A Biblia a szív megújulását, mely által Isten gyermekei lehetünk, újjászületésnek nevezi. Ama jó mag kikeléséhez hasonlítja, melyet a gondos magvető családapa vetett el. A hasonlatnál maradva, a megtérteket "újszülött gyermekek"-nek nevezi a Szentírás (1Pt 2:2), kiknek a Jézus Krisztusban érett férfiakká és asszonyokká kell növekedniök (Ef 4:15). Vagy miként a földbe vetett jó magnak, nékik is növekedniök kell és gyümölcsöt kell teremniük. Ésaiás próféta mondja róluk: Az "igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére!" (Ésa 61:3). Így a természetből vett példák által akarja a Biblia velünk tökéletesebben megérteni a lelki élet titkát.

Az emberek minden bölcsessége és ügyessége sem képes a természet legkisebb tárgyának életet adni. Csakis az Istentől adományozott élet közvetítése által nyerhetnek a növények és az állatok életet. Hasonlóképpen csakis az Istentől származó élet által foganhat lelki élet az emberi szívben. Ha az ember nem születik Lélektől (Jn 3:5), nem lehet részese a Krisztusban való életnek.

A növekedésnek is ugyanaz a törvénye. Egyedül Isten fakasztja a bimbót, érleli a virágot gyümölccsé. Az Ő ereje által terem a föld "először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban" (Mk 4:28). Hóseás próféta könyvében azt olvassuk, hogy Izrael "virágozni fog, mint a liliom". "Felelevenednek, mint a búzamag és virágoznak, mint a szőlőtő" (Hós 14:6, 8). Jézus így figyelmeztet bennünket: "Tekintsétek meg a liliomokat, mimódon növekednek" (Lk 12:27). A növények és virágok nem saját erejükből vagy szorgalmukból, hanem azon adományok elfogadása által növekednek, melyeket Isten életük fenntartására ajándékozott. Amilyen kevéssé növelheti a gyermek saját akaratából vagy erejéből csak egy ujjnyival is termetét, éppoly kevéssé biztosíthatjuk szellemi, lelki fejlődésünket. A kisgyermek, éppúgy mint a növény, csak a szükséges életerő, a levegő, a napfény és táplálék által növekedik. A természet ezen adományai éppoly áldásos hatással vannak a növény- és állatvilágra, mint Krisztus azokra, akik benne bíznak. Számukra Ő az "örök világosság" (Ésa 60:19); a "nap és paizs" (Zsolt 84:12). Olyan Ő népének, "mint a harmat" (Hós 14:6). Úgy száll alá, "mint eső a rétre, mint zápor, amely megöntözi a földet" (Zsolt 72:6). Ő az élet vize, "az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ád a világnak" (Jn 6:33).

Isten az Ő Fiának felbecsülhetetlen adományozása által körülvette a földet kegyelmi légkörével, amely oly valóságos, mint az a légkör, mely a földet övezi. Mindazok, kik ezt az életadó levegőt választják, Krisztus Jézusban érett férfiakká és nőkké növekednek.

Valamint a virágok a nap felé fordulnak, hogy mindent megvilágító sugarai szépségüket és arányosságukat tökéletesbítsék, hasonlóképpen kell nekünk is az Igazság Napja felé fordulni, hogy ránk ragyogjon a mennyei fény, és jellemünk hasonlóbbá legyen Krisztushoz.

Jézus is erre tanít bennünket, mikor mondja: "Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok... mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5). Hogy szent és Istennek tetsző életet élhessünk, épp oly mértékben függ Krisztustól, mint a szőlővessző növekedése a szőlőtőkétől, melyből a gyümölcshozáshoz szükséges erőt nyeri. Tőle elszakadva, híjával lesztek azon erőnek és életnek, amelynek segítségével a kísértésekkel szembeszállhattok s a kegyelemben és szentségben növekedhettek. Ha ellenben benne maradtok életetek az övéből sarjadzik, nem száradtok el, sem terméketlenekké nem váltok. Folyópartra ültetett fához lesztek hasonlókká.

Sokan úgy vélik, hogy a munkának egy részét maguknak kell elvégezniük. Bíznak Krisztus bűnbocsánatában, de saját erejükből akarnak igaz életet élni. Az ilyen próbálkozások sikertelenek lesznek. Jézus mondja: "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:5). A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való egyesülésünktől függ. Csak ha napról napra, sőt ha óráról órára közösségünk van vele - ha Őbenne maradunk -, növekedhetünk a kegyelemben. Ő nem csak a szerzője, hanem befejezője is hitünknek. Krisztus az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Ám nemcsak a kezdetnél és végnél, hanem minden lépésünknél legyen velünk. Fenségesen fejezik ki ezt Dávid következő szavai: "Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök"(Zsolt 16:8).

Azt kérdezed: "Hogyan maradhatok meg Krisztusban?" Azon módon, ahogy elfogadtad Őt. "Azért amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok őbenne" (Kol 2:6). "Az igaz pedig hitből él" (Zsid 10:38). Ti átadtátok magatokat Istennek és tulajdonai lettetek, hogy neki szolgáljatok és engedelmeskedjetek és vettétek Krisztust, az Üdvözítőt. Bűneitekért jóvátételt nem adhattok, önmagatok nem tudtátok volna szíveteket megváltoztatni; átadva magatokat Istennek, elhittétek, hogy Ő Krisztusért mindezt megtette érettetek. Hitben lettetek Krisztus tulajdonaivá és hit által kell benne folyton növekednetek odaadás és elfogadás folytán. Mindent oda kell adnotok: szívet, akaratot, szolgálatot és saját éneteket is, hogy parancsait mindenekben teljesíthessétek. Hasonlóképpen kell mindent vennetek: Krisztust, mint az áldások összességét, hogy szívetekben maradjon, és erősségetek, igazságotok és segítőtök legyen, hogy adjon erőt engedelmeskedni!

Minden reggel első dolgotok legyen magatokat Istennek felajánlani. Így imádkozzatok: "Fogadj el Uram, a te tulajdonodnak! Összes terveimet lábaidhoz teszem. Használj fel ma is szolgálatodra! Maradj velem s engedd, hogy minden munkámat tebenned végezzem!" Ez mindennapi kötelességetek legyen. Minden egyes reggel újból szenteljétek magatokat az Úrnak. Összes terveiteket néki rendeljétek alá, hogy megvalósítsátok vagy feladjátok, ahogy gondviselése akarja. Így adjátok át, ajánljátok fel Istennek napról napra életeteket, hogy az mindinkább átalakuljon és hasonlóvá legyen Krisztus életéhez.

A Krisztusban való élet a lelki nyugalom élete. Nem mindig az elragadtatás érzülete, de legyen állandóan békés, bizalommal tele. Reményetek nem önmagatokban, hanem Krisztusban van. Gyengeségeteket kiegészíti az Ő ereje, tudatlanságotokat az Ő tökéletessége. Azért ne magatokra, hanem Krisztusra tekintsetek! Foglalkozzanak gondolataitok az Ő szeretetével és jellemének tökéletességével! Krisztus önmegtagadása, alázatossága, tisztasága, szentsége, és leírhatatlan szeretete legyen a tárgya elmélkedéseteknek. Csak ha Őt szeretjük, ha az Ő példáit követjük és teljesen rábízzuk magunkat, akkor alakulhatunk át az Ő képmására.

Krisztus ezen szavaival: "Maradjatok énbennem...", a nyugalom, az állhatatosság és a bizalom gondolatát akarja kifejezni. Ily meghívással fordul hozzánk: "Jöjjetek énhozzám..., én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28). A zsoltáros szavai ugyanezen gondolatot fejezik ki: "Csillapodjál le az Úrban és várjad őt..." (Zsolt 37:7). Ésaiás próféta a következőkről biztosít bennünket: "Csöndességben és reménységben" lesz erősségetek (Ésa 30:15). Ezt a nyugalmat korántsem a tétlenségben találjuk, mert hisz magában a meghívásban bennfoglaltatik már a felszólítás a munkára: "Vegyétek fel az én igámat... és nyugalmat találtok" (Mt 11:29). A szív, amely állandóan Krisztusban leli nyugalmát, folytonosan és komolyan fog Krisztusért munkálkodni.

Ha gondolataink saját énünknél időznek, akkor Krisztustól, az élet és erő forrásától eltávolodunk. Sátán azért igyekszik állandóan figyelmünket Krisztustól elvonni, hogy lelkünknek minden vele való közösségét meghiúsítsa. A világ örömeire, az élet gondjaira, akadályaira és nehézségeire, saját gyengéitekre, vagy fogyatkozásaitokra, vagy mások tökéletlenségeire irányítja figyelmeteket. De ne essetek csapdájába. Még valóban lelkiismeretes egyéneket is, kik Istenért kívánnak élni, gyakran félrevezet, hogy saját gyengeségeiken és bűneiken gondolkozzanak, és ily módon, elszakítva őket Krisztustól, öröm éri, hogy győzelmet arat felettük. Ne magunkat tegyük gondolataink középpontjává, ne aggódjunk, ne remegjünk a saját megváltásunkért. Mindez csak arra szolgál, hogy a lelket az erő forrásától elvonja. Bízzátok lelketek megtartását Istenre, és benne reménykedjetek! Beszéljetek és gondolkozzatok Jézusról! Tűnjék el őbenne saját énetek! Távolítsatok el minden kételyt és félelmet! Mondjátok Pál apostollal: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem"(Gal 2:20). Nyugodjatok meg Istenben! Amit rábíztok, azt meg fogja őrizni. Ha magatokat teljesen az Ő kezeibe ajánljátok, akkor annak segítségével, aki benneteket szeret, mindeneken túláradóan győzedelmeskedtek.

Midőn Krisztus emberi természetet vett magára, az emberiséget a szeretet oly kötelékével fűzte magához, melyet semmilyen más hatalom, csupán az ember akarata szakíthat szét. Sátán minden csábításával azt akarja elérni, hogy ezen köteléket feloldva, bennünket Krisztustól elszakítson. Legyünk éberek, imádkozzunk és küzdjünk tehát állandóan, nehogy elcsábítva más mestert válasszunk, mert ez mindenkor szabadságunkban áll. Irányítsuk szemeinket állandóan Krisztusra, aki megtart bennünket. Amíg Krisztusra nézünk, addig biztonságban vagyunk. Semmi sem ragadhat ki az Ő kezéből. Ha állandóan Őt szemléljük, "ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől" (2Kor 3:18).

Ily módon lettek az első tanítványok is hasonlók az Üdvözítőhöz. Mikor szavait hallották, felismerték azt, hogy szükségük van rá. Keresték, megtalálták és követték Őt. Vele voltak a házban, az asztalnál, a magányban és a mezőn. Vele voltak állandóan, mint tanítványok tanítójukkal, és napról napra szent igazságokat tanultak tőle. Úgy tekintettek rá, mint a szolgák urukra, hogy megismerhessék kötelességeiket. Azok a tanítványok emberek voltak, hozzánk hasonlóan (Jak 5:17). Ugyanolyan harcot vívtak a bűn ellen, mint mi; ugyanarra a kegyelemre volt szükségük, hogy szent életet folytathassanak.

Még János, a szeretett tanítvány, aki leghasonlóbb volt Urához, sem bírt természettől fogva szeretetre méltó jellemmel. Nemcsak önző és becsvágyó, hanem ha megbántották heves és haragtartó is volt. De mikor Krisztus isteni jelleme megnyilatkozott előtte, beismerte fogyatékosságát és megalázkodott. Az az erő és türelem, az a hatalom és gyengédség, az a fenség és szelídség, amit megnyilatkozni látott az Üdvözítő mindennapi életében, csodálattal és szeretettel töltötte el lelkét. Napról napra jobban vonzódott szíve Jézushoz, míg végre Mestere iránti szeretetében felolvadt saját énje. Heves és becsvágyó természete megváltozott. A Szentlélek újjáteremtő befolyása szívét megújította. Krisztus szeretetének hatalma teljesen átalakította jellemét. Ez a Jézussal való közösség biztos eredménye. Ha Krisztus szívünkben lakozik, akkor természetünk tökéletesen átalakul. Krisztus Lelke és szeretete meglágyítja a szívet, meghódítja a lelket, felemeli a gondolatainkat és érzelmeinket Istenhez.

Krisztus jelenlétének érzete még mennybemenetele után is megmaradt híveiben; ez fénnyel és szeretettel teljes személyes jelenlét volt. Az Üdvözítő Jézus, aki velük járt, velük beszélt, velük imádkozott, aki szívükbe vigaszt és reményt öntött, mialatt a béke üzenete hangzott el ajkain, vitetett fel a mennybe, s miközben a mennyei seregek fogadták, fülükben még visszhangzottak szavai: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20). Emberi alakjában szállott fel a mennybe. Tudták, hogy Isten trónusa előtt is Barátjuk és Üdvözítőjük marad, hogy szeretete meg nem változott, és továbbra is együtt érez az emberiséggel. Saját vérének érdemét tárja Isten elé, felmutatta átszegzett kezeit és lábait annak az árnak emlékezetére, melyet megváltottaiért fizetett. Tudták, hogy azért megy a mennybe, hogy nékik ott hajlékot készítsen, és hogy újból eljön, s őket magához veszi.

Ha a tanítványok Mesterük mennybemenetele után összejöttek, kérésüket Jézus nevében intézték az Atyához. Ünnepélyes áhítattal hajoltak meg imájukban, és megismételték az ígéretet: "...amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen" (Jn 16:23-24). Áhítatos imában mind feljebb emelték kezeiket, ama bizonysággal ajkukon: "Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk" (Róm 8:34). Pünkösd napján nyerték el a Vigasztalót, akit Jézus nekik eleve megígért (Jn 14:17). Továbbá ezt mondotta: "Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok" (Jn 16:7). Krisztus ezentúl Lelke által állandóan gyermekei szívében lakozik. Vele való közösségük most sokkal szorosabb, bensőségesebb lett, mint amikor személyesen velük volt. A bennük lakozó Krisztus szeretete, fénye és ereje visszatükröződött arcukról, olyannyira, hogy akik látták őket, csodálkozva azonnal megismerték, "hogy ők Jézussal voltak".

Ami Krisztus a hajdani tanítványoknak volt, ugyanaz kíván ma is lenni gyermekei számára, mert midőn tanítványainak kis csapatát utoljára gyűjtötte maga köré, így imádkozott: "De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd én bennem" (Jn 17:20).

Jézus érettünk könyörgött; azért könyörgött, hogy egyek lehessünk Vele, amint Ő is egy az Atyával. Milyen csodálatos egység ez! Az Üdvözítő gyakran hangsúlyozta: "A Fiú semmit sem tehet önmagától" (Jn 5:19), "hanem az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat" (Jn 14:10). Ha Krisztus szívünkben lakozik, akkor munkálni is fogja bennünk "mind az akarást, mind a munkálást, jó kedvéből" (Fil 2:13). Úgy fogunk dolgozni, mint Ő dolgozott; ugyanazon lelkület nyilatkozik meg bennünk, amilyen benne volt. Így Őt szeretve és benne maradva "mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban!"(Ef 4:15).