"Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer" (Péld 28:13).

Egyszerűek, igazak és ésszerűek azok a feltételek, melyek alapján Isten kegyelmét elnyerhetjük. Isten nem kíván tőlünk méltatlan vagy lehetetlen dolgokat, hogy bocsánatban részesülhessünk. Nem szükséges hosszú és fáradságos zarándoklásokat végeznünk, sem fájdalmas önkínzásoknak alávetnünk magunkat, hogy lelkünket a menny és föld Teremtőjének beajánljuk, hogy ily módon bűneinket levezekeljük; aki bűnét bevallja és elhagyja: kegyelmet nyer.

Az apostol a következőket írja: "Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok" (Jak 5:16). Valljátok meg Istennek, aki egyedül bocsáthatja meg azokat; hibáitokat pedig egymásnak. Ha barátodat vagy szomszédodat megbántottad, be kell előtte ismerned igazságtalanságodat, és neki is legszentebb kötelessége teljes szívből megbocsátani. Ezután Istenhez is bocsánatért kell esedezned, mert testvéred, akit megbántottál, Istennek tulajdona, és mikor megsértetted, egyúttal Isten ellen is vétkeztél, aki az ő Teremtője és Megváltója. Az ilyen ügy egyedüli Közvetítőnk, a nagy főpap elé kerül, aki "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt"(Zsid 4:15). Ő részvéttel van gyengeségeink iránt, és összes bűnös hajlamainkból kigyógyíthat bennünket.

Azok, akik nem alázták meg magukat Isten előtt, bűneiket beismerve, még nem teljesítették a bűnbocsánat legelső feltételét sem. Ha még nem éreztük azt az igazi bűnbánatot, melyet még soha senki meg nem bánt, ha bűneinket még nem vallottuk be a megtört szív alázatosságával, töredelmével, és nem fordultunk el tőle borzalommal, akkor még sohasem törekedtünk komolyan bűneink bocsánatára. Ha még sohasem kerestük őszintén az Istennel való megbékélést, nem is találhattuk azt meg. Ha mind ez ideig nem nyertünk bűnbocsánatot, annak egyedüli okát abban kell keresnünk, hogy nem voltunk hajlandók szívünket megalázni és alkalmazkodni az Isten Igéjében foglalt feltételekhez. A Szentírás útba igazít és felvilágosít bennünket e tekintetben. Bűneink megvallása akár nyilvánosan, akár pedig titokban sohase történjen kényszerből, hanem önkéntes és őszinte legyen; ám semmi esetre sem könnyelmű és gondatlan módon. Sohase kényszerítsük bűnvallomásra azt, aki még nincs tudatában a bűn rettenetes horderejének és lényegének. Ha a bűnvallomás szívünk bensejéből fakad, úgy megtalálja az utat Isten kegyelmi trónjához. A zsoltáríró a következőképp fejezi ezt ki: "Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket" (Zsolt 34:19).

Az őszinte bűnvallomásnak mindig sajátos jellege van, és személyes bűnöket ismer be. Ezek lehetnek oly természetűek, hogy egyedül Istennek kell bevallani, vagy pedig olyanok, hogy általuk embertársainknak ártottunk, és ezért tőlük kell kérnünk bocsánatot. Avagy nyilvános természetűek, s akkor nyilvánosan is be kell azokat ismernünk. De minden beismerés határozott és tárgyilagos legyen, és azokra vonatkozzék, melyeket elkövettünk.

Sámuel idejében Izrael fiai eltávolodtak Istentől. Viselték is bűnük következményeit, mert nem hitték, hogy Isten gondviselése, ereje és bölcsessége intézi a népek sorsát; mert nem bíztak hatalmában, mellyel művét megvédelmezheti és elvégezheti. Elfordultak a világmindenség hatalmas Uralkodójától, és olyan kormányzatot kívántak, amilyennel a körülöttük lakó népek bírtak. Még mielőtt elveszített békéjüket visszanyerték volna, nyilvánosan beismerték bűnüket a következő szavakkal: "Minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak" (1Sám 12:19). Éppen ez a bűn volt az, amelyet be kellett ismerniük. Hálátlanságuk, mely őket Istentől elválasztotta, súlyos teher gyanánt nehezedett szívükre.

Bűnvallomást, őszinte bűnbánat és javulás nélkül Isten nem fogad el. Egész életünknek át kell alakulnia, és mindazt, ami Istent sérti, el kell hagynunk. Ez lesz az eredménye a bűneink felett érzett őszinte bánatunknak. A következő szavak tisztán és érthetően mutatják kötelességeinket: "Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét" (Ésa 1:16-17). "...a zálogot visszaadja, ragadományt nem ragadoz... Az én parancsolatimban jár és törvényemet megőrzi, hogy igazságot cselekedjék; ez az igaz, ő élvén él" (Ez 18:7-9). Pál apostol így írja le a bűnbánat munkáját: "Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok milyen nagy buzgóságot keltett tibennetek, sőt védekezést, sőt bosszankodást, sőt félelmet, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást. Mindenképpen bebizonyítottátok, hogy tiszták vagytok e dologban"(2Kor 7:11).

Ha a bűn kiöli az erkölcsi érzéket, az illető nem képes többé jellemének fogyatkozásait felismerni; nem látja be vétkeinek rettenetes horderejét. Ha nem enged a Szentlélek befolyásának, úgy sok tekintetben elvakult bűneivel szemben. Beismerései nem őszinték, nem komolyak. Minden bűnét mentegetni igyekszik, mindig bizonyos fennforgó, kényszerítő körülményekre hivatkozik, ha dorgálás éri.

Miután Ádám és Éva a tiltott gyümölcsből ettek, szégyen és ijedtség töltötte el szívüket. Első gondolatuk az volt, hogy miként mentegessék magukat, és hogyan menekülhetnek meg az őket fenyegető halálbüntetéstől. Amikor Isten felelősségre vonta őket, Ádám részben Istenre, részben pedig feleségére igyekezett a bűnt hárítani: "Az asszony, akit mellém adtál..., ő ada nékem arról a fáról, úgy evém." Az asszony viszont a kígyót tette felelőssé: "A kígyó ámított el engem, úgy evém" (1Móz 3:12-13). Mentegetőzésük magában foglalta a következő kérdéseket: Vajon miért teremtetted a kígyót? Vajon miért engedted be a paradicsomba? Ezáltal Istent akarták a bűnbeesésért felelőssé tenni. Minden önigazultság a hazugság atyjától ered és megnyilvánul Ádám minden fiában és leányában. Az ilyen kijelentéseket nem a Szentlélek sugalmazza, és azért nem is tetszenek Istennek. Az igazi bűnbánat rávezeti az embert, hogy bűneit magára vegye, és hogy minden csalás és képmutatás nélkül beismerje. A szegény vámoshoz hasonlóan, ki szemeit nem merte az égre felemelni, az igazi bűnbánó így kiált fel: "Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!" (Lk 18:13). Mindazok, akik így ismerik be bűneiket, bocsánatot nyernek és megigazulnak, mert Krisztus kiontott vérének érdemével fog értünk könyörögni.

A megtérésnek és megalázkodásnak azon őszinte példái, melyek Isten Igéjében foglaltatnak, olyan bűnvalló lelkületet nyilatkoztatnak ki előttünk, amelyben nincs mentegetődzés vagy önigazultság. Pál apostol sem takargatja, szépíti vagy kisebbíti bűneit, hanem inkább a legsötétebb színekben rajzolja azokat, mondván: "A szentek közül én sokat börtönbe vettettem, a főpapoktól való felhatalmazást megnyervén. Sőt mikor megölettetének, szavazatommal hozzájárultam. És minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra kényszerítettem és felettébb dühösködvén ellenük, kergettem mind az idegen városokig is" (ApCsel 26:10-11). Nem habozott nyíltan kijelenteni: "Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én" (1Tim 1:15).

Csak az őszinte bűnbánattal teljes, alázatos és megtört szív tudja Isten szeretetét és a golgotai áldozat nagyságát valamennyire értékelni. Ahogyan a gyermek szerető atyja előtt beismeri bűnét, ugyanígy ismeri be az őszintén bánkódó lélek is vétkeit Isten előtt. Meg van írva: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól" (1Jn 1:9).