A mostaninál világosabban meg kell értenünk, mi a tétje annak a nagy küzdelemnek, amelynek mi is részesei vagyunk. Teljesebb mértékben kell felfognunk Isten Igéje igazságainak értékét, és azt a veszélyt is, milyen fondorlatosan képes a nagy hitető elterelni a gondolatainkat róla.

Annak az áldozatnak a végtelen ára, amely a megváltásunkhoz szükséges volt, világossá teszi azt a tényt, hogy a bűn rettentően gonosz dolog. A bűn által az egész emberi szervezet felbolydult, az elme eltévelyedett, a képzelet is megromlott. A bűn lealacsonyította a lélek képességeit. A kívülről jövő kísértések visszhangra találnak a szívben és a lábak észrevétlenül sietnek a gonoszra.

Amiként az értünk hozott áldozat is tökéletes volt, ahhoz hasonlóan kell tökéletesnek lennie a bűn szennyéből való meggyógyulásunknak is. Isten törvénye a gonoszság egyetlen tettére sem ad mentséget, egyetlen igaztalan dolog sem kerülheti el a kárhoztatást. Az evangélium etikája semmilyen más mértéket nem ismer el, csakis az isteni jellem tökéletességét…

Gyöngécske és időszakos erőfeszítésekkel a helytelen dolgok nem javíthatók meg, sem magatartásbeli megújulások nem állhatnak be. A jellemépítés nem egy nap, nem is egy esztendő, hanem egy egész élet munkája. Az a harc, amely énünk legyőzéséért, a szent életért és a mennyért folyik, egész életen át tart. Folyamatos erőfeszítés és szüntelen tevékenység nélkül nem lehet előrehaladni az isteni életben és a győzelmi koronát sem lehet megszerezni.

Az a tény, hogy milyen sokba kerül az embernek visszakerülni a magasabb rendű állapotba, a legszilárdabb bizonyítéka annak, mennyire alázuhant abból. Csak centiméterről centiméterre, óráról órára vívott szívós küzdelemmel juthatunk a célhoz. Egyetlen szempillantásban bekövetkező óvatlan cselekedet elég, hogy máris a gonosz fogságába kerüljünk. Bilincseinket széttörni és a megszentelt életet elérni viszont már messze nem egy pillanat műve. Ha a célt kitűztük is, és a munkát el is kezdtük, a megvalósítás mégis fáradozást, időt, kitartást, türelmet és áldozathozatalt követel.

A pusztán hangulatból eredő cselekvést nem engedhetjük meg magunknak. Az éberséget egyetlen pillanatra sem nélkülözhetjük. Mindnyájunkat számtalan kísértés ostromol, és hogy a gonosz erőt ne vehessen rajtunk, szilárdan ellene kell állnunk. Majd akkor látjuk be, ha életünk végéhez érkezünk, és éveink sodrásában ezeknek az elengedhetetlen feladatoknak nem tettünk eleget, hogy örök veszteséget szenvedtünk.

Pál apostol élete az „én”-nel folytatott szüntelen harcban telt. Így foglalta össze: „Naponként halál révén állok” (1Kor 15: 31). Akarata és vágyai minden nap összeütközésbe kerültek a kötelességgel és Isten akaratával. Ahelyett, hogy a hajlamait követte volna, Isten akaratát cselekedte, saját természetének keresztre feszítése által.

Küzdelmekkel teli élete végén, visszatekintve a harcokra és a győzelmekre, elmondhatta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró (2Tim 4:7-8).

A keresztény élet harc és menetelés. Ebben a hadviselésben nincs tűzszünet. Szakadatlan erőfeszítésekre és kitartásra van szükség. Állandó eltökéltséggel diadalmaskodhatunk csak Sátán kísértései felett. A feddhetetlen keresztény élet eléréséhez minden akadályt legyőző erőkifejtésre és eltökélt célratörésre van szükség.

A magasabb szintre jutás érdekében mindnyájunknak keményen és legjobb erőnk szerint kell küzdenünk. Mindnyájunknak saját érdekünkben kell ezt a harcot megharcolni. A mi csatánkat senki más nem nyerheti meg helyettünk.

A kereszténységnek létezik egy olyan tudománya, amelyet el kell sajátítanunk. Ez a tudomány éppen annyival mélyebb, szélesebb és magasabb minden emberi tudománynál, mint amiképpen magasabbak az egek a földnél. Értelmünket ezzel összhangban kell nevelnünk és kiképeznünk, mert az, amilyen utakon és módokon el kell végeznünk Isten iránti szolgálatunkat, egyáltalán nincs összhangban a velünk született hajlamokkal. Győznünk kell örökletes és szerzett hajlamaink felett! Gyakran előfordul, hogy egész addigi életünkben megszerzett tudást és műveltséget is fel kell adnunk azért, hogy Krisztus iskolájának tanulói lehessünk. Szívünket teljes eltökéltséggel arra kell nevelnünk, hogy maradjon Istenben. Olyan gondolkodásmódot kell kifejlesztenünk, amely képessé tesz a kísértéssel szembeszállni, és megtanít arra, hogy felfelé tekintsünk. Meg kell értenünk, hogy Isten Igéje alapelveinek milyen hatása van a mindennapi életünkre — az alapelvek, amelyek magasabbak az egeknél —, és amelyek, mint az iránytű mutatnak az örökkévalóság felé. Minden tett, minden szó és minden gondolat legyen összhangban ezekkel az alapelvekkel! Mindezeket összhangba kell hozni Krisztussal, valamennyit Krisztusnak kell alávetni.

A Szentlélek értékes ajándékai nem egyetlen pillanat alatt fejlődnek tökélyre. Bátorságra, erőre, szelídségre, hitre, Isten üdvözítő hatalmába vetett megingathatatlan bizalomra hosszú évek tapasztalatával teszünk szert. Isten gyermekei szent igyekezettel és a jóhoz való szilárd ragaszkodással, mint pecséttel határozzák meg életművüket.

Nincs vesztegetni való időnk, mert nem tudjuk, hogy próbaidőnk mikor ér véget. Csak nagyon rövid az az életidő, ami nekünk itt adatik, és nem tudhatjuk, hogy a halál nyila mikor üti át a szívünket. Nem tudhatjuk, hogy meddig szól hozzánk a hívás, hogy hagyjuk el a világ hajszáját minden dolgával együtt. Az örökkévalóság tárul elénk. A függöny mindjárt felemelkedik. Már csak nagyon kevés idő van hátra, amikor minden élő felett felhangzik az ítélet:

„Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; (…) és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is” (Jel 22:11).

Készen vagyunk? Megismertük-e Istent, a menny Urát és törvényadóját? Megismertük-e Jézus Krisztust, Akit helyetteseként küldött el világunkba? Életidőnk lejártakor el tudjuk majd mondani azt, amit Jézus, a mi példaképünk elmondott:

„Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt. (…) Megjelentettem a te nevedet az embereknek” (Jn 17:4,6).

Isten angyalai igyekeznek minket elvonni önmagunktól és a földi dolgoktól. Bár ne fáradoznának hiába.

Meg kell változnia a szabados gondolkodáshoz szokott értelemnek. „Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen. Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok”. (1Pt 1:13-16)

A gondolatoknak Istenre kell összpontosulniuk. Komoly munkát kell végeznünk az érzéki szív gonosz hajlamainak legyőzése érdekében. Erőfeszítéseinknek, önmegtagadásunknak és állhatatosságunknak a vágyott cél végtelen árával kell arányban állnia. Csak akkor nyerjük el az életnek koronáját, ha győzünk, amint Krisztus győzött.

Az ember legfőbb veszedelme abban áll, ha megcsalja önmagát, ha enged az önelégültségnek és ily módon elszakítja magát Istentől, ereje forrásától. Természetes hajlamaink – hacsak nem igazítja helyre Isten Szentlelke – magukban hordozzák az erkölcsi halál magját. Ha nem élünk eleven kapcsolatban Istennel, nem tudunk ellenállni az elbizakodottság, az önszeretet és a bűnre való kísértés megszenteletlen hatásainak.

Ahhoz, hogy segítséget kapjunk Krisztustól, fel kell fognunk szükségletünket. Igazán meg kell ismernünk önmagunkat. Krisztus csak azt az embert tudja megmenteni, aki bűnösnek ismeri saját magát. Csak akkor fogjuk megragadni az isteni erőt, amikor látjuk teljes gyámoltalanságunkat és felhagyunk minden magabízással.

Nem csak a keresztény élet kezdetén kell ezt az énről való lemondást gyakorolnunk. Minden egyes lépésnél, amit a menny felé vivő úton megteszünk, meg kell újítani azt. Minden jó cselekedetünk egy rajtunk kívül álló erőtől függ, azért hát szüntelenül igyekeznünk kell szívünk Isten öröme szerinti állapotára, a bűnök szüntelen és buzgó megvallására, valamint, hogy a lelkünkben megalázkodjunk Előtte. Veszedelmek környékeznek bennünket minden oldalról, és csak akkor vagyunk biztonságban, ha érezzük gyengeségünket, és hitünk karjával kapaszkodunk a mi hatalmas Szabadítónkba.

Hátat kell fordítanunk azoknak az ezerszám tolakodó dolgoknak, amelyek lekötik a figyelmünket. Vannak események, amelyek felemésztik az időt, és fogva tartják érdeklődésünket, ezeknek soha nincs végük. A legmagasabb rendű érdekek igénylik azt a koncentrált figyelmet és erőfeszítést, amivel olyan sokszor viszonylag jelentéktelen dolgokat tüntetünk ki.

Az új elméletek elfogadása önmagában nem ajándékozza meg új élettel a lelket. Még az önmagában jelentős tények és elméletek megismerésének is csekély az értéke, ha nem tudjuk hasznosítani a gyakorlatban. Éreznünk kell a felelősségünket a lelkünk táplálásáért, amely élteti és ösztönzi lelki létünket…

A tanulmányozandó kérdés számunkra ez: „Mi az igazság – vagyis az az igazság, amit becsben tartanunk, szeretnünk, tisztelnünk kell, és amely iránt engedelmességgel kell viseltetnünk?” A tudomány hívei kudarcot vallottak és kedveszegettekké váltak, miután annyi ideig próbálták Istent felfedezni. Mostani időnkben nekik is így kell tudakozódniuk: „Mi az az igazság, amely képessé tesz minket a lelkünk üdvének elnyerésére?”

„Kinek gondoljátok a Krisztust?” – ez a mindennél fontosabb kérdés. Befogadtad Őt személyes Üdvözítőként? Azoknak, akik csak befogadják Őt, hatalmat ad, hogy Isten fiai legyenek.

Krisztus olyan módon nyilatkoztatta ki Istent a tanítványainak, amelynek nyomán a szívükben különleges munkát végzett el, éppen amilyet a mi szívünkben is vágyik elvégezni. Sokan vannak, akik miután túl sok időt töltöttek el az elmélet tanulmányozásával, szem elől veszítették az Üdvözítő példájából nyerhető élő erőforrást. Szem elől tévesztették Őt, az alázatos és önmegtagadó munkást. Nekik is Jézust kell szemlélni. Naponként szükségünk van az Ő jelenlétének üde megnyilatkozására. Szorosabban kell követnünk önmegtagadásának és önfeláldozásának példáját, amit Tőle vehetünk.

Szükség van arra a tapasztalatra, amire Pál tett szert, amikor így írt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem”.(Gal 2:20)

Isten és Jézus Krisztus ismeretének a jellemben való megnyilatkozása minden másnál – a mennyen és földön egyaránt nagy megbecsülésnek örvendő dolgoknál is – feljebb magasztalja Istent. Ez a legmagasabb rendű oktatás. Ez az a kulcs, amely megnyitja a mennyei város kapuit. Isten célja szerint ez az ismeret az, amellyel mindazoknak, akik felöltözik a Krisztust, rendelkezniük kell. – A nagy orvos lábnyomában, pp. 451-457.