JÓB TUDTA, HOGY MEGVÁLTÓJA ÉL

Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll, és habár a férgek megrágják az én testemet, mégis az én testemben látom meg az Istent.

(Jób 19,25-26. angol ford.)


Mindenkinek az életébe eljönnek a keserű csalódások és csüggesztő körülmények napjai, mikor szomorúság a részünk, mikor nehéz elhinni, hogy Isten még mindig szerető jótevője földön született gyermekeinek. Jönnek napok, mikor bajok zaklatják fel lelkünket, úgyhogy legszívesebben meghalnánk. Ilyenkor sokan elveszítik Istenhez való ragaszkodásukat és a kételyek rabszolgaságába és a hitetlenség fogságába kerülnek. Ha ilyenkor lelki látásunkkal fel tudnánk ismerni Isten gondviselésének célját, akkor látnánk, hogyan igyekeznek az angyalok megmenteni bennünket önmagunktól, hogy lábainkat szilárdabb alapokra helyezzék, az örökkévaló halmokra - akkor új élet fakadna lelkünkben.
A hűséges jób a szenvedések és sötétség napján kijelentette: Inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat. Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem. (Jób. 7, 15-16.)
Habár Jób belefáradt az életbe, még nem halhatott meg. Elétárták a jövő lehetőségeit és a reménység üzenetét kapta: Akkor a te arczodat fölemelhetnéd szégyen nélkül, erős lennél és nem félnél; Sőt a nyomorúságról is elfelejtkeznél, és mint lefutott vizekről, úgy emlékeznél arról. (Jób. 11,15 -16.)
Jób a csüggedés és kétségbeesés mélységéből felemelkedett az Isten kegyelmében és megmentő erejében való feltétlen bizalom magaslatára. Győztesen jelentette ki: Ha megölne is engem, akkor is Őbenne bízom. (Jób. 13,15. angol ford.)(PK.162-164.)