesz” (Hós. 8:2.1; Zsolt. 16:4; Ám. 5:20). „Akkor majd lámpással kutatom át Jeruzsálemet – mondja az Úr –, és megbüntetem azokat a férfiakat, akik olyanok, mint a seprején tönkrement bor, és ezt gondolják magukban: Nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat” (Sof. 1:12). „Megbüntetem a világ gonoszságát, a bűnösök bűnét. Véget vetek a kevélyek gőgjének, az erőszakosok gőgösségét megalázom.” (Ésa. 13:11) „Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket”; „gazdagságuk prédára jut, házaik pedig elpusztulnak.” (Sof. 1:18, 13)

Jeremiás próféta e félelmes idő felé tekintve így kiáltott: „Elszorul a szívem!... nem hallgathatok, mert lelkemben hallom már a kürtszót, a harci riadót! Romlás romlást ér.” (Jer. 4:19–20)

„Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja.” (Sof. 1:15–16). „Imé az Úrnak napja jő..., hogy a földet pusztasággá tegye, és annak bűnöseit elveszesse arról.” (Ésa. 13:9)

Arra a nagy napra tekintve Isten ünnepélyesen és megrázóan mondja népének, hogy ébredjen fel lelki tespedtségéből, és keresse az Urat bűnbánattal és alázattal: „Fújjátok a kürtöt a Sionon, és rivalgjatok az én szent hegyemen! Rémüljenek meg e föld minden lakói; mert eljő az Úrnak napja; mert közel van az.” „Szenteljetek böjtöt, hirdessetek gyűlést! Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet; hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a kisdedeket..., menjen ki a vőlegény az ő ágyasházából és a menyasszony is az ő szobájából. A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái.” „Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas Ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.” (Jóel 2:1,15– 17, 12–23)

Nagy reformra van szükség egy olyan nép felkészítéséhez, amely meg tud állni Isten napján. Isten látta, hogy a magukat népének vallók közül sokan nem készülnek az örökkévalóságra. Az irgalmas Isten intő üzenetet akart küldeni népének, hogy felébresztve kábultságukból, arra indítsa őket, hogy elkészüljenek az Úr eljövetelére.

Ez az intés a Jelenések könyve 14. fejezetében található. E fejezet szerint a mennyei lények háromszoros üzenetet hirdetnek. Az üzenet nyomában jön az ember Fia, hogy learassa „a földnek aratni valójá”-t. E figyelmeztetések közül az első angyali üzenet a közelgő ítéletet hirdeti. A próféta látott egy angyalt „az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait!” (Jel. l4:6–7)

A kinyilatkoztatás szerint ez az üzenet „az örökkévaló evangélium” része. Az evangélium prédikálásával Isten nem angyalokat, hanem embereket bízott meg. A mennyei angyalok e munka irányítását végzik. Isten gondjaikra bízta az emberiség megváltásáért indított nagy munkát, de az evangélium tényleges hirdetését a földön Krisztus szolgái végzik.

Hűséges emberek, akik engedelmeskedtek Isten Lelke vezetésének és az Ige tanításainak, hirdették az intő üzenetet a világnak. Ők voltak azok, akik figyeltek a „biztos... prófétai beszéd”-re, a „sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel” (II. Pt 1:19). Ezek az emberek jobban igyekeztek az Urat megismerni, mint az elrejtett kincseket megkeresni. Azt vallották, hogy „jobb ennek megszerzése az ezüstnek megszerzésénél, és a kiásott aranynál ennek jövedelme” (Pld. 3:14). Az Úr pedig kinyilatkoztatta nekik országának nagyszerű dolgait. „Az Úr bizodalmas az Őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket.” (Zsolt. 25:14)

Ezt az igazságot azonban nem a tudós teológusok értették meg. Ha a teológusok lelkiismeretes őrök lettek volna, akik szorgalmasan és imádkozva kutatják a Szentírást, akkor tudták volna, mikor van éjszaka; a próféciákból megtudhatták volna, hogy milyen események közelednek. De ők nem álltak helyükön, és az üzenetet alázatosabb emberek kapták. Jézus ezt mondta: „Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket!” (Jn. 12:35) Akik elfordulnak az Istentől származó világosságtól, vagy nem keresik, amikor elérhető, azok sötétségben maradnak. De a Megváltó kijelenti: „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn. 8:12). Aki szívének teljességével vágyakozik Isten akaratát teljesíteni, feszülten figyelve a már kapott világosságra, az nagyobb világosságot fog kapni. Ennek a léleknek Isten fénylő mennyei csillagot küld, hogy elvezesse minden igazságra.

Krisztus első eljövetelekor a szent város papjai és írástudói, akikre Isten rábízta kinyilatkoztatásait, felismerhették volna az idők jeleit, és hirdethették volna a Megígért jövetelét. Mikeás megjövendölte a Messiás születési helyét; Dániel meghatározta adventjének idejét (Mik. 5:2; Dn. 9:25). Isten ezeket a próféciákat a zsidó vezetőkre bízta. Nem volt mentségük, ha nem tudták, és a népnek nem hirdették, hogy a Messiás a küszöbön van. Tudatlanságuk bűnös mulasztás következménye volt. A zsidók emlékműveket építettek Isten megölt prófétáinak, miközben a föld nagyjainak hódolva meghajoltak Sátán szolgái előtt. Amíg földi pozícióért és hatalomért küzdöttek, szem elől veszítették a menny Királya által felkínált méltóságokat.

Izrael véneinek mélységes és tiszteletteljes érdeklődéssel kellett volna kutatniuk, hogy hol, mikor és milyen körülmények között játszódik le a világtörténelem legnagyobb eseménye – Isten Fiának eljövetele, aki azért jön, hogy megváltsa az embert. Az egész népnek őrködni és figyelni kellett volna, hogy az elsők között köszönthesse a világ Megváltóját. De íme, a názáreti dombok felől két fáradt vándor érkezik Betlehembe, és végigmegy a keskeny utcán, egészen a város keleti határáig, hiába keresve fedett helyet éjszakára. Egyetlen ajtó sem tárul ki előttük. Végül egy ütött-kopott istállóban találnak menedéket. Ott született meg a világ Megváltója.

Az angyalok látták azt a dicsőséget, amelyben Isten Fia osztozott az Atyával, a világ megalapítása előtt. A mennyei lények feszült érdeklődéssel várták azt az eseményt, amely minden embernek mérhetetlen örömöt kínált: Krisztus megjelenését a földön. Isten angyalokkal küldte el az örömhírt azoknak, akik felkészültek arra, hogy fogadják e hírt, és örömmel elmondják a föld lakóinak. Krisztus lehajolt, hogy magára öltse az ember természetét. Végtelenül súlyos lelki terhet kellett hordoznia, hiszen a bűn volt az, ami Isten fiának áldozatát követelte. De az angyalok azt akarták, hogy a Magasságos Fia megalázottságában is jelleméhez illő méltóságban és dicsőségben jelenjék meg az emberek előtt. Összegyűlnek-e vajon a föld nagyjai Izrael fővárosában, hogy köszöntsék az Üdvözítőt, amikor megérkezik? Bemutatják-e angyalseregek a várakozók csapatjának?

Egy angyal a földre száll, hogy megnézze, ki készült fel Jézus köszöntésére. De a várakozás semmi jelét sem látja. Nem hallja, hogy bárki is himnuszt énekelne, vagy ujjongana a Messiás eljövetelének közeledtén. Az angyal egy ideig a kiválasztott város és a templom felett lebeg, ahol Isten jelenléte századokon át megmutatkozott, de ott is ugyanaz a közömbösség uralkodik. A papok, hivalkodó pompával, tisztátalan áldozatot mutatnak be a templomban. A farizeusok hangoskodva szólnak a néphez, vagy kérkedő imát mondanak az utcasarkokon. A királyi palotákban, a filozófusok gyűlésein, a rabbik iskoláiban senki sem törődik azzal a csodálatos ténnyel – ami az egész mennyet örömmel és dicsőítéssel töltötte be –, hogy az ember Megváltója most fog megjelenni a földön.

A Krisztus-várásnak semmi tanújele nincs. Senki sem készül az élet Fejedelmének fogadására. A döbbent mennyei hírnök már-már visszatér a mennybe a szégyenteljes hírrel, amikor észreveszi a pásztorok egy csoportját, akik nyájukat őrizték az éjszakában. Miközben a pásztorok a csillagos eget nézik, eltűnődnek azon a prófécián, amely szerint a Messiás eljön a földre, és vágyakoznak a világ Megváltójának adventjére. Itt vannak azok az emberek, akik felkészültek a mennyei üzenet fogadására. És egyszer csak megjelenik Isten angyala, és elmondja a jó hírt, a nagy örömhírt. Mennyei dicsőség árasztja el az egész síkságot, számtalan angyal jelenik meg, és mintha az öröm túl nagy volna ahhoz, hogy csak egy küldött hozza a mennyből, sok-sok hang zendít rá arra a himnuszra, amelyet az egész üdvözült sereg egy napon énekelni fog: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk. 2:14)

Micsoda tanulság rejlik ebben a csodálatos betlehemi történetben! Megdorgálja hitetlenségünket, büszkeségünket és önelégültségünket. Arra int, hogy vigyázzunk, nehogy bűnös nemtörődömségünk miatt a mi figyelmünket is elkerüljék az idők jelei, és ezért ne ismerjük fel meglátogatásunk napját.

Nem csupán Judea dombjain, nemcsak az egyszerű pásztorok között találtak az angyalok olyan embereket, akik a Messiás jövetelét várták. A pogányok földjén szintén vártak reá bölcs, gazdag, nemes emberek, a Kelet filozófusai. A mágusok, a természet kutatói meglátták Istent keze munkájában. A héber Szentírásból megtudták, hogy egy Csillag támad Jákóbból, és buzgó vággyal várták annak jövetelét, aki nemcsak „Izrael vigasztalása” lesz, hanem „világosság” is „a pogányok megvilágosítására”, és „üdvösségükre a földnek széléig” (Lk. 2:25, 32; Acs. 13:47). Keresték a világosságot, és az Isten trónjáról áradó fény megvilágította lábuk előtt az ösvényt. Miközben a jeruzsálemi papok és rabbik, az igazság hivatalos őrei és magyarázói sötétségbe burkolóztak, a mennyei csillag ezeket a pogány idegeneket az újszülött király születési helyére vezette.

Krisztus „azoknak, akik Őt várják”, „másodszor bűn nélkül” fog megjelenni „üdvösségükre” (Zsid. 9:28). Isten a második advent üzenetét – akárcsak a Megváltó születésének hírét – nem a nép vallási vezetőire bízta. Ezek az emberek nem voltak közösségben Istennel, és elvetették a mennyből áradó világosságot. Ezért nem voltak azok között, akiket Pál apostol így jellemez: „De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (I. Thessz 5:4–5)

A Sion falain őrködőknek kellett volna elsőként meghallani a Megváltó adventjének hírét; elsőként felemelni hangjukat, hogy közelségét hirdessék; elsőként figyelmeztetni a népet, hogy készüljön jövetelére. De ők kényelembe helyezkedtek, békéről és biztonságról ábrándoztak, és közben a népet álomba ringatták a bűnei. Jézus látta, hogy egyháza olyan, mint a dús levelével hivalkodó, de a drága gyümölcsöt nélkülöző, terméketlen fügefa. A vallás formaságait kérkedve megtartották, de ebből a vallásból hiányzott az igazán alázatos, töredelmes lelkület és a hit. Pedig csak ezek tehetik a szolgálatot Isten előtt kedvessé. A Lélek gyümölcse helyett büszkeségről, formalizmusról, kicsinyes hiúságról, önzésről, zsarnokságról árulkodtak. A bűnbe süllyedt egyház bezárta szemét az idők jelei előtt. Isten azonban nem hagyta el őket, és nem lett hűtlen hozzájuk. De ők elfordultak tőle, és elzárkóztak szeretetétől. Mivel nem voltak hajlandók teljesíteni a feltételeket, Isten sem teljesíthette a nekik tett ígéreteit.

Ez a biztos következménye annak, ha valaki nem értékeli és nem él az Istentől kapott világossággal és kiváltságokkal. Ha az egyház megkerüli Isten intézkedéseit és csak részben fogadja el a fényt; ha kinyilatkoztatott feladatait csak részben teljesíti, akkor a vallás elkerülhetetlenül formasággá korcsosul, és eltűnik az éltető kegyesség. Ezt az igazságot az egyháztörténelem ismételten szemléltette. Isten az adott áldások és kiváltságok arányában igényli népétől a cselekvő hitet és engedelmességet. Az engedelmesség áldozatot követel, és kereszttel jár. Ezért utasította el a menny világosságát sok olyan ember, aki magát Krisztus követőjének vallotta, és az egykori zsidókhoz hasonlóan nem ismerte fel meglátogatásának idejét (Lk. 19:44). Gőgjük és hitetlenségük miatt az Úr mellőzte őket, és azoknak nyilatkoztatta ki igazságát, akik a betlehemi pásztorokhoz és Kelet mágusaihoz hasonlóan figyeltek minden reájuk áradó fénysugárra.