Az igazi nevelés hatalmas tudomány, mivel alapja az Úr félelme, ami a bölcsesség kezdete. Krisztus a világ által ismert legnagyobb Tanító és az Úr Jézusnak nincs örömére, hogy országa polgárai, akikért Ő meghalt, olyan nevelést kapjanak, amely arra viszi az embereket, hogy emberek bölcsessége kerül előtérbe, Isten szent igéjében feltárt bölcsességet pedig háttérbe szorítják. Az igazi nevelés az, amely a gyermekeket és az ifjúságot a jelen életre úgy képezi, hogy összefüggésbe hozza az eljövendővel, abban a jobb országban található örökséggel, amely a mennyben van. „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek. És hogyha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek, volt volna idejük a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik várost. (Zsid 11:13- 16).

Az ifjúság nevelésének általános módszere nem üti meg az igaz nevelés mércéjét. Az iskoláskönyvekben található tananyagba pogány felfogásokat szőttek bele, Isten beszédeire pedig a kétely fényét vetik, sőt ellene mondanak. Az ifjúság gondolatai így megismerik Sátán sugallatait, és ha egyszer helyt adnak a kételyeknek, az ezeknek helyt adó fejekben biztos „tényekké” válnak. Tudományos kutatás indul, amely a felfedezések értelmezése és elferdítése miatt válik félrevezetővé. Halandókból álló döntőtestület előtt emberek vállalják fel, hogy Isten igéjét megbírálják majd pedig véges mérce szerint ítéletet mondanak ki a mennyei ihletésre és Isten igazságát olyan dolognak állítják be, amely a tudományos jelentések szerint bizonytalan dolog. E hamis tanítók a természetet magasztalják a természet Istene és minden igaz tudomány Szerzője fölé. Éppen akkor, amikor a tanároknak szilárdnak és rendíthetetlennek kellene lenniük tanúságtételükkel, amikor nyilvánvalóvá kellett volna tenni, hogy lelkük az örök Sziklához van láncolva, amikor képeseknek kellett volna lenniük hitet önteni a kételkedőkbe, saját bizonytalanságukat vallották be, hogy vajon Isten igéje vagy az úgynevezett tudományos felfedezések az igazak. Az igazán lelkiismereteseket hitükben megingatta azok habozása, akik a Biblia hitvalló értelmezőinek tartják magukat, amikor Isten élő beszédeiről szóltak. Sátán kihasználta a gondolkozási bizonytalanságot és láthatatlan eszközök segítségével megkoronázta álokoskodásait és rávette az embereket, hogy merüljenek bele a kételkedés ködébe.

Tanult emberek olyan előadásokat tartottak, amelyekben igazság és tévelygés keveredett. Azok gondolkozását, akik inkább a tévelygés felé hajlottak, mint az igazság felé, kibillentette. Az úgynevezett bölcs emberek szépen felépített hamis okoskodásai bizonyos diákcsoportra megejtő hatást gyakorolnak, azonban ezen előadások olyan benyomásokat hagynak az elmén, mely szerint a természet Istenét saját törvényei korlátok közé szorítják. Az előadásokban sokat időztek a természet változhatatlanságán, és akiknek gondolkozása inkább a kétely felé hajlik, készséggel elfogadta a kételkedés elméleteit, mivel ezek nincsenek összhangban Isten szent törvényeivel, mennyei és földi kormányzásának alapjával. A rossz felé vivő természetes hajlamaik megkönnyítették számukra a hamis utak választását és azt, hogy kételkedjenek mind az Ó, mind az Újszövetség feljegyzéseinek és történetének megbízhatóságában. Mivel saját maguk lelkét is tévelygések mérgezték meg, minden lehetőséget figyeltek, hogy mások lelkébe a kétely magvait vessék el. A természet Istenét a természet fölé magasztalták, a hit egyszerűsége pedig hajótörést szenvedett. Akik kételkedő állapotukban maradnak ilyen gondolataik miatt, azokat a szelek a hitetlenség szikláihoz sodorják.-- Youth’s Instructor, 1895 január 31.